Szent Mózes hajléka – a magyar orthodoxok központja

Egyházközségünk alapító okirata 2007. December 21-én lett kiadva. Alapításának elsődleges célja, hogy térségünkben – Bodrogköz - az olyan magyar anyanyelvű emberek lelki igényét szolgálja, akik az Ortodox Egyház hagyományait követik. A híveket és az érdeklődőket összefogó helyül a nagy múltú Zemplén községet jelölte ki az egyházmegye vezetése, amely község egykor Zemplén Vármegye központja volt.

Itt működik a Szent Magyar Mózes kápolna, amelyet az egyházközség hivatalos megalapítására készülve, teljesen felújítottunk a hívek bőkezű adományaiból. Ennek a kápolnának elődje a néhai Szent György Nagyvértanú templom lehetett, amely a vár része volt. A templom ortodox mivoltára annak védőszentje utal, mivel a latinoknál nem volt szokásban Szent György tiszteletére templomot szentelni. Ami pedig az uniót – keleti szertartású katolikusokat – illeti, az jóval a Vármegye feloszlása után jött csak létre.  Mint az ismeretes, a vár a templommal együtt pusztult el.

Mindamellett, hogy az ortodox hitélet Zemplénben megújuljon, az egyházközség megnyitása a fent említett ok miatt is jött létre. Ennek okán az itteni közösséget nem csak a helyi lakosok alkotják, de mindazok, akik a környékünkön magukénak érzik és vallják az ortodox hitet. Ezen túl, mint információs központ is szolgál azok számára, akik csupán csak ismeretekhez szeretnének jutni, vagy közelebbről megismerkedni az Ortodoxiával – magyar nyelven.

E kettős célt szolgálva, igyekszünk lehetőségeink keretén belül, különféle kiadványok formájában, nyilvános istentiszteleteken, valamint honlapunkon keresztül, eleget tenni küldetésünknek. Az egyházközség a nagymihály-kassa egyházmegye kötelékében – amelynek élén Főtisztelendő GYÖRGY, Nagymihály-Kassa érseke áll – önálló egyházközségi  státusszal rendelkezik, azzal a kitétellel, hogy az egyházközség mindenkori elöljárójának joghatósága kiterjed a Bodrogköz minden településére.

Nyilvános ünnepeink között kiemelkedő szerepet tölt be az évente megtartott Szent Mózes ünnepe, amikor nem csak a helyi, vagy a környék hívei, de szlovákok, románok, és magyarországi hívek, papok, szerzetesek is érkeznek Zemplénbe. Az istentisztelet nyelve az alapító okirat értelmében magyar, de mindig tekintettel vagyunk az összegyűlt hívek nemzetiségére és nyelvhasználatára is – volt rá példa, hogy román zarándokok jelenlétében a liturgia egyes részeit román nyelven szolgáltuk. A hívek körében nagy tiszteletnek örvendő Szent Mózes, a körülményekhez képest, minden esztendőben szép számban gyűjti össze tisztelőit ide, ahol ereklyéinek egy részecskéje előtt hódolhatnak.

A Szent Mózes egyházközség élén jelenleg Szerafim szerzetespap áll, akit miután igumeni rangra emelt az egyházmegye érseke, egy újabb feladattal toldotta meg a hely küldetését. Ezen további és nem kevésbé fontos feladat pedig a szerzetesi élet újraélesztése egyházmegyénkben. Ezért, az eddigiek mellett, most már a szerzetesi életforma után érdeklődőket is szeretettel várjuk Szent Mózes hajlékába, amely a jövőben, Isten segítségével, valóságos monostorrá formálódhat.

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk szerény kis hajlékunkba, valamint készséggel adunk tájékoztatást az esetlegesen felmerülő kérdések tekintetében. Egyben a nemes lelki célok megvalósításának érdekében, és Isten dicsőségére, Szent Mózes hajléka számára nyújtott, mindennemű támogatást alázattal fogadunk.

Isten állandó magasztalása

Elképzelhetetlen a ma embere számára, hogy Isten állandó magasztalására törekedjen. Minduntalan a rohanó világra és az idő hiányára panaszkodnak az emberek, de senki sem tudja megmondani, hogy hová lett az idő? Vagy talán higgyünk annak a téves zagyvaságnak, hogy ma már egy óra, nem is egy óra, csak annak egy bizonyos része? Aligha.

Bizony, amikor lelkész létemre, hívő emberektől ilyen feltevéseket kell hallanom, elkerülhetetlen, hogy ne okozzon szomorúságot, hiszen ilyenkor Jézus szavai jutnak eszembe, amikor azt mondja a keresztút alatt az asszonyoknak: “…ne engem, magatokat sirassátok, mert ha a zöld fával ezt teszik, mi lesz a sorsa a száraznak…”

Igen, ha a zöld fán, aki adott esetben magát egy hívő embernek feltüntető személy, visszatérve a fenti feltevéshez, ilyet mond – ilyen a termés, akkor mit várhatunk el attól a száraz ágak viselőjétől, akinek Krisztus tanítására nem fogékony a lelke? Bizony, egyik sem különb, mint a másik.

Amikor az apostolok visszatértek az Olajfák hegyéről, állandóan a templomban voltak, és állandóan magasztalták az Istent – így beszéli el nekünk szent Lukács mindazt, ami a mennybemenetel után történt. Sajnos, egyre többen mondják ma azt az emberek közül, hogy hisznek, csak éppen hitük szerint élni nem akarnak. Arról pedig, hogy nincs idejük a hit szerint élni, szó se essék, mert ebben a formában ez hazugság.

Ha napjainkat megvizsgálni volnánk képesek, alapos analízisnek vetve alá, nagyon nagy megszégyenülésben lenne részünk amiatt, hogy valaha is van bátorságunk azt mondani, hogy:

- nincs időm imádkozni,

- nem érek rá templomba menni

- lehetetlen, hogy a hétköznapra eső ünnepeket valamilyen formában is megtartsam,

- elképzelhetetlen, hogy családom többi tagjaival valamikor is együtt imádkozzak,

- nincs időm meglátni a szegényt, a beteget, az árvát…

Bizony szörnyű önámítás ez. Rengeteg a felesleges, semmire sem jó és semmire sem kellő dolog, cselekedet, üres beszéd, haszontalan időfecsérlés az ember életében. Hogy ha a hit szabályait betartva élne, bőven jutna önmagára is, felebarátjára, de elsősorban Istenre – vagyis, első és második sorban is Istenre, mert aki Istennek tetsző dolgot cselekszik, az az irgalmas szamaritánus lelkületével jár-kel a világban, az minden erőfeszítés és kényszer nélkül, Istent szolgálja és dicsőíti egész nap, minden tettével.

Ma, ezen az ünnepen, az apostolokhoz hasonlóam mi is ígéretet kapunk, hogy a Szentlélek, amikor majd elküldi az Atya, megtanít bennünket visszaemlékezni mindenre, amit Krisztus tanított. Nagyon hasznos lenne, ha képesek lennénk megragadni az alkalmat és figyelmesen, az égre emelt testi és lelki szemekkel figyelni és várni a pillanatot, amikor bennünket is erő tölt el a magasságból – olyan erő, amely csakis egyetlen forrásból származhat, és semmi máshoz nem hasonlítható – Isten Szent Lelke.

Képes-e a ma embere napokon át várni a beteljesedésre úgy, mint azt az Apostolok cselekedték, Isten állandó magasztalása mellett?

igumen Serafim

Húsvét ünnepzárása

Szerdán

- 2012. május 23-án –

Húsvét ünnepzárásán,

Szent Mózes hajlékában

a liturgia

reggel 07.00 órakor lesz.

Ki vétkezett, Uram?

Szent János Evangéliuma elbeszéli, hogy egyik alkalommal Krisztus és tanítványai a templomba mentek, amikor megláttak egy születésétől fogva vak embert. Az apostoloknak eszébe jutott Mózes tanítása a betegségről, mint ami a bűnért járó büntetés és megkérdezték a Mestert:

- Uram, ki vétkezett: ez, vagy pedig az ő szülei, hogy vakon született?

- Sem ez, sem pedig a szülei nem vétkeztek, felelte az Üdvözítő, – hanem azért van mindez, hogy Isten tettei megnyilvánuljanak rajta.

Ismeretes, hogy egy közúti baleset, vagy a szomszéd házban keletkezett tűz minden esetben sok feltételezést von maga után. Lehetséges, hogy a tanítványok által feltett kérdés azzal köthető össze, ami mind a mai napig arra ösztönöz bennünket ilyen esetekben, hogy mint passzív résztvevők, szemléljük mások szerencsétlenségét. Krisztus azonban nem bólint rá az ilyen hozzáállásra. Ő építő gondolkodásra tanít bennünket,  hogy bármilyen, a világban történő szerencsétlenség láttán ne azt kérdezzük, hogy miért így történt, hanem, hogy miért van erre szükség. Az ilyen kérdésre adott válasz nem vezet bennünket ítélkezésbe, sem pedig semmit nem érő sajnálkozásba – hanem tettekre ösztönöz.

Ha így tekintünk a szükséget szenvedőkre és nem úgy gondolkodunk felőlük, hogy “miért”, hanem, hogy “mi végre is vannak ők a világban?”, akkor eljuthatunk egy kis, de nagyon fontos kinyilatkoztatáshoz. A helyzet az, hogy a szükséget szenvedők sajátos feladatot töltenek be az isteni elgondolásban. Nem túlzás azt mondani, hogy ők nem kevésbé szükségesek számunkra, mint mi az ő számukra.

Hogy miért van szüksége a betegnek az orvosra, világos. De minek az orvosnak a beteg? Különös ez a kérdés. Mindemellett, egy igazi orvos, tanító vagy életmentő semmi különöset nem lát ebben. Ezek az emberek tudják, hogy a betegek sajátos módon segítik az orvost, a tanítványok a tanítót, a szerencsétlenül jártak az életmentőt.

Egyszer Párizsban egy gazdag ifjú túltöltekezve az élettel, elhatározta, hogy végez magával. Sötétedés után lement a folyópartra, és a vízbe akarta magát vetni. Miközben a kabátját vetette le magáról, a zsebébe nyúlt, és kezébe került a pénztárcája.

- Mi szükségem van most nekem a pénzre? – gondolta az öngyilkos. Oda kellene adnom egy szegénynek.

Elindult az utcán, és befordult az első udvarba, majd lement a pincébe. Szemei előtt a szükséget szenvedők szörnyű képe tárult fel: elsápadt, lesoványodott gyermekek fetrengtek a koszos padlón. Beteg anyjuk unott arccal feküdt az ágyon. A fiatalember odaadta neki az összes pénzét. Az öröm, mint a napfény világította be a fulladt levegőjű pincét: megjött a segítség! Lesz kenyér, lesz fa! Ez az öröm, megérintette a fiú szívét is. Nem a semmiben sem vétkes testét ment befojtani a vízbe, hanem az önző “énjét”, az emberi szenvedés tengerébe. Újra élni akart – már nem önmaga számára, hanem másokért – a kisemmizettekért és elkeseredettekért.

Ismeretes, hogy minden jótétemény táplálja a lelket, megtölti azt az élet erejével, erőssé teszi a rosszal szemben. Az Ú, egyetlen jótéteménnyel egyszerre kettőt is megment. Bármilyen jótétemény olyan, mint a Mennyből ledobott kötél: egyik végével az Isten kihúzza a halálos mélységből az arra rászorulót, a másikkal pedig a jótevőt. Egyszerre ketten kapaszkodnak bele, és a létezés erejét találják meg általa. Vagy talán nem éppen ezért szeretnek a szentek imádkozni az egész világért és szokásukká vált, hogy hálásak az őket kérők iránt azért, hogy azok ne féljenek hozzájuk fordulni és kérni?

Az orvos, aki a betegnek gyógyszert ad, az egykor magán az orvoson is segíthet. Mindannyian – a tantó, az életmentő és az orvos is – hálásak lehetnek az általuk megmentetteknek már csak azért is, hogy azok szükségleteiken keresztül megválaszolták a számukra kínzó örök kérdést: miért is élek?

Természetesen, a mindenható Istennek nincs szüksége segédekre, és önmaga is képes lenne megcselekedni a Maga nagy dolgait. Viszont megengedi számunkra, hogy részt vegyünk az Ő jótéteményeiben – részt vegyünk bennük a magunk érdekében. Lám, ezért is küldi hozzánk Isten néha ezeket a rászorulókat, akik Hozzá folyamodnak. Ezért ad nekünk hatalmat, hogy segítsünk rajtuk.

- Mit gondolsz, Licipiusz, miért van szüksége az embernek barátra? – kérdezte Seneca tanítványától.

Epikurosz például azt mondja: hogy legyen kinek gondoskodnia rólad, ha beteg vagy, segíteni a bajban és szükségben.

- Nem, kedves Licipiuszom, nem ezért! A barátra azért van szükség, hogy neked magadnak legyen kiről gondoskodnod. Miért is szerzek én magamnak barátot? Hogy legyen kiért meghalnom, akit felkereshetek a száműzetésben, akinek az életéért küzdhetek és feláldozhatom magam érte.

Mindebből a tanulság egyszerű: az, aki szeret ajándékozni, de ellenére van azt elfogadni, önmaga számára üdvösséget kíván, de megtagadja azt felebarátjától.

pravoslavie.ru – Sf-

A Zsoltároskönyv olvasása

Szent Szerafim, a gyiveevoi monostor nővérei számára elrendelte, hogy a monostorban éjjel-nappal olvassák a Zsoltárokat. Tizenkét nővér, két óránként váltva egymást, mindig hangosan olvassa a Zsoltárokat az egész év leforgása alatt, kivéve a Húsvétot.

Mi is lehetett ennek az oka? Mindenekelőtt a tiszteletreméltó azt kívánta, hogy nővérek utánozzák a korai keresztényeket, akik állandóan olvasták a zsoltárokat. Nüsszai Szent Gergely azt mondja: “A Zsoltároskönyv olyan kellemes és édes, hogy azt nem csak azok a felnőtt férfiak tanulmányozzák, akik már lelki érzékeiket megtisztították, de a nők is, elsajátítva azt, mint személyes méltóságot, valamint a gyermekek is örömüket lelik bennük épp úgy, mint egy szórakozásban, és a gyöngék számára nyugalmat és erőt nyújtanak. Az örvendezők épp úgy olvassák a zsoltárokat, mint azok, akiket épp szomorúság ért. Mindenki, saját körülményeiből kiindulva úgy látja, hogy a Szentírásnak eme könyve, mintegy ajándék számára. Az utazó és a tengeren hajózó emberek, dolgaikkal foglalkozva, bármilyen helyzetben lévő férfiak és nők, veszteségnek tudják be maguk számára azt, ha híján van ajkuk Dávid magasztos tanításának. Még az összejöveteleken és a menyegzői ünnepségeken is, örvendezve fogadják a Zsoltároskönyvet úgy, mint amely a vigadalom velejárója, hogy a zsoltárok egyházi szertartásokon való szent célú használatáról már ne is beszéljek.” Lám, a Zsoltároskönyv iránti ilyen szeretetet kíván a Bátyuska is a nővéreknek, mint amilyennel a korai keresztények viszonyultak hozzá.

Ezért is hagyta meg a Bátyuska a nővérek számára, hogy éjjel-nappal olvassák a Zsoltároskönyvet, amely a keresztény ember számára teljes haszonnal jár. A Zsoltároskönyv előszavában ezt olvassuk: Megkérdezték a testvérek Aranyszájú Szent Jánost, hogy – helyes dolog-e, elhagyni a Zsoltároskönyvet? Ő pedig azt válaszolta: “Jobb, ha a nap megszűnik világítani, mintsem felhagyni a Zsoltároskönyv olvasásával. Mert ugyanis nagyon hasznos okulni a zsoltárokból, és figyelmesen átolvasni a Zsoltároskönyvet. Mert minden könyv hasznos számunkra, és elkeseríti az ördögöt, de egyik sem annyira, mint a Zsoltároskönyv: éppen ezért ne legyünk restek.”

Boldog Ágoston is a következőt mondja a zsoltárok erejéről: “A zsoltárok éneklése a lelket ékesíti. Az angyalokat hívja segítségül, elűzi a démonokat, eloszlatja a sötétséget, szentséget alkot, megszégyeníti az ördögöt, megmutatja az Istent, megtöri a haragot, mert szüntelen az Isten dicsérete. A zsoltárok éneklése a mézhez hasonló”.

Mindezt, természetesen, jól tudta a Bátyuska, ezért hagyta meg a nővérek számára, hogy szüntelenül olvassák a Zsoltároskönyvet.

Jól tennénk mi is, testvérek, ha követnénk Szerafim tanítását a Zsoltároskönyvet illetően. Valóban hasznos okulni a zsoltárokból és a mézhez hasonló azok éneklése! Azon hasznon kívül, amire rámutattunk, sok minden más esetben is hasznos lehet számunkra a Zsoltároskönyv, amennyiben kellő figyelmet szentelünk annak olvasására. Ugyanis, gazdag forrása az az erkölcsi szabályoknak, valamint nagy vigasz és enyhülés forrása a nehéz és keserves élethelyzetekben. A Zsoltároskönyv mindent felülmúló útmutató a imádságos lélek serkentésére, a bűneink miatti töredelmes ima kiáradására, a Mennyei segítségért  való alázatos könyörgés felfokozására akkor, amikor különböző élethelyzetek szorongatnak, valamint a hála kifejezése Isten iránt a jótéteményekért és az Ő határtalan tökéletességének dicsőítésére.

Látjátok-e hát, hogy mennyi haszonnal járhat a Zsoltároskönyv állandó, figyelmes és ájtatos olvasása?

Mindezek tudatában, ne hanyagoljátok annak olvasását. Törődjetek vele úgy, amint azt a tiszteletreméltó Szerafimon kívül, Nagy Vazul is tanítja – “Lehetetlen, – mondja ő – akár csak egy napra is kihagyni a zsoltárok éneklését. Ha azt valamilyen oknál fogva kihagyod, másnap reggel ismét fogj hozzá, és lustaságból ne hagyd abba. Ha pedig helyre hozod a mondottakat, és megtanulod Isten törvényeit, akkor az Úr megnyitja szemeidet és megérted az Ő Törvényeinek csodáit”. Ámin.

saratov.ru – Sf-