Szent Mózes hajléka – a magyar orthodoxok központja

A magyar anyanyelvűek között sokaknak ismeretlen az Orthodox Egyház. Sokan pedig magával az orosz egyházzal azonosítják. A történelem viharaiban sok külső hatás érte az Orthodox Egyházat, amely aktívan jelen volt a nagy Magyarország területén is, és sokan őseink közül is ezt a hitet gyakorolták. Az uralkodók és egyéb politikai nyomás hatására azonban egyre jobban kiszorult az ország területéről, viszont teljesen soha nem szűnt meg létezni.

Ezt bizonyítja az a tény, hogy még napjainkban is  sokan vannak, akik az orthodox hitet magukénak vallják. Sajnos különböző okoknál fogva a hitélet gyakorlása, a közösséghez való tartozás több évtizeden át lehetetlen volt.

Miután hazánkban a totalitárius rendszer hatalomra jutott,  195O-ben, szintén politikai megfontolásból, egy átfogó hadjáratott indított. Ekkor szovjet nyomásra a bizánci szertartású híveket az Orthodox Egyházba terelte. Mindmáig sokan ezt a műveletet egy erőszakos orthodox lépésnek tartják, ami viszont semmiképp sem valósulhatott volna meg az Egyház akaratából.

Ez a helyzet országunkban 1968-ig tartott, amikor a rendszer által erőszakkal egyesített egyházak visszatérhettek a vallásos élet saját hitük és meggyőződésük szerinti gyakorlásához.

Van róla tudomásunk, hogy sokan a magyarok közül is maradtak volna az Orthodox Egyházban, azonban ennek gyakorlati akadályt támasztott a politika akkori szemlélete. Sem a hatalom emberei részéről, sem a rendszerrel együttműködő egyes egyházi vezetők részéről, nem talált megértésre az orthodox hitben élni kívánó magyar anyanyelvű emberek kérése, miszerint továbbra is anyanyelvükön, tehát magyarul tarthassák az Istentiszteleteket.

Azzal, hogy 1968 után az Ortodox Egyházban egységesítették és kizárólagos jelleggel kötelezővé tették az egyházi szláv nyelvet, gyakorlatilag a magyar anyanyelvű hívek körében az orthodox hitben való megmaradás lehetőségétől fosztották meg az embereket, akik fokozatosan áttértek az uniós egyházba, vagy házasságok révén más vallásúakká lettek.

Csodálattal tölt el bennünket, hogy 4O év után is vannak emberek a többségében magyarok  lakta téréségünkben, akik mind a mai napig hűek maradtak az Orthodox hithez.

Ezt a helyzetet változtatta meg  a  György, Nagymihály-Kassai érsek által,  2007. december 21-én  kiadott alapító okirat, melynek értelmében önálló egyházközség jött létre, a történelmileg nagy múltú Zemplén községeben. Azon belül pedig a Szent Magyar Mózes kápolna lett a székhelye a magyar  anyanyelvű orthodoxok számára, ahol 2OO7 januárjától Szent Mózes ereklyéinek egy része van elhelyezve.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk az év bármely napján,  de különösen a nyilvános ünnepeinken, ahol több nemzet, több anyanyelvű hívei gyűlnek össze, kiket össze köt a közös hit, és Szent Mózes tisztelete.

Szent Mózes ünnepe képekben

Az ítélet napja

Semmire sem vagyunk készségesebbek és ráérőbbek, mint mások megítélésére, esetenként elítélésére. Elképesztő vehemenciával vetjük bele magunkat a mások dolgainak boncolgatásába. Hajlamosak vagyunk a jól ismert “biztosan így, meg úgy volt” jelszó fényében a legborzalmasabb forgatókönyvek képzelt és szóbeli megírására, amellyel nagy sikerre tehetnénk szert egy-egy szégyenteljes tele-novella kitalálásánál, de semmiképp sem teszünk szert dicséretre, ha keresztény szemszögből nézzük eme egyébként is elmarasztaló viselkedésünket.

Mennyi tudunk panaszkodni amiatt, amikor bennünket illetnek ilyen-olyan fantáziadús, általunk soha meg nem tett dolgok miatt! Milyen fájdalmas magatartást tanúsítunk ilyenkor, mert sajog a szívünk, elhagy erőnk, kedvünket szegi a további küzdelemhez. Nem fér hozzá kétség, hatalmas lelki erővel kell bírni az embernek, hogy embertársai ilyenfajta támadásaival szemben állva maradjon.

És mégis – amikor másokról van szó, milyen gyorsan megfeledkezünk arról, hogy amikor ezt velünk tették, mennyire érzékenyen érintett bennünket. Egy pillanatra sem gondolunk arra, hogy annak, akit épp célba vettünk találgatásainkkal, ugyanúgy a becsületébe gázolunk, ugyanolyan fájdalmat okozunk neki, mint amikor azt mások tették velünk.

Ilyenek vagyunk mi, emberek, amikor ítélkezünk. Ezzel azonban semmiképp sem teszünk szert dicsőségre, sem tisztességre. Mivel az ember tudása és képessége csak bizonyos határokig terjed, nem is leszünk sohasem alkalmasak arra, hogy igazságos ítéletet hozzunk, főleg nem akkor, ha a körülmények ismerete híján fogunk hozzá embertársaink dolgainak megítéléséhez.

Isten ítélete azonban a teljes igazság fényében történik. Ezért az Ő ítéletében a téves és helytelen ítélkezés lehetősége ki van zárva. Mivel az ember nem képes Isten módján ítéletet hozni, ezért sokszor nem értjük, sokszor méltatlankodunk, de nem egyszer felháborodunk azon, ahogyan Isten döntött. Nem vagyunk birtokában a végtelen tudásnak sem látásnak, sem semmilyen más ismeretnek, ezért csak az Isten iránti mélységes hit és bizalom hozhat békét és nyugalmat az ember szívébe, Isten ítéletének tekintetében.

Krisztus nyíltan megmondta, hogy mi és hogyan lesz az ítélet napján. Ezért sokkal inkább válna hasznunkra az, ha esendőségünk következményeként felgyülemlő és elmarasztalásunkat szolgáló cselekedeteinket és magatartásunkat, a jótéteményekkel ellensúlyoznánk. Ha életünk során sikeresek tudunk lenni az üdvhozó cselekedetek gyűjtögetésében, akkor azon a napon, amikor – eljön dicsőséggel az Emberfia, s vele mind az angyalok – hallani fogjuk, amint mondja: Jöjjetek, Atyám áldottai!

Út, amely az örök életre vezet

Mindnyájan azt szeretnénk, hogy azoknak, akik megelőztek bennünket ezen az úton, valamint a magunk számára is,  irgalmazzon az Úr és tegyen méltóvá az örök életre.

Első halottak szombatja van az idén. Fontossági sorrendünkben holnap, a templom legyen az első.

Ragadjuk meg ezt az alkalmat, és közös fohászkodásban kérjük Isten irgalmát, magunk és hozzátartozóink számára, mert erre csak addig van lehetőségünk, amíg testben élünk.

Mondd, Simeon, kit tartasz karjaidon?

Sokszor és sokféle módon teljesedik be Isten nagy elgondolása az emberiség üdvözülése érdekében. Ebben, az üdvösségünket szolgáló folyamatban nekünk, embereknek is részünk van. Az Úr mindenki számára, ahogyan az Írás is bizonyítja, kinek-kinek rátermettsége szerint osztotta ki az együttműködéshez szükséges tehetséget.

Simeon a próféta feladatát látta el népe körében. Isten különös ígéretét bírta, és alázattal várta annak beteljesülését. A türelmetlenség szenvedélye sok esetben hiúsítja meg az ember életében azt, hogy az Istentől kapott feladatunkat becsülettel elvégezzük. Hányszor mondja az ember akár saját magára, vagy más emberrel kapcsolatban, hogy ezt, vagy azt elkapkodta, elhamarkodottan döntött. Felgyorsult életvitelünk végett, mindent azonnal szeretnénk megvalósultnak látni, ami nem minden esetben szolgálja sem a magunk, sem mások üdvösségét.

Van rá eset, hogy egy egész életen át kell várnunk valamire. Így volt ez Simeon életében is, hiszen Isten azt ígérte neki, hogy nem hal meg addig, amíg testi szemeivel nem látja az Üdvözítőt. Mindez nem történhetett volna meg, ha megrendül hitében és siettetni próbálta volna az eseményeket. Prófétai mivoltának a legfontosabb pillanatát mulasztotta volna el. Ezzel pedig Isten elgondolása ellen tett volna.

A csendes, türelmes életmód, nem jellemző a ma emberére. Nem vagyunk hajlandóak várni semmire. Mindent a lehető leggyorsabban szeretnénk megszerezni, elérni, magunkénak tudni. Ez a fajta hozzáállás azonban semmiképp sem egyeztethető össze Isten örök elgondolásával. Csodálkozunk, méltatlankodunk, amikor saját szemszögünkből nézve, nem olyan gyorsasággal haladunk kitűzött célunk felé, ahogyan azt elképzeltünk.

Ebben az összevisszaságban pedig egyáltalán nem jut eszünkbe Isten. Ha pedig mégis, akkor csupán a méltatlankodás és a felháborodás kapcsán, hogy hol van Isten, miért nem siet segítségünkre. Megfogyatkozott, esetenként teljesen kihalt belőlünk a türelem, alázat és fogékony figyelmesség Isten dolgai iránt. Ezzel pedig csak magunknak ártunk.

Hányszor fordul elő velünk, hogy embertársainkkal találkozva, feltesszük a kérdést, de a választ már nem vagyunk képesek megvárni. Türelmetlenül azt a pillanatot lessük, hogy mikor vághatunk közbe és a magunk dolgait zúdítsuk rájuk. Mennyi keservet képes eredményezni az ilyen emberi magatartás. Mindenki beszélt, de senki sem figyel senkire.

Az üdvösség útján haladva, csak akkor lehetünk hasznosak Isten tervének megvalósulása során, ha van bennünk készség az odafigyelésre, hallgatásra, és szent türelemre. Az ilyen ember élete tele van csodás dolgokkal. Ilyen csodás dologgal ajándékozta meg Isten Simeon prófétát is, az ő együttműködése, rendíthetetlen hite miatt.

A találkozás ünnepén, vegyünk magunkon erőt, és vizsgáljuk felül eddigi életünket. Mennyire van összhangban életvitelünk Isten akaratával, mennyire vagyunk képesek türelemben, alázatban haladni az üdvösség útján. Azon az úton, amelyen ha akár egy életen át nem történnek különös és nagy dolgok, de a végén maga Isten pihen meg karjainkon, áldásos és üdvösséget teremtő hozzáállásunk eredményeként.

ig Serafim