október 2012 havi archívum

Váratlan öröm

2012/10/30

Amikor néhány nappal ezelőtt, kedves ismerősöm meghívására Spanyolországba utaztam, nem gondoltam, hogy a tervezett dolgokon kívül, még egy hatalmas lelki élményben is lesz részem. Mindenképp lelki dolgokkal foglalkoztunk egész idő alatt, és mindez, mint egy megkoronázása volt az utazásomnak, amiért az egészet nyugodtan nevezhetjük zarándoklatnak is.

Mindenképp meg szerették volna mutatni nekem mindazt, ami a közelben érdekes, és érdemes megnézni, ezért többek között, elvittek egy kis óvárosba, ahol mindenekelőtt a templomot akartam megnézni. Hatalmas épület, amely a 12. századból maradt ránk. Aki oda belép, szinte akaratlanul is, vissza megy a múltba. Ahogy így nézelődtem, egyszer csak egy táblán lévő felirattal találtam magamat szemben. Hamar megkértem a kísérőimet, hogy fordítsák le a szöveget. Nos, nem bírtam elhinni és a váratlan örömtől, szóhoz sem jutottam. Ugyanis a feliraton az állt: Nikomédiai szent Julianna.

Mélységes hálával eltelve Isten iránt, kitörő örömmel vettem tudomásul, hogy találkoztam egy szenttel, Aki még a kora kereszténység idején tett bizonyságot hitéről.

Az, aki Spanyolország északi részén jár, Kantábria tartományában, tartsa érdemesnek felkeresni ezt a helyet, Santillana del Mar városát, amely az UNESCO jegyzékére is felkerült.

Nikomédiai szent Julianna – Gazdag szülők gyermeke volt Nikomédiában. Szülei pogányok voltak. Amikor szépsége kezdett kibontakozni, és jó erkölcsei megmutatkozni, egy császári hivatalnok: Eleusziosz, nagyon korán eljegyezte őt. A házasságot későbbre tervezték, ha a kislány felnő. Időközben Julianna hallott Krisztus hitéről, hitt Benne és titokban keresztény lett. Atyja erről nem tudott, anyja közömbös volt a vallás iránt. Amikor már eljött a házasság ideje, Julianna elutasította, hogy pogánnyal házasságra lépjen. Atyja előbb hízelgéseivel akarta más belátásra bírni, aztán a veréshez folyamodott, amíg ki nem fáradt. Aztán rábízta vőlegényére, hogy tegyen vele, amit akar. Mivel helytartó volt, ítélőszéke elé állította a leányt. Hat katona ütlegelte kifáradásig, de Julianna mindezeket békében tűrte. Hajánál fogva felfüggesztették sok ideig, aztán börtönbe vetették. Eztán tüzes kemencébe került, de könnyei eloltották a tüzet. Végül kard által nyerte el a vértanúságot 304-ben. Látván kínjait és állhatatosságát, 500 férfi és 130 nő hitt Krisztusban és lett keresztény. Ezért mindnyájukat lefejezték. (akv0.wordpress.com)

-Sf-

A legszörnyűbb és a legnehezebb

2012/10/21

Világunkban – amely megromlott a bűn miatt, nem kevés az ijesztő és nehéz dolog. De minden kétséget kizárva a legszörnyűbb – a félelem. A legnehezebb pedig – az önsajnálat.

Sok mindentől fél az ember. Többek között attól is, ami még nem történt meg, de meg fog. Vagy – elméletileg megtörténhet. Vagy – valakivel már megtörtént. Ez a félelem elnehezíti és kínozza a lelket, kiüresíti azt. Ami pedig a legfőbb, hogy teljesen megfoszt az Isten iránti bizalomtól. És lehet, hogy semmi sem történik meg az emberrel mindabból, amitől fél, viszont ő már megtapasztalt, már “átélt” mindent, visszafordíthatatlanul elveszítette idegeit, megőszült. De mindez lehet fordítva is. “Az igaz reménye örömbe torkollik, amit a gonosz vár, az semmivé válik (őt magát éri). Péld.10,28. A néphagyomány pedig egy kicsit másképpen így szól: A félelem vonzza a bajt.

Mi értelme van félni, amikor mindössze csak készülni kell – azokra a megpróbáltatásokra, amelyekkel szemben találhatjuk magunkat, arra a szomorúságra, amely bennünket érni fog, azokra a veszélyekre, amelyekkel tele van az életünk? Semmi értelme sincs. Ebben a helyzetben a félelem semmiképp sincs segítségünkre, sőt inkább csak akadály.

Ugyanúgy akadály akkor is, amikor valami méltó dolog történt. Azért, mert lebénítja az akaratot és elhomályosítja az ítélőképességet épp akkor, amikor azokra kiváltképp szükségünk van: az előbbi – erős, az utóbbi pedig világos és józan. A különleges helyzetekben nem félni kell – össze kell szednünk magunkat, Istenhez emelni elménket, segítséget és értelmet kérve, és minden zavarodottság és izgalom nélkül tenni azt, amit a körülmények megkövetelnek. Csakis így lehet megúszni szárazon, nem másképp. A pánik önmagában gyilkos dolog. Hiszen a háborúban nem semmiért lőtték agyon a pánikba esetteket – ilyen formán eltávolították a veszély forrását. Természetesen a pánikba esettel szemben ez kegyetlenség. A továbbiakhoz való viszonyulásban pedig – humánus.

Még ha az ember az elkerülhetetlen halállal is áll szemben – mit segít ilyenkor a félelem? Olyankor, mint egy kés, amit a szívedbe döftek, úgy ural téged a félelem, elfordulni próbálsz, de ezzel csak mélyebbre kerül szívedben. Emlékszem arra az esetre, amikor láttam azokat a felvételeket, ahol a csecsenek orosz katonákat gyilkolnak – mint egy hentes, úgy vágták el a torkukat. De nem is csak egyszerűen, hanem nevetve és viccelődve. És egyiket a másik után érte a halál – némán, hangtalanul, minden jajszó nélkül. Mindössze egyikük került a rémület hatása alá a történtek miatt és azt kiáltotta: “Mit műveltek?! Ugye, ez nem komoly? Mondjátok már, hogy nem komoly!”. Őt szintén megölték – különös cinizmussal és különös kegyetlenséggel. Ki bátorkodna ítélkezni felette? Bizonyára senki. Kiváltképp azok közül, akik szembe néztek a halállal.

Nos, épp csak hogy, amikor magába fogadta ezt a lelket szétziláló érzést, teljesen átadva neki magát, az már még azelőtt megsemmisítette őt, mielőtt a torkához ért volna a kés, megtízszerezte szenvedését.

Felesleges és ártalmas a félelem az átéltek után is – a félelem olyan, mint a visszaemlékezés, mint az állandó visszatérés ahhoz, amit hátra kellene hagyni és elfelejtetni. És hányakat gyötör ez: idegileg labilisakká, álmatlanokká teszi őket, majd végül infarktushoz vezet?

A félelem, amellyel az ember nem száll szembe, amelynek megadja magát, áldozattá teszi őt, és ezzel az érzéssel nehéz, szinte lehetetlen élni. És meghalni – szintén nehéz, sőt nagyon nehéz. Ezért én azt mondom, hogy a legszörnyűbb – félni.

És az önsajnálat. Bármilyen nehéz is legyen, de amíg tartjuk magunkat, nem kishitűsködünk, és nem esünk kétségbe, addig szó szerint, olyanok vagyunk, mint egy vár – körbefogva, de az ellenség által nem elfoglalva. De kezdd el sajnálni magad, gyújtsd fel a főkaput, és a város megtelik ellenséggel. Ugyanaz az érzés – áldozat vagy. Rosszul érzed magad, mindenkinél szánalmasabb vagy, igazságtalanok veled szemben, és azon túl – ellenséges az egész világ, senki sem ért meg és senki sem szeret téged, senki sem érez veled együtt. Mindez rettenetes. Miért is mondja Szent Izsák, hogy amikor kísértéseket szenvedünk, szükséges gondolnunk azokra, akiknek még nehezebb a helyzetük? Lehet, hogy azok az emberek sokkal nehezebb körülmények között élnek, betegségük példátlanul súlyosabb, és ellenségeik az enyémnél szörnyűbbek, csak az én lelki gyötrelmem nagyon erős. Ami a fő, – hogy mindez benső szenvedés.

Az önsajnálat megfoszt erőnktől, megfoszt a józan ítélőképességtől, szó szerint, esendően fogva tartja az embert. És pont úgy, mint a félelem, Istentől idegen dolgot szolgál. Azért, mert a félelem – szintén bizalmatlanság a Teremtővel szemben, ami egy idő után lázadásba tör ki Ellene.

Nos, a kérdés az, hogy – szabad-e félnünk, amikor a helyzet rettenetes? És szabad-e sajnálkoznunk magunk felett akkor, amikor nehézségekkel állunk szemben? Önmagában véve lehet – de minek. És erre nem csak a tökéletes ember, és nem csak a szent képes.

Egyszerűen, amikor valami olyan történik, ami valóban rettenetes, jusson eszedbe, hogy milyen szenvedést és milyen sebeket szerzel magadnak azzal, ha aláveted magadat a félelemnek, és … szánd magad – ne félj!

Vagy ami még jobb – tanuld meg magadat mindig a szerető, irgalmas, mindet tudó és mindenható Isten kezében érezni. És akkor nem lesz helye a félelemnek, sem az önsajnálatnak szívedben. Azért, mert az telve lesz – reménnyel.

Игумен Нектарий (Морозов) -Sf-

Kerülve a megbotránkozást

2012/10/12

Senki a testvérek közül ne helyezze magát a másik elé, és a gonosz által becsapva, ne bővelkedjen saját véleményével, mondván: “lám, én már lelki adományokkal rendelkezem”. Hiszen nem illik keresztény emberhez az ilyen gondolkodás. Nem tudhatod, hogy mi lesz a testvéreddel holnap, és azt sem tudhatod, hogy hogyan végzed majd te, vagy pedig ő.

Tiszteletreméltó Nagy szent Márk

Igen, ez mindannyiunkat érint. Mert hiszen, amikor épp csak hogy egy kicsit is sikeresek vagyunk a lelki életben – akár a böjtben, vagy a tudásban, azonnal hozzá látunk a tanításhoz, beképzeltekké válunk, bosszankodunk a tapasztalatlanok miatt. És még – Isten mentsen tőle – ekképp kezdünk el gondolkodni magunkról: “Istenem, hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint más emberek” – Lk 18,11. Hiszen nem tudjuk, hogy hogyan is végezzük majd. Gondoljunk csak Péter apostolra, aki kinyilvánította véleményét (Mt 26,31-35), amiért a Mester helyre is igazította, nos akkor mi vár miránk, ha továbbra is beképzeltek maradunk?

És te ettél fagylaltot? – III.

2012/10/01

A gőg – az esztelenség jele. Annak bizonyságtétele, hogy semmid sincs, terméketlen vagy. Az, hogy te gőgös vagy, azt bizonyítja, hogy mindenféle termés híján vagy. Abszolút semmivel sem rendelkezel.

A gőg – Isten segítségének elvetése. Mert a gőg elűzi Isten segítségét. Soha sem vonzza azt. Miért? Azért, mert a gőgös ember sohasem hívja Istent segítségül, sohasem érzi szükségét annak, hogy Isten segítségére lenne szüksége. Mindig úgy érzi, hogy ő elégséges önmaga számára. Senki tanácsára nincs rászorulva, de nem is látja azt, aki segítségre szorul. Mindent tud, mindenre képes, senkire sincs szüksége.

A gőg – az esztelenség előfutára. A gőgös ember elveszti az eszét. Annyira sokat képzel magáról, annyira hisz abban, amit mond, annyit beszél, hogy valósággal esztelenné lesz. Semmit sem ért. Számára csak annak van jelentősége, amiben ő maga hisz, ahogyan ő cselekszik.

A gőg – mindannyiunkban a harag forrása. Ha haragot látsz magadban, az a vég! A harag a gőgöt jelenti. Lehetetlen, hogy a gőgös ember ne haragudjon, de sokkal inkább – az, aki haragszik, mindig gőgös. Az alázatos ember attól függetlenül, hogy szidják, vagy megalázzák, ellene szegülnek szavainak, nem haragszik, azért, mert nem kötődik szenvedélyesen ahhoz, amiben hisz és amit mond.  Benne béke lakozik. Nem veszíti el ezt a békét akkor sem, ha valaki bántalmazza, megvádolja, vagy rágalmazza. Mindez számára – csak füst, és nem szorongatja a szívét. A gőgös viszont – fordítva. Annak a legkisebb gyanúja esetén is, hogy őt valaki nem veszi figyelembe, fellázad. Láttam ismert embereket, hatalmas közéleti személyeket, akik csupán csak azért, mert valaki náluknál hamarabb leült, megsértődtek, és elhagyták a hivatalos fogadásokat.

– Miért ültették le ezeket hamarabb, mint engem? Miért állt fel ez hamarabb nálamnál?

Jeleneteket rendeznek,  köznevetség tárgyává teszik magukat azért, mert valaki más éppen oda ült, ahová, nevetségessé lesznek, elrohannak. A harag esztelenségében nem értik, hogy mit tesznek, és mit mondanak.

Ezt látva, azt mondod magadban – lám, mit tesz velünk a harag! Elvakultakká leszünk miatta, és nem tudjuk, hogy valójában mi is történik velünk. Láttam olyan embereket, akik beképzeltségükben, amikor munkatársuk, vagy ismerősük valami kellemetlen dolgot mondott róluk, annyira haragra gerjedtek, hogy szó szerint állatokká váltak! És mindez csupán csak beképzeltségük miatt történt! Kitalálsz egy mítoszt és haragszol rá!

A képmutatás kapuja. A gőgös ember nem akar olyan lenni, mint amilyen ő valójában, és mesterségesen ékesítgeti magát. Érdekli mások véleménye. Mint mondanak róla? Azt akarja, hogy mások jó véleménnyel legyenek róla. Haragját mosoly mögé rejti. Ismeritek ezt a fajta mosolyt, amikor felfalnád a másikat, de mégis mosolyogni próbálsz. Az egész bensőd forrong, de mert nem szeretnéd lerombolni a rólad alkotott jó véleményt, vagy, mint azt manapság mondják, – az imidzsedet.

A bűnök tárháza. A gőg megőrzi a bűnöket, mivel a gőgös ember sohasem tart bűnbánatot. Neki erre nincs szüksége, mert úgy véli, hogy mindent jól tesz, nála minden rendben van, benne minden jó és szép. Miért is tartana hát bűnbánatot? Amennyiben nála minden rendben van, úgy őrzi saját bűneit, mint a gondosan kivasalt és szépen összehajtogatott fehérneműt. Csak az a különbség, hogy ő ezt nem magán, de magában hordozza.

Az irgalmatlanság forrása. A gőg nem engedi meg neked, hogy részvéttel légy mások szenvedésében, mert te megkeményíted magad, nagyon keménnyé válsz. Megsajnálni másokat – az elgyötörtet, az elkeseredett embert – ez emberi, de örülni mások örömének – még magasztosabb és lelki dolog. Például, ha valaki nyert sok pénzt, eljön hozzád és azt mondja:

– Tudod, én nyertem egy milliót!

Te pedig, azt mondod magadban: “Jaj, én pedig nem nyertem, de elvesztettem! Milyen szerencsés, ennyi pénzt nyert! Nem inkább én nyertem volna, és felét neki adom?” Hangosan pedig azt mondod:

– Ó, nagyon örülök! Nagyon megörültem, amikor ezt meghallottam!

Bensődben pedig mindazonáltal, minden felfordul. Hogyan lehet örülni más ember szerencséjének? Hogyan örülhetünk sikerének? Hogyan érezhetjük magunkat boldognak mások miatt? Hiszen annyira szeretnéd látni őt szenvedni, és nem úgy, hogy élvezi a boldogságot.

Ezért hát a gőg – az irgalmatlanság oka, mert nem ismeri az együttérzést.

A gőg – kegyetlen bíró. Kegyetlen szavakkal ítélkezel mások felett. A Szent Hegyen tartott tanácsban, vagy monostorokban is előfordul, hogy jelen van olyas valaki, aki kegyetlen szavakat mond. Akkor mások azt mondják neki:

– Lágyítsd kicsit szavaidat, atya! – létezik ilyen szenthegyi kifejezés.

Jól van, az ember hibát követett el. Szükséges-e rázúdítani az összes gerjedelmet és megalázni őt? Rendben van, nem fogadjuk el azt, amit tett, elítéljük hibáját. De ezt jó szóval is ki lehet fejezni. Enyhíts szavaidon, ne légy kegyetlen bírája a másik embernek. Talán kevés neki a saját szerencsétlensége? Paiszij sztarec, ez a nagy szent, amikor más emberekről beszélt, még ha a legrosszabb emberről is, úgy beszélt róla, hogy az rokonszenvesnek tűnjön.  Még az ördögöt sem nevezte ördögnek, hogy meg ne bántsa.

A gőg – embertelem bíró. A gőgös ember olyan, mintha igazságos lenne, aki igazságot tesz, pedig kést vesz a kezébe, amellyel kettévág téged. Őt semmi sem érdekli. És mi a helyes? Megölni a másik embert? Mint Salamon történetében, amikor két asszony is igényt tartott a gyerekre. Hogy rámutassunk arra, hogy mit is jelent anyának lenni és igazságot teremteni, Salamon azt mondta: “Jól van, ti mindketten akarjátok őt, de nem tudjátok bizonyítani, hogy ki is valójában. Fogjatok egy kardot, vágjátok ketté, hadd vegye el mindkettő a felét!”.

Ekkor azonnal beteljesedett a bírói szó. Egyik az asszonyok közül kést ragadott, de a valódi anya azt mondta: “Nem, hagyd meg magadnak, így legalább életben marad”.

Igen, a gőgös ember – embertelen bíró. Őt semmi sem érdekli, az igazság nevében képes megölni a másik embert. Az Isten igazságossága – más. Ezért is mondja Szír Szent Izsák: “Soha ne mondd az Istent igazságosnak! Az Isten igazságtalan. Miért? Azért, mert hogyan is nevezhetnénk az Istent igazságosnak azok után, amikor megparancsolja a napnak, hogy bűnösre és igazra egyaránt süssön, és esőt ad a bűnösnek és a szentnek is?”. Az eső csak a szentekre kellene, hogy essen, és nem a bűnösökre, és a nap is csak az igazakra süthetne és nem az igazságtalanokra. Az Isten emberszerető, Ő – szeretet és az Ő igazságossága – más. Az Ő igazságossága nem abban rejlik, hogy ha valaki téged megütött, akkor te is üsd meg őt, de abban, hogy te válaszolj az ütésre. Jóval válaszolj a rosszra. Netalán ilyen az ember igazságossága? Nem. Ha valaki elvette a ruhádat, te a bíróság elé cipeled őt. Az Isten igazságossága pedig azt mondja: add neki oda a többi ruhádat is. Mennyi példa van rá a Paterikonban, amikor a szerzetestől a rablók mindent elloptak, csak a reverendáját hagyták meg, az pedig utánuk futott és azt mondta nekik:

– Vigyétek a reverendát is, ezt itt felejtettétek!

A Szent Hegyen volt egy Teofilakt nevű öreg, akinek a szőlőjéből a halászok lopkodtak. Egyszer, amikor valahonnét visszatérőben volt, meglátta őket a szőlőben. És, hogy meg ne bántsa őket, felmászott egy fára, és ott ült három-négy órán át, várta, amíg azok le nem szedik az összes szőlőt és el nem mennek. Nem akarta őket megsérteni.

A gőgös – Isten ellensége és a káromlás gyökere. A gőgösség témája annyira különleges, hogy Létrás Szent János azt mondja, hogy az a háromlábúhoz hasonlít – akárhogy állítod is meg, egyik oldala mindig lóg. Ez a téma oly könnyen megsebzi az embert, hogy valóban hatalmas figyelemre van szükség ahhoz, hogy megszerezzük az alázatosság nagy ajándékát, amely olyan könnyen, de egyidejűleg olyan fáradtságosan szerezhető meg. Az alázatos ember ténylegesen szabad, szeretetteljes, csendes és békés. Számára nem létezik semmilyen nehézség sem önmagával, sem pedig másokkal szemben. Keressük hát a gőg okát önmagunkban, és ne másokban azért, mert a gőg – minden rossz gyökere.

Митрополит Лимассольский, Афанасий -Sf-