Archive for the ‘Írások’ category

Az ördög legfőbb fegyvere

2014/01/29

Példabeszéd

hálóSok éve már annak, amikor az ördög úgy döntött, hogy eladja mesterségének összes szerszámait.

Ízlésesen kiállította őket mindenki szemlélésére egy vitrinben.

Micsoda gyűjtemény volt ez! Ott volt az Irigység fénylő tőre, mellette pedig a Harag kalapácsa ékeskedett.

A másik polcon a Szenvedély nyila feküdt, vele együtt pedig festőien elrendezve a Falánkság, Érzékiség és a Féltékenység nyilai feküdtek.

Egy külön pulton voltak kiállítva a Hazugság hálóinak kellékei.

Helyet kaptak ott még a Csüggedés, Pénzvágy és a Gyűlölet eszközei is.

Minden eszköz gyönyörűen el volt rendezve, ellátva cédulával, amin a megnevezésük és az ár volt.

A legszebb polcon pedig, minden többi eszköztől elkülönítve, egy eléggé elcsépelt, ránézésre fa ék volt kiállítva, amelyen a Gőg feliratú cédula függött.

Meglepően, ennek a szerszámnak az ára, minden többi eszköznek az árát egybevéve, jóval magasabb volt. Egy arra elhaladó valaki megkérdezte az ördögtől, hogy miért is adja ilyen drágán ezt az ócska éket, az pedig azt válaszolta:

– Én valóban ezt az összes többinél többre értékelem, mert készletemnek ez az egyetlen eszköze, amelyre támaszkodhatok akkor, amikor a többi összes hatástalannak bizonyul. Majd gyengéden megsimogatta a faéket.

Amennyiben sikerül beütnöm ezt az éket az ember fejébe, – mondta az ördög, – akkor az kitárja az ajtókat az összes többi eszköz számára is.

Makszim, az oszlopos

2013/09/13

Last of the Stylites Maxime Qavtaradze, who lives on top of the Katskhi Pillar, Georgia - 22 Jun 2013

A grúz szerzetes már húsz éve él a negyven méter magas monolit oszlopon. Már a kereszténység előtt is, úgy tekintettek az emberek erre az oszlopra, mint olyan helyre, ahol az ember közel kerülhet az Istenhez. Az oszlopon lévő templom a VI. és a VIII. század között épült, amely elpusztult. Az új templomot Makszim sok fáradozása révén Hitvalló Szent Makszimosz tiszteletére szentelték. Magányát csak a papok és azok a segítőkész emberek zavarják meg néha, aki segítik őt oszlopos életmódjában.

Makszim korábban barátaival az oszlop környéki hegyekben élte nem éppen dicső életét, ami miatt börtönbe került. Miután szabadult, elhatározta, hogy éppen ezen a hegyen kelti életre az oszloposok életmódját, akik a XV. századig itt éltek. 1944-ben feltárták a néhai templom alapjait, azonban a monasztikus életet csak 1993-ban élesztette újjá Makszim. Attól kezdve, a helyi közösség új templomot, és Makszim számára egy kis monostort épített.

Manapság sokan jönnek hozzá, tanácsát kérve az élet különböző dolgaiban, akikhez hetente egyszer-kétszer ereszkedik le az oszlop tövébe.  -képriport-

ridus.ru-Sf-

A mérték

2013/06/20

Adjatok és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek is. Lk6,38.

Manapság, noha nem csak Grúziában, de ott is, nagyon drága a gyógykezelés. Ebből ered talán sok egészségügyi dolgozó érzéketlensége is a betegek iránt: van pénzed, segítünk, ha nincs, akkor majd csak lesz valami. És bizony néha ez a valami megrázó tragédiával tud végződni.

ill.Egyik grúz város taxisa, egy vérző kisfiúra figyelt fel az utcán, akit gyorsan elvitt a közeli baleseti osztályra. Ott viszont még csak fogadni sem akarták a gyereket. A nővérek össze-vissza rohangáltak, méltatlankodnak, de semmit sem tesznek. Az orvosnak pedig eszébe sem jut, hogy a rendelőbe jöjjön. Azt mondja: mi értelme van megműteni? Ha netalán meghal, ki fizeti majd meg a munkámat? És nyugodtan tovább ül a szobájában.

Ekkor a taxis lecsatolta a nyakáról az aranyláncot, amelyen egy kereszt volt és azt mondja: emberek maguk, vagy mik? Itt van maguknak! Csak jöjjön már a sebész!

Mire az orvos, nem sietősen, lejött a szobájából a rendelőbe, a kisfiú a vérveszteség miatt meghalt. Amikor az orvos a halott kisfiúhoz lépett, akkor látta, hogy az ő saját fia fekszik előtte holtan.

Рассказ, Открытые небеса.-sf-

Szent Lukács érsek

2013/06/11

Szimferopol és Krím érseke (1961)

május 29/jún 11

lk-ikona

Egy csodás gyógyulás elbeszélése, amely Szent Lukács érsekhez kötődik.

Napjainkban csak kevesen hisznek a csodában és nem könnyű meggyőzni korunk emberét arról, hogy csodák pedig mégis vannak. Annál is inkább, mert én is jelenkori ember vagyok, a velem megtörtént csodáról akarok beszélni, ezért megpróbálok egyszerű, meggyőző szavakat keresni. Mellőzve mindazt, ami hazugságnak, képzelgésnek bizonyulhatna, vagy enyhén túlzásnak.

Néhány éve történt meg velem, aki ezeket a sorokat írja (Alekszandr Szegeny), és mindmáig nem gondoltam arra, hogy írásban is tanúságot tegyek a csodáról, mindössze csak a szóbeli elbeszélésre hagyatkoztam. Mindig megállított az a gondolat, hogy vagy nyíltan megmondják, hogy nem hiszik, vagy csak majd úgy tesznek, mintha elhitték volna. Esetleg kételkedni fognak.

Annak a bizonyos évnek a tavaszán fájni kezdett a sarkam. Nem fordítottam rá különös figyelmet. Majd elmúlik. De nem múlt el, sőt ellenkezőleg, egyre erősebb volt a fájdalom. Orvoshoz kellett fordulnom. Az orvosok különféle diagnózisokat állapítottak meg, kenőcsöt és más gyógyszert írtak fel, de semmi sem segített.

Nyáron fiammal együtt elmentünk három hétre a tengerhez, Krímbe. Azért a tengerre gondoltam, mert sokszor segített már rajtam, különféle betegségekben. A tengerben való úszás, a parti séták jót tesznek a szervezetnek. Azonban ebben az esetben a tenger sem segített. Amikor elérkezett a hazautazás ideje, egyáltalán nem tudtam a sarkamra támaszkodni, olyan pokoli kínokat okozott minden lépés.

A helyről, ahol üdültünk, megérkeztünk Szimferopolba és volt még három órányi időnk a vonat indulásáig.

– El kell menni gyalog Lukács püspökhöz, – közöltem döntésemet a fiammal.

– Hogyhogy gyalog? Ámult el a fiam. Apa, neked nem lehet gyalog menned .

Én szinte sohasem háborgattam a szenteket különféle kérésekkel életem elrendezésében. Vagy csak nagy ritkán. Például, amikor a fiamnak kellett születnie, és június elsejére volt kijelölve a császármetszés, a fiam pedig egy nappal korábban a világra akart jönni. Miután erről telefonon értesültem, megijedtem és elrohantam Krisztus Születésének templomába, Izmajlovba, ahol térdre estem Szent Miklós ikonja előtt és hosszasan imádkoztam. Egyik pillanatban úgy tűnt számomra, hogy Miklós püspök rám mosolygott. Haza siettem, felhívtam a szülészetet és megtudtam, hogy a szülés sikeres volt.

– Nem, menni kell.

– Akkor legalább fogadjunk egy taxit.

– Nem, kizárólag gyalog.

Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk és elindultunk Szent Lukácshoz, a gyógyítóhoz. Az állomástól a Szentháromság templomig, ahol a Szent Püspök ereklyéi nyugszanak, gyalog, mintegy 15 percnyi járás. Ha öregesen, akkor talán 20-25 perc. A fiamra támaszkodva, majdnem egy óráig vonszoltam magamat. Leizzadtam a fájdalomtól, de beszéddel próbáltam meggyőzni arról az emberről, akihez mentünk. Elmondtam, hogy bár katolikus családban született, fiatal korában hogyan lelkesedett a Tolsztoj-féle tévtanokért (vallás-etikai áramlat Oroszországban a 19.-20. században, amely tanok etikai álláspontja bár helyes volt, de az Egyház dogmáival viszont ellentétesek), majd szülei tiltakozása ellenére, felvette az Ortodox hitet. Beszéltem arról, hogy már fiatal korában milyen elhíresült orvos volt, hogyan siratta el a feleségét, aki négy gyermeket szült neki, majd szerzetesi fogadalmat tett.Amikor Taskentben tartózkodott, mint szakértőt, felkérték egy bírósági ügyben, ahol Petersz, az ismert csekista, megkérdezte tőle:

Валентин_Феликсович_Войно-Ясенецкий– Mondja, Vojno-Jaszenovác professzor és pap, hogy hihet maga Istenben és a halhatatlan lélekben? Maga talán látta az Istent? Vagy amikor műtétet végez a feltárt mellkasban, talán látott ott lelket?

– Nem, – válaszolta nyugodtan az orvos, – Istent és lelket nem láttam. Viszont nem egyszer végeztem koponyalékelést, és eszet sem láttam.

Bátor megítélései, és kijelentései miatt sokszor letartóztatták, és 11 évet töltött lágerekben és száműzetésben. A háború éveiben kiadták munkásságát: “Gennyes műtétek vázlatai” címmel. Ennek köszönhetően sok szovjet katona életét mentették meg, és ezért a könyvért őt, aki nem is olyan rég a gulágok foglya volt, a Sztálini rendfokozattal tüntették ki.

Mindezekről beszélgettünk a fiammal, miközben a Szentháromság templom felé botorkáltunk, majd végre megérkeztünk. Térdre ereszkedtem a püspök ereklyéi előtt, nem túl hosszú könyörgéssel imádkoztam hozzá. Vettem az ereklyénél szentelt olajból, és egy puha anyagból készült kapcát, amellyel – tanácsolták, hogy tekerjem be a fájós részt, miután megkentem a szentelt olajjal.

Az út a templomtól az állomásig sokkal szörnyűbb volt. Már nem volt erőm semmiről sem beszélgetni. Nem tudom miért, de úgy döntöttem, hogy amikor már Moszkvába érünk, bekenem a lábam az olajjal. Vasárnap volt, amikor a fiammal együtt visszatértünk. Este eszembe jutott az olaj. Kezemet a szívemre: nem nagyon hittem a csodában, noha a szent segítségének reménye melengette a szívemet. Gondoltam, ha legalább egy kicsit is enyhítené a fájdalmat…

A későbbiekben olyasmi történt, hogy a szó szoros értelmében, a hajam az égnek állt, és libabőrös lettem.

Épp csak, hogy bekentem a lábam az olajjal, azonnal egyfajta enyhítő pezsgés kezdődött a lábamban: mint egy pohárban, amelybe pezsgőt öntöttek, és sok-sok buborék áramlik benne, és néhány másodperc múltán, megszűnt a fájdalom, feloldódott ebben a csodálatos forrásban.

Begöngyöltem a lában a kapcával, majd oda-vissza sétáltam. Érezhetően, semmim sem fáj! Képtelen voltam hinni az érzéseimnek. A fiamnak sem mertem szólni. Annál is inkább, hogy egy félóra elteltével visszatért a fájdalom, és majd egy óra múlva elviselhetetlenné vált.

Az éjszaka közepén felébredtem és újra bekentem. És ugyanaz megismétlődött. Csupán csak a pezsgés nem volt olyan erőteljes. A fájdalom elmúlt, én pedig lefeküdtem és próbáltam elaludni addig, amíg a fájdalom ismét nem jelentkezik.

Reggel felébredve, szinte alig éreztem fájdalmat, de ennek ellenére úgy döntöttem, hogy még egyszer bekenem a sarkam. Ekkor szinte semmi pezsgést nem éreztem. Egyszerűen még jobb lett.

Kedvem tellett benne, hogy reggelente elkísértem a fiamat az iskolába. Útközben mindig valami érdekes és kellemes dologról beszélgettünk. Szerdán, három nappal a Krímből való visszatérésünk után, miután kiléptünk a házból, azt mondtam:

– Fiam, akarod, hogy mutassak neked egy csodát?

– Milyet?

– Nézd csak!

Gyorsan előrefutottam vagy szár métert és vissza…

– Azt a mindenit!

– Láttad?

– Láttam…

Egy ideig csendben haladtunk. Majd a fiam megállt, rám nézett és azt mondta:

– Végül is mit gondoltál? Hiszen ő szent.

pravoslavie.ru-Sf-

Isten hívását követve

2013/06/06

Melyik utat válasszuk: világi, vagy szerzetesi élet? Hol van az a hely, ahol bőséges termést hozhatunk az Úrnak?

vsich_svyatyeSokféle út vezet az üdvösséghez. Műrai Szent Miklós a pusztába vonult, hogy böjtölve és imádkozva fáradozzon, de az Úr nem adta rá áldását, hogy ott maradjon. Megjelent a szent előtt, és arra utasította, hogy térjen vissza a világba: “Ez nem az a mező, ahol termést hozol Számomra”, – mondta az Úr. Egyiptomi Mária, vagy Eudókia, szintén nem éltek mnostorban. Mindenütt van lehetőség arra, hogy üdvözülhessünk, csak ne távolodjunk el az Üdvözítőtől. Kapaszkodjatok Krisztus kezébe, és Ő nem hagy el benneteket.

A gonosz ellenség mindig készen áll arra, hogy megtévesszen bennünket. Olykor arra ösztönöz, hogy a jelentéktelen dolgokkal sokat foglalkozzunk, és fordítva, hogy ami nagyon fontos, ahhoz hanyagul viszonyuljunk. Figyelmetekbe ajánlom annak az asszonynak az esetét, aki kedves elgondolást táplál magában: elhagyni mindent – de képtelen felfogni, hogy Istentől jövő sugallat-e ez, vagy az ellenség ösztönzése. Hogyha a legtapasztaltabb szerzetes, egy jövőbe látó előtt is tárná fel ő a szívét, még az sem tudná helyeselni az ő elgondolását, mert az ellenség ekképp cselekszik: a feltehetően helyes cselekedetekhez elhidegülést és hanyagságot párosít, és azok a tettek, amelyek felülmúlják erőnket, azok iránt pedig fáradhatatlan törődésre sarkal, mivel a célja nem más, – mint behálózni a szerencsétlen lelket.

Az Úr, bőségesen lát el mindenkit az üdvösség eszközeivel – úgy a szerzetest, mint a világban élőt: nincs egyetlen ember sem, bárki is legyen az, hogy meg lenne fosztva az örök javak megszerzéséhez szükséges eszközöktől. Hiszen az Úristen minden ember üdvösségét akarja, legyen az hajadon, házas, vagy szerzetes, vagy bármely világi hivatást gyakorló. Egyik is, és a másik is bőségesen el van látva az üdvösséghez szükséges eszközökkel.

A szent hajlékok – monostorok -, nem emberi ész találmányai, hanem a Szent Lélek, az Isten ihlette Atyák által alapította azokat azok számára, akiket Isten elhív, vagy az Isten iránti szeretetből, hogy éppen sok bűnük következtében ott élnek.

A szerzetesi út – királyi út: az, aki belép a monostorba, és igazi szerzetessé lesz, annak nagy jutalomban lesz része.

Az, aki képes mindezt felfogni, azok számára a szent öregek azt mondják: hogy a monostorban magasabb tökéletességre lehet eljutni. A világban is lehet üdvözülni, de a nagyobb tökéletesség a monostorban érhető el. Hiszen az Írás is azt mondja: “A nőtlennek arra van gondja, hogy hogyan járjon az Úr kedvében, a nős azonban, hogy hogyan keresse felesége kedvét” (1Kor 7,23-33). Lám, ez a különbség a világ és a monostor között.

Viszont, a szerzetesi élet nem mindenki számára van kijelölve. Az ember hallja az Isten hívását – Maga az Úr az, Aki hívja őt a szolgálatra. A monostorba lépőket sokszor egoizmussal vádolják: Sok minden jót tehetett volna a világban, és ő pedig monostorba lépett! Ez – bűn! Senkit se zavarjon meg az ilyen beszéd. Ha egyszer az Úr valakit elhív, hogy szerzetesként szolgálja Őt, akkor mindent ott kell hagyni, és követni Isten hívását.

Ezért az Atyák arra intenek bennünket, hogy felesleges azon bölcselkednünk, hogy kinek alkalmas és ki nem a szerzetesi életre, vagy, hogy önmagunk számára különleges feladatot találjunk ki, mert akinek nem útja a szerzetesség, az ne is erőltesse azt. Mint arról már volt szó, a világban is sok út létezik, amely Istenhez és embertársunkhoz vezet: kétség kívül, szent dolog ez – másokat segítve, önmaga is üdvözül. Csak soha ne feledkezzünk meg az Úrról, és erőnkhöz mérten, tartsuk meg az Ő törvényeit. Az Igaz hitet pedig a világ semmilyen kincsére el ne cseréljétek.

Az Optyinai szent öregek tanításaiból. -Sf-

 

A szakadék szélén III.

2013/06/03

A csoda reményével mentem a sztarechez.

Gyakran fordul elő, hogy vissza szeretnék térni, belefeledkezni gyermekkorom fényes álmaiba, üldögélni a tiszta vizű folyó mellett, hallgatni a hullámok suttogását, de ehelyett valami miatt én mindig emlékezetem sötét labirintusában és egy elvarázsolt erdőben találom magamat.

Lépkedek ezen a sötét, csak nehezen járható ösvényen, igyekszem gyorsan elkerülni minden nyomorúságomat és szerencsétlenségemet, de mindemellett pontosan tudom, hogy ezek csupán csak képzelgések, a legszörnyűbb dolog még várat magára.

Én pedig nem akarok tovább haladni…

Az ember – örök gyermek, aki játszik az életével, és gyakran nem tudatosul benne, hogy ez kezében nem egy ártalmatlan játékszer, de egy halálos bomba. Egy bizonytalan lépés, egy bizonytalan mozdulat, egy elővigyázatlan szó – és a világ felrobban, apró darabokra hullik szét. És ha az ember nem pusztul el, akkor sokáig kell körbe járnia, összeszedve a törmeléket, megkísérelve, hogy valamiféle egészet alkosson belőle. Hogy élhessen. Hogy lélegezhessen. Hogy alkothasson és gondolkodhasson, és ne egy egykedvű tehetetlen gubóvá változzon.

Egy teljes örökkévalóságig tartott, amíg eljutottam Otradnojeba. Forró nyári nap volt, az égen az irgalmatlan nap, és amerre haladtam, az utcát nyárfavirág borította. Úgy tűnt számomra, hogy a mellettem elhaladók, mind az én gyalázatos benső állapotomra ujjal mutogatnak, fejüket csóválják, megszégyenítenek, megszólnak. Nekem viszont mindegy volt. Olyan fájdalmat éreztem, mintha valaki kést döfött volna a szívembe és nem akarja azt onnét kihúzni.

Vagy talán törődik is azzal az, aki halálos sebet kapott, hogy hogyan is néz ki ő mások szemében?

Bementem a templomba és mindenkit figyelmen kívül hagyva, elindultam arra a helyre, ahol általában a sztarec gyóntatni szokott. A gyóntatásnak már vége volt, ezért sokáig kellett kérlelnem valakit a templom szolgák közül, hogy hívja őt ki.

Végül kijött. Térdre ereszkedtem előtte, és feltártam minden förtelmemet, semmit el nem hallgatva. Nem szégyenkeztem. Nagyon elfáradtam már hordozni magamban a sok szennyet és nehézséget. A feketeségtől elvakultak a szemeim. Elhagytam a meleg és fényes világomat, egy nagyon messzi országba mentem, drága ékszereimet moslékra fecséreltem. Mulattam, amikor szorongás fogott el és rossz volt a helyzetem, most pedig eljöttem az én Atyámhoz, abban reménykedve, hogy befogad és megbocsát.

Minden bizonnyal sokáig beszéltem motyogva. Volt olyan pillanat, amikor teljesen megfeledkeztem róla, hogy a sztarec itt van mellettem. Majd amikor a vállamon megéreztem a kezének könnyű érintését, felemeltem a fejemet és végtelen szeretettel és könnyekkel teli égszínű szemeket láttam magam előtt.

Ilyen szemei voltak a fiamnak is, amikor megjelent nekem odaátról, negyven nappal a halála után, noha életében, mint két átláthatatlan fekete olajbogyó voltak a szemei.

A sztarec felállt, az oltár felé fordult, hangosan felsóhajtott: “Atyám!…” Ezután sokáig mozdulatlanul állt.

Majd amikor hozzám fordult, elámultam attól, hogy 85 éves létére milyen fiatal volt. Szemei sugárzottak, ajkán enyhe mosoly volt. A fény, egyfajta erőteljes, tapintható hulláma áradt belőle.

 A sötétség, amely az utóbbi időben annyira gyötört engem, elszállt, szívemről leesett a teher. A sztarec szó szerint megfogta és kihúzta szívemből a kést. Természetesen a fájdalom megmaradt, de ez a fájdalom a felgyógyulásomat szolgálta.

Átölelt, és vigasztalásomra valamit mondott. De becsületszavamra mondom, hogy nem voltam abban az állapotban, hogy valamit is megértsek, vagy meghalljak.

Nem messze a templomtól, lefeküdtem a fűbe, amint azt gyermekkoromban szoktam és ott feküdtem majdnem egész estig, érezve, hogy tetőtől talpig átjár engem az éltető fényforrás.

Mindig emlékezni fogok erre a névre: Tyichon atya…

pravoslavie.ru -Sf-

A szakadék szélén II.

2013/05/31

szakadék2

Akkor már tudtam, hogy az utam nagyon hosszú és nehéz lesz, de most előbb el kellett jutnom az első, furcsa elnevezésű megállóig – “Оtradnoe”.

Ezt az utat a művészettörténet tanárunk mutatta meg számunkra. Ő egy csodásan szerény, jó és mély lelkű ember volt. A dicső Tretyjakov nemzedék utóda, aki úgy tűnt, hogy minden orosz templomról és ikonról mindent tudott. De ami a legfőbb, hogy feltárta előttünk a szovjet ateista iskola által kifosztott Dionisziosz és Rubljov világát azok fordított perspektívájával, ahol minden távoli egy pillanat alatt közelivé lesz, ahol az angyalok egyszerűen a földre szállnak, és a szentek pedig egy lépcsőn könnyen feljutottak a mennybe.

Őt hallgatva, nagymamán elbeszélései jutottak eszembe egy valamiféle nem létező országról, ahol a fehér templomok a harangtornyok árbocaival olyanok voltak, mint hajók az aranyló búzamezők hullámain. Valahová a kék ég felé úsznak. Azt gondoltam, hogy mindez csak mese, hogy az a világ már rég, valahol a mélyben nyugszik, olyan, mint a legendás Kitezs* városa.

– Utazzanak el Otradnoe-ba, – mosolygott sejtelmesen a tanár.

Mi pedig elutaztunk.

Még most is emlékszem arra a Moszkva-környéki kis állomásra. A februári vihar havat fúj az arcunkba. A mezőn át vidáman futott előttünk Nyikolaj Nyikolajevics – a tanár, utána pedig húsz diák: művészek, operatőrök, rendezők. Voltak köztük oroszok, örmények, zsidók, tadzsikok, türkmének. Mindegyiküket megérintette az élő szó és ide hívta őket, egy dombtetőre, ahol egy kis falusi templom állt.

Nem mondhatom azt, hogy ez az első utazás felforgatta volna a tudatomat. A szűk hely, a fullasztó levegő, az istentisztelet ismeretlen nyelve, a dühöngő vénasszonyok, akik állandóan megjegyzéseket tettek, – mindez idegesített és elnyomott. Elöl a képállvány mellett, egy meghajlott öreg pap ült, ritka fehér volt a haja és fénylő tar a feje. Mindenki gyónni ment hozzá. Én is odamentem. Már nem emlékszem, hogy miről beszéltünk, de valami miatt könnyed és örömteli lettem.

Egy más alkalommal, szerencsétlenség történt a barátom családjában. Felhívta a felesége Pétervárról és azt mondta neki, a kiskorú gyermeküknél az orvosok agyhártyagyulladást fedeztek fel, s hogy kórházban hagyták és senkit sem engednek be hozzá.

Természetesen, kaptuk magunkat és elmentünk Otradnojéba. A barátom könyökével mindenkit félretolva, eljutott az atyához, és térdre zuhant előtte. Az atya pedig ahogyan csak tudta, vigasztalta őt, majd felállt, bement az oltárba és sokáig nem jött vissza. Hallani lehetett, hogy a liturgikus énekléshez csatlakozik az ő gyenge imádságos fennhangja.

Néhány óra elteltével telefonáltunk Szentpétervárra, amikor is a barátom felesége örvendezve mondta el, hogy gyermeknek nincs agyhártyagyulladása. Ezt mondták az orvosok, noha még két órával ezelőtt pont az ellenkezőjét állították.

Lehet, hogy csoda, de lehet az is, hogy egybeesés.

Mindmáig óvatosan viszonyulok a csoda mindenféle fajtájához, különösen azokhoz, amelyek nagyon felkavarják az ember elméjét és egészségtelen izgalmat váltanak ki.

Viszont akkor, amikor azon a fullasztó júliusi napon, elmentem a sztarechez, megértettem, hogy sem én magam, sem pedig senki más a környezetemből, sem az orvosok nincsenek abban a helyzetben, hogy segíteni tudjanak rajtam. Túl mély volt a szakadék, és elviselhetetlen a fájdalom…

_________________________

*Kitezs – a legenda szerint a tatárjárás idején egy a tóban elsüllyedt város, ahonnét időnkint ének és harangszó hallatszik.