március 2012 havi archívum

Az ötödik vasárnap

2012/03/31
Reklámok

Örvendezz, érintetlen Mennyasszony!

2012/03/30

Védelmező Hadvezérnőnk, Istennek Szülője! Megszabadulván a csapásoktól, hálaadással jegyzik fel győzelmi ünnepedet a Te szolgáid. De mert hatalmad megtörhetetlen, szabadíts meg minket minden veszélytől, hadd énekeljük Néked: Örvendezz, érintetlen Mennyasszony!

Holnap, április 16-án, az Istenszülő dicsérete van. Emlékezzünk meg imáinkban jobban, mint máskor, dicsérőéneket zengedezve, kérve Anyai oltalmát életünk minden napjára.

Második házasság VI.

2012/03/28

Aranyszájú Szent János

Ne beszélj nekem arról, ami nagy ritkát előfordult, vagy a jövőben esetleg majd megtörténhet, de arról, ami folyamatosan történik a tapasztalatban. A lány nagyobb önbizalommal fog élni, nem csupán az említett okok miatt, de sok minden más miatt is. Az özvegynek, könnyen a szemére vetheti a férje, hogy megveti őt. És az ilyen megvetés bizonyításában, az első férje iránti hűtlenségére utal majd, és arra kényszeríti őt, hogy hallgasson, mid a múlt béliek tekintetében, úgy azokéban is, ami még megtörténhet, vagy ami nem lesz: az elhunyt irányában tanúsított megvetés, arra ösztönzi az élőt, hogy ugyanazt várja el önmagával szemben is, még akkor is, ha ez nem történne meg. És nem csupán csak a férje fogja terhelni őt ilyen szemrehányásokkal, de a szolgák, szolgálók, hogyha nem is nyilvánosan, de titokban mindenképp elmarasztalják majd és számtalan gúnyolódással illetik őt.

Ha pedig meg még úgy történik, hogy kiskorú gyermekek maradnak az elhunyt után, akkor hogy fogja őket nevelni, hogyan fog róluk gondoskodni? Nem lesz-e az árvák élete minden árvákénál keservesebb, más kezében látva apjuk összes örökségét, a szolgákat, házat, mezőt, és legfőképp – az ő asszonyát?

Viszonyulhatnak-e ők akkor hozzá úgy, mint anyához?

És ő, vajon viszonyulhat-e, mint gyermekekhez, azokhoz, akik miatt szégyenkezni és pirulni kényszerül, akikkel szemben képtelen a teljes anyai szeretet átadására azért, mert a lelke meg van osztva köztük és az utóbbi férje gyermekei között?

Na és mi, mondaná valaki, hogyha nagyon fiatal és rövid ideig élt férjével? Mindezeket, amit mondtam, nem az öreg, de a fiatal özvegyeknek mondtam. Az öregekkel, akik így cselekszenek, – szóba sem állok. Éspedig azért, mert ha a második házasságtól való tartózkodástól, nem győzte meg őket sem özvegységük hosszú ideje, se éveik száma és semmi más sem, annál kevésbé tudnánk őket meggyőzni mi, szavainkkal.  Teljes beszédem a fiatalokhoz szól.

Na és mi, – mondják majd, hogyha újra férjhez megy, hiszen még fiatal és mindössze egy évet élt házasságban első férjével? Miért fordulsz előszeretettel hozzá annál, mint amelyik húsz, vagy harminc évet élt házasságban? Nem én, de a boldog Pál, aki azt mondja: “Boldogabb lesz azonban, ha úgy marad, ahogy van.” -1Kor 7,40. Mi közünk nekünk ahhoz, aki, noha sokáig élt együtt férjével, de csupán csak eggyel, eggyel és ugyanazzal, akivel a kezdetekben egyesült? És ez pedig kettőhöz ment férjhez, mindamellett rövid időn belül. Azt mondod, hogy mindezt nem jókedvében tette; ha élt volna az első férje, mellette nem szeretett volna bele másba; és mert, hogy az idő előtt meghalt, ezért ő, szükségből, ismét férjhez ment egy másikhoz.

Miféle szükségből?

Én más szükségességet látok, nagyobbat annál, mint amelyikről te beszélsz. Olyat, ami elégséges ahhoz, hogy az elhunyt mellett megmaradjon, mégpedig a világi élet megtapasztalásának keservei. Az, amelyik huzamosabb módon élte házaséletét, és bőségesen élvezte azt, az megteheti, hogy újra az ehhez hasonló életformához fordul, annak reményében, hogy ugyanolyan vigaszra talál. De az, amelyiknek a házasélet kezdetétől csak keserves tapasztalatai voltak, miféle ösztönzés következtében, és milyen reménnyel megy majd az ugyanolyan kellemetlenségekkel való találkozásra?

Az üzletelni kívánó ember is, aki még nem tett szert semmilyen haszonra, hogyha a kikötőt elhagyva, azonnal hajótörést szenved, kelletlenül vállalkozik majd a piacoskodásra. Ugyanúgy az az özvegy is, aki sok örömet várt a házasságtól, de nem volt lehetősége jól megízlelni azt, de inkább keserves tapasztalatokra tett szert, természetesen, nem lesz kedvére a világi élet, ha nem lesz teljességgel féktelen, vagy pedig jobban mondva, még hogyha lángolóan és erős szenvedéllyel viszonyulna is ehhez az élethez: a kellemetlen kezdet, kellően el tudja oltani az ő szenvedélyét.

Általában teljes erőnkből ragaszkodunk vállalkozásainkhoz, ha azok jól indultak. De amikor, mindjárt az első lépésnél kellemetlenség és sikertelenség ér bennünket, akkor ugyancsak hamar lemondunk elhatározásainkról. Ugyanígy, a korán özvegyen maradottak is, önként kellene, hogy lemondjanak a második házasságról, hogy nehogy ugyanazokat kelljen majd elszenvedniük.

Az özvegységében kitartó nyugodtan élhet anélkül, hogy ugyanazon veszélyeknek tenné ki magát, az pedig, aki másodszor is házasságra lép, elkerülhetetlenül várni fogja az ugyanazon szerencsétlenségeket. Ezen kívül, noha minden özvegyi állapot egyforma, de nem minden özvegy nyer érte egyforma elismerést, de egyesek nagyobbat, másak pedig kisebbet. Az az özvegy, amelyik fiatal korában veszi magára ezt az igát, az nagyobb tiszteletre és elismerésre méltó, mint aki késő öregkorban lesz özvegy.

Miért?

Azért, mert az első özvegy, nem tekintve a sok akadályt, Istenfélelmében mindent elviselt, a másik pedig semmilyen küzdelmet és terhet nem viselt. Mert miféle küzdelem van ott, ahol semmilyen erőfeszítésre sincs szükség?  Éppen ezért, mint ahogyan a másodszor férjhez ment, kisebb annál, akinek csak egy férje volt, így a fiatalon özvegyen maradt és özvegységében kitartó, sokban felülmúlhatja azt, aki öregkorában veszítette el a férjét. Noha mindkettőnek csak egy férje volt, de egyik közülük teljesen végigment a tisztaság küzdőterén, a másik viszont, messze lemaradt. Ezért ne csupán csak a küzdelmet nézd, de a jutalmat is.

Sok jótétemény azért tűnik számunkra olyan nehéznek, mert minden figyelmünket azok nehézségeire fordítjuk. Nem vagyunk képesek elménkben elképzelni az azokért járó jutalmat. Nem így kell tennünk, mindenre egyformán kell odafigyelni, a küzdelemre a jutalommal együtt, akkor pedig a nehézségek könnyűnek tűnnek majd számunkra, mint ahogyan a valóságban könnyűek is azok.

Úgy, mint a hős katona, amikor a háborúba megy, nem csak a sebeket képzeli el, a veszteséget és a halált, de trófeákat is, és a győzelmet, és minden más tisztséget. És a földművesek, akik munkához fognak, nem csak a szántás és a kapálás nehézségeit tartja szeme előtt, de a megtelt csűröket és a sajtolót is. Ugyanúgy mi is, az özvegység terheit üdvös reménységgel könnyítsük meg, és sokkal inkább, mint az említett emberek. Azért, mert az ők elvárásai teljesítésében, sokszor játszanak közre akaratukon kívüli akadályok, de a mi reményeinket senki sem szégyenítheti meg, hogyha csak nem mi magunk akarnánk azt.

Ne legyen hát ilyen kívánságunk, de tartsuk szemünk előtt, hogy az özvegy, csupán csak egy kicsit különbözik a szűztől, – jóllehet, más esetben felül is múlja azt, amikor a szűz a világ dolgaiba keveri magát, és az özvegy, Pál apostol szavai szerint, a magára hagyott, bízik az Istenben és kitartóan imádkozik és könyörög – vö: 1Tim 5,5 – és tartózkodik az világ dolgaitól.

Vegyük magunkra ezt a küzdelmet, hogy méltók lehessünk az érte kijáró koszorúkra. Mindezt nem kényszerítésből mondjuk nektek, és nem azért terjesztettük elő ezt a javaslatot, mint azt mondtam, hogy ítélkezzünk azok felett, akik nem akarnak özvegyen maradni, hanem készségessé tenni és meggyőzni őket arról, hogy ne minden áron kötődjenek a földi dolgokhoz. És ha majd egyszer megszabadulnak a házasság kötelékétől, maradjanak meg szabadnak, a menny felé törekedve, az ottani életformát követve. És egyesülvén Krisztussal, mindent úgy cselekedve, mint akinek ilyen Vőlegénye van. Mert Őt illet minden dicsőség, tisztelet és hódolat, a kezdetnélküli Atyával és az életadó Szentlelkével, most és mindenkor, és örökkön örökké. Ámin.

Isten és a szentek mindig velem vannak

2012/03/25

Egy riport az Ukrán Egyház honlapjának szerkesztőjével, azok számára, akik tudnak oroszul:

http://orthodox.kiev.ua/articles/1160.html

Ünnep Szent Mózes hajlékában

2012/03/22

A 40 szent vértanú ünnepén – március 22. – a szentek tiszteletén túl, a felújított keresztet is megszenteltük, valamint megemlékeztünk a hajlék elöljárójának szerzetesi felnyírásáról is. Háromszoros ünnep volt a mai nap, amelynek hangulatát a képgalériában mutatjuk be az érdeklődőknek ITT.

A negyven szent vértanú

2012/03/21

Az ónaptár szerint, március 22-én emlékezik meg az Egyház arról a negyven szent vértanúról, akik a befagyott tó jegén szenvedtek vértanúhalált Krisztusért. Miért is olyan kedves ez az ünnep a nép körében?

Nagy Konstantin császár 313-ban, a keresztényeknek szabad vallásgyakorlatot ajándékozott. A hatalmas birodalom területén azonban még sok helyen, továbbra is a pogányok kezében volt a hatalom, akik üldözték a keresztényeket. Így volt ez az örmény tartományban is, amely a jelenlegi Török ország területén volt. Itt, Szebaszta városában egy buzgó pogány hadvezér, Agrikolaj kormányzott. 320 telén megparancsolta katonáinak, hogy mutassanak be áldozatot a bálványok előtt. Negyven katona ezt megtagadta, mondván, hogy a keresztények, csak az igaz Isten előtt hódolhatnak, és nem a bálványok előtt.

Kezdetben a vezér, szóban próbálta őket meggyőzni, pénzt és rangot ígérve részükre. Később börtönnel és kegyetlen halállal fenyegette meg őket. A katonák azonban minden ígérgetésnek, és fenyegetésnek egyaránt ellenálltak, ezért börtönbe zárták őket. A fogvatartottak egész éjjel buzgón imádkoztak és ezt a szózatot hallották: “Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.” – Mt24,13.

Egy hét múlva a városba érkezett Liszijusz, tisztviselő, aki azt a parancsot adta, hogy kövezzék meg a keresztény katonákat. A kövek azonban sehogyan sem találtak célba. A kő, amelyet maga Liszijusz dobott, éppen Agrikolaj arcába csapódott. A megzavarodott kínzók a katonákat visszazárták a börtönbe, hogy átgondolhassák, hogy mit tegyenek velük. Éjjel a katonák újabb szózatot hallottak a börtönben: “Aki énbennem hisz, ha meg is hal, élni fog. Bízzatok, és ne féljetek, mert a hervadhatatlanság koszorúját nyeritek el”.

A következő nap a katonákat megkötözve a városhoz közeli tóhoz vitték. Aznap erősen fagyott. A katonáknak megparancsolták, hogy vetkőzzenek le, és a tó jeges vizébe állították őket. A parton egy fűtött kunyhót állítottak fel, és azt mondták nekik, hogy bárki közülük, aki lemond Krisztusról, bemehet oda, megmelegedni. Egész éjjel a katonák, egymást bíztatva, hősiesen viselték a fagyot. Zsoltárokat énekeltek, miközben a fagy okozta fájdalmakat figyelmen kívül hagyták. Olyan kínokat viseltek el, mintha a tűzben égtek volna. Egy a katonák közül nem bírta elviselni a kínokat, és kiment a partra, hogy a fűtött kunyhóban melegedjen. Épp csak belépett a kifűtött helyiségbe, teste hőmérsékletének hirtelen változásától bőre levált a testéről és meghalt.

Az éjszaka folyamán az őrök elaludtak. Csupán csak egy, Aglaiusz maradt ébren. Az ámulat nem hagyott neki elaludni: hogy létezik az, hogy ezek a keresztények, ügyet nem vetve a szörnyű kínokra, nem szűnnek meg imádkozni? Éjjel, három óra táján arra lett figyelmes, hogy a tó felett nagy fényesség támad, épp úgy, mint nyáron. Olyan meleg lett, hogy a jég elolvadt. Aglaiusz nem tudta felfogni, hogy mi is történik. Feltekintett az égre és ott, a katonák feje felett, fénylő koszorúkat látott. Harminckilenc koszorú volt az égen, pont annyi, ahány vértanú a tavon állt. Ekkor Aglaiusz levette ruháit, és hangosan, hogy társai felébredjenek, felkiáltott: “Én is keresztény vagyok!” – és a vértanúk közé futott. Ott pedig a következőképp imádkozott: “Uram Istenem, hiszek Benned, Akiben ezek a katonák is hisznek. Számlálj hozzájuk engemet is, hogy méltó legyek a Te szolgáiddal együtt szenvedni.

Reggel visszatértek a vezérek, és látták, hogy a katonák még élnek, valamint azt, hogy egy az őrök közül, közéjük állt! Ekkor a felbőszült vezérek megparancsolták, hogy kalapáccsal törjék el a vértanúk lábszárait, ezzel az elviselhetetlenségig fokozva szenvedésüket. De ekkor sem szűntek meg imádkozni és az Igaz Istent dicsőíteni a vértanúk.  Liszijusz megparancsolta, hogy a vértanúk maradványait semmisítsék meg, hogy a keresztények ne tisztelhessék ereklyéiket. Máglyán égették el a testeket, a csontjaikat pedig a tóba szórták.

Szebaszta püspökének, Péternek, három napon át álmában megjelentek a vértanúk, meghagyva számára, hogy csontjaikat szedesse ki a tóból. A püspök, néhány pappal együtt, éjjel, titokban a tóhoz mentek. Íme, csoda történt: a szentek csontjai, mint a csillagok, úgy világítottak a vízben! A keresztények összeszedték azokat, és tisztességgel eltemették.

Emlékük március 9/22.

A negyven szent vértanú ünnepén

2012/03/18

március 9/22

Minden esztendőben a negyven szent vértanú ünnepe különös esemény a böjt folyamán. A szentek történetét olvashatjuk a honlapon egy másik cikkben, ezért most ennek leírásától eltekintünk. Nézzük meg most ezt az ünnepet egy másik szempontból, mégpedig, hogy mit is tart a szokás, a néphagyomány ezzel az ünneppel kapcsolatban.

A népi hagyomány ezt az ünnepet tavasznyitónak tekinti. Úgy mondja a hagyomány, hogy ilyenkor érkeznek meg az itt nyaraló madarak, ezek közül is a pacsirta az, ami a hagyomány központjában áll. Ezért az ünnepen pacsirta formájú süteményt szokás készíteni, – jóllehet, böjti recept alapján, hogy az ünnepléssel ne sértsük meg a böjt szabályait. A sok más szokás mellett ez a “pacsirta-sütés” a legelterjedtebb. Ha esetleg valaki kedvet kapna hozzá, hogy el is készítse, annak kedvéért leközöljük a receptjét:

0,5 l víz – 3 dkg élesztő – bő fél pohár cukor – fél csomag vaníliás cukor – só – 1 dl növényi olaj – 6-8 pohár liszt.

Hagyományos keltésztát készítünk, majd, hogy hogyan is lesz belőle “pacsirta”, azt ITT lehet megnézni.

Miután elkészültek a pacsirták, kelesztjük a tepsin és sütés előtt vagy olajjal, vagy édes teával kenjük meg, és világosra sütjük.

_________________________