november 2010 havi archívum

Szent István ereklyéje

2010/11/29

Ma – 2010. november 29-én – Budapesten, amint azt egy korábbi cikkben közöltük, sor került Szent István király ereklyéinek az átadására a nagymihályi egyházmegye részére. Az ereklyét Őeminenciája, ERDŐ PÉTER, esztergom-budapesti érsek adta át, György, Nagymihály-Kassa érsekének.

Az ereklye ünnepélyes elhelyezésére csütörtökön kerül sor, a kassai ortodox székesegyházban.

Ez az esemény jó bizonyítéka és egyben megkoronázása az egyházmegye azon célkitűzésének, mely szerint szolgálni szeretné a hívek jobb lelki gondozását, nemzetiségre való tekintet nélkül.

Magyar Kurír

Zarándoklatom második évtizede 11.

2010/11/29

Az ünnepi liturgia gyönyörű volt. Alexij bátyuska sokáig még a reggel behozott proszforákból végezte a megemlékezéseket, Mihály atya pedig gyóntatni ment. Dimitrij atya elutazott valahová, már nem emlékszem, hogy hová, vezetni az ünnepi liturgiát. Itt pedig ez a feladat rám hárult. Majdnem a prédikációt is nekem osztották ki, de azt azért sikerült kivédenem azzal, hogy nem tudok folyékonyan beszélni oroszul.

Menet közben hozták tudomásomra, hogy a liturgia után rohanunk ki a közeli faluba, ahol egykor Dimitrij atya szolgált. Itt az akathisztoszon és a körmenetben vettünk részt. Azért mentünk oda, mert ott templomünnep is volt aznap. Egyébként is, az emberek Lozovából szeretnek kijárni ebbe a templomba, mivel korábban három járásnak ez volt az egyetlen temploma, ami működhetett. Sokakat kereszteltek meg itt, sokan kötöttek itt házasságot.

Elindultunk hát Panjutino falvába. Sok minden máson túl, az is fontos dolog, hogy ebben a faluban lakik Alexij bátyuska nagymamája. Aranyos, és nagyon okos nénike, rendkívül örültem, hogy megismerhettem.

A templomba való megérkezésünkkor a liturgia épp a befejezésnél tartott. Gyülekeztek is, hozzánk hasonlóan, más falvakból az atyák, hogy az ünnep záróakkordján ott legyenek azok is, akik a liturgiára nem tudtak eljönni. Semmihez sem lehet hasonlítani azt a hangulatot, ami ott uralkodott, annyira sajátos volt. A tisztaszívű, mélyen hívő emberek ünnepe volt ez. Igazi archaikus, falusi szellemben.

Tolongott a rengeteg ember a templomban, de annak környékén is. Senki sem sietett sehová, noha munkanap volt. A liturgia végeztével, miután mindenkit a helyi bátyuska ruhával látott el, kivonultunk az ambónra. Felolvasták a püspök üdvözlő táviratát, amelyet a templomünnep alkalmából írt a hívekhez. Majd miután János atya elmondta híveinek, hogy a mai ünnep örömét az is fokozza, hogy körünkben külföldi atyát üdvözölhetünk, vidám üdvrivalgás hullámzott át a templomon. Ezek után vonultunk a templom közepére, hogy kezdetét vegye az akathisztosz éneklése. Még ekkor is jött néhány atya. Amikor a körmenetre került sok, több mint tízen voltunk.

A helyi szokás szerint, ilyenkor mindenkit vendégül látnak, aki eljön az ünnepre. A több száz embert a templom udvarán vendégelték meg. Csodálatos élmény volt látni azt a kedvességet, amellyel fogadtak mindenkit. A magasrangú vendégeket, szerzeteseket, nővéreket, atyákat pedig velünk együtt a helyi vendéglőbe vitte János atya, ahol jó ukrán szokás szerint, feltálalták a huszonvalahány féle menüt. Noha a városi templomban elkerültem, hogy prédikálnom kelljen, de itt, az ünnepi asztalnál már lehetetlen volt, mivel mindenki várta, hogy legalább néhány szót szóljak, és persze én magam is szerettem volna megköszönni a kedvességet, a nagy szeretetet, amellyel fogadtak. Meghívtak, hogy jövőre is náluk töltsem az ünnepet.

Milyen boldogan is tértünk vissza újra Alexij bátyuska szüleihez, ahol meg kellett terveznünk a nap további eseményeit! Ugyanis, estére ismét Harkovba kellett, hogy legyünk, mert zsebünkben volt a vonatjegy Kijevbe. Másnap reggel hét órára ott kellett lennünk egy hivatalos ügy elintézése miatt. Sokáig azonban nem kellett szervezkednünk, mert akadtak kedves emberek, akik felajánlották, hogy kocsival elvisznek Harkovba. Csomagoltunk, elbúcsúztunk és Szergij elvitt bennünket egyenesen harkovi vasútállomásra. Legalább is azt gondoltam, hogy oda megyünk. Közben, megérkezve Harkovba, elvitt bennünket egy meg nem mondom milyen nevű hatalmas áruházba, ahol minden áru olyan volt, mint mifelénk a nagy üzletekben, csupán csak sokkal olcsóbb. Volt min elgondolkodni. Majd miután jól kibámészkodtam magamat, célba vettük a vasútállomást.

Még volt időnk a vonat indulásáig. Alexij atyának valami eszébe jutott, és azt mondta, hogy itt várjam meg. Ott hagyott a hatalmas aulában, ahol kavargott az emberek sokasága. Gondoltam, nem törtéhet semmi baj, hiszen minden sarokból egy-egy rendőr, vagy biztonsági őr figyeli a néptömeget. Ahogy így ábrándoztam, egyszer csak hozzám lépett hátulról egy valaki. Kihívóan méregetett, majd azt kérdezte: “Na, mi van, barátkozunk egy kicsit?” Nem tudtam mire gondolni, de mielőtt még valami egyáltalán eszembe jutott volna, már mondta is tovább, hogy tulajdonképp mire gondolt. Megérdeklődte, hogy honnét hová megyek, majd nagy bölcsen megjegyezte: “Tudtam én, hogy valami vándor féle vagy, mert nem hasonlítasz az itteni emberekre. Na meg olyan furcsán is vagy öltözve. Nos, akkor kérsz egy kis árut? Van ám minden, amit csak el tudsz képzelni!” Erre széttárta a kabátját, és elém tárult a bőséges választék. Valóban, minden volt, amit csak egy drogos elképzelhet magának. Mikor azonban észrevette, hogy épp az egyik sarokból egy rendőr figyel bennünket, úgy tett, mintha már nem is érdekelném, és morogva tovább ment.

Miután a bátyuska visszajött, nem szóltam neki semmit az esetről. Vettük a csomagjainkat és indultunk a peronra. Hatalmas tömeg minden irányban. A mi vonatunk is 40 kocsiból állt.

Bármennyire is fáradtak voltunk, aludni nem nagyon lehetett, mivel kedves és okos emberek társaságában utaztunk, akikkel volt miről beszélgetni egész reggelig, mígnem megérkeztünk Kijevbe. Ugyan csak érdekes volt elképzelni, hogy az átbeszélgetett éjszaka után milyen lesz a kijevi szentélyek látogatása, amit semmiképp sem hagytam volna ki.

Virág a tövisek között

2010/11/28

Néhány napja Szent Mózes hajlékát Ukrán testvérek csoportja látogatta meg. Rég várt, örömteli esemény volt ez, mivel ezt a látogatást már néhány éve tervezték. Jómagam, már többször is jártam náluk és minden egyes alkalommal beszélgettünk arról, hogy nagyon szeretnék már meglátogatni Szent Mózes hajlékát.

A héten ez megvalósult, és egy valóságos találkozásra került sor. A reggeli órákban, amikor Szent Mózes templomában még hullámzott a tömjénfüst az istentisztelet után, amelynek kellemes illata bejárta az egész hajlékot, egy ukrán rendszámú mikrobusz hajtott be az udvarra.

Az egész éjszakai utazástól elfáradt testvérek, azonnal a templomot szerették volna látni. Miután kiszálltak a járműből, az üdvözlés után feltették a kérdést: “Bátyuska, hol van a templom?” Az, aki ismeri ezt a helyet, az tudja, hogy az idegen számára meglepetést okoz a templomba való belépés, mivel kívülről, a félig kész kapu melletti kápolnán kívül, semmi más nem jelzi a környék számára, hogy itt egy ilyen templom van. Annál nagyobb hatással van a belépő idegenre, mint az most is történt. Amikor hívtam őket be az épületbe, arra gondoltak, hogy a templomba, ami valahol máshol van, majd később megyünk.

Nem rejtegették őszinte örömüket és meghatottságukat. Sokáig, csendben nézegettek. Miután minden kérdésükre válaszoltam, megkértem a már sok éve ismert testvért és szerzetespapot, Jelevferijt, hogy látogatásuk emlékére, írjon valamit a vendégkönyvbe. Néhány szóban ki is fejezte a hatást, amit a szent hajlék tett rá. Ezekkel a szavakkal fejezte be: “…örvendett a szívem e hajlékba való belépéskor,… egy virágot láttam a tövisek között”.

A templomból az emlék-kereszthez mentünk, ahol Isten iránti hálával telt szívvel hallgatták a hely nem mindennapi történetét.

Örömben telt el a rég várt nap. Azzal a kívánsággal búcsúztunk, hogy nem utoljára járnak Szent Mózes hajlékában. Adja Isten, hogy a mi kis “virágunk” felé, amely valóban, mintha a tövisek között lenne elrejtve, a hazai zarándokok is érdeklődéssel forduljanak. Akkor talán a maguk érdeklődésével és hozzáállásával hozzá járulnak ahhoz, hogy sokak számára láthatóvá válik Szent Mózes hajlékának igazi, – lelki szépsége.

-Sf-

Zarándoklatom második évtizede 10.

2010/11/27

Másnap az Istenszülő Oltalmának elő ünnepe volt. Mindegyik atya, akivel csak találkoztunk, azt szerette volna, hogy nála szolgáljunk. Nem tudtam dönteni, és nem is akartam, mert Alexij bátyuskának sok rokonát kellett meglátogatnia, ezért tervet ráhagytam. A két vendéglátóm elkezdte hát tervezni, hogyan is lenne a legjobb. Andrej bátyuska hamar kitervelt egy rendkívüli eseményt, amely szerint holnap éjjel visszajövünk hozzájuk, és a reggeli liturgia után egyik faluba megyünk templomünnepre, ahol a papok fognak énekkart alkotni, én pedig a liturgiát szolgálom.

Az igazat megvallva, ezért a változatért nem lelkesültem, mert egy idegen környezetben, egyedül vezetni a liturgát, nem éppen a legjobb ötlet. De nem ellenkeztem. Ha ez történik, akkor másnap éjjel a maihoz hasonlóan, a vonaton kell majd zötykölődnünk. Alexij bátyuska pedig jobban szerette volna, ha a szülei városában maradunk, mert abban az épülő templomban szolgál Dimitrij bátyuska fiával együtt. Mint megtudtam, Dimitrij atya keresztelte meg egykoron Alexij bátyuskát, amikor még a város melletti faluban szolgált.

Nos, nem nagyon tudtam választani, mivel egyik helyet sem ismertem, csupán csak azért hajlottam volna a második terv felé, hogy ne kelljen ismét a vonaton tölteni az éjszakát. Végül úgy döntöttek az atyák, hogy majd holnap mindenre fény derül, és ahogy adja magát a helyzet, aszerint cselekszünk.

Este kilenc után vonatra szálltunk. Utaztunk számomra az ismeretlen felé. Éjjel egykor meg is érkeztünk a Lozova nevű városba, ahol az állomáson már várt a bátyuska papája. A lavrában és a mindenféle utazással töltött nap után, ugyancsak jól el voltunk fáradva és ebben a kései órában már csak arra tudtam gondolni, hogy pihenni szeretnék. Erre volt is lehetőségem, noha nem éppen azonnal. Miután megérkeztünk a papa lakására, ott az éjjel kellős közepén az egész “háznépe” ünnepi vacsorával várt bennünket. Ritka esemény, amikor a fiú az ország másik végéről hazalátogat, most pedig még külföldi bátyuskát is hozott magával.

Meglepő volt a kedvességük, és a vendégszeretetük annak ellenére, hogy nekik bizony reggel munkába kellett menniük. Végül aztán csak kivártam az alkalmat, amikor pihenőre térhettem. A megegyezés szerint, addig alszunk, ameddig jólesik. Persze nem így történt. Sok volt a rokon, sok a kedves ismerős, akikkel a bátyuska találkozni akart. Én azért igyekeztem nem mindenhová elkísérni őt, hogy egy kicsit pihenhessek is. Tudtam, hogy este a templomi szolgálat hosszú lesz, mivel másnap ünnep következik.

A hatalmas díszebéd és a nagy beszélgetések után volt alkalmam némi pihenésre is, a bátyuska pedig ment dolgára. Izgatottan vártam a virrasztó istentiszteletet, mivel sokat hallottam az új, ‘Szmolenszki Istenanya’ templomáról. Hatalmas épület. Altemplom, iskolatermek, konyha, ebédlő, és még sok minden más. Mielőtt azonban elmentünk volna a templomba, leszögeztem, hogy ma este már nem vagyok hajlandó ismét vonatra szállni. Ez a terv Alexij bátyuskának is kedvére volt, csak azt nem tudta, hogyan közölje Andrej atyával, hogy a másnapi papi kórus éneklése elmarad. Végül aztán, látva határozott döntésemet, csak erőt vett magán és közölte a döntésünket Andrej atyával, aki hát nem örült ennek.

Nagyon szívélyes volt a fogadtatás a templomban. A két helyi atya, apa és fia, már jó ideje a megemlékezéseket végezték. Megkértek, hogy kapcsolódjunk be mi is. Számomra pedig új ruhát hozattak, és a fő helyre állítottak. Gyönyörű éneklés, ájtatos emberek, kedves atyák társaságában telt a virrasztó istentisztelet. Az alkalmas pillanatban Mihály atya megmutatta a templom felső részét és a hozzátartozó helyiségeket. Miután pedig vége lett a szertartásnak, helyi szokás szerint, közös vacsorára hívtak bennünket. Ez sem két percig tartott, és még abban a megtiszteltetésben is részesültünk, hogy Dimitrij atya elvitt bennünket haza, de azt is felajánlotta, hogy amennyiben ez már el van döntve, hogy náluk szolgálunk az ünnepen, ott is maradhatunk éjszakára. Nos, a három lehetőség közül mi ismét Alexij bátyuska papájánál töltöttük az éjszakát, és majd másnap vittek bennünket vissza.

Irgalmas Szent János

2010/11/26

november 12/25

Irgalmas Szent János, alexandriai patriarcha, Cipruson született a VII. században. Szülei kérésére családot alapított, majd miután felesége és gyermekei is meghaltak, szerzetessé lett. Buzgó volt a böjtben és imádságban, szeretetben élt a testvérekkel.

Lelki fáradozásai híressé tették. Amikor megüresedett az alexandriai katedra, Heraklitosz császár az összes papsággal egyetértésben arra kérte Jánost, hogy foglalja el a patriarchai széket.

Méltóan viselte hivatalát, szorgoskodva a nyáj hitbéli és erkölcsi tisztaságán. Püspöksége ideje alatt elűzte Alexandriából az eretnek antióchiai  Fullont.

A legfőbb feladatának azonban a szükséget szenvedőkkel szembeni jótékonyságot tartotta. Mindjárt az elején, hogy elfoglalta a katedrát, megparancsolta, hogy vegyék számba Alexandriában az elhagyatottakat, akiknek a száma több mint 7000 főt tett ki. Mindezek számára napi ingyenes kosztot biztosított. Hetente kétszer, szerdán és pénteken, kiült a székesegyház bejáratához, és fogadta a rászorulókat: próbálta elsimítani az ellentéteket, segítette a becsapottakat, adományokat osztott. Hetente háromszor látogatta a kórházakat, segítséget nyújtva a szenvedőknek.

Abban az időben a császár kemény harcban állt a perzsiaiakkal. A perzsák kifosztották és felgyújtották Jeruzsálemet, sok foglyot ejtettek. Szent János patriarcha hatalmas összeget adományozott a foglyok megváltására.

Soha nem tagadta meg a segítséget a hozzá fordulóktól. Egyik alaklommal, a korházba menet, találkozott egy koldussal, és megparancsolta, hogy adjanak neki 6 ezüstöt. A koldus átöltözött, megelőzte a püspököt és ismét adományért könyörgött. János ismét adott neki 6 ezüstöt. Amikor a koldus harmadszor is megismételte ezt, és a püspököt kísérők igyekeztek elzavarni a fekélyes kéregetőt, akkor a Patriarcha megparancsolta, hogy adjanak neki 12 ezüstöt, és megkérdezte: “Talán csak nem Krisztus tesz engem próbára?” Két esetben adott a püspök pénzt egy kereskedőnek, aki hajótörést szenvedett. A harmadik alakalommal oda adta neki a patriarchátus búzával megrakott hajóját, amellyel a kereskedőnek sikeres volt az útja, és minden adóságát megadta.

Szent János az emberekkel szembeni jámborságáról is híres volt. Egyik alkalommal bizonyos okoknál fogva, egy papot ki kellett közösítenie. A vétkes megharagudott a Patriarchára. A püspök magához akarta őt hívatni, hogy elbeszélgessen vele, de megfeledkezett róla. A liturgia szolgálata alatt a püspöknek eszébe jutottak az Evangélium szavai: “Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat”. – Mt 5,23-24. A püspök kiment az oltárból, magához hívta a vétkes papot, térdre esett előtte, és a nép előtt bocsánatot kért tőle. A meghatódott pap bűnbánatot tartott vétke miatt, miután tisztes papi életet élt.

Az egyik városlakó megbántotta Györgyöt, a püspök rokonát. György kérte a püspököt, hogy tegyen köztük igazságot. A püspök olyan szigorú fenyítést ígért, hogy egész Alexandria elcsodálkozik majd rajta. A püspök szavai hallatán György megnyugodott. Ezek után oktatni kezdte a rokonát, arról beszélve neki, hogy elengedhetetlen az alázat és szelídség, majd oda hívatta a sértőt. Tudomására hozta a püspök, hogy felmenti őt a földje utáni egyházi adó megfizetése alól. – Valóban, egész Alexandria elámult a püspök ilyen “bosszúállásán”, György pedig megértette a feladatot, amit a bácsikájától kapott.

Szent János szigorú böjtölő és imádságos ember volt, aki mindig eszében tartotta a halál gondolatát. Megrendelte saját maga számára a koporsót, de nem engedte, hogy az ácsok teljesen befejezzék, hanem megparancsolta, hogy minden ünnepnap jöjjenek el hozzá és kérdezzék meg, hogy nem kell e hamarosan befejezni a munkát.

Nem sokkal a halála előtt, betegsége miatt el kellett hagynia a katedrát, és Ciprusra költözött. A hajózás ideje alatt jelet kapott a szent püspök: álmában megjelent neki egy fényben tündöklő férfi és azt mondta: “A királyok Királya Magához hív téged”. A látomás előjele volt a püspök hamarosan bekövetkezett halálának. Megérkezett Ciprusra, Amafunt városába, és békében az Úrhoz költözött (616-620).

Zarándoklatom második évtizede 9.

2010/11/25

Andrej atya néhány napja járt itt. Egy képet felrakott az internetes naplójába, amit sokáig nézegettem, mert szinte hihetetlen volt, hogy ilyen hely létezik a valóságban. Meg is jegyeztem a hozzászólásban, hogy erre a helyre mindenképp szeretnék eljutni. Azt válaszolta, hogy mindenképp elvisz oda, ha elmegyek hozzá. Lám, most a valóságban ott álltam a mesebeli szkíti előtt.

Lenyűgöző volt a látvány már így is, hogy mindössze a főbejárat előtt felállított hatalmas kereszt előtt álltam. Egyszeriben varázslatos volt a látvány is és az élmény is. A csoport minden tagja emellett a nagy kereszt mellett gyülekezett. Senki sem bánta, hogy megtette a nehéz utat a hegy csúcsára. Miközben azon gondolkodtam, hogy milyen is lehet a templom, a szkíti területe a kerítésen belül, arra lettem figyelmes, hogy Andrej atya arról beszél a mellettem állóknak, hogy csupán csak az a kár, hogy nem engednek be a szkíti területére. Ez azért van, hogy a kis monostor területén élő, szigorú szabályok között élő 12 szerzetes nyugalmát ne zavarja a rengeteg zarándok.

Ezért egy ideig így álltunk a kereszt és a bejárat között, de senki sem méltatlankodott amiatt, hogy nem mehetünk beljebb. Ábrándozásomban elképzeltem, hogy talán jó is van ez így, amikor a csoportvezető hosszú, fürkésző tekintetét vettem magamon észre. Olyan volt ez, mintha csak azt mondaná, hogy megpróbálom azt, ami csak ritkán szokott sikerülni. Türelmünket kérte, és bement a szkíti udvarára. Mikor visszatért, azt mondta, hogy az elöljáró annak okán, hogy a csoportban külföldi zarándok is van, kivételt tesz és engedélyezi a szkíti udvarára való belépést egy rövid időre.

Micsoda öröm volt ez mindannyiunk számára! Ismételten megkért mindannyiunkat a csoportvezető, hogy igyekezzen mindenki nagyon fegyelmezetten viselkedni, elkerülve minden hangoskodást. Maga a vendéglátóm, Andrej atya is rendkívül örült ennek a lehetőségnek, mivel elmondása szerint, sokszor járt már itt, de most először tud csak bejutni a szkíti területére. Nem is késlekedett elmondani mindenütt, ahol csak megfordultunk, hogy mindez miattam van, mert a külföldi zarándokokkal szemben szoktak tenni ilyen kivételt.

Nos, a látvány semmivel sem pótolható. Minden épület a szkíti területén fából van. A templomok, a cellák, amelyek mintha csak kis mézeskalácsházak lennének. A csodálatosan rendezett udvart, még ilyenkor ősszel is, rengeteg virág díszíti. Gyönyörű kis halastavak a cellák között, rendezett facsemeték.

A csoportvezető elmondta, hogy az istentelen korszakban, amikor a lavra egész területe üdülőközpontként szolgált, csak itt, a szkíti területén élt néhány szerzetes, teljes elszigeteltségben a külvilágtól. Akkor a helyzet fordított volt, mert a hatóságok nem engedték, hogy a szerzetesek érintkezzenek a külvilággal, fogadják a zarándokokat. Később azonban ezt a helyet is legyalulták a munkagépek. Mára viszont minden az egykori fényében ragyog.

A szkíti területén található a szerzetesek temetője is, ahol amennyire ez lehetséges volt, felújítottak néhány régi sírhelyet is. Az itt élő szerzetesek kiterjedt gazdasági területen dolgoznak. Nem csupán a saját fenntartásuk végett, de segítik a lavrát is. Évente sok ezer zarándok fordul meg itt, azok ellátásában is segítenek. A sok kiváltság, ami itt ért bennünket, ezzel azonban nem ért véget. Csoportvezetőnk, egy újabb látogatást tett a szkíti elöljárójánál. Engedélyt kaptunk, hogy az atyák bemehetnek a még nem teljes kész templomba is, ahová még ritkábban engednek be zarándokokat, mint a szkíti udvarára.

A hatás, amit a fatemplom belseje tett ránk, nem mondható el másként, mint úgy, hogy egyikünknek sem volt kedve kijönni. Mivel azonban a szkíti területén való tartózkodásunk ideje összességében kevés volt, nem tehettünk mást, indulnunk kellett.

Mélységes hálával tartozunk a csoportvezetőnknek, aki nem úgy vezetett bennünket, mint akinek ez a kötelessége, de minden elbeszélését hit, szeretet, alázat kísért. Nem szívesen váltunk el tőle, de rá újabb feladatok vártak, nekünk pedig indulnunk kellett hazafelé. Lassan lejöttünk a hegyről és már annyi időnk sem maradt, hogy a testvérek vendégszeretetét élvezzük. De nem volt alkalom a kegytárgyboltba sem bemenni, mivel pont ebédidő volt. Ez az utóbbi egy kicsit elszomorított, mert mégis csak szerettem volna valamiféle ismertető füzetet venni, hogy idehaza meg tudjam mutatni, hogy hol jártam.

Ami az ebédet illeti, azért is nem mentünk a szerzetesi ebédlőbe, mert Andrej atya feleségének a nagymamája várt bennünket ebédre, ahová a visszaúton is be kellett térni, hogy felvegyük a bátyuska feleségét. Megérkezésünk után, mindenki elmondta élményeit. Andrej atya itt is azonnal elbeszélte, hogy “miattam” sikerült bejutnia a szkíti területére. A felesége pedig a nagymamával való gombászásról számolt be. Mindenki a maga élményeivel gazdagodva indultunk vissza Harkovba. A nagymama pedig egyebek mellett, két dinnyét is adott nekünk útravalóul. Viszonylag rövid idő alatt itt sok mindent elintéztünk. Mindenkinek akadt valami fontos dolga a városban, én pedig a kocsiban lapítva próbáltam elraktározni a Szvjatogorszkban tett zarándoklatom élményeit.

Miután mindenki végére járt tennivalójának, visszamentünk a faluba, ahol a vendéglátónk szolgál és lakik. Itt megnéztük a templomot, amely hatalmas változásokon megy át. Ugyanis, az elmúlt rendszer, választás elé állította a helyi híveket. Vagy lebontják a templom kupoláját és sima tetőt tesznek rá, amelyből jó kommunista szokás szerint klubot csináltak, vagy ha nagyon ellenkeznek, akkor földig rombolják a templomot. Most, hogy változtak az idők, ismét helyreállítják a kupolát. Elmondhatatlan munka és anyagi áldozat. Jelenleg a templom egyik sarkában alakítottak ki egy “kis templomot”, ahol szolgálni tudnak.

Ezek után egy rövid értekezést tartottuk arról, hogy hogyan is tovább. Az elképzelés sok, az idő kevés volt. Gyorsan kellett döntenünk, mert nemsokára vissza kellett mennünk Harkovba és vonatra szállni, ugyanis Alexij bátyuska szüleihez mentünk, akik háromórányi vonatozásra laknak egy másik városban.

Miként a haló poraiból felkelő főnixmadár

2010/11/24

Szvjatogorszk tündöklése és bukása


Már a 16. századból vannak írásos bizonylatok a Szent Hegy létezéséről, ami azt engedi feltételezni, hogy az már jóval korábban szerzetesek lakóhelye volt, amely fokozatosan, de végérvényesen elnyerte ezt az elnevezést. A 17. Században már a felszínen kőtemplomokat építettek, fokozatosan elhagyva a barlangokban való életet. Azonban ekkor sem szűnt meg a szigorú életmódban élő szerzetesek küzdelme, akik továbbra is elvonultságban, a barlangok mélyén éltek.

Az 1787-ben, II. Katalin által kiadott rendelet értelmében a monostort kiürítették, vagyonát mindenestül elkobozták. Amikor a térségnek 1790-ben új ura lett, a monostor főtemplomát és a csúcson álló Szent Miklós templomot egyházközségi tisztségbe sorolták. A többi templomot pedig köveire bontva szerteszét hordták. Ez a keserves helyzet 57 évig tartott.

Majd I. Miklós cár rendeletével (1844) éledt újra és indult virágzásnak a monostor. Tatyjana Boriszova és Alexander Potyemkin,  akik a térség akkori urai voltak, Arszenyij szerzetespapot választották a megújuló monostor elöljárójává. A 20. század elején a monostornak mintegy 700 lakója volt. Mindenben bővelkedett, épült és szépült. A régi, elavult épületeket újak váltották fel. Hatalmas gazdasági terület, korház, méhészet tartozott a monostorhoz. Saját műhelyeik voltak, mint pl. – asztalos, festő, cipész, szabó, kovács és sok más minden, ami kettős célt szolgált. A testvérek el voltak foglalva, valamint sok mindenben önállóak voltak, nem szorulva külső segítségre. Tichon szerzetes vezetésével pedig 1879-től a monostor saját foto stúdióval is rendelkezett. Ennek köszönhetően sok értékes felvétel maradt meg a monostorról az utókor számára.

A környező falvak iskoláiban tanították a szerzetesek olvasás-írásra, egyházi énekre a gyerekeket, akik több mint 300-an voltak. A zarándokokat ingyenesen látták el étellel, szállással. Kivétel nélkül mindenkit fogadtak. A monostor helyzete abban az időben olyan kiegyensúlyozott volt, hogy a környék lakói között életre kelt egy közmondás, mely szerint “Olyan jó, mint a Szent hegyen”.

Az istentiszteleteken magasan szakképzett testvérek énekeltek, őrizve az ősi hagyomány hangtárát. Virágzott a monostor, mint a mező lilioma.

Az első világháború idején a monostor nagy segítséget nyújtott a sebesülteknek és menekülteknek, aki száma mintegy 700 főt tett ki. Erre a célra, a monostor saját költségén, 1915-ben épített a sebesültek elhelyezésére szolgáló “lazarénust”. Ezen túl ebben az időben ide költöztették a pocsajevi lavra szerzeteseit is a háborús viszonyok miatt, valamint a kijevi lavra szerzeteseinek egy bizonyos részét. Ekkor, 1915-ben még senki sem gondolt arra, hogy mindössze két rövid év múltán, minden megváltozik.

Néhány szóban a lavra helyzetéről a szovjet korszakban

Tragikus következményekkel járt a monostor életében az 1917-ben bekövetkezett új szovjet hatalom létrejötte.  A borzalmas rablások 1918 januárjában kezdődtek. Váratlanul érte a testvéreket a templom értékeinek széthordása, a gyilkosságok, az erőszak. Fokozatosan kiszorították a szerzeteseket a monostor területéről, és az épületeket világi rendeltetésnek vetették alá. Így történt, hogy 1919 nyarán gyerekek egész kolóniáját hozták a monostorba, ahol az új eszme szellemében nevelték őket. A monostor teljes feloszlatása 1922-ben be is fejeződött. Ettől kezdve üdülőközponttá alakították át. A monostor megszentségtelenítésének hosszú ideje következett be. A bolsevikok lerombolták a templomok ormait, tönkretették a freskókat, az épületek architektúráit.  A főtemplomból filmszínházat csináltak, az Istenszülő Oltalmának templomában pedig gyógyvizes terápiatermet létesítettek, ahol az oltár helyén a kádak álltak. A későbbiekben a monostor területén álló négy további templomot tettek a földdel egyenlővé. Közöttük az Achtirkai Istenanya ikonjának templomát is, amely ikon egy másolata megtalálható a miskolci ortodox templomban.

A monostor erőszakos felszámolása, és a gyilkosságok után a még életben maradt testvérek a környező falvakban húzódtak meg. Egy kisebb csoportjuk a szerzetesi temető Mindenszentek templománál telepedett le. Voltak olyanok is, akik „balgataggá” lettek, és ennek leple alatt, lelkileg hasznos tevékenységre volt alkalmuk a nép között.

A monostor egyik diakónusa, akinek ugyancsak az üldöztetés volt az osztályrésze, 1913-tól naplót vezetett, melyben felbecsülhetetlen értékű feljegyzések maradtak fenn az utókor számára az üldöztetések rettenetes korszakáról. A naplót ma a lavra levéltárában őrzik.

Amikor 1922-ben a monostort szanatóriummá alakították át, az új hatalom nem kímélte meg az ősi barlangrendszert sem, azok templomaival együtt. Például, Szent Antonyij és Teodóz barlangtemplomában, zöldségraktárt létesítettek, ami egészen 1986-ig működött. Tiszteletreméltó Alexij templomát pedig a 30-as években vallásellenes múzeummá alakították át. Ez a templom mára nyomtalanul eltűnt. A szemtanúk elmondása szerint a falakon vallásellenes festmények voltak. A templom belső tere büntetőteremmé volt átalakítva, a ruhatár és a sekrestye, pedig mint magáncellák szolgáltak. Az ikonosztázion rögzítésére szolgáló vaskampókhoz pedig a fogvatartottakat láncolták.

A sztálini korszakban aztán ezek a kiállítási tárgyak a múzeum vezetőjével együtt nyomtalanul eltűntek.

A megújulás korszaka

A 70 évig tartó istentelen korszak végén, 1992. Augusztus 20-án került sok az első liturgiára a lavra főtemplomában. A “kulturális központ” ismét kezdte visszakapni eredeti arculatát. Az első liturgia megható élményét nem zavarták a téglarakások, amelyek a felújítás folyamata végett a templomban voltak. A felújítás 5 éve alatt (1995-2000) a főtemplomból 40 vagon hulladékot szállítottak el.

A sokat megélt monostor lassan visszanyeri fénykorának dicső formáját. Az egészből nézzünk meg most  két megújult szentélyt közelebbről.

Szent Miklós temploma

A templom a 17. században épült. Egyszerűsége, de egyben elegáns vonalai, megadják a szépségét ennek a művészi alkotásnak. Azt mondják, hogy amikor még csak alakult a monostor, Szent Miklós templomában, amely a sziklabérc mélyén van, egyik mészkőoszlopon megjelent a Szent ikonja. Csodatevő erőt tulajdonítanak ennek az ikonnak, ezért egyike a monostor főbb szent tárgyainak.

A Szent Miklós templomának fényképe gyakran, mint a szvjatogorszki monostor szimbóluma jelenik meg.

Szent András apostol kápolnája

Erről a kápolnáról azt mondta egykor Filaret püspök, hogy itt olyan közel van a mennyország, és oly távol a föld. Ha itt nem tanulsz meg imádkozni, akkor hol? Ezért is épült ide ez a kápolna.

Úgy néz ki ez a kápolna, mintha a templom egy pici része volna, de mégis különbözik, mert nincs szentélye, és oltár sincs benne – itt csupán ájtatosságot szolgálnak.

Andrej Muravev, Puskin barátja, nagy érdeklődéssel volt a monostor élete iránt. Ezért az ő védőszentjének – Szent András apostol tiszteletére szentelték ezt a kápolnát.

A kápolna, éppen elhelyezkedése miatt a “zarándokok felső pavilonja” elnevezést is kapta. A Szent Cirill-Metód lépcsőkön haladva felfelé, feljutunk a teraszra, ahonnét a környék magasztos látképe tárul a zarándok elé.