november 2012 havi archívum

Nem érdekel Isten akarata

2012/11/26

Lám, mit mondanak a szentatyák azokról, akik hanyagul nem akarják megismerni Isten akaratát:

“Aki nem akarja megismerni az Isten akaratát, az a szakadék felett vezető ész útját követi, és bármilyen széltől könnyen leesik. – Ha megdicsérik, büszkélkedik; ha megszólják, elkeseredik. Élvezve az ételeket, hódol a test szenvedélyeinek; a szenvedések idején pedig sír. Bármit is tud, okosnak igyekszik magát mutatni; ha valamit nem ért, úgy tesz, mintha értené; ha gazdag, henceg; ha szegénységben él, képmutatóvá lesz; ha jóllakott, fennhéjázó lesz, böjtölésében pedig hiú; vádlóival szeret vitatkozni, és azokra, akik megbocsátanak neki, úgy tekint, mint oktalanokra, “ – Küzdő szent Márk-Sf-

Reklámok

A testnélküli Mennyei Erők

2012/11/20

nov.8./21.

 A testnélküli Mennyei Erők főünnepét – amelyet legtöbbször csak szent Mihály napnak nevezünk, még a IV. század elején vezették be, a Laodiceai Zsinaton, amely néhány évvel később volt az Első egyetemes Zsinat után.

A Zsinat 35. szabályzata elvette azt az eretnekséget, amely szerint az angyaloknak, mint teremtett lényeknek, akik irányítják a világot, kijár a hódolat, valamint megerősítették az angyalok helyes tiszteletét. November hónap nyolcadik napján tartjuk ezt az ünnepet.

Noha, a népszokás mindig csak Mihályra összpontosít, ne feledjük el, hogy vele együtt az összes Mennyei Erők ünnepét tartjuk. Fontos ezt észben tartani, hiszen az angyalok azok, akik őrzik és védik lépteinket, noha mi sokszor nem is gondolunk rá, hogy milyen nagy baj is történhetett volna velünk egy adott esetben, ha nincs velünk az Istentől kapott Őrangyalunk.

Jairus leánya

2012/11/18

Ma a Szentírás egy sokak által jól ismert történetet tár elénk. Jairus, a zsinagóga elöljárójának 12 éves lánya halál közeli állapotban van, ezért az apa elhatározza, hogy elmegy, megkeresi a Názáreti Jézust, akiről már sokat hallott, hogy megkérje, imádkozzon beteg lányáért.

Ebben a történetben azonban egy másik csodálatos dolog is történt. Ugyanis, amikor Jairus házához ment Jézus, útközben egy vérfolyásos asszony vette a bátorságot, és hite által legyőzve minden kételyt és félelmet, átlépve a kor etikai szabályait, megérintette Jézus ruhájának szegélyét.

Amikor tisztázódott a dolog, hogy ki és miért érintette meg Jézust, valamint nyilvánvaló lett eme érintésnek az eredménye, nagy megnyugvás, öröm, és Isten iránti hála töltötte ez az emberek lelkét.

De jaj, ebben a pillanatban, tragikusra fordul minden: jöttek Jairus szolgái, és elmondták a számára szívszakasztó hírt – meghalt a lányod, ne fáraszd a Mestert!

Tűz és víz találkozik ebben a történetben, élet és halál áll egymással szemben, és az ember tehetetlenül szemléli mindezt, mert ereje és képességei be vannak határolva. Viszont közöttük van Az, Aki mindent megtehet. Ezért a rettentő hír közlése után, nyugodt hangon fordul a Mester Jairushoz és azt mondja: nem halt meg, csak alszik.

A ma embere, de talán azt is mondhatjuk, hogy az akkoriak is, sokan gondolhatták magukban, hogy a Mester részéről ez csak egy kegyes hazugság, a vigasz szavai.

De itt nem a hazugság különféle fortélyaival ügyeskedő ember beszélt, és mondta ezeket a szavakat, hanem Maga az Isten Fia, hogy mindaz, aki hisz Benne, örökké éljen. A menny és a föld, az élet és a halál Ura van jelen ebben a történetben.

És ez az Úr lép be Jairus házába is, ahol, noha minden ellene szól annak, amit mond és tesz, végeredményben mégis újabb csoda történik, és aki eddig is hitt Benne, annak hite most még erősebbé lesz. Jairus épségben visszakapta lányát, a vérfolyásos asszony meggyógyult betegségéből.

Lám, maga Jézus jön el, és szó szerint, megérinti beteg lelkünket, testünket, megoldása van gondjainkra. Mégis, sok esetben máshol, és másnál, másképp keressük a megoldásokat, ami arról tesz bizonyságot, hogy még nem eléggé forrott ki a hitünk, nem jutottunk el arra a szintre, hogy egy Isteni érintéssel meggyógyuljunk. Pedig Ő Maga mondja: minden lehetséges annak, aki hisz. Ámin.

Tiszteletreméltó Szpiridon és Nikodémusz

2012/11/13

– A kijevi barlangmonostor proszfora sütői –

október 31/ november 13

A boldog Szpiridon, egyszerű keresztény család sarja volt. Nem ismerte az írást, de birtokolta a hit nyelvét, és gazdagsága az Istennek tetsző jótéteményei voltak. Isten félelmében, a tökéletességet óhajtva szívévében, 1139-ben, belépett a kijevi barlangmonostorba, magára vállalva a küzdők sorsát. Mikor már tisztes kort ért el, buzgó tanulásba kezdett és kívülről megtanulta az összes Zsoltárt, ezért minden nap fejből énekelte a Zsoltárokat.

Szpiridon tisztes életét, jóságát és a munka szeretetét látva Pimen, az elöljáró, Istennek tetsző szent szolgálatot bízott rá – az Eucharisztia szolgálatához sütni a kenyeret. Szpiridon, úgy a favágás, mint a tészta dagasztása közben, gondolatait mindig az Úrra összpontosította, ebben pedig a Zsoltárok szüntelen éneklése volt segítségére. Ilyen módon, ahogy készítette a felajánláshoz a kenyeret, egyben önmagát is a dicséret áldozatul hozta Istennek, a Neki tetsző módon.

Egyik alkalommal, amikor éppen begyújtott a kemencébe, hirtelen lángra kapott a padló. Ekkor a szent, a saját öltözetével eltorlaszolta a kemence száját, majd reverendájának két úját összekötve, elrohant a kúthoz, hogy vizet merítsen vele, majd segítségül hívta a testvéreket. Kiáltozására oda szaladtak a testvérek, ahol elcsodálkozva nézték, hogy a kemence száját eltorlaszoló szerzetesi öltözet sérületlen maradt, és az összekötött reverendából a víz nem folyt ki, így a tűz sikeresen el lett oltva. Közösen adtak hálát az Úrnak, Aki az Ő hűséges szolgájának ilyen csodálatos módon sietett segítségére.

Szpiridonal együtt szolgált Nikodémusz szerzetes is. Nagy odaadással követte Szpiridont úgy a szolgálatban, mint a lelki küzdelmekben. Ketten együtt, harminc éven át sütötték a proszforát, és hajlott kort érve el, hunytak el Krisztusban. Drága ereklyéik a Közeli barlangokban nyugszanak.

pravoslavie.ru-Sf-

 

Mi a neved?

2012/11/11

A gerazaiak vidékére eveztek, amely Galileával átellenben fekszik. Ahogy a partra lépett, a város felől egy ördögtől megszállt ember tartott feléje. Már régóta nem hordott ruhát, nem lakott házban, inkább a sírboltokban tanyázott. Amikor meglátta Jézust, a földre vetette magát, s ilyeneket kiabált: “Mi bajod van velem, Jézus, a magasságbeli Istennek a Fia? Könyörgök, ne bánts!” Megparancsolta ugyanis a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből, mert már régóta hatalmában tartotta. Láncra verték és megkötözték, de széttépte a köteléket. A gonosz lélek kikergette a pusztába. Jézus megkérdezte tőle: “Mi a neved?” – “Légió” – válaszolta, mert sok ördög tartotta megszállva. Arra kérték, hogy ne küldje őket a mélységbe. A hegyoldalban ott turkált egy nagy sertéskonda. Megkérték, engedje meg, hogy a sertésekbe mehessenek. Megengedte nekik. A gonosz lelkek erre kijöttek az emberből, és megszállták a sertéseket. Erre a konda vadul nekirohant a lejtőnek, le a tóba, és odaveszett. Amikor a kanászok látták, mi történt, elfutottak és hírül vitték a városba és a tanyákra. Az emberek mentek, hogy ők is lássák, ami történt. Jézushoz érve ott találták az embert, akiből a gonosz lelkek kimentek: a lábánál ült, felöltözve, ép ésszel, és megijedtek. A szemtanúk elbeszélték, hogyan gyógyult meg az ördögtől megszállott. Erre elfogta őket a félelem. Geraza vidékének lakossága ezért arra kérte, hogy menjen el, annyira féltek. Bárkába szállt hát, hogy visszatérjen. Az ember, akiből kimentek a gonosz lelkek, kérte, hogy vele mehessen. De elküldte: “Térj vissza otthonodba és beszéld el, milyen nagy jót tett veled az Isten!” Erre az bejárta az egész várost, és elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus.  (Lk 8,26-39).

Az Atya és Fiú és a Szent Lélek nevében.

Ez az elbeszélés, amelyet most hallottunk, három különböző és összeegyeztethetetlen helyzettel állít bennünket szembe.

Először is, látjuk a gonosz erők viszonyulását a megszállott emberhez, az ördögök, a gonosz erők, amelyek azon vannak, hogy mindenáron rabul ejtsék, nem hagyva benne semmit, ami  ne lenne az ő uralmuk alatt, ami teljesen nem az övék lenne, ami nem őket szolgálná, hogy gonoszságuk teljes mértékben megvalósuljon.

Ezekre a gonosz erőkre az emberiség minden bűnének elnevezése jellemző: amennyiben teret engedünk magunkban bármilyen bűnnek, akkor a bűn rabszolgáivá tesszük magunkat. És ha a bűn szolgáivá válunk, akkor ennek az embernek az osztályrésze vár ránk: leélni életünket a földön úgy, mint a rossz fegyvere, esztelenségben, szenvedésben, rossz cselekedetekben.

De mind e mögött egy sokkal szörnyűbb dolog áll. Az ördögök azt kérték Krisztustól, hogy küldje őket a disznókba. A zsidók számára a disznó a tisztátalanságot jelentette: az ördögök ama választása, hogy a disznókba mennek, arról beszél, hogy minden rossz, ami a maga minőségében bennünk létezik, amit elkövetünk, amihez ragaszkodunk, aminek uralmat engedünk magunk felett – az pontosan a szennyesség és a meghatározott tisztátalanság.

Eme rabszolgaság határát ismét a disznók sorsában láthatjuk: ugyanis az egész konda elveszett, egy sem maradt belőlük. Teljesítette feladatát, és meg lett semmisítve. Íme, a gonosz lelkek hozzánk való viszonyulása, mindnyájunkhoz egyetemben: a közösségekhez, családokhoz, nemzetekhez, valláshoz, – mindenkihez kivétel nélkül.

És ezzel együtt pedig, látjuk, hogy hogyan viszonyul mindehhez a Megváltó Krisztus.

Előtte áll – a világ összes tragédiája és Ő, mintha megfeledkezne erről, pontosabban, látva azt megtestesülve, tragikusan, egyetlen emberben, mindent félrerak annak érdekében, hogy megmentse ezt az embert.

Képesek vagyunk-e mi ezt megtenni? Képesek vagyunk-e megfeledkezni a nagyobb dolgokról, amelyek után vágyakozunk, azért, hogy összpontosítsuk figyelmünket, teljes szívvel forduljunk oda, alkotóan, tragikusan, megfeszülve, csakis egyetlen szükség miatt, amiben segíthetünk?

És a harmadik kép – ez pedig a geraziak népének képe, akik tudták, hogy milyen állapotban van ez a megszállott, látták az ő megszállottságának rettenetes dolgait, és hallottak róla, hogy Krisztus milyen áron gyógyította meg őt: ennek az ára a konda elvesztése volt. Eljöttek Krisztushoz, és arra kérték Őt, hogy hagyja el vidéküket, ne tegyen több csodát, amely nekik “sokba kerül”: nem az életükbe, sem a nyugalmukba, hanem tárgyi gazdagságba…

Lám, mit kértek ők: Menj el tőlünk! A Te csodáid, a Te Isteni szereteted, túl drága számunkra – menj el!

Szükséges, hogy elgondolkodjunk magunk felett. Megláthatjuk magunkat eme megszállott képében, éppen azért, mert mindannyian ilyen, vagy olyan szenvedély uralma alatt állunk. Kiben nincs irigység, kiben nincs keserűség, kiben nincs gyűlölet, kiben nincs ezer más bűn?

Mi mindnyájan, ilyen, vagy olyan mértékben, megszállottak vagyunk, vagyis a sötét erők uralma alatt állunk, és ez az ő céljuk: uralkodni felettünk, hogy semmi mássá ne lehessünk, csakis a gonoszság fegyverévé, mindazé, amit azok meg szeretnének tenni, és amit csakis rajtunk keresztül tehetnek meg, de úgy, hogy ne csak hogy a rossz cselekvői legyünk, de szenvedjünk is…

Gondolkodjunk el magunk felett a más emberekhez való viszonyulásunk dolgában: nem akarjuk-e őket birtokolni? Nem igyekszünk-e felettük uralkodni, leigázni, saját akaratunk fegyverévé, ösztöneink eszközévé tenni őket? Bárki közülünk, rátalálhat saját magában ilyen tulajdonságokra, ilyen tettekre, és láthatja maga körül ennek áldozatait.

És végül, gondoljunk arra: Krisztuséi vagyunk. Vagy talán mi, akik Krisztuséi vagyunk, nem Krisztus útját választjuk, a kereszt, az áldozat útját, amely mások számára is meghozhatja a szabadságot, új életet, amennyiben képesek vagyunk elszakadni mindattól, ami bennünket éppen leköt, annak érdekében, hogy egy valóságos dolog – a gyötrő szükség felé fordítsuk figyelmünket?

Gondolkodjunk el ezen; azért, mert az Evangélium nem csupán csak azért fordul hozzánk, hogy képeket tárjon elénk; az Evangélium – meghívás és felhívás: hol állsz, ki vagy te, kivel vagy, kivel tartasz?… Mindenki saját magának kell, hogy megadja a választ, és persze Istennek is: kik vagyunk? Hol vagyunk? Amin!

 

Antonyij metropolita -Sf-

Elhunyt a Bolgár ortodox patriarcha

2012/11/06

A Bolgár Egyház elöljárója, Makszim patriarcha, november 6-án hunyt el, 99-ik életévében.

Makszim patriarcha – civil nevén Марин Найденов Минков, – 1971-től állt a Bolgár Egyház élén.

 

Legyen örök emléke!

Halottak szombatja 2012

2012/11/02

Az idén, az őszi halottak szombatja november 3-án van. Szent Mózes hajlékában az előestén emlékezünk meg a halottakért végzett szertartás során, minden itten bejegyzett elhunytról.

 

Nem akarjuk, hogy az elhunytak felől tájékozatlanok legyetek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. 1Tesz.4,13.

Kételkedhetünk bármiben, amiben csak akarunk. Holnap borús lesz-e, vagy derűs az ég, egészségesek leszünk-e, vagy betegek, gazdagok, avagy szegények, de egyben semmi kétség sincs – mi mindannyian, előbb, vagy utóbb, Isten előtt fogunk állni.

Noha tudjuk is ezt, mégis szomorkodunk, amikor elveszítjük a hozzánk közel állókat. Ez pedig az ember természeténél fogva, érthető. Mert hiszen, ha csak egy rövid időre is elválunk egymástól, szomorúak vagyunk, gondterheltek, könnyezünk, nos, hát annál inkább olyankor, amikor az utolsó búcsúzással találjuk magunkat szemben a földi élet során.

Maga az Üdvözítő is amikor eljött barátja, Lázár sírjához, lélekben megrendült és könnyezett, mert annyira szerette őt. De a hívő embereknek nagy vigaszuk van, amely segít elviselni a hozzájuk közel állók halálát – ez pedig a halottakért való imádság. És ez az imádság pedig, mint egy fonal, összeköt bennünket és a már elhunyt embereket.

Mindenki, aki veszítetett már el hozzá közeli személyt, felteszi a kérdést: “Mit tehetek még szeretteimért?” És valóban, amikor szeretteink megbetegszenek, segítségükre sietünk, elmegyünk a kórházba, megvesszük a szükséges dolgokat. De akkor is segítünk rajtuk, ha valami más gondjuk van, ahogyan csak képesek vagyunk. Ebben az együttérzésben pedig megnyilvánul az irántuk való szeretetünk.

Viszont az elhunyt ember is, nem kevésbé, és lehet, hogy mindennél jobban hiányát szenvedi törődésünknek.

A halállal az ember, mint személyiség, nem tűnik el az agyhalál beálltával és a szíve leállásával. A testen kívül – ami egy ideiglenes foglalat – lelke is van, amely örök és halhatatlan. És pontosan a lélek az, amely alkotja az ember lényegét. És mi emberek, ha valóban szeretünk valakit, nem a teste szépségéért és fizikai erejéért szeretjük, de a lelke minőségéért. Az ész, a jóság, a jellem, a szeretet – mindezek a lélek minősége, amelyek az ő képét alkotják. A test az ember öltözete, megöregszik, megbetegszik, megváltozik, visszafordíthatatlan folyamatok történnek vele. Néha, amikor a koporsóban fekvő maradványokat szemléljük, sokszor képtelenek vagyunk benne felismerni az ismerős arcot, annyira megváltozik az elhunyt. A léleknek pedig nincs kora, ő halhatatlan. Nem hiába a mondás: “Lélekben fiatal”, – noha az illető már jóval túl van a hatvanon.

És mert szeretteink halhatatlanok, nekik ott is, a földön túli életben, szükségük van a mi segítségünkre, támogatásunkra. Nos, mit is várnak el tőlünk, és miben is lehetünk a segítségükre?

Természetesen, már semmi földi dolog nem érdekli az elhunytakat. A drága és díszes síremlékekre nincs szükségük. Mindössze egy az, amire szükségük van – a mi forró imánk lelkük nyugalmáért, a szándékos ás akaratlan bűneik bocsánatáért. Önmagáért az elhunyt képtelen imádkozni. Ezért olyan szükségük van a mi imáinkra, mint a szegény embernek egy falat kenyérre és egy pohár vízre.

Az ember lelke miután elhagyta a testet, nyugtalanságot és félelmet érez. Hozzászokott ahhoz, hogy éveken át saját házában lakott, és most nem tudja, hogy mi vár rá, hová helyezi őt az Úr. Az embernek halála után felelnie kell egész életéért, és itt határozódik meg további sorsa. Ezért nagyon fontos, hogy megemlékezzünk elhunytjaink lelkéről a szent Liturgiában, a Zsoltárok olvasásával, magánimával.

Nagyon sokszor hiszik azt az elhunyt hozzátartozói, hogy amennyiben nem nyilvánítják ki környezetüknek bánatukat, akkor mindenki azt fogja gondolni, hogy nem szerették az elhunytat. Így aztán sokszor vagyunk tanúi lélektépő jeleneteknek és hisztériának, kiabálásoknak és nagy jajgatásoknak a halott felett. Egyre kevesebb helyen, de még ma is létezik az úgynevezett siratóasszonyok “hivatala”. Az emberek saját magukat viszik bele az őrületbe. Miféle imádság ez?! A valóságos bánat, keserűség, mint ahogyan az helyes, csendben, és mások számára szinte észrevehetetlenül zajlik. Sokszor fordul elő az is, hogy a nagy ordítozásban, sokkal inkább önmagukat sajnálják az emberek, és nem az elhunytat: milyen szerencsétlenek is lettünk, egyedül maradtunk.

Mindezek a hagyományok a pogány szertartások örökségei és természetesen összeegyeztethetetlenek az Ortodoxiával.

Nekünk, ortodox keresztényeknek, bánatunkat a keresztény reménnyel kell egyesítenünk, hogy amennyiben mi magunk, saját üdvösségünk érdekében fogunk fáradozni, és imádságban kiesdeni elhunytjaink számára is az üdvösséget, akkor bátran hihetjük, akkor vár ránk a velük való találkozás ott, a másik életben. És ha ők elnyerik a Mennyországot, akkor ők is, minden bizonnyal imádkozni fognak ott értünk.

 pravoslavie.ru -Sf-