augusztus 2012 havi archívum

Zarándoklat

2012/08/29

Főtisztelendő Joachym, hodoníni püspök meghívására, kétnapos zarándoklatra indulunk – aug. 31. – szept. 1. – Csehországba, a Hrubá Vrbka-i monostorba, ahol a szent Gorazd vértanúpüspök halálának 70. évfordulójának megünneplésére tartják.

Az ünnepi szertartás péntek este 20.00 órakor kezdődik, a virrasztó istentisztelettel, majd szombat reggel akatisztosz, amely után a szent liturgia következik. A liturgia végén a monostor új ikonosztázionjának megáldására kerül sor.

szent Gorazd élete  (oroszul) : http://www.srpska.ru/article.php?nid=126

Reklámok

Az Istenszülő Elszenderedése aug. 15/28

2012/08/27

 

Az angyalok a Szűz elhunytátá látván, elámultak azon, hogyan szállott a Szűz a földről a mennybe.

Legyőzettek a természet törvényei Tebenned, óh tisztaságos Szűz, mert szűzi volt a szülésed, és az életet jegyezte el halálod. Ki a szülés után is Szűz maradtál és a halál után is élsz, Istennek Szülője, mindenkor oltalmazod a Te örökségedet.  

(meghallgatható MP3-ban)

Ez az ünnep a világi, nem vallásos ember számára, a megértés tekintetében, a legváratlanabb dolog az ünnepek terén. Azonnal felmerül a kérdés, hogy vajon mit is ünneplünk? És egyáltalán, lehet-e a halált ünnepelni? Azonban a szó, amelyet ebben az esetben használunk, az nem a halál, vagy a meghalás, de a sokkal másabb hangzású – elszenderedés.

Az ünnep értelme pedig abban rejlik, hogy nem létezik már többé a halál olyan formájában, mint ahogyan az a Krisztus feltámadása előtti időszakban létezett. Mert a feltámadás után már nem létezik többé a keserűség azon formája, elképzelése a halálról, ezért aki hisz a Feltámadottban, az már nem fél a haláltól.

Maga az apostol is győzelmi éneket kiált a halál felett, amikor az mondja: “Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség”. – Fil.1,21. Az Istenszülő a földről való távozása után sem hagyta el a világot, mint ahogyan az ünnep liturgikus szövege is mondja: Szülésedben a szüzességet megőrizted, elhunytodban a világot el nem hagytad,..

Ez az ünnep egyik legkedveltebb az ünnepek sorában. Mutatja ezt az is, hogy sok templom épp ennek az ünnepnek a tiszteletére van szentelve. Nagyon sok, úgy a női, mint a férfi monostorok közül ezt választották főünnepként.

A hagyomány szerint, az Istenszülőnek, imádkozás közben megjelent Gábor arkangyal, aki Isten nagy dolgait adta tudtul Neki. A tündöklő angyal elmondta, hogy három nap múlva véget ér az Ő földi zarándoklata, mert az Isten az örök hazába viszi Őt. Maga Krisztus, angyalok és az igazak lelkeinek kíséretében jött el ama pillanatban. Az Istenszülő pedig, minden testi szenvedéstől mentesen, mintegy édes álomba merült.

Az angyalok a Szűz elhunytát látván, elámultak azon, hogyan szállott a Szűz a földről a mennybe – mondja a liturgikus szöveg.

Dicsérjük, és magasztaljuk Isten nagyságát ezen az ünnepen, Aki hatalmánál fogva, mindent megtehet, aki Szűznek ilyen csodálatos átköltözést ajándékozott. Utánozva az Ő szent életét, kérjük Istent, hogy nekünk is ajándékozzon boldog elköltözést.

Mert nagy a ti jutalmatok a mennyekben

2012/08/24

Egyszer az egyik atya azt mesélte, hogy a Szent Miklós pusztában élt egy pusztalakó, akinek egy világi ember volt segítségére. A városban élt egy gazdag és tisztességtelen ember, aki meghalt. Az egész város kivonult, még a püspök is, lámpásokkal. Elindult az is, aki a pusztalakónak szolgált, hogy szokásához híven, kenyeret vigyen neki, de amikor odaért, azt látta, hogy a pusztalakó halott – hiénák tépték szét. Földre vetette magát az Úr előtt, mondván: nem kelek fel a földről mindaddig, amíg fel nem tárod előttem, hogy mit jelent ez: miért is volt része ennek a tisztességtelen embernek ilyen tisztességben, és ez, aki éjjel-nappal szolgált Neked, annak pedig miért ezt kellett elszenvednie?

Egy angyal jött el, és azt mondta neki: ama tisztességtelen embernek volt némi jócselekedete, és már itt a földön megkapta érte a jutalmat, hogy odaát már semmiféle enyhülésben ne legyen része. Ez a pusztalakó pedig, noha igaz volt és mindenféle jótéteménnyel ékesített, viszont ő is, mint ember, néha elbukott. Ezért, már itt a földön megkapta érte a büntetését, hogy majd ott, Isten előtt már tisztának bizonyuljon.

Miután megkapta a választ, elment, dicsőítve Isten ítélkezéseit, mivel azok mindig igazak.

Древний Патерик. Глава 18. О прозорливых -Sf-

Történet a Rossz Papról

2012/08/22

Élt egyszer egy ősi településen egy Rossz Pap. Annyira rossz volt, hogy a nép még a nevét is elfelejtette és valamiért a papot a háta mögött csak ekképp emlegették: Rossz Pap. Voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy Farizeus fajzatnak kell nevezni, de valamiért mégsem tett így a közösség. Még a püspökhöz írott számtalan levélben is, amelyek megírására soha sem szűntek meg vodkával megtisztelni az Írnokot, akinek minduntalan kék volt a jobb keze a tintától, nem tudtak rájönni a pap vezetéknevére. Csak keservesen kiáltottak: “Püspök atya, szabadíts meg bennünket ettől a Rossz Paptól!”.

A Rossz Pap a közösség véleménye szerint mindenben lelkiismeretlen volt. Olyan hosszan tartotta a szolgálatot, hogy a szerencsétlen öregasszonyoknak már minden témájuk kimerült a gazdaságot illetően, és nem maradt más hátra, mint hallgatni az istentisztelet énekeit, amitől majd rettenetesen fájt a fejük. De a nyelvét sem tudta visszatartani – amint csak meglátta felebarátja bűnét, minden előzmények nélkül elkezdett méltatlankodni! Minden szégyen és lelkiismeret nélkül azt mondja: “Tartsatok bűnbánatot!”. Sőt a pokol kínjaival fenyeget! És milyen lovon jár minden nap a temploma a dologtalanja – mivel nem akadt más dolga, kitellett az idejéből, hogy minden nap a templomban szolgáljon! Más papoknak bezzeg elég volt vasárnap! Még az egyház gondnokának sem volt ilyen lova! Nesze neked, szegénység!

De a legundorítóbb dolgot ez a Rossza Pap egyszer az ambónról mondta. Ahelyett, hogy, mint az illik egy rendes paphoz, a mindent megbocsájtásról a végtelen irgalomról beszélt volna, kijött, és felemelvén a keresztet, mintha csak kiabálna, az egész népnek ezt mondta: “Aki, ha csak még egyszer is, pogány szórakozás végett Marcsához megy, azt az Úr keményen megfenyíti, én pedig nem engedem őt a Kehelyhez!”.

Ki látott még ekkora szemtelenséget egy szent rendben lévő személytől?

Ki is mondhatná meg, hogy még meddig kellett volna elszenvedniük e szegény falu lakóinak ezt a Rossz Papot, mígnem egyszer szörnyű szerencsétlenség érte őket. Pestis ütötte fel a fejét: még nem haltak meg az emberek, de úgy jártak, mint a bódult legyek, nem voltak képesek semmilyen munkára. Kimerültségükben a fájdalom és a gyengeség következtében sírva a földre zuhantak. Az istenszerető népnek eszébe jutott, hogy el kellene menni a templomba, könyörgő ájtatosságot szolgálni, hogy az Úr kegyelmezzen népének. De hát hogyan is – hiszen nincs más pap a faluban, csak a Rossz Pap. Nem volt mit tenni – elmentek, hogy megkeressék.

Nincs sehol! A templom zárva, amire eddig fényes nappal sohasem volt példa. Elmentek a házához – a galambok búzát csipegetnek, a ló eloldva legel, a cellában a mécses eloltva. A Rossz Pa meg sehol!

Hova tűnhetett? Addig keresték, míg végül megtalálták. A falu határában, egy sűrűségben fekszik a Rossz Pap, kezei kereszt alakban széttárva. Közelebb mentek hozzá, megnézték – fekszik, de már nem él… Szemei zárva és ajkán boldog mosoly! Amikor a nép meglátta, hogy a Rossz Papjuk halva fekszik, azonnal megkönnyebbülést éreztek.

Ó! – mondták az emberek. Hogy hogyan is nem jöttünk rá erre korábban, hogy az ő bűnei miatt vert bennünket az Isten! Most, hogy meghalt, máris jobban érezzük magunkat! Lám, méltatlan volt!

És a jóságos, istenfélő nép, jól kiméltatlankodta magát, majd abbahagyta. Mindenki ment dolgára: a férfiak elmentek, hogy a Rossz Papnak sírt ássanak, az asszonyok a tort készítették elő, a vénasszonyok imádkoztak, hogy az Úr ne égesse meg teljesen a bűnös lelkét, abban a pokolban, amelyről beszél nekik. A gondnok a lóval foglalkozott, hogy a jó állat el ne vesszen, és Marcsának is akadt dolga…

Ott maradt fekve, egymaga a Rossz Pap, várva, amíg elkészítik számára az új hazát.

Pontosabban, majdnem egyes-egyedül. Volt még ott két angyal, akiket az emberek nem láttak.

Egyik a test felett lebegett, és egy lángoló könyvbe jegyezte fel a Rossz Pap utolsó szavait. A lángoló tekercsre izzó betűkkel véste rá:

“Uram! Ha áldozatot akarsz, végy el engem, bűnöst, aki méltó vagyok a pokolra, de gyermekeimet kíméld meg, hadd éljenek még, hogy bűnbánatot tarthassanak, Uram!”.

A másik pedig, fénylett, mint a villám, gyönyörű és fényes volt, a magasba szállt a felhők közé, felemelte szárnyait és kezeit, így imádkozott:

“Dicsőség néked, Úr Jézus, hogy meghallgattál engem, méltatlant. Légy mindig Irgalmas gyermekeimhez, mint Irgalmas és Emberszerető…”.

 Виктория Матеева – Sf –

A szenvedés lelki haszna III.

2012/08/21

Gyermekeim, nagy hazugság azt hinni, és beképzelni magunknak, hogy mi hibátlanok lennék, mint ahogyan ezt a protestáns denominációk képzelik: “Ó, milyen csodálatos!”. Elmész hozzájuk, és széles mosollyal fogadnak, és mindannyian azt énekelik: “La-la-la”. Lám, ilyen dolgok vannak.  Vagy talán meg lehet változtatni az embert a mesterséges, széles mosollyal, mézes szavakkal és énekkel? Itt bizony, mindenekelőtt ökölharcot kell vívnunk a bűnnel, először is önmagunkkal szemben.

És sok szerencsétlen ortodox is felkeresi ezeket a közösségeket, és tévelygésbe esve azt mondja: “Én voltam ott, ott olyan jó, körös-körül mosolygó emberek, olyan udvariasak, együtt énekeltünk.” Majd aztán látsz a körükben néhány idős, kifestett dámát, akik szerencsétlenek, az Egyházban nem találják helyüket és azt mondják: “Hát a mi templomunkban nem szépen énekelnek, a papok szakállt és hosszú hajat viselnek. Miért is nem szépítkeznek egy kicsit?”

Ilyen, és ehhez hasonló esztelenséget hallasz. Egy másik megint azt mondja, – “Mi elmentünk abba a “templomba”, ott a pásztor olyan udvarias volt, az ajtónál fogadott bennünket, mindenkinek külön köszönt és mosolygott.” Jól van, ez természetes, hogy mosolygott rád, de a dolgok lényege nem ebben van, ilyen formán nem vagy képes megváltoztatni az embereket.

Tudjátok, gyermekeim, milyen rettenetes dolog az, amikor teret kap a képmutatás – és bizony sokszor a családon belül is? El bírod képzelni azt a helyzetet, amikor valakihez vendégségbe mész és ott a háziasszony, vezeték nevén szólítja férjét, vagy amikor egy ifjú szintén vezeték nevén mutatja be valakinek kedvesét? Ebben van valami, ami nagyon egészségtelen. Miféle viselkedés ez? Igenis, szólítsd őt nevén! A képmutatás az halott forma. Mégpedig minden esetben.

Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével. 1Pt 1,8.

Péter apostol idejében voltak olyan keresztények, akik látták Krisztust, de voltak olyanok is, akik sohasem látták Őt. Az apostol az utóbbiaknak írja ezeket. Ő maga látta Őt, és találkozott Vele.

“Akit noha nem láttatok, mégis szerettek”. Itt azt szeretném elmondani nektek, hogy mi, az Egyházban pontosan ezt tesszük. És ha meg akarjátok találni az értelmét Krisztus keresésének, ahhoz meg kell értenetek egy nagyon fontos dolgot: az Egyházban mi nem formáljuk a hívő embereket, a hit – egy a fokozatok közül, de még nem tökéletes. Az Egyházban mi azokat az embereket formáljuk, akik nem csupán csak hisznek Krisztusban, – és amikor azt mondom, hogy “hisznek”, akkor az alatt azt értem, hogy hisznek Isten létezésében, – de azokat az embereket formáljuk, akik szeretik Krisztust. Mert mi arra vagyunk hivatva, hogy szeressük Krisztust, és nem mindössze arra, hogy higgyünk létezésében.

Ez pedig a mai keresztények nagy baja. Ha megkérdezel valakit, ő azt válaszolja majd neked:

– Én természetesen, hiszek Krisztusban!

Ő nem hitetlen, – “én hiszek Krisztusban”. Viszont ő nem szereti Krisztust, mivel nem hajlandó semmit sem tenni Krisztusért, csupán csak hinni akar Benne, hogy mások ne tartsák őt hitetlennek. Vagy pedig felhasználja Őt akkor, amikor szüksége van rá, mondván:

– Természetesen, figyeld csak meg: én akárhányszor is volt szükségem Istenre, imádkoztam Hozzá, Ő pedig meghallgatott engem!

Isten – olyasvalaki, akit használunk. “Valamire szükségem van, – imádkozok, és Ő pedig meghallgat engem!. És természetesen, amikor Neki van szüksége rám, és Őt szintén meghallgatom! Vagyis, például ha Isten azt akarja, hogy megtartsam az Ő valamelyik ünnepét, – én megteszem azt! Ha azt akarja, hogy legalább havonta eljárjak templomba, – elmegyek! Azt akarja, hogy néhány elementáris parancsát megtartsam, – én meg is teszem! Kereskedői viszony van Isten és közöttem: én Neki dolgozok, Ő pedig nekem, és mindketten rendben vagyunk. Egyikünknek sincs panasza a másikra, és mindenki meg van elégedve. Mindazonáltal anélkül, hogy túl sok szabadságot biztosítanék Számára: tudja csak a Saját mértékét, ismerje Saját korlátait! Az Istennek tudnia kell, hogy nem kérhet tőlünk sokat: csupán csak néhány olyan dolgot kérjen tőlünk, amit meg tudunk tenni, de azon felül – semmi többet, azért, mert ettől esetleg megváltozhatnak a viszonyok”.

Ha pedig valaki megtéved, és ezen felül is valamit megtesz, akkor kezdődnek a gondok. Nagy problémák kezdődnek. Beismerem előttetek, hogy a legnagyobb gondok, amelyek az egyházi körökben jelen vannak, ezektől az emberektől származnak. Az ilyen típusú, – úgynevezett vallásos emberektől, akik számára az Isten – csupán csak vallás, vagyis egy meghatározott vallási tény.

Számukra Krisztus – nem Kinyilatkoztatás. Ők nem szeretik Krisztust. Miért? Azért, mert számukra Krisztus – csak ideológia, vallás, a kizárólagosan jó és nagyszerű, arany eszmék összessége – azonban soha senki sem szeretheti csupán csak magát az eszmét. Van-e közöttetek olyan, aki csupán csak az eszme miatt ép házasságra? Ez teljességgel lehetetlen. Azért lépsz házasságra egy másik emberrel, egy másik személyiséggel, mert meghatározott a viszonyulásod ehhez a személyhez.

Az Egyházban soha sincs valamiféle eszme, az Egyház ellene van mindenféle ideológiának, filozófiának, mindenféle üzérkedésnek – ez az, amit jól el kell sajátítanunk azért, mert sajnos, ez erősen megnyilvánult a vallásos tanokban. Számunkra az Isten kötelesség volt, moralizmus, kötelezettség volt. Nem tanultuk meg azt, hogy számunkra az Isten – szeretett Személy, és az ember beleszeretett az Istenbe, szereti Krisztust, és nagyon szereti, annyira erősen szereti Őt, hogy semmilyen más szeretet nem állhat Krisztus szeretete elé, sőt még a saját “énünk” iránti szeretet sem.

A szenvedés lelki haszna II.

2012/08/16

Egyszer a Szent Hegyen egy román atya azt mondta:

– Tudjátok meg, hogy az ember, a szerzetes és minden keresztény a kenyérhez hasonlít. Ha lenne szája, akkor amikor az izzó kemencébe tesszük, szerencsétlent, kiabálni kezdene: “Segítség! Vegyetek engem ki innét, megégek!”. De te, tudva azt, hogy ahhoz, hogy ízletessé váljon, jól át kell sülnie, azt mondod neki? “Nem!”. És órákon át ott ülsz, vigyázol rá, ő pedig ellenkezik, kiabál: “Segítség, sajnáljon már meg valaki! Megégtem!”. Semmi baj. Te tovább várakozol, a kemencénél, hogy a kenyér átsüljön, hogy ízletessé váljon! És, mennél jobban átsül a kenyér, annál finomabb! És pontosan teszünk az étellel is, mondván: “Jól meg kell főnie”.

Istenhordozó Szent Ignácnak, aki Szent János apostol tanítványa volt, fennmaradt a rómaiakhoz írt levele, amelyben azt mondja: “Rómába megyek, hogy vértanúságot szenvedjek!”. Ekkor már több mint száz éves volt. Amikor tudomására jutott, hogy a keresztények a hóhér megvesztegetésére készülnek, hogy ne dobják őt a vadállatok elé, azt mondta: “Arra kérlek benneteket, ne fizessetek a hóhérnak, hogy megakadályozza, hogy az oroszlánok megegyenek! Meg kell, hogy egyenek engem!”.

Ekkor különös dolog történt: kiengedték az oroszlánokat az amfiteátrumba, de a vadállatok nem támadtak a keresztényekre. Mindenki szeme láttára, szelídekké váltak, és nem bántottak senkit. Szent Ignác pedig azt mondta: “Ha nem esznek meg engem az állatok, ösztökélni fogom őket, hogy egyenek meg. Azért, mert a búza, amelyet meg kell őrölni ahhoz, hogy kenyér legyen belőle – úgy nekem is Isten színtiszta kenyerévé kell válnom, amelyet a vadállatok fogai őrölnek meg”.

Látjátok, hogy az első keresztények tudták, hogyan kell viszonyulniuk a nehézségekhez, sikertelenségekhez, az életben felmerülő gondokhoz? Ma számunkra gyermekeim, ez nagyon fontos azért, mert sajnos, mindaz a próbatétel, ami bennünket ér, akár odahaza, az iskolában, vagy az Egyházban, – ez mind a nevelés filozófiájának próbatétele. Ugyanis bennünket arra tanítanak, hogy hogyan legyünk az életben sikeresek, hogy minden elrendezett legyen az életünkben, hogy rendben legyen az egészségünk, haladjunk a tanulásban. És ezért, amikor törés áll be valamiben, az ember elkezd bensőleg nyugtalankodni, sőt méltatlankodni Istennel szemben, és megkérdezi önmagától: “Nos, miért? Miért engedi meg Isten, hogy mindezek miatt szenvedjek?”.

Azért, mert nem tanultuk meg, hogy az Isten ebben a jelen világban nem ígért számunkra semmiféle kényelmet. De inkább fordítva, megmutatta számunkra az utat és azt mondta: “Nézd, sokféle kísértéssel kell majd szembe nézned életed folyamán, de ezeknek meghatározott értelmük van, meghatározott cél érdekében történnek, és mindez hasznodra szolgál, hogy “átsülj”, hogy kidolgozott légy a kísértések által, úgy, mint a föld, amelyet megmunkálnak”.

Képletesen mondva a földnek is fájdalmas, amikor szántják. Igen, de ha nem szántják fel, hogyan ad majd bőséges termést? Éppen ezért, lelki haszonra változtasd a kísértéseket és szenvedéseket. Hogyha te hasznot vagy képes húzni bármiféle nehézségből, akkor lehetetlen, hogy termés nélkül maradj.

De a házasságban is, ugyanúgy szembe találják magunkat a házaspárok gondokkal, nehézségekkel, mert bármennyire is vágyakozol a felhőtlen életre, mert bár legyenek azok a mézes hetek is, tudnod kell, hogy az mindössze néhány hét, és nem tart hónapokig, sem éveken át, és nincs még egy ilyen időszak az életedben. Ha ilyen kívánsággal lépsz házasságra, akkor nagyon sok nehézséggel találod majd magad szemben. Mert ha a házasság boldogságot is hoz, de ugyanúgy nehézségeket is – nem könnyű másik ember mellett élni, segítve őt: mert le kell győznöd önmagad, mintegy meghalni, hogy a másik élhessen. Majd ezek után mindkettőnek meg kell halnia, hogy gyermekeik élhessenek. Nos, így van ez. Mindkettőnek fel kell áldoznia magát, és ezek után, amijük van, amit létrehoztak, át kell adniuk gyermekeiknek.

Önmagunk legyőzése nagydolog. Mert a szerencsétlen, éveken át dolgozott, hosszú órákon át, néha több munkahelyen is egyszerre, és majd könnyedén mindent átad gyermekének. Ez nem kis nehézséggel jár. Ezért a házasságban az üdvösségre vezető út épp olyan nehéz, mint a monostorban.

Egyik alkalommal egy görög származású, amerikai ember keresett fel engem, aki tanult volt, sok könyvet olvasott el, és sok helyet járt be, valamint több nyelvet is megtanult, és úgy döntött, hogy szeretne megmaradni ortodoxnak, és szerzetes lenni.

És miért?

– Azért, – mondta – mert a szerzetesek angyalok, és az ő életüket angyali életnek nevezik.

Én azt válaszoltam neki:

– Uram, ez egy nagyon szép elképzelés – angyallá válni! Nos, rendben, a szerzetesek angyalok, úgy mondván, és hangsúlyozzák, hogy valóban angyali életről és angyali rendről van szó, de mindazon által, mégis csak emberek vagyunk! Jó dolog fiam angyallá válni, de ez nem megy egyszerre! Azt mondom neked, hogy kezdetben válj csak emberré!

Az elején légy emberré, és utána majd angyallá válsz. Nem vonulhatsz monostorba azt mondván: “Monostorba vonulok, hogy angyallá váljak!”. Azért, mert mindjárt az elején rájössz, hogy ördög vagy! És ez a legfájdalmasabb. A legfájdalmasabb a monostorban – nem a világtól, a szülőktől való elszakadás, vagy az elhatározás, hogy nem alapítasz családot és más hasonló dolgok. Hanem az, amikor fellebben rólad a fátyol, és meglátod saját hiányosságaidat.

Amikor szemléled az összes szenvedélyeidet, amikor te, mint jó ember, magas erkölcsű, szent, példakép és jóságos a tanítványaid előtt, azt látod, hogy sok szenvedély lakozik benned, sok nehézség – és nem bírod elviselni embertársadat. Még a lélegzetét sem bírod elviselni. Látni sem bírod őt.

Kérdezheted majd tőle: “Hogyan beszélsz te velem? Tudod te, hogy ki vagyok én? Vagy, hogy ki voltam?”. Viszont az ilyen dolgoknak nincs helye a monostorban – legyél te bárki is, vagy bárki is voltál, ez nem számít. Itt nincs helye ilyesminek. Meg kell tanulni azt, hogy ott küzdeni fogsz. Harcra kelsz, belépsz a harc mezejére és ne várd azt, nyugalommal telnek majd napjaid. Vért izzadsz majd, hogy megszerezd a Lelket, ahogy azt a szentatyák mondják.

Ugyanez történik a házasságban is. Ott is véredet kell adnod, vagyis nem odaadnod, azt a szerzetességben teszed, a házasságban pedig kiszívják belőled, mint egy szalmaszálon át, megisszák azt – és nincs más lehetőség. És te, természetesen, készségesen adod oda saját véredet. Viszont ez nem is olyan könnyű. Úgyhogy, tartsd eszedben, hogy ennek az útnak meghatározott értelme van, hogy meg kell tanulni azt, hogy lelkiekben tudd hasznosítani minden fáradozásodat épp ott, ahol vagy. Úgy a házasságban, mint a monostorban, vagy az Egyházban.

A szenvedés lelki haszna I.

2012/08/13

Miért van szükség arra, hogy életünk során sok szenvedést és kísértést viseljünk el? Talán az Istennek kedve telik benne, hogy nehézségek és kísértések között kell élni életünket? Jaj nekünk, ha mi ezt így gondoljuk, – hiszen az Isten nem szadista, hogy örvendjen nehézségeink felett: Ő nem küld nehézségeket számunkra és nem is kívánja, hogy azok jelen legyenek életünkben. Isten számára elfogadhatatlan a rosszal való együttműködés, amely ebben a világban létezik. Az Isten a világban létező rosszal sohasem működik együtt.

De akkor mi is történik valójában?

A rossz az ember szabad akaratának következményeként létezik, az emberi természet bukásának következménye. A rossz azért létezik, mert a mi utunk ellentétesnek bizonyul a jelen világ bölcsességével és ezért, akaratunkon kívül is, rá vagyunk kényszerülve, hogy elszenvedjük szívünkben a bánatot.

Szent Péter apostol levele a keresztények üldözése idején lett megírva az I. században. Akkor, ha valaki beismerte, hogy ő keresztény, az azt jelentette, hogy vége a földi életének. Azt írja az Apostol: “Az Isten hatalma megőrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó időben majd megnyilvánuljon. Abban örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket”. 1Pt 1,5-6. – vagyis, nem csak akkor, amikor a bálványimádók üldöznek bennünket.

Hála Istennek, ma olyan formában, mint az Apostol idejében, nincsenek körünkben ilyen bálványimádók, vagy legalábbis ott, ahol mi ma élünk, de a bálványimádás ma is körülvesz bennünket. És be kell vallani, hogy sokszor mi magunk is bálványimádók vagyunk, mert meghajlunk saját szenvedélyeink előtt. Hódolunk az anyagiasságnak, tárgyaknak, és abban a pillanatban, amikor híján vagyunk ezeknek, kényelmetlenül, sőt rosszul érezzük magunkat, akár még sírni is képesek vagyunk ezek miatt. Rosszul érezzük magunkat akkor, amikor olyasmit teszünk, amiről tudjuk, hogy semmi hasznunk sem lesz belőle. De akkor is rosszul érezzük magunkat, amikor hitünk miatt, nem éppen hízelgő szavakkal illetnek bennünket, vagy nevetnek rajtunk azért, mert hiszünk és hinni akarunk Istenben.

Vagy pedig – valami történjen az Egyházban, és bárhol is megjelenjünk, azonnal ránk olvassák: “Ó, igen ők! Látjátok őket, akik…” mi pedig, mint a falhoz szorítottak, kénytelenek vagyunk menteni magunkat, keresni az igazunkat valami miatt, ami az egyházi közösségben történt. Mi is ez? Nem más, mint emberi tökéletlenség. Ki mondta azt valaha is, hogy az Egyház tökéletességet ígért a világ számára?

Mi mindannyian harcolunk a saját tökéletlenségünkkel. Vagy talán, valahol a világon létezik tökéletesség? Ha netalán létezik, akkor mondják meg, hogy hol, hogy mi is oda mehessünk, hogy megtaláljuk azt. És hogyha maga az Úr tanítványai körében sem létezett, akkor talán az megtalálható ebben a világban?

Az Egyház – az nem a bűntelen és sohasem vétkező emberek gyülekezete, hanem olyan embereké, akik küzdenek és bűnbánatot tartanak, olyanok, akik ismerik a bűnbánatot, képesek harcolni és nem adják fel a küzdelmet, történjen bármi is. Rendelkezzen bár az ember sokféle szenvedéllyel és hiányossággal, te viszont akkor sem tudhatod, hogy hogyan vélekedik az Isten erről az emberről. Nagyon sokszor láthattuk már azt, hogy az Isten értékrendje teljességgel különbözik az emberétől.

Éppen ezért, mi szükség van arra, hogy a különféle kísértésekben elkeseredjünk?

“Hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre”. 1Pt 1,7.

Mindebből valami nagyon komoly következik – a hit próbája. Itt most nem arra kell gondolni, hogy mintha az Isten próbára tenne bennünket. Ha odamegyünk, és azt mondjuk annak, aki a szenvedések tüzében és kísértésekben ég:

– Tudod, most téged Isten próbára tesz! – ő ezt feleli neked:

– Már megbocsáss! Mit jelent ez? Isten talán játszik velünk? Mi szüksége van Neki arra, hogy próbára tegyen engem?! Mi haszna van Neki ebből?

– Hát igen, Isten próbára tesz téged.

– De miért? Talán nem tudja az Isten, hogy hű vagyok-e vagy sem? Feltétlenül össze kell engem zúzni ahhoz, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy hűséges vagyok-e?

Vagyis, mindebből az derül ki, mintha az Isten azt mondaná: “Na, nézzük csak meg, hogy ez hisz-e Bennem? Megszorongatom egy kicsit!”

Lám, ezt tesszük mi, anélkül, hogy ismernénk a másik szívét úgy, ahogyan Isten ismeri a mi szívünket! Tudja Ő, hogy hűek vagyunk-e Hozzá, vagy sem. Miféle próbatételről van hát itt szó? És miért nevezzük mindezt próbatételnek?

Ez a próbatétel viszont nem olyan értelemben próbatétel, mint amilyen jelentőséget mi ennek a kifejezésnek tulajdonítunk. Vagyis, hogy próbára tenni valakit, hogy következtetést tudjunk levonni a történtek tekintetében. A hit próbatétele – az nem más, mint valósággal a hit erejének próbatétele. Kísértéseken, szenvedéseken, és nehézségeken át válik az ember erőssé, mély gyökeret ver, megerősödik a hitben, és rákényszerül arra, hogy keményen tartsa magát és olyan erőssé váljon, hogy ne törjön meg, ne vesszen el. Szíve pedig olyanná lesz, mint a szikla, megingathatatlanná lesz.

Ezért a szenvedések és a próbatételek nekünk segítenek, nem pedig Istennek segítenek megérteni valamit. Istennek nincs szüksége arra, hogy Saját tudását, bennünket illetően, gazdagítania kellene. A próbatételek bennünket segítenek, és ha azt az ember lelkileg hasznosítja, akkor ő valósággal erőssé válik. Mert az történik, amiről az apostol beszél: az ember az aranyhoz hasonló lesz, amelyet a tűzben próbálnak ki: felolvasszák, tűzbe vetik, hogy megtisztuljon, hogy különváljon a szemét, és csak a színtiszta arany maradjon. Ugyanez történik az emberrel is, aki próbatételeken át tisztul meg a rozsdától, a szenvedélyektől, amelyek jelen vannak az ő életében, és az aranyhoz hasonlóan, Krisztus előtt, amikor majd Ő megjelenik, dicséret, dicsőség és tisztességgé lesz.

Pontosan ebben rejlik az Egyház titka, és mindez ezért van jelen a mi életünkben, és nem azért, hogy véget vessen szenvedéseinknek. Az Egyház nem szünteti meg a szenvedést, nem mentesít tőle, sem a próbatételektől, de megmutatja nekünk, hogy hogyan fordíthatjuk azt hasznunkra akképp, hogy az, ami nehéz és kínzó, üdvösséges és örömteli legyen számunkra.

Hogy a méreg orvossággá váljon, a keserű édessé és, hogy az ember ebből a próbatételből nagy lelki haszonnal kerüljön ki, olyan fokig, mint azt az atyák mondják: ha az ember megy át szenvedéseken, kísértéseket és próbatételt nem visel el, akkor ő valójában nincs is próbára van téve, hanem olyan, mint a nem teljesen megfőtt étel. Vagy talán nem így van? Vedd a nyers ételt, tedd egy edénybe, adj hozzá mindenféle finom fűszert, amelyek szükségesek hozzá, de ha sajnálkozni kezdesz, és azt mondod: “Nem, sokba fog ez kerülni, kár a tűzhelyre tenni” – akkor vajon mi lesz belőle?