augusztus 2011 havi archívum

Amikor az Üdvözítő jön hozzánk, vendégségbe

2011/08/30

A monostorunk mellett élt egy tisztes asszony, Mária. Rendszeresen olvasta az Evangéliumot, a böjtöket megtartotta, vasárnap és ünnepnapokon, mindig ott volt a templomban. Szomszédságában élt egy Kisfiú az apjával. Az anyja vallásos volt, megtanította templomba járni a Kisfiút, de később meghalt.

Egyik alkalommal, Máriával és a Kisfiúval egy ilyen eset történt. A templomból kijövet, szokásához híven, Mária a kéregetőknek pénzt osztott. Egyszer csak az egyik kéregető váratlanul azt mondta:

– Eljön, biztosan eljön. Te jóságos vagy, pénzt adtál, biztosan eljön.

Mária fürkészően tekintett az őt megszólítóhoz, és megkérdezte:

– Ki fog eljönni hozzám?

Az pedig határozottan azt válaszolta, Krisztus, a mi Megváltónk jön el hozzád, vendégségbe.

A Kisfiú a biciklijére pattant, és csaknem nekirohant az ámulatból még fel nem eszmélő Máriának, aki nagy haragra gerjedt, és megfenyegette a kisfiút:

– Ó, te, majd meglátod, megkapod a magadét, ha eljön!

A Kisfiú megkérdezte, hogy valóban igaz-e. a kéregető ismételten kitörő hangon mondta, hogy igen, eljön ma Máriához vendégségbe az Üdvözítő. A Kisfiú gyorsan hazabiciklizett, és már a folyosóról hangosan kiabál a részegen fekvő apjának, hogy szedje össze magát, mert a szomszédba, Máriához ma eljön vendégségbe Krisztus. Sajnos az apa nem sokat fogott fel az egészből. A Kisfiú gyorsan eltakarította apja ágya mellől az üres üvegeket, és rohant az ablakhoz, hogy lássa, mi is fog történni.

Közben Mária a piacra ment, hogy bevásároljon és mindent előkészítsen a vendégségre. Amikor beért a házba, a Kisfiú az ajtót résnyire megnyitva figyelte Máriát, aki mikor meglátta őt, mérgesen ráripakodott.

A Kisfiú enni szeretett volna valamit, de a hűtőszekrényben semmit sem talált. Fogott egy kispárnát és kiült az ablakba, fürkésző szemekkel nézte a környéket, hogy mikor jön majd Krisztus.

Mária hazaérve, ablakot nyitott és a sürgölődés közepette ki-kinézett az ablakon, hogy nem látja-e valami jelét az Üdvözítő érkezésének. A Kisfiú sem tágított az ablaktól.

Jöttek a vele egykorú gyerekek és focizni, játszani hívták. A Kisfiú nemet mondott, arra hivatkozva, hogy dolga van. Hiába mondták a barátai, hogy hiszen ma vasárnap van, mi dolgod lehet, de ő határozottan azt felelte, hogy nagyon fontos dolga van, nem mehet velük.

Mária is az ablaknál nézelődött, és az arra elhaladó gyerekek nyelvüket nyújtogatták rá. Mária megfenyegette őket, hogy felhívja a mamájukat.

A Kisfiú hol az ablakon lesett ki, hol elgondolkodva a szoba falán függő Krisztus ikonját nézegette hosszasan. Ekkor egyik kislány állt meg az ablak alatt, aki friss süteménnyel kínálta meg a Kisfiút, aki miután jóízűen falatozni kezdett, megkérdezte a kislánytól, hogy ma miért nem volt templomban. A kislány azt felelte:

– Ma apám jött el hozzánk látogatóba.

– És józanon? – kérdezte a Kisfiú.

– Igen, józanon, felelte a kislány, nagy örömmel.

– hát, az enyém ma is részeg – felelte a Kisfiú.

A kislány sétálni hívta a Kisfiút, de ő neki is nemet mondott, komoly elfoglaltságra hivatkozva, ezért a kislány szomorúan távozott.

A Kisfiú egy pillanatra sem távozott az ablakból, nehogy elmulassza Krisztus érkezését. Mária eközben, sürgött-forgott a konyhában. A szobában ünnepi asztalt terített. Feldíszítette és megrakta minden földi jóval.

Az utcán a gyereket valamin összevesztek és egyiküket kergetni kezdték. A menekülő kisfiú sáron-vízen menekült, majd berohant a házba és dörömbölni kezdett Mária ajtaján. Miután Mária ajtót nyitott, a kisfiú sárosan rohant be a lakásba, azt kiabálva, hogy védje meg őt. Mária látva a sáros gyereket, dühbe gurult, elkapta a gyerek ruháját, és kidobta a lakásból, azt kiabálva:

– Majd adok én neked, te kismalac, ilyen koszosan bejönni a lakásomba.

A gyereket a lépcsőházban utolérte az őt üldöző társaság, és ütni, verni kezdték. A Kisfiú kinyitotta az ajtót, és elzavarta a bántalmazókat, majd leült a vérző orrú gyerekhez a lépcsőre. Mária kinyitotta az ajtót, és látva a vérző orrú gyereket, néhány méltatlankodó megjegyzést tett az esemény kapcsán, majd visszament a lakásba.

A Kisfiú behívta a gyereket a lakásukba, hogy megmosakodjon. Miután megmosdatta, megkérdezte tőle, hogy éhes-e, és elé rakta a süteményt, amit a kislánytól kapott. Ó maga pedig, talált egy főtt krumplit, azt ette meg.

Mária eközben a frissen vasalt abroszra gyertyatartót helyezet és pakolni kezdte a gondosan összeválogatott finomságokat.

A Kisfiú észrevette, hogy a gyerek lábán egy szakadt cipő van és elcsodálkozva megkérdezte tőle:

– És ettől jobb lábbelid nincs?

A gyerek megrázta a fejét, annak jeléül, hogy nincs. A Kisfiú elment, és a saját cipőjét lerakta elé, mondván:

– Nesze, fogadd el!

Mária eközben a konyhában foglalatoskodd, sűrűn vetett magára keresztet és félhangon imát mondott. Egyszer csak, arra lett figyelmes, hogy valaki kiabál az utcán:

– Jó emberek! Szánjatok meg, adjatok valamit enni! Mária az ablakhoz rohant, és amikor meglátta, hogy ott egy rongyos, részeg ember kiabál, köpött egyet feléje, és jól kioktatta:

– Nem vagy te szerencsétlen, de nem vodkát kellett a pénzen venni, hanem kenyeret. És ha eljárnál a templomba, imádkoznál, akkor az Isten segítene rajtad. És máskülönben, máskor gondolkozz el azon, hogy mi a jobb, inni, vagy jóllakni!

A részeg kéregető nótára fakadt, köpött egyet Mária ablaka felé és újra kiabálni kezdett.

– Jó emberek! Szánjatok meg!

A Kisfiú egy pohár vizet vitt a részegen fekvő apjának, és elindult a konyhába, hogy megkérdezze a gyerektől, hogy jó-e neki a cipő. Ekkora viszont a gyerek már minden szó nélkül elment. Az ablakhoz ment a Kisfiú, hogy megnézze, nem látja-e ott valahol a gyereket, de csak a még mindig ott kiabáló részeget látta, akit behívott magukhoz, hogy teával és főtt krumplival kínálja meg.

Mária türelmetlenül nyitott ismét ablakot és az eget fürkészte, hogy mikor jön már Krisztus. A Kisfiú a részeg kéregetővel megosztotta a maradék krumplit, teát főzött, és egy csészével bevitt a még mindig csak nehezen eszmélő részeg apjának. A magára maradt részeg megpillantotta a falon Krisztus ikonját, és egy pillanatig meghatódva nézte az asztalt, amin már semmi sem volt csak az üres edények.

Mária imakönyvvel a kezében, mélyen és egyre szomorúbban fürkészte az utcát és az eget az ablakból. A Kisfiú csendben kiosont a folyosóra, és Mária ajtajánál hallgatózott, hogy közben nem jött-e meg hozzá Krisztus. Mária egyre csalódottabban és türelmetlenül várta az Üdvözítőt. Leült a megterített asztalhoz, közelebb tette magához a gyertyát, kinyitva a könyvet, imádkozott.

Beesteledett. A Kisfiú fáradtan ült az ablakban, és hol az ikonra, hol pedig az esti fényben mutatkozó utcára nézett, majd ezt mondta:

– Uram, arra kérlek, ha eljössz Máriához, nézz be hozzánk is, jó?

Mária az ablakban könyökölve, meglátta, hogy szemközti padon egy fiatal anya ül, kisgyerekkel az ölében, akik a férje az imént megvert és kidobott a lakásból. Nem állhatta szó nélkül:

– Na, persze, ismét a kedves férjek, elzavarják hazulról az asszonyt. Gyermeket vállalnak, majd kínozzák őket.

Miközben így mondta monológját, mérgesen odakiabált a gyereket ölőben tartó asszonynak:

– Te, mit képzelsz magadról? Ha már magadat nem nézed, legalább a gyerekre légy tekintettel! Menj haza!

Ezek után dühösen becsapta az ablakot, elhúzta a függönyt. Közben az utcán zengeni, villámlani kezdett. A Kisfiú leugrott az ablakpárkányról, és a padon ülő, összevert, gyerekét az ölében tartó asszonyhoz ment.

– Mi apámmal élünk ketten, – mondta. Épp, csak hogy el nem ered az eső, mi lesz itt veletek?

Az asszony semmit sem válaszolt, csak merengve nézett a semmibe. A Kisfiú leült melléjük a padra. Kis ideig csendben ott ültek, majd azt mondta:

– Még megbetegszik a gyerek. Jöjjenek be, hozzák, ne tessék félni, csak jöjjenek!

Az asszony tétován feláll a padról, elindult a Kisfiú után. Épp csak, hogy beértek a házba, az utcán eleredt az eső. Mária, csalódottságában kissé ingerülten elfújta a gyertyát az ünnepi asztalon. Szemének keserves tekintetét a Titkos Vacsora ikonjára szegezte. Háromszor keresztet vetett és nagy sóhajtozások közepette, kezdte elpakolni a hűtőszekrénybe az ünnepi asztalról az oda készített kiválóságokat.

A Kisfiú szerette volna megkínálni a nőt valamivel, de miután kinyitotta az ütött-kopott hűtőszekrényt, nem talált benne semmit. Ezért azt mondta a nőnek:

– Esetleg teát tudok csinálni.

Fölrakta a vizet, csészéket szedett elő. Ekkor megkérdezte a rémült asszony:

– És hol vannak a szüleid?

A Kisfiú egyenes választ adott:

– Anyám meghalt, apám pedig állandóan részeg. Ezért is akartam megkérni Krisztust, hogy legalább bocsásson meg nekünk, el akartam neki mesélni a helyzetünket…, hogy ha lehetne, legyen minden úgy, mint azelőtt. Nézd csak ezt az ikont – mutatott a konyha falán függő Krisztus-ikonra – ezt még anyám vette nekem. Együtt jártunk a templomba. Ő Krisztus, az Üdvözítő, anyám most Vele van. A bátyuska is azt mondta, hogy neki ott Vele nagyon jó. Ma a szomszédunknak a templomnál azt mondta egy boldog nő, hogy az Üdvözítő fog ma eljönni hozzá, ezért én is várom őt. Szeretném megkérni, hogyha lehet, akkor engedje haza a mamámat.

Miközben ezeket mondta, fürkészően nézett ki  a nyitott ablakon át a sötét utcára, és sóhajtva visszaült a székre. Egy darabig csendben ültek, majd ismét azt mondta sóhajtva a Kisfiú:

– …hogy minden olyan legyen mint korábban.

Az nő megköszönte a helyet, felállt az asztaltól és azt mondta:

– Már elállt az eső.

A Kisfiú marasztalva azt mondta:

– De hát a tea…

– Köszönöm, elmegyünk.

– És hová mennének? Maradjanak, hiszen az utcán már éjszaka van. Majd reggel elmennek. Ne féljen, majd alszanak az én ágyamon. Nem kell félni, az én apám jóságos. Igazán mondom, ő csak bánatában iszik.

Mária, miután mindent elpakolt, az ikonokkal sűrűn feldíszített házi ikonosztáz előtt elmondta az esti imáit.

A Kisfiú csendben, hogy a részeg apját fel ne ébressze, lassan, lábujjhegyen lépkedve vezette be a szobába a fiatal anyát a gyermekével. A saját ágyára fektette őket, ő maga pedig visszament a konyha nyitott ablakához, tovább várni Krisztust. Mária a világ minden égtája felé keresztet vetve, aludni tért. A Kisfiú pedig továbbra is az ablakban ülve a kispárnán, várta Krisztust.

Az éjszaka közepén felébredt a részeg apa, és első tekintete az ágy mellé esett, hogy van-e ott még valami innivaló az üvegben. Nem talált semmit, de észrevette a szekrényen a csésze teát. Tétován érte nyúlt. Belekortyol és ekkor pillantotta meg a szemközti ágyon az ott alvó idegen anyát és gyermekét. Hangosan megkérdezte:

– Kik ezek? Bizonyára csak rémeket látok.

Megdörzsölte a szét és ismét az ágyra nézett. Ekkor eszmélt csak fel, hogy ott a fiának kellene most lennie, azért ijedten indult fia keresésére. A konyhaablakban talált rá az alvó Kisfiúra. Ölébe vette és elindult vele a szobába, hogy lefektesse. Amikor fiával a karján a szobába lépett, már csak az üres ágyat látta. Rémülten nézett körbe, de senkit sem látott. Ekkor azt mondta:

– Uram, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg nekem, Uram mindent!

Eközben a szomszédban, Máriának látomása volt:

A falon lévő Krisztus-ikon megelevenedett, és ragyogó fény éradt ki belőle, bevilágítva a szobát. Mária felébredt, felült és nagy örömmel mondta:

– Uram, ó, Uram… én Téged napközben vártalak.

Mária egy hangot hallott, amely azt mondta neki:

– És én pedig háromszor is eljöttem hozzád. Gondosságod végett megjelentem neked. Te viszont mind a háromszor elzavartál engem.

Mária értetlenül megkérdezte:

– Mikor tettem én ilyet, Uram?

A hang azt válaszolta:

– Emlékszel a gyerekre, aki arra kért, hogy védd meg őt a huligánoktól?

– Emlékszem – ismerte el Mária – és megkérdezte:

– Hát az Te voltál, Uram? Uram, bocsáss meg nekem, nem ismertelek meg Téged. Na és másodszor, mikor?

– Emlékszel a hajléktalanra?

– Emlékszem, – felelte Mária – az is Te voltál? Uram, gondolni sem mertem volna rá.

– Olvasod az Evangéliumot? – kérdezte tőle a hang.

– Olvasom, – felelte Mária – minden nap, Uram. Egy fejezetet az Evangáliumból, és kettőt a levelek közül.

– És talán sohasem olvastad ott azt, hogy éhes voltam, ennem adtatok, szomjúhoztam, innom adtatok…?

– Máté Evangéliuma, 25. fejezet – felelete pityeregve Mária. Na de, Uram, harmadszor, az mikor volt?

– Az asszony, gyermekkel a karján, emlékszel?

– Igen, emlékszem.

– Nos, az Én voltam, Tisztaságos Anyám karjaiban.

Mária sírva bólogatott, majd megszólalt:

– Uram, bocsáss meg, nem ismertelek fel.

– A Kisfiú pedig Háromszor segített és fogadott be engem. Noha te olvasod az Evangéliumot, böjtölsz és imádkozol, nem származik belőle semmi hasznod. Sohasem olvastad talán, hogy ez a három megmarad: a hit, remény és a szeretet, de közülük legnagyobb a szeretet.

Mária zokogva kérte az Urat, hogy bocsásson meg neki, amiért nem ismerte Őt fel.

blogspot.com – Sf-

Reklámok

A bűnbánat

2011/08/24

A bűnbánat határozott változás a jobb irányában, az akarat megtörése, a bűntől való elpártolás és odafordulás Istenhez. A bűnbánatot leginkább az akarat fájdalmas megtörése jellemzi. Az ember már hozzászokott a silány dolgokhoz, ezért olyan ez, mintha szét kellene magát szaggatnia. Elszomorította Istent – ezért most a lefizethetetlen ítélet tüzében kell égnie. A vezeklő ember a szülés fájdalmát éli át és szívében olyan érzések vannak, amelyek egy bizonyos formában a pokol kínját érzékeltetik vele. A bűnbánat siralmas lelkületét az Úr küldte a földre, hogy az azt befogadók szívébe hatolva, bennük lakozzék – “Behatol, s szétválaszt lelket meg szellemet, ízet és velőt.” – Zsid. 4,12, lerombolta a régi embert, lerakva az új alapjait.

A bűnbánóban – hol félelem, hol könnyű remény, hol fájdalom, hol némi vigasz, hol rémület, majdhogy csak nem kétségbeesés, hol az irgalmasság reményének fuvallata váltják egymást, és az élettől való elválás helyzetében tartják, vagy az elé állítják őt, ugyanakkor az új elfogadásának várakozásában.

Mindez fájdalmas, de ugyanakkor üdvös, éppen ezért elkerülhetetlen, hogy mindaz, aki még nem érezte ezt a fájdalmas áttörést, az még nem is kezdett el élni a bűnbánat által. És remény sincs arra, hogy az ember képes legyen és hozzá láthasson megtisztítani önmagát bármitől is, ha nem megy át ezen az égető folyamaton.

Святитель Феофан Затворник -Sf-

Uram, jó nekünk itt!

2011/08/22

Ünnep az Úrszínváltozás monostorában, Kárpátalján – Теребля

Bizonyára sokak előtt ismeretes ez a mondat, amelyet Péter apostol mondott a Tábor hegyen, amikor az Úrszínváltozás eseménye hatása alatt volt. (Mt 17,4). Azonban, ha az embernek nincs rá lehetősége, hogy olyan esemény hatása alá kerüljön, ami ilyen és ehhez hasonló szavakat váltson ki belőle, csak nagyon nehezen tudja megérteni azt a lelki állapotot, amikor az Isten közelségét érzékelő lélek spontán hozza elő az ilyen megnyilvánulásokat.

Az ónaptár szerint augusztus 19-én ünnepeljük az Úrszínváltozást. Tavaly a pocsajevi lavrában élhettük meg ennek az ünnepnek a magasztosságát. Az idén viszont egy nem mindenki által ismert kis monostorba sikerült eljutni Kárpátalján, amely a festői táj egy kis dombján található. A técsői járás Terebla nevű falujához közel, Szent Mózes hajlékától mintegy 230 kilométerre lévő Úrszínváltozás férfi monostorába igyekeztem a kétnapos ünnepre.

Nem ismeretlen számomra ez a hely, hiszen nem először jártam itt, de először sikerül eljutni ide a monostor főünnepére. Pocsajevben és más nagyobb monostorokban megszoktuk már, hogy nagy tömegek gyűlnek össze ilyenkor. Hogy itt mire is lehetett számítani, azt csak sejtettem a monostor egyik szerzetesének elbeszéléséből, akivel már évekkel korábban megismerkedtem. Sokszor hívott már meg a monostor ünnepére, de sajnos csak az idén sikerült ennek eleget tennem.

Az ünnep előtti napon, telefonon köszöntöttem az ismerős atyát, kívánva számukra sok szép lelki élményt. Az atya pedig azt találta mondani, hogy az lenne ám az igazi nagy élmény, ha együtt ünnepelhetnénk. Ennek abban a pillanatban nem láttam akadályát, és megígértem, hogy estére, noha nem biztos, hogy a szertartások kezdetére, de odaérek. Csomagoltam, amit éppen találtam, hiszen nem mehet az ember üres kézzel a monostorba.

A határátkelés kissé nehézkes volt, nagyon sokan álltak sorban. Mivel nem a kijevi úton kellett most menni, ez is jócskán lassította a haladást, de minden nehézség ellenére, viszonylag hamar megérkeztem a faluba, ahol le kellett térni a monostor felé. Innét aztán következik a rossz és a még rosszabb út. Amikor már a köves útról is letérve, a földúton kell haladni, csak az ad erőt és reményt a számunkra szokatlan útviszonyok leküzdéséhez, hogy már közel a cél.

A földúton épp úgy sikerült, hogy egy kocsi haladt előttem. Ennek következtében a porfelhő, amiben haladtam félelmetes volt, és csak abban reménykedtem, hogy nem a monostorba megy, de eltér a másik irányba. Füstbement terv – erre csak ennyit lehet mondani, mert a kocsi a kereszteződésben a monostor dombját igyekezett meghódítani.

Megálltam hát a domb aljánál a kereszt mellett, hogy egy kicsit kiszellőztessem magamat, és elmerengjek a felett, hogy mégis csak sikerült eljönni erre a nagy ünnepre. A kereszt hatalmas beton alapjának peremén körbe járva, arra lettem figyelmes, hogy egy kocsi jön utánam, és amikor hozzám ért, meg is ált. Kíváncsian lestem és találgattam, hogy vajon ki száll majd ki belőle. Egy idegen, aki érdeklődik majd, hogy jó helyen jár-e? Egy jó szándékú helyi lakos, aki látva a külföldi rendszámot, segítségemre siet? Egyik sem.

Egy helyi lakos volt az, vállalkozó, akivel pocsajevben találkoztam az elmúlt évben, annak kapcsán, hogy ő hozta el az itteni ismerős atyát egy rövid pocsajevi látogatásra. Milyen boldog találkozás! Kiszállt a kocsiból, és már messziről kiabált: “Adj áldást, atya! Úgy örülök, hogy itt találkozunk, megismertem a kocsidat.” Valóban örömteli találkozás volt. Elmondta, hogy már délelőtt hallotta, hogy jönni fogok, mert Varlaam atya örömét nem tudta eltitkolni, és mindenkinek beszélt róla. Aznap már nem először járt ez az ember a monostorban, hiszen ilyenkor a széles környékről mindenki jön, tesz-vesz és hoz, amit csak tud, hogy az ünnep a lehető legjobban sikerüljön. Most is, még adományt vitt a monostorba, amint azt láttam a megérkezésünk után.

Mindent hátra hagyva, igyekeztem a templomba, mert már elkezdődött az előesti virrasztás. Amikor beléptem a templomba, épp a lítiánál tartottak. Csendes, nyugodt, lelki hangulattal találtam magamat szemben. Két kórus énekelt. Az egyik a helyi fiatalokból alakult kar, a másik pedig a kijevi akadémia papnövendékeinek kara. Valóságos angyali ének,… milyen megnyugvást is nyújtott ez a hangulat a lélek számára! Csendben álltam a templom bejáratát épp csak hogy átlépve, nehogy valakit is megzavarjak áhítatában.

A templom ideiglenes. Az új, amely a kommunisták által lerombolt régi helyén épül, még nagyon messze van a késztől. Ennek ellenére lelki volt benne a hangulat, néhány gyertya égett csak, a szép ének, a tömjén illata, a szerzetesek és a vendég papok imádságos jelenléte felemelő hangulatot teremtett.

A vecsernye végén Varlaam atya kisietett értem és az oltárba vezetett, sürgetve, hogy érkezzek bekapcsolódni a virrasztás második részébe. A monostor elöljárója, Efrém atya azzal fogadott, hogy lelki meglepetést okoztam számukra az ünnepre való érkezésemmel, mivel mindez csak aznap derült ki, hogy velük fogok ünnepelni. Gyorsan felöltöztettek, és már sorba is állítottak.

A vacsoránál tudtam meg, hogy másnap nem itt a templomban lesz a liturgia, de fent a hegyen, a félkész templomban. Fontos esemény volt ez, mert épp 50 éve annak, hogy az előző templomban utoljára szolgáltak. Most pedig ismét, mint haló poraiból megelevenedve, életre kel a templom az ima révén. Akár személyes ünnepnek is betudhatom mindezt, hiszen születésem évében szolgáltak a régi templomban utoljára liturgiát, és most, ötven év multán, ismét ünnepi liturgiára gyűltünk itt össze.

Megkaptam a cellámat, és igyekeztem egy kicsit pihenni, mivel tudtam, hogy másnap sok kitartásra lesz szükség. Hajnalban mindent fel kellett hordani a templomból a hegyre. Elkészíteni az istentiszteleti helyet, odafigyelni mindenre, hogy a helyén legyen. Hét órakor elkezdtük a szolgálatot. A reggeli imákat a vízszentelés szertartása követte, majd akathisztosz és imaórák.

Szinte észrevétlenül kezdett el megtelni a hegy emberekkel. Jöttek a messzi falvakból zászlókkal, ikonokkal a kezükben a zarándokok, jöttek a hajlott, meggörbült 80 és 90 éves öregek, akik a fiatalokat megszégyenítő módon kapaszkodtak fel a hegyre. Kocsik, buszok, ki hogyan tudott, úgy jött. Nem hiányzott semmilyen korosztály sem, beleértve a csecsemőket is. Micsoda kitartás, micsoda akarat – nem számított a rossz út, a hőség, a nem éppen egyszerűnek mondható feljutás a hegyre, és az emberek csak jöttek, mígnem a hegy megtelt imádkozó emberekkel.

Noha hétköznap volt, mégis, a becslések szerint 6-7 ezer ember útja vezetett ezen a napon a hegyre, az Úrszínváltozás monostorába. Mire a vízszentelés szertartásával végeztünk, a szorgos kezű segédek csendben elkészítették a friss virágszőnyeget, amelyen a püspökök vonultak a templomhoz. Közben egyre csak szaporodott a sok gyümölcsöskosár, hiszen ezen a napon gyümölcsszentelést tartunk.

Két püspök, harmincöt pap – világi és szerzetes, monostorok elöljárói, diakónusok szolgálatában, tíz órakor kezdetét vette az ünnepi liturgia.

Kárpátalján, ugyanúgy, mint nálunk is, a nép együtt énekel. A kórus csak egyes részeket. Ezért most három kórus éneke váltogatta egymást – a helyi fiatalok, a kijevi papnövendékek és a jelenlévő nép. Talán mondanom sem, kell, hogy amikor a nép énekelt, micsoda erővel tört fel a hegyen a dicsőítés hangja. Hiszen ennyi ember együttes énekébe beleremegett a hegy. Egyedi lelki élmény.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor kijöttünk a templomból, és láthattam a körülálló népet. Mindenütt, amerre csak a szem ellátott, imádkozó emberek voltak a hegyen, a monostor kertjében, egészen a hegy aljáig. Csodálatos új ismeretségek, lelki emberek megismerésére volt itt lehetőség. Nagyon sokáig tartott, amíg a tömeg, jóllehet, nem sietősen, levonult a hegyről. Viszont sokan maradtak is, akik még elmentek a monostor temetőjébe, gyertyát gyújtani a szerzetesek sírján, vagy csak éppen a monostor kertjében található hatalmas gyümölcsfák lombjainak árnyékában pihentek, beszélgettek. Így volt ez egészen estig. Bár többször tettem rá kísérletet, hogy elinduljak, de mindig visszatartottak. Ezért jócskán másnap lett, mire az éj leple alatt hazaértem.

Az eseményeket most nem tudom képekben érzékeltetni, mert bár kaptam rá ígéretet, de az egy jó időbe telik, amíg eljutnak hozzám a felvételek. Addig talán az internet nyújtotta lehetőség pótolja az eredeti felvételeket. Egészében pedig nem lehet másat mondani, mintsem Péter apostol szavait ismételgetni: „Uram, jó nekünk itt!”. Adja Isten, hogy sokszor legyen még alkalmunk elmondani ezeket a szavakat, visszatérve az Úrszínváltozás monostorába.

Tiszteletreméltó Római Szent Antal – augusztus 3.

2011/08/15

Rómában, gazdag szülők gyermekeként született, 1067-ben, akik az ortodox hitközösséghez tartoztak. Ebben a hitben és tisztességben nevelkedett. Viszonylag korán, 17 évesen elvesztette szüleit. Ekkor az atyák görög nyelvű írásai tanulmányozásának szentelte magát. Majd vagyona egy részét a szegények között szétosztotta, a többit pedig egy fahordóba téve, a tengerre bocsátotta. Egy a pusztaságban lévő monostorban szerzetessé nyírták, ahol 20 évig élt. Az egyházszakadást követően a latinok részéről bekövetkezett üldöztetések arra kényszerítették a testvéreket, hogy szétszéledjenek. Tiszteletreméltó Antonyij, hányattatva járt egyik helyről a másikra, mígnem egy elhagyatott tengerparton egy hatalmas sziklát talált, amelyen böjtöve és imádkozva, egy teljes évet töltött el. Egy hatalmas vihar tört ki, 1105. szeptember 5-én, amely elmozdította a sziklát, amelyen a szent volt, és a tengerbe vitte. Az Istenszülő Születése ünnepe táján, a szikla mintegy háromversztányira Novgorodtól a Volchova folyó partján meg ált. Ezt az eseményt feljegyezték a korabeli krónikások. A Tiszteletreméltó, ezen a helyen a püspök áldásával az Istenszülő Születése monostorát alapította meg. A következő éven a halászok kifogták a folyóból azt a hordót, amelyet évekkel korábban a Tiszteletreméltó tengerre bocsájtott. Ezen a pénzen földet vett a monostor részére. Szigorú és fáradtságos küzdelemmel szorgoskodtak a lelki élet terén.

A Szentéletűnek gondja volt rá, hogy a monostor vagyonából segítsék a szegényeket, özvegyeket és árvákat. 1117-ben kőépületek felépítéséhez kezdett. Napjainkig fennmaradt az Istenszülő Születésének temploma, amelyet még a Tiszteletreméltó életében építettek 1117-1119 között, a közismert Péter, novgorodi építész vezetésével, amelyet freskókkal díszítettek 1125-ben. Nifont, novgorodi püspök, 1131-ben, Antalt a monostor igumenjévé tette meg. A Szentéletű 1147 augusztus 3-án hunyt el, és maga  Nifont, a novgorodi püspök végezte a temetési szertartásokat. Tiszteletreméltó Antal szentté avatása  1597-ben történt.

Szárovi Szent Szerafim ünnepe – 2011

2011/08/01

Isten kegyelméből ünnepet tartottunk Szent Mózes hajlékában, amikor is, Szárovi Szent Szerafim elmékére liturgikus ünneplést tartottunk.

Szent Szerafim imádságai által, Urunk, Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk!

képek