március 2010 havi archívum

Velünk az Isten!

2010/03/30

Az idei Nagyböjt időszakában, ma volt az utolsó nap, amikor nagy esti zsolozsmát tartottunk. Izajás próféta éneke, estéről estére kellemes melegséggel töltötte el szívünket – lelkünket. Olyan jó hallani, énekelni újra, meg újra, hogy velünk az Isten!

Szükségünk is van rá, hiszen zűrzavaros életvitelünk sokszor feledteti el velünk ezt a tényt.

Talán ezért is van az, hogy pont a Nagyböjt idejére, estéről estére, elrendelte az Egyház, hogy ezt az éneket ismételjük, hogy megértsük, mi a legfontosabb az ember életében. Sokszor halljuk a keresztény ember szájából is, hogy elhagyott az Isten. Pedig, ha tudatosulna bennünk Isten jelenléte, sok veszedelmet kerülhetnénk el életünk során.

Szent Mózes hajlékában, ma még egyszer közösen elénekeltük Izajás próféta énekét, és az ima erejével felvértezve indulunk a szellemi Jeruzsálem felé.  Jó volt alkalmanként összejönni és közösen elmerülni a zsoltározás lelki tengerében. Hála az Úrnak ezekért az estékért, hála azért, hogy ma sem maradt üresen a szent hajlék.

Reklámok

Az Olajfák hegyén

2010/03/30

A vacsora után Krisztus és az apostolok az Olajfák hegyére mentek, hol kezdetét vette az Ő kínszenvedése. Előbb lelkileg, majd testileg szenvedett. Szenvedésében angyal erősítette meg a magára maradt Urat, mert a tanítványokat elnyomta az álom. Krisztusnak a Gecemáni kertben való imádkozása rávezet bennünket arra, hogy a kísértések és szenvedések közepette nagy és szent vigaszt nyújt nekünk az imádság, megerősítve és készségessé téve bennünket arra, hogy szembe nézzünk a szenvedéssel és a halállal. Ezt tette Krisztus is, példát mutatva nekünk.
Ugyanis amikor éjféltájt megérkezett az áruló és a főpapok által küldött felfegyverkezett katonák, Krisztus maga megy elébük és mondja: Én vagyok az, kit kerestek. Sőt, ennél is tovább lép, amikor alázattal eltűri, hogy az áruló megcsókolja, valamint engedi, hogy megkötözve elvezessék…

Ezen a napon, a Szent Eukarisztia meglapításának napján, Aranyszájú szent János így tanít bennünket:

“Mennyien mondják, hogy szeretném látni Krisztus arcát, érinteni ruháját! Íme, te látod Őt, érinted és ízleled Őt. Te szeretnéd Őt látni, Ő viszont önmagát nem csupán látni, de érinteni, ízlelni, bensődbe fogadni engedi… Nagy titok ez, mely nem ember erejéből történik. Az, Aki tette ezt akkor, azon a vacsorán, most is Ő cselekszi azt. Mi csupán a szolgák helyét foglaljuk el, de maga Krisztus az, ki megszenteli és átváltoztatja az adományokat. Ezért ne legyen itt egyetlen Júdás sem, sem egyetlen pénzimádó. Aki nem Krisztus tanítványa, az sietve távozzon, mert az asztalhoz nem közeledhetnek az ilyenek. Mert ez ugyanaz az asztal, melyet Krisztus adott azon a napon, és semmivel sem kisebb annál. Nem lehet azt mondani, hogy egyiket Krisztus, a másikat pedig ember cselekszi, ezt is, meg amazt is maga Krisztus cselekszi meg. Ez a hely ugyanaz a magaslati terem, ahol Ő volt a tanítványokkal. Innét mentek az Olajfák hegyére. Menjünk hát mi is oda, hol a nincstelenek kitárt kezei, mint az olajfa ágai, – mert Isten házában elültetett olajat árasztó fák ezek, mely olaj az öt szűzhöz hasonlóan, hasznukra lesz. Magunkhoz véve ezt az olajat, induljunk. Nem léphet itt közel egyetlen embertelen, kegyetlen és irgalmatlan sem, szóval – egyetlen tisztátalan sem”.

A Kínszenvedés hete

2010/03/29

Nehéz napoknak nézünk elébe ma. Ezekben a napokban Krisztus Kínszenvedére emlékezünk. Gyakran és hosszú időre gyülekezünk össze a templomban, hogy imádkozzunk. Sokan teszik fel a kérdést: Van-e értelme, amikor a test oly fáradt, amikor a gondolatok elkalandoznak, amikor a belső összeszedetség híján nincs az emberben részvét a bekövetkezendők iránt..?

Ilyenkor gondoljunk arra, hogy mi volt Krisztus Kínszenvedéseinek napjaiban: milyen nagy volt a tömeg, mely jó és elvetemült emberekből tevődött össze. Azok, akik közel álltak Krisztushoz, – menyire háborgott a szívük, utolsó testi és lelki erejüket megfeszítették e néhány rettenetes nap alatt. És bizonyára emberek százai szerették volna kívül tudni magukat a hét történésein, szabadnak lenni mindattól, ami történt: a harag, a félelem és a rémülettől egyaránt.
De az élet nem adott rá lehetőséget elmenni sehová. Az Úr szenvdéseitől nem mehetett el sehová a Legtisztább Istenszülő Szűz, sehová sem rejtőzhettek el a remület elől Krisztus tanítványai. Bár jóllehet, azokban a percekben, amikor a félelem uralkodott, szerettek volna eltűnni a nép haragjától. Sehová se mehettek, megfeledkezve a történő dolgokról Nikodémus, Arimateai József, Krisztus titkos tanítványai, a Hozzá hű kenetvivő asszonyok… nem volt hová menekülniük, mert a rémület lakozott szívükben, azért, mert mind kívülről, mind belülről a rémület kerítette őket hatalmába. És nem menekülhettek el mindezektől azért sem, mert ott voltak azok, akik gyűlölettel, gonoszul követelték Krisztus megöletését.

Lám, ha ezekre gondolsz, – mégsem találod helyed a templomban ezekben a szenvedéssel teli napokban? Nekik is kavarogtak gondolataik, az ő szívük is elhidegült, erejük is megfogyatkozott, ők is ezzel együtt léteztek. És mindaz, ami a napokban fog majd történni, ez nem egy valaha megtörtént eseményekre való holt emlékezés. Ez valóság, mely napjaink központjában áll, mert ezen épül fel a világ és a mi életünk.

Ezért veszünk részt ezeken a szertartásokon, hogy kellőképp átéljünk és érezzünk mindent úgy, ahogy azt azok elénk tárják. Nem kell arra törekednünk, hogy magunkból valamiféle érzelmeket préseljünk ki, mert maga a valóság – mivelhogy ez valóság és nem valamiféle megemlékezés – testben és lélekben megtör bennünket. És akkor, amikor nem magunkkal vagyunk elfoglalva, de Krisztusra gondolunk, arra, hogy mi történik ezekben a napokban, elérkezünk ahhoz a nagyszombathoz, amikor Krisztus a sírban nyugodott, – és bennünket is nyugalom áraszt majd el. Amikor pedig majd az éjszakában a Feltámadás hírét halljuk, akkor mi is mintegy életre kelünk a történtek rettenetéből, Krisztusnak eme rettenetes halálától, melynek mi is, amennyire ez lehetséges, részesei voltunk a kínszenvedés napjaiban. Ámin.

– Antonij metropopita –

Pálmaágakkal a kezünkben

2010/03/28

Sokféle ünnep létezik. Most az Úr Jeruzsálembe való Bevonulását ünnepeljük. Az egyházi évnek ez egyik legtragikusabb ünnepe. Mondhatnánk, hogy pedig olyan ünnepélyes minden: Krisztus belép a Szent Városba, örvendező seregek jönnek az Ő üdvözlésére. Készen állnak arra, hogy politikai vezetőjükké válasszák Őt. Elvárván Tőle, hogy legyőzze az ellenséget. Van itt valami, ami tragikusnak mondható?

Ó, de mégis van! Azért, mert mindez az ünnep, mindez az örvendezés, a reménykedés egy félreértésen, a meg nem értésen alapszik, és mert ugyanaz a tömeg, mely ma azt kiabálja: „Oszanna Dávid Fiának!”, néhány nap múltán gyilkos, gyűlölködő tekintettel tér majd vissza Hozzá, és az Ő megfeszítését fogja követelni.

Vigyázzunk a mai fényes ünnepen, mert ha mi is saját szubjektív elképzeléseink megvalósítását remélve közeledünk Krisztushoz, ugyanúgy csalódunk majd, mint a ma Oszannát kiabáló tömeg. Sokan voltak, vannak, és lesznek is még, akik számára Krisztus megváltó tettei csalódás forrásává, sőt megvetést, gyűlöletet keltő cselekvéssé lesznek. Történik az azért, mert nem értették meg, vagy talán soha nem is akarták megérteni mindazt, ami miatt az Isten Fia emberré lett.

Sokszor okoz ez gondot a magát nagyon kereszténynek valló ember számára is, és ellentmondásokat lát Krisztus tetteiben. De mindezt csak akkor tudjuk valamelyest is megérteni, ha nem a szemet szemért elvet követjük.

Őrizzük meg a böjt által megtisztult testünket, lelkünket épségben, amennyire csak lehet, hogy a mai fényes ünneplés után, helytelen cselekedeteink, gondolataink következtében, nehogy azon kapjuk magunkat, hogy a semmibe veszett az egész negyvennapos erőfeszítésünk, és a mai Oszanna után eszement gyűlölettel kiabáljuk: Feszítsd meg!

Halálos repülés

2010/03/27

Lázár szombatjához kapcsolódó gondolatok

Egy külvárosi templom szögletében esetlenül ácsorog egy ötven év körüli férfi.  Látni, hogy fiatalkorában nem kapott vallásos nevelést és könyveket sem olvasott, amelyekből megtanulhatta volna, hogy hogyan viselkedjen a templomban. Tétován keresgélt a könyvben, nem tudta, hová is lapozzon, mi következik…

Az ország egyik eldugott sarkában, vallástalan családban nevelkedett. Fiatal korában súlyosan megbetegedett és meghalt. A levegőben lebegve, látta saját testét az ágyon, de a jelenséghez közömbösen viszonyult. Egyszer csak, mintha egy légörvény kapta volna el és magával ragadta. Szállt, maga sem tudta hová. Mellette két veszedelmes gonosztevő lebegett, akik káromkodva egymással verekedtek. A kavarodástól lassabban szálltak, majd a mélybe zuhantak. Később egy fekete ruhás valakit látott, aki miközben a légörvényben szállt, egyre ismételgette: Uram, irgalmazz!

Maga sem tudja hogyan, egyszer csak visszakerült a testébe. Miután magához tért, többet nem volt hajlandó elmondani az ő halálos repüléséről. Azóta sok év telt el. Most, hogy közeleg az öregkor, eljött a templomba, hogy megtanulja, hogy hogyan készüljön fel helyesen a halálra…

Az irgalmas Isten kinyilatkoztatta számára, hogy cselekedetei alapján fogja őt megítélni.

Az új Ádámra várva

2010/03/27

Ádámot Isten tisztának teremtette, hogy szolgáljon Neki, Ádám szolgálatára pedig az élőlényeket rendelte, mivel hogy minden teremtmény urává és uralkodójává tette őt. De amikor a gonosz beszéd megtalálta hozzá az utat, és Ádám szóba állt vele, először a külső hallásával fogadta el, majd a szívével, végül egész lényét betöltötte. Így tehát, miután fogságába esett, a teremtmények is követték őt a fogságba, mert rajta keresztül a halál minden lélek fölött hatalmat nyert, és az engedetlenség úgy megrontotta Ádám isteni képét, hogy az emberek a démonokat kezdték el imádni. Mert az emberek a föld gyümölcseit is, amiket Isten csodálatosan megalkotott, a démonoknak ajánlották fel: áldozati oltáraikra kenyeret, bort, olajat, állatokat helyeztek. Még fiaikat és leányaikat is feláldozták a démonoknak.

Amikor Ádám elbukott, és meghalt Isten számára, a Teremtő bánkódott miatta: az angyalok, az erők, az ég, a föld és minden élőlény siratta halálát és bukását, mivel az élőlények látták, hogy az, akit Isten királyként rendelt föléjük, az ellenséges, gonosz erő rabjává vált. Így hát Ádám lelke sötétségbe, keserű és gonosz sötétségbe öltözött, mert úrrá lett rajta a sötétség fejedelme. Ő az, akit Jeruzsálemből Jerikóba menet a rablók véresre vertek és félholtan otthagytak. És ő az Úr által feltámasztott Lázár, az a Lázár, aki halálában a romlás rettentő szagát árasztotta, úgy, hogy senki sem tudott közel menni a sírjához, szintén Ádám képe volt, Ádámé, aki lelkébe fogadta a romlás rettenetes szagát, amely megtelt feketeséggel és sötétséggel.

De te, amikor hallasz Ádámról, a rablók által véresre vertről, és Lázárról, ne hagyd, hogy elméd elkalandozzon, ne zárkózz el a lelked belső szobájába, mert te is ezeket a sebeket viseled, ugyanezt a rettenetes szagot árasztod, ugyanezt a sötétséget – ennek a gonosz nemzetségnek az erejét… Olyan súlyos a sebünk, hogy csak az Úr gyógyíthatja be. Ezért is jött el Ő, mivel senki az ószövetségi (igazak) közül, sem pedig maga a törvény, sem a próféták nem tudták begyógyítani ezt a sebet.

Egyiptomi Szent Makáriosz

Az utolsó nap

2010/03/25

Minden esztendőben, amikor elérkezik a Nagyböjt kezdete, a világ aggodalmaiban elmerült ember számára a lelki felüdülés időszaka kezdődik el. Sokszor maga a böjt miatt is aggodalmaskodik az ember, mert hiszen ez összeszedettséget követel. Mint ahogyan hajlamosak vagyunk szétszórtak lenni, minden aprósággal a kelleténél többet foglalkozni, úgy a böjt időszakában csak egyre, de arra nagyon oda kell figyelnie annak, aki komolyan veszi Istennel való kapcsolatát.

Ez az egy, a lelki élet, a lélek megtisztítása minden olyan hordaléktól, ami gátat emel Isten és az ember közé. A feladat nem könnyű. Ezt mindenki, aki gondot fordít  lelkére tudja, hogy hatalmas erőfeszítésre, önmegtartóztatásra van szüksége, hogy bármilyen csekély eredményt is elérhessen.

Sokszor vetődik az ember útjába olyan tényező, ami egyre arra ösztönöz, hogy nincs ennek értelme, gyenge vagyok ehhez, jobb lesz, ha feladom. Ezekben a pillanatokban kell azonban tudatosítania az embernek a legjobban a tényt, hogy soha gyakrabban és soha erősebben nem támadja az ember lelkét és elméjét a kísértő gondolatok áradata, amely minduntalan arra akar rávenni bennünket, hogy feladjuk a lelkünk szabadságáért vívott küzdelmet.

Milyen egyszerű is volna, ha semmit sem kellene tennünk annak érdekében, hogy megtartsuk magunkat Isten útjain! Azonban maga a Megváltó sem volt mentes a kísértésektől. Amikor pedig ellene mondott minden csábításnak, amikor megvívta a gonosszal a harcot, akkor tudott csak igazán, teljes erővel elindulni azon az úton, mely a Paradicsom kapujánál ér véget.

Nekünk is hasonlóképp kell, hogy tegyünk, mert biztosak lehetünk abban, hogy megkapja a munkás a maga megérdemelt bérét. Ez pedig ebben az esetben nem vagyon, nem drága ingatlan, sem pedig nem csillagászati pénzösszegben mérhető, de olyan bért kapunk, melyet moly nem rág, rozsda nem emészt és rablók ellopni nem tudják.

Bizonyos, hogy nem egyszeri nekifutással jut el az ember a csúcsra, ami a lelki értékek megszerzését illeti. Azonban, ha csak egy keveset is sikerült előbbre jutnunk az idei böjt alatt, már elmondhatjuk, hogy munkálkodtunk lelkünk üdvösségén. Aki pedig munkálkodik, az bért is kap, mert Isten nem csapja be a hozzá hű teremtményét.

Ezért boldog az az ember, aki nem hanyagolja, és nem fecsérli el az Istentől kapott és megáldott szent Nagyböjt idejét.