január 2010 havi archívum

Miért sírsz, Anna?

2010/01/25

Elkeseredettségében az Úrhoz könyörgött és nagyon sírt. Fogadalmat tett és így szólt: “Seregek Ura, ha tekintetbe veszed szolgálód nyomorúságát és megemlékezel rólam, ha nem feledkezel meg szolgálódról, hanem megajándékozol egy fiúval, akkor az Úrnak szentelem, olló ne érje fejét.” 1Sámuel 10,11.

Sírt Anna, és az ő sírása csodatevő és üdvhozó volt. Hányszor fordul elő az ember életében, hogy különböző oknál fogva sír. Hullajtjuk könnyeinket egy kedves és közelálló ember halálakor, sírunk fizikai és lelki fájdalmak következtében egyaránt. De sírunk akkor is, ha elképzeléseink meghiúsulni látszanak. Ugyanúgy, a be nem teljesedett vágyaink, melyekről azt gondoljuk, hogyha azok valóra válnának, boldogabbak lehetnénk, gyakran csalnak ki könnyeket szemünkből.

Azonban nem minden sírás egyforma. Sokszor vagyunk képesek sírni akkor, amikor csorba esik büszkeségünkön, megsebzik önzőségünket. Szentimentális és lelkileg egészében kártékony vágyaink, elképzeléseink is adnak okot a sírásra és szomorkodásra.

Az egyházatyák, a pusztaság magányában küzdők, sokszor beszélnek nekünk a könnyekről úgy, mint üdvhozó eszközről. Szerintük ugyanis a könnyek lemossák bűneinket, megtisztítják a lelket. Ezért, a bánat könnyei, melyek lelkünk mélyéről fakadnak, üdvösségünk nagy értékű eszközei lehetnek. Így hát nem mindegy, hogy mikor és milyen okból sírunk.

Anna, Sámuel próféta anyja, lelke mélyéből sírt. Nem a környezetében élő emberek együttérzésének elnyeréséért sírt, hogy ezzel magára vonja a figyelmet. Könnyei vágyakozással teliek és őszinték voltak, ezért az ő kitartó sírását áldás követte.

Nem volt egyszerű a helyzete. Ennek ellenére, az ő könnyes imádsága annyira égbekiáltó volt, hogy maga Éli is részegnek hitte őt, és meg is jegyezte: “Meddig akarsz még itt maradni ilyen részegen? Igyekezz kijózanodni!” Véleménye csak akkor változott meg, amikor Anna elbeszélte neki viselkedésének okát.

Anna áldásos sírása könyörületre bírta Istent, és fiút ajándékozott neki, Sámuelt, akit Anna, ígéretéhez híven, az Úr szolgálatára adott.

Afelől semmi kétségünk sem lehet, hogy Anna  helyesen cselekedett. Tudjuk, hogy Isten Sámuelt a népe prófétájává tette meg, ezért naggyá lett Isten és az emberek előtt egyaránt.

Sokszor fordul elő velünk, hogy meggondolatlanságunkban felelőtlen ígéretet teszünk Isten és emberek előtt. Nem mérjük fel a szavak súlyát, ezzel pedig elszomorítjuk azokat, akik várják az ígéreteink beteljesedését. Istennek nincs szüksége a mi ígéreteinkre, de ha már egyszer megtettük azt, azon legyünk, hogy be is tartsuk azokat.

Maguk a szülők is sokszor megfeledkeznek arról, hogy az Istentől kapott utóduk egy önálló személyiség, és rengeteg energiát fektetnek abba, hogy gyermekükben lássák beteljesedni saját meghiúsult vágyaikat. Nem képesek elfogadni Isten elhatározását, nem tudnak együttműködni Istennel az üdvösség művén, mert elvakultságuk és önzőségük az ellenkező irányba hajtja őket, ami egyben zsákutca.

Az ilyen emberek életében gyakori vendég a bánat, a meg nem értés, de nem utolsó sorban a sírás is. Ez a fajta sírás azonban nem hoz üdvösséget, mert nem a lélek mélyéről fakad, nem az alázat megnyilvánulása, és nem annak könyörületességének elnyerésére irányul, Aki mindent megtehet. Az ilyen könnyek a szárazföldre hulló savas esőhöz hasonlítanak. Nem a várva-várt felüdülést eredményezik, de fordítva, inkább kárt okoznak.

Kérjük Istent, hogy adjon számunkra értelmet az áldásos és üdvhozó síráshoz. Ebben pedig legyen számunkra példa Anna, Sámuel próféta anyja.

igSerafim

Reklámok

Isten személyes ismeretének hiánya

2010/01/23

Két ember fölment a templomba, hogy imádkozzék, egy farizeus és egy vámos. Lk 18,9.

Sokan és sokféle lelkülettel járunk a templomba. Vannak, akik megszokásból, vannak, akik meggyőződésből, megint mások azért mennek, mert ezt így kell csinálni, és végül vannak, akik a mindenekfelett szeretett Isten iránti mélységes tiszteletből.

Ennek megfelelően, hogy milyen lelkülettel megyünk a templomba, zajlik a mi ottlétünk és viselkedésünk is. Nem volt ez másképp a vámos és a farizeus esetében sem. Egyik dicsekedni ment Isten színe elé, elmondani, sőt felhívni Isten figyelmét arra, hogy ő milyen jó, mert hiszen a törvény minden előírásának igyekszik eleget tenni. Mint az igazolva látszik, formai hitével tökéletesen meg is volt elégedve, hiszen csak úgy áradt belőle a dicsekvés és öndicséret.

Egy dolgot azonban nagyon elfeledett a farizeus. Mégpedig azt, hogy az Ószövetség törvényének a puszta betűszerinti betartása nem tudja biztosítani számára az örök életet. Ugyanis az örök élet nem más, mint ismerni Istent, és akit Isten küldött, Jézus Krisztust.

A farizeusi lelkületű ember egész életében a betű rabságában él. Állandóan a törvényt kutatja, hogy el ne mulasszon egyetlen apró előírást sem, viszont közben a legfontosabb dolgot mulasztja el. Nem gondol arra, hogy élete során Isten és ő közötte létre jöjjön egy szeretetkapcsolat. Számára Isten csak a törvények felügyelője. Ezt a kapcsolatot a farizeusi magatartású ember sohasem keresi. Ezért nincs ideje és nem is érdekli, hogy Istent személyesen megismerje. Ettől pedig szenved, és a törvény betűiben keresi a megoldást, a vigasztalást.

Ezért törtéhet meg, hogy amikor az ilyen ember a templomba megy, előbb a körülálló nép felülbírálásához lát, felhívja Isten figyelmét a maga jóságára, és a mások gyarlóságára. Nincs ideje a szeretetkapcsolat megteremtésére, ezt meg sem próbálja, mert hiszen neki a törvényesség a fő célja.

A vámos tisztában van helyzetével. Tudja, hogy a törvény betű szerinti alkalmazása nem a szeretet forrása, mert ahol a törvény uralkodik, ott nincs irgalom. Tudta ezt nagyon jól a saját gyakorlatából, hiszen vámszedő volt. Ezért, amikor a templomba lépett, még a szemét sem merte felemelni, mert tisztában volt azzal, hogy a templom a jelenlét – Isten jelenlétének a helye. A templom küszöbén kívül marad, és keserves mivoltának tudatában, a lelke mélyéről feltörő bűnvallomással fordul a szeretet Istenéhez: Istenem, légy irgalmas hozzám.

Istenhez való közeledésünkben ne legyünk saját magunk számára akadály. Téves és elvakult hozzáállásunk csak távol visz bennünket a szeretet és megbocsátás Forrásától. Minden esetben igyekezzünk felmérni helyzetünket, és akkor, ha ugyan bűnökkel terheltek is vagyunk, van rá esélyünk, hogy belépjünk a szeretet birodalmába. Ott pedig a Mindenható Isten megbocsátást és szabadságot ajánl és ajándékoz nekünk.

igSerafim

Úrjelenés – ónaptár szerint

2010/01/17

Az ünnep előestéjén, január 18-án, este 19.oo órakor Szent Mózes hajlékában nagy vízszentelést tartunk.

Január 20-án, Keresztelő Szent János főünnepén, a szent liturgia reggel 7 órakor lesz.

A házhoz jött üdvösség

2010/01/17

“Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, négyannyit adok érte”. Jézus kijelentette: “Ma üdvösség költözött e házra. – Lk – 19,8-9.

Milyen zűrzavar támadt ma Jerikó lakói között. Milyen felfordulás, milyen csodálkozás és milyen megbotránkozás! A sok öreg zsivány és csaló, nem értette, hogy mi történt társukkal. Hiszen olyan kijelentést tett, ami az ő gondolatmenetükkel szöges ellentétben volt. Csodálkoztak, majd miután felfogták a kijelentés lényegét, megbotránkoztak: mi történt veled, Zakeus?! Elment az eszed? Éveken át gyűjtögettél, csaltál, loptál, most pedig szétosztod a szegények között?

Zakeus pedig még ezen is túllépett, és négyszeresen kárpótolta azokat, akiket valaha megcsalt, becsapott.

Mi késztette vajon őt arra, hogy így cselekedjen? Semmi más oka nem volt cselekedetének azon kívül, mintsem az a tény, hogy maga az Üdvözítő jött el hozzá. Megérintette lelkét az isteni szó, a meghívás: jöjj, veled akarok lenni, a te házadban akarok megpihenni. Az pedig sietve intézkedett, hogy méltó fogadtatásban legyen része a hozzá betérőnek.

A számunkra kedves ember, házunkba való jövetelére igyekszünk méltóképp felkészülni. Milyen örömmel tervezgetjük, hogy mivel is járjunk majd kedvében, találgatjuk, hogy mi az, ami örömet, boldogságot okoz majd a kedves vendégnek.

Amikor pedig magát az Üdvözítőt fogadjuk házunkba, mi más is lehetne a legörvendetesebb dolog, amivel kedvében járhatunk a Mesternek, ha nem a megtérés, a bűnbánat. Ezt felismerve Zakeus, a megfelelő módon cselekedett. Tudta, hogy a lehetőség egyedi és egyszeri. Ha elmulasztja befogadni az üdvösséget Hozót, ha csak úgy fogadja Őt házába, mint máskor szokta a vendégeket, ha ez a befogadás csak egy felvillanás és nem hoz lényegi változást életében, minden hiába, minden elveszett.

Zakeus példája megcáfolja azoknak az embereknek a kijelentéseit, akik sokszor mondogatják: rajtam már semmi sem segít, túl messzire mentem, képtelen vagyok a változásra. Amikor találkozunk az Úrral, és felkínálja számunkra az üdvözítő együttlétet, a megváltást hozó vendégséget, ne forduljunk el, ne kételkedjünk, mert sohasem késő, sohasem vagyunk olyan messze az üdvösségtől, hogy az ne lenne számunkra elérhető.

Ahhoz viszont, hogy ezt el is érjük, elengedhetetlen a bűnvallás, a megtérés és a jóvátétel. Megtérésünkben legyünk következetesek.

Adja Isten, hogy csodái ne szűnjenek meg az emberek életében

2010/01/13

-Beszélgetés Szerafim igumennel-

svg31Szerafim (Fedik) igumen már tizenhárom éve szolgál papként a Csehországi és Szlovákiai Orthodox Egyházban. A cejkovi Istenszülő Születése és a kasovi Úr Színeváltozása szlovák egyházközségek elöljárója, valamint 2007 decemberétől megalapította a Szentéletű Magyar Mózes egyházközséget, a magyar anyanyelvűek számára, Zemplénben. A papi szolgálatról és a szlovákiai orthodoxok életéről beszélgettünk Szerafim atyával.

Szerafim atya, kérjük, beszéljen nekünk az egyházközségéről. Ön Szlovákia magyarlakta területén szolgál.

A hely, ahol élek és szolgálok – Kelet Szlovákia déli része, ahol többségében magyarok élnek. A falu is, ahol szolgálok, magyar falu, mivel a lakosok számának többségét magyarok alkotják. Hasonló a helyzet egész Dél Szlovákiában. Falunkban a korai időkben létezett orthodox templom, Győzedelmes Szent Györgynek volt szentelve. Erről, valamint arról, hogy a régmúltban ezen a vidéken létezett az Orthodoxia, a levéltári források beszélnek. De a régészek a mai napig nem találták még meg a templom pontos helyét, csak azt tudjuk, hogy a falu azon részében volt, ahol ma az unitus és a protestáns templom van. El kell mondanom, hogy falunk valaha megyeszékhely volt, de dicsősége elmúlt, minden megváltozott.

Már a legújabb korban, 1950 és 1968 között, újra volt itt orthodox templom, de utána megint átkerült az unitusokhoz. Azon 18 év alatt sok embert kereszteltek meg az orthodox hitben, nem csak a mi falunkban, hanem Zemplén egész vidékén. De 1968 után azokban a falvakban, ahol magyarok élnek, az istentiszteleteket csak egyházi-szláv nyelven végezték, ezért a hívek inkább mentek az unitusokhoz, a katolikusokhoz, sőt még a protestánsokhoz is, mivel nálunk nem értették az istentisztelet nyelvét. Ez a helyzet egészen a legutóbbi időkig változatlan volt, amikor 2007 decemberében Főtisztelendő György nagymihályi püspök engedélyezte a magyar nyelvű istentiszteletek végzését.

Azonban nyilvánvaló, hogy 40 év után már nem nagyon volt kinek magyarul szolgálni. Ezért most elengedhetetlen a misszió megkezdése a nép között, újra beszélni kell az Orthodoxiáról. Mai szekularizált világunkban ez nagyon nehéz feladat. Tudja, itt az Orthodoxiára sokan „idegen” vallásként tekintenek, amely hirtelen idejött. Kezdetben nem egy ember kérdezte tőlem, hogy az Orthodoxia valamilyen új szekta lenne?

Hát ilyen körülmények közepette kell munkálkodnunk, kinevelnünk az emberekben az orthodox tudatot, prédikálnunk, tanítanunk, mint az apostoli időkben. Az unitusok kezdetben azzal vádoltak minket, hogy el akarjuk csábítani a híveiket, nem fogván fel a célunkat: egyszerűen lehetőséget adni mindenkinek, aki az Orthodox Egyházban szeretne élni, hogy anyanyelvén hallgathassa az istentiszteleteket és anyanyelvén szerezhessen ismereteket az orthodox hitről és lelkiségről.

Az elmúlt másfél évben még nem sikerült jellegzetes egyházközséget létrehozni, de a Szentéletű Magyar Mózes templom nyitva áll mindenki előtt, aki érdeklődik az Orthodoxia iránt. Egyelőre egy házi kápolnával rendelkezünk abban a házban, ahol lakom. Az Úr azonban úgy rendezte el, hogy ez a kis kápolna minden, az Orthodoxia iránt érdeklődő magyar ember számára központi hellyé vált ebben a régióban. Szombatonként magyar nyelvű Szent Liturgiát végzünk, hétköznapokon pedig más szertartásokat – Könyörgő Istentiszteleteket és Akathisztoszokat – tartunk. Vasárnaponként a két másik falu templomaiban szolgálok, mivel még két egyházi-szláv istentiszteleti nyelvű szlovák egyházközség elöljárója is vagyok.

A helyiek jóindulattal viszonyulnak irántunk, segítenek felkészülni a templomünnepre, amelyre Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából és Romániából is jönnek vendégek. Ez egy áldott munkálkodás. Szent Mózes tisztelete ezen a napon egybegyűjti a különféle etnikumú népeket, orthodoxokat és nem orthodoxokat is, a Liturgiát pedig szabad ég alatt tartjuk, mivel templomunk túl kicsi ahhoz, hogy a vendégek mind elférjenek benne.

Nem gondoltak még arra, hogy külön templomot építsenek?

Templomunk létrehozásának értelme az volt, hogy összegyűjtsük azokat, akik a mai korban szeretnének az Orthodox Egyházban élni, és lehetőséget adjunk nekik erre. Mai szükségleteinket teljes mértékben kielégíti a kápolna, amely csak a templomünnep idején szűk. Igen, természetesen szeretnénk valódi, nagy templomot, de ez ma még csak ábránd. Tervezzük, hogy a ház kertjében, ahol élek, egy kisebb kápolna-templomot építünk Szárovi Szent Szerafim tiszteletére. Jelenleg azon a helyen egy kereszt található. Majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Egyelőre nincs pénzünk az építkezésre. De mi azért is hálát adunk Istennek, hogy a mostani körülmények között elkezdhettük a szolgálatot. Ez egy kis szikra, egy kis pislákoló láng, de már világít. Ha Isten is úgy akarja, akkor nagy fény tündökölhet fel belőle.

Hogyan zajlik a misszió a magyarok között? Van bennük érdeklődés az Orthodoxia iránt? Segíti-e Önt munkásságában a magyarországi orthodox egyházközségek tapasztalata és szellemi öröksége?

Bizonyára egyetért velem, ha azt mondom, hogy a misszióhoz nem elég egy ember vágya és elhatározása, hanem szükség van az anyagiak biztosítására is. Szükség van kiadványokra, járni kell a falvakat, találkozókat kell szervezni és sok minden más feladat is van. Beismerem, nagyon keveset tudunk tenni, mert nem rendelkezünk pénzeszközökkel a misszió finanszírozására. Magam igyekszem mindent megtenni, amit a lehetőségeim megengednek. A templomban található tárgyakat hosszú évek során gyűjtöttem össze, és hálát adok Istennek, hogy mindez jó ügyet szolgál.

Az itteni népben van érdeklődés az Orthodoxia iránt, de nem lehet azt mondani, hogy sokan akarnának áttérni az Orthodoxiába. Úgy gondolom, hogy már az is eredmény, hogy másfél éves tevékenységünk után az emberek már nem néznek úgy ránk, mint valami szektára. Isten segítségével továbbra is munkálkodni fogunk.

A magyarországi orthodox egyházközségek meglehetősen messze vannak tőlünk. A magyarországi atyák általában csak a templomünnepkor jönnek el hozzánk, és olyankor együtt szolgálunk, mint például tavaly, amikor főpapi Szent Liturgia volt, a kilenc szolgáló papból pedig négyen magyarországiak voltak. Voltak énekesek még a budapesti orosz templomból is.

Minden népnek meg vannak a maga sajátosságai. Az Ön meglátása szerint miben különböznek a magyarok a szlovákoktól?

– Más a nyelv, más a gondolkodásmód. De nagyon sok közös vonás is van, hiszen ez a két nép évszázadokon át élt együtt. Sok a közös hagyomány, szokás, főleg a hétköznapi élet tekintetében, például a nemzeti konyha területén, de a kultúrában is, hiszen a kölcsönhatás az irodalom területén is zajlott. Igaz, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után sok közös szokás eltűnt. Jelenleg, amikor szokás az egyik népet szembeállítani a másikkal, a törvénytelenségekben buzgólkodók szeretnék kitörülni a népek emlékezetéből a közös hagyományokat, elszakítani az összekötő kapcsokat. Emlékszem, hogy gyermekkoromban az emberek találkoztak egymással az ünnepeken, esküvőkön, együtt énekeltek magyar és szlovák énekeket, tisztelték egymás kultúráját és hagyományait. Sajnos, e tekintetben ma sokkal rosszabb a helyzet.

A Csehországi és Szlovákiai Orthodox Egyház két népet egyesít. Ezek a népek évszázadokon át egymás mellett éltek, és bizonyára sok bennük a közös. De minden bizonnyal vannak közöttük különbségek is. Össze tudná foglalni, hogy miben különböznek a csehek és a szlovákok a mentalitásuk, kultúrájuk és hagyományaik alapján? Hogyan viszonyulnak egymáshoz? Hogyan hatott a két nép közötti viszonyra Csehszlovákia felbomlása?

– Mind a két nép kultúrája és mentalitása szláv, de helyesen mondta, hogy vannak közöttük különbségek is. Ma is észrevehető különbségek vannak a gazdaságban és a politikában, de ebben a témában nem akarok elmélyülni. Amire felhívnám a figyelmet, az a vallásosság. Korunkban Szlovákiában több a hívő ember, mint Csehországban. Ezt a tényt erősítik meg a statisztikai adatok is. De a két nép, amennyire meg tudom ítélni, jól viszonyul egymáshoz. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik nem értenek velem egyet, hiszen az emberek és a népek közötti viszonyokról mindenkinek meg van a maga véleménye. Én személyesen igyekszem mindig és mindenkor békében élni mindenkivel. Népeink csak néhány évig éltek szétszakadva, mert most újra egyesültek az Európai Unió keretében, bár mindegyiknek saját kormánya van. Ami pedig Orthodox Egyházunkat illeti, Ön is tudja, hogy a két nép egy Egyház keretében él, közös Szent Szinódusunk van.

Kérjük, beszéljen az Orthodox Egyház mai szlovákiai helyzetéről. Úgy tudom, a szlovákok között jóval több az orthodox, mint a csehek között. Ez miért van így?

Igen ez igaz, Csehország lakossága nagyobb, de az orthodoxok főleg Szlovákiában élnek. Úgy vélem, ennek az is az oka, amiről már korábban beszéltem, vagyis hogy a cseheknek csak nagyon kis százaléka vallásos. Azt is figyelembe kell venni, hogy az orthodoxok jelentős része Szlovákia keleti területén él, az ukrán határhoz közel, e régióban pedig hagyományosan sok orthodox ukrán és ruszin lakik.

Térnek-e meg még napjainkban is szlovákok az Orthodoxiába, vagy ez a folyamat már befejeződött?

A hithez való tömeges odafordulás folyamata nálunk megszűnt, úgy gondolom, Oroszországban és Ukrajnában is. Már sok év eltelt az uralkodó rezsim megváltozása óta, és az emberek nagyjából megállapodtak, felmérték helyüket a társadalomban. De természetesen, egyedi megtérések az Orthodox Egyházba továbbra is vannak. Azok a megtérők, akik ma eljönnek az Egyházban, ezt már nem a tömeg hatására teszik, ahogy ez a rendszerváltás idején volt, hanem tudatosan, de éppen ezért válhatnak ők az Orthodoxia oszlopaivá a jövendőben.

Sajnos Oroszországban nagyon keveset tudnak a Csehszlovák Egyház újkori szellemi örökségéről. Kérjük, beszéljen erről. Vannak új szentjei Szlovákiának?

1993-ben avatták szentté Rosztiszlav morva fejedelmet (+870). Éppen az ő kérésére küldte Morvaországba III. Mihály bizánci császár Szent Kirillt és Metódot, a szlávok megvilágosítóit. De kimondottan Szlovákiában nincsenek újonnan avatott szentek. Vannak a nép által tisztelt papok, akiket igaz emberekként és hitvallókként tisztelnek, de még nem kezdődött el a kanonizációjuk folyamata.

Például tisztelik Ignatij (Csokina) igument, aki a kárpátaljai Dubovóban lett szerzetes a Keresztelő Szent János szkitiben. Pappá szentelése után a mi Helyi Egyházunkba jött, egyházközségekben szolgált, ahol sok megpróbáltatást kellett elviselnie az unitusok részéről, de nem keveset kellett tűrnie a saját híveitől sem. Számos falu megvilágosítója lett, ahol a nép az ő igehirdetésének köszönhetően tért vissza a Szent Orthodoxiába. Ezért az unitusok minden módon akadályozták, sőt megpróbálták elűzni is Szlovákiából. Kelet-szlovákiai egyházközségekben szolgált, majd nyugdíjba ment és felépített egy szerzetesi cellát egy kis kápolnával, ahol szigorú aszkéta életet élt. Ott, a keresztnél temették el 1976-ban, és a nép minden évben istentiszteletre összegyűl a sírjánál, hogy imádsággal emlékezzék meg erre a kiemelkedő misszionáriusra, lelki vezetőre, aszkétára és az Orthodoxia védelmezőjére.

Milyen orthodox szentélyek vannak Szlovákiában?

Vannak távoli egyházközségek, ahol Oroszországból, Ukrajnából, az Athosz-hegyről vagy máshonnan hozott ereklyék találhatók. Van még egy tisztelt hely, ahol Szlovákia egyetlen monostora volt, Ladomirovó – innen származott a néhai Laurus metropolita is, a Külföldi Orosz Orthodox Egyház korábbi elöljárója. Sajnos a monostor csak rövid ideig működött, csak tíz évig, utána lerombolták, és napjainkra csak a templom maradt meg, amely egyházközségi templomként működik. Itt minden évben a templom ünnepén nagyszámú zarándok gyűl össze, de a monostort ez idáig nem sikerült újraéleszteni.

Reméljük, hogy Isten irgalmából valamikor a jövőben itt is, ahol én szolgálok, létre tudunk hozni egy szkitit vagy monostort. De ez csak a távoli jövendő ábrándja, mivel a Nagymihály-Kassai Egyházmegye fennállásának 60 éve alatt én vagyok az első szerzetes, és engem is csak két hónappal ezelőtt nyírtak fel.

Véleménye szerint milyen fontos feladatok állnak az Orthodox Egyház előtt Szlovákiában?

A feladatok és a nehézségek végigkísérik egész életünket az Egyházban. Soha nem mondhatjuk azt, hogy mindent megtettünk. Amikor valamit sikerül kijavítani, újabb feladatok támadnak, amelyeket csak erőfeszítéssel, szeretettel és alázattal leszünk képesek megoldani.

Az Ön kérdésére tehát így felelhetek: a legfontosabb feladatunk, hogy jó tanúságot tegyünk a nép előtt arról, hogy napjainkban is szükséges és lehetséges Isten parancsolatai szerint élni. Ez nem csak a Szlovákiai Egyház előtt álló feladat, hanem mindnyájunké, akik tudnak az Istennel való kapcsolat fontosságáról. Szlovákiában sok új orthodox templom épült. Hirdetni kell bennünk Istent az Orthodoxia szellemében, hogy az emberek itt, ahol mindenféle vallási irányzatok jelen vannak, tudják, mi az Orthodoxia és képesek legyenek azt tisztán és sérületlenül megőrizni.

Beszéljen nekünk a hithez vezető személyes útjáról. Hogy lett Ön orthodox pap?

Az én történetem keserű. Az Orthodox Egyházban kereszteltek meg, de olyan faluban nevelkedtem, ahol nem volt jelen az Orthodoxia. Az Orthodoxiához, ahhoz a hithez vezető utam, amiben megkereszteltek, nem volt egyszerű. Szülőfalumban csak katolikus templom volt. Huszévesen  költöztem ide, ahol most szolgálok. Itt volt uniátus templom is, akkor láttam meg a különbséget. Érdekelni kezdett az istentisztelet, az éneklés, amely más volt, mint a latin rítusú katolikus templomokban. Néhány évvel később egy nagyvárosba mentem dolgozni, ahol lehetőségem volt, hogy orthodox istentiszteleteket látogassak. De, tudja, a fejemben még mindig az volt, amit a katolikus és unitus neveltetés adott.

Az 1989-es forradalom után lehetőséget kaptam, hogy jelentkezzem a szemináriumba. Magyarországra küldtek, az unitus szemináriumba, és csak ott tudatosodott bennem, hogy lényegi különbségek vannak a hitfelekezetek között. Teltek az évek, lelkemet pedig egyre jobban húzta vissza a Szentlélek ajándékának pecsétje, amit az Orthodox Egyházban nyertem el. Életemben nagyon nehéz időszak kezdődött. Végül győzött az igazság, és nagy küzdelmek után otthagytam az uniót és kérvényt adtam be az orthodox püspöknek, hogy papként szolgálhassak az Orthodox Egyházban.

Most pedig már tizenharmadik éve szolgálok papként, nemrég pedig szerzetessé nyírtak. Ami a jövőt illeti – Isten kezében vagyunk. De úgy gondolom, hogy rendben lesz, mivel érzem, hogy velünk az Isten!

Érezte-e a missziós vagy lelkipásztori szolgálat során az Úr különleges Gondviselését és szentjei segítségét?

Természetesen! A papságom elnyerésének első jele éppen az Istenszülő segítségével kapcsolatos. Hány ilyen eset volt! Mintha kiterítette volna felettem oltalmazó köntösét. Segített nekem Szentéletű Magyar Mózes is, akit már sok éve különösen tisztelek. Ezért szenteltem neki a kápolnánkat is, amely most a missziós központ temploma lett. Érzem legkedvesebb szentem, Szerafim bátyuska [Szárovi Szent Szerafim] támogatását is, akinek nevét elnyertem a szerzetességben. Az Istenszülő és a szentek mindig, minden időkben és mindenkor védelmeztek engem, és úgy gondolom, hogy bár bűnös ember vagyok, nem hagynak el a jövőben sem.

Amikor különösen nehéz időszakom volt, Szentéletű Szerafim álmomban, fehér ruhában sztarecként megjelent nékem és megvigasztalt. Úgy érzem, mintha mindig velem lett volna, amikor szükségem volt a segítségére. Meglátjuk, hogy sikerül-e neki kápolnát építenem. Nagy álmom, hogy eljuthassak Gyivejevóba, és leborulhassak a bátyuska ereklyéi előtt. Hála Istennek azért, hogy az Ő szentje mellettem áll a kísértések során és támogatását adja!

Beszéljen egy kicsit az egyházközségei híveiről is.

Három egyházközségem van. Az első – az Istenszülő Születése templom a szomszéd faluban. A második – a Színeváltozás templom, és a harmadik itt van, a Szentéletű Magyar Mózes missziós egyházközség. Gyakran hallok a hívektől történeteket a megtérésükről, amelyek felmelengetik a szívet. Itt nagyon sok minden történt. Akkoriban, amikor a hívőknek küzdeniük kellett a templomukért az unitusokkal, olyan csodák történtek, amelyek még ma is mély benyomást keltenek az itt élőkben. Egyeseket ezek az események elvezettek az Orthodox Egyház iránti tisztelethez, másokat arra késztettek, hogy áttérjenek az orthodox hitre, megint másokat pedig, hogy kitartóak maradjanak az igazságban. Adja Isten, hogy csodái ne szűnjenek meg az emberek életében.

A beszélgetést Юрий Максимов készítette a pravoslavie.ru honlap számára

Az Istenség Tüze

2010/01/11

Ki ne ismerné az emberek közül a tűz sokféle arcát? Melegít, segít, kellemessé teszi az emberek életét, de ugyanakkor pusztít és rémisztően is hat. Az ember folyamodik hozzá, de gyakran félelemmel tölti el őt.

Az Ószövetségben, a Kivonulások könyvében, arról olvashatunk, hogy miként hallotta Mózes Isten hangját az égő bokorból. A tűz, amelyet Mózes látott, a maga lényegében teljesen különbözött attól a tűztől, amelyet az ember ismer.

Ez a bokor lángra lobbant, égett, de el mégsem égett.

Olyan tűz volt az, amely bár lángolt, de nem égetett.

Ezt a jelenséget ésszerűen megmagyarázni nem lehet. Bármennyire is akarta volna azt valaki úgy a múltban, vagy akár a jelenben, mert saját csapdájában találja magát, minek a végeredménye csak a sokféle magyarázatok változata lenne, amelyek azonban nem vezetnek el bennünket a lényeghez.

Olyan korszakban élünk, amikor mindenki arra törekszik, hogy saját igazát, ellenvetés nélkül elfogadtassa. A bennünket körülvevő eseményekről mindig van véleményünk anélkül, hogy előbb meggyőződnénk arról, hogy jogosultak vagyunk-e beszélni ezekről.

Maga Mózes is, Istennel való találkozását magyarázhatta volna saját szemszögéből, azonban soha sem lett volna belőle az, akit megismertünk személyében, annak köszönhetően, hogy hallgatott Istenre.

Az Egyházban gyakran jelennek meg különféle eretnekségek, amelyek éppen az ember helytelen gondolkodásának és cselekedeteinek következményei. Az ember azon törekvései annak tekintetében, hogy sajátjogú – öncélú rendelkezéseit érvényességre juttassa, az Egyház életében soha nem hozott békességet, de inkább fordítva, felfordulást és gyűlöletet.

Gondoljunk csak Izajás próféta meghívására. Egy angyal szállt hozzá az oltár felől, az Istenség tüzével, és ajkát érintette – az eredmény ismeretes számunkra – Iz 6,6-7.

Az Úr nem hagy bennünket tényleges példák nélkül azért, hogy a későbbiekben ne hivatkozhassunk tudatlanságunkra. Mózes és Izajás, de más férfiak is, az Ó és az Újszövetségben, az Istenhez vezető úton, támpontként szolgának számunkra. Éppen azért, hogy amikor lelkileg süllyedünk, legyen mibe kapaszkodnunk, egy pillanatra megpihenni és majd bátran folytatni utunkat. Az ilyen példákra sokszor van szükségünk, mert gyakran kísértenek bennünket olyan gondolatok, mint: már nem bírom tovább, ezt így nem lehet, ma már ezt másképp csinálják.

Halogatjuk és elodázzuk a találkozást és a tehetetlenségünket felégető Tűz érintését. Az eredmény azonban az ilyen esetben keserves, és az ilyen ember élete sötétségben, tévelygésben és a rendezetlen kívánságok rengetegében zajlik, aminek a forrása az ember önzősége.

Az Istenanya “Eléghetetlen bokor” elnevezésű ikonja, mindannyiunk számára ismert. Az eléghetetlen bokor éppen az Istenanyát jelképezi számunkra. Éppen azért, mert bár lángolt, de el nem égett. Ő, az Istenszülő, alázattal elfogadta Isten elgondolását, és bensőjébe fogadta az Istenség Tüzét – cselekedetének eredménye világos számunkra.

Az élete során mindenki tűz ki célokat maga elé. Gyakran akarunk hasonlítani sikeres emberekhez, mert azt hisszük, hogy amennyiben követjük viselkedésüket, gondolkodásukat, öltözködésüket, egyszeriben mi is boldogok leszünk. Amikor pedig bekövetkezik a csalódás, a sikertelenség, bambán csodálkozunk, esetenként bosszankodunk, hogy nem jött össze. Kérdezzük is, hogy vajon miért? Mert rosszul választottunk példaképet.

Számunkra, orthodox keresztények számára, a Szentírás alakjai kell, hogy példaképül szolgáljanak – a szentek, és mint maga az Istenszülő, aki mint szerető Édesanya, segít leküzdeni minden félelmünket akkor, amikor az Istenség Tüzével kell érintkeznünk, hogy ez által tökéletesen boldogok lehessünk.

-igSerafim-

Az Úrjelenés napján történt

2010/01/07

Az Úr Keresztelésének ünnepén egy testvér örömében osztozunk. Olyan ember lelki öröméről van szó, aki felnőtt korában jutott el arra az elhatározásra, hogy megkeresztelkedjen.

Keresve az élet értelmét, sok mindent kipróbált. A keleti miszticizmus sok fajtáját kutatta, gyakorolta, mígnem egyik alkalommal egy orthodox pappal találta magát szemben. Mindössze kétszer találkoztak, de mindkét alkalommal hosszasan vitatkoztak. És, mint ilyenkor lenni szokott, nem volt ez a találkozás indulatoktól mentes.

A keleti filozófia, a miszticizmus, a parapszichológia, és minden más, rejtelmes dolog, megtette a magáét. Nem volt könnyű ezen ismeretek fényében hallani az emberiség bűnét magára vállaló, a Kereszten beteljesedő megváltást hozó Krisztusról.

A beszélgetések után arra az elhatározásra jutott, hogy a vallásos élet valamely irányzatát szeretné követni, ami abban az időben a buddhizmus felé terelte gondolatait. Egyszer csak, amikor komolyan belemélyedt ezekbe a gondolatokba, valamiféle kimondhatatlan félelem, iszonyat vett rajta erőt.

Ez a tény ismét dilemma elé állította őt, és újra válogatni kezdett a vallásos életmód milyenjei között. Végül a keresztség mellett döntött. Saját bevallása szerint, félelmetesnek bizonyult számára a megkeresztelkedés ténye, ezért testvéréhez fordult támaszért, aki vele együtt részesült a Keresztség Szentségében.

Sajnos, sokan cselekedtek így, és sokan gondolták, hogyha megkeresztelkednek, azzal minden le van tudva. Valahogyan így gondolkodott ez a testvér is. Történt egyszer, hogy amikor Moszkvában járt, elment egy múzeumba. Ez a múzeum a Szentháromság lavra területén volt. Akkor már a monostorban az újjáéledés szelei fújdogáltak, és a szentek ereklyéit is lehetett látogatni.

Tiszteletreméltó Szergij életéről, a lavra alapítójáról, testvérünk már ezt-azt olvasott, ezért nem volt számára teljesen ismeretlen. Most azonban, szemtől-szembe találta magát a Szent ereklyéivel. A turisták sokasága között, hatalmas lelki küzdelemre volt szüksége az újonnan megvilágosodott testvérnek, hogy egyáltalán keresztet vessen magára, amikor az ereklyéhez lépett. Erőt véve magán, mégis csak sikerül keresztet vetnie, valamint érintkeznie a Szenttel.

Ezek után, nem is olyan soká, Isten hitet és megerősítést ajándékozott a testvérnek. Saját elmondása szerint, hálás Istennek, hogy nem engedte eltévedni a vallásosságot sugalló életmódok rengetegében. Ma, mondja a testvér, Krisztus-hívő vagyok, és éppen az Úrjelenés napján volt az, amikor már képes voltam részt venni teljes egészében az ünnepi szertartásokon.

Mindez 18 éve történt.