június 2013 havi archívum

Pünkösd ünnepe

2013/06/22

Bennünk él az Isten.

cat14

Egyik kínai filozófus azt írta: A legjobb kormányzó Az, akiről a nép mindössze csak annyit tud, hogy Ö létezik. Valamelyest rosszabbak az olyan kormányzók, akik megkövetelik, hogy szeressék és magasztalják őket. Még szánalmasabbak azok, akiktől fél a nép, és a legszánalmasabbak azok a kormányzók, akiket a nép megvet.

A Koránban pedig ez áll: Valóban létezik a világosság és a sötétség hétezer függönye, amelyek eltakarják előlünk az Urat!  Viszont ennek ellenére mi, élő emberek, akik egyfajta végső elkeseredéséggel járva a föld sötét völgyeiben és a halál árnyékában, lelkünk teljes erejéből keressük Isten arcát és az Ő világosságát.

Az Isten megteremtette a világot és kezdetben annak középpontjában élt, mint egy piacon. Mindazonáltal, az Isten élete lidércnyomássá változott – nem volt egy perc nyugta sem. Az emberek egész nap sorban álltak előtte, felkeltették éjjel, mert sok volt az emberek elképzelése, ötlete, ajánlata és vádaskodása, és még sok minden egyéb. Újabbnál újabb ajánlatokkal léptek elé – hogyan kell mindent megváltoztatni, helyesen elrendezni, hogy kell mindent átrendezni és így tovább mindenről és mindenkiről.

A gyötrelem elviselhetetlenné vált. Ekkor Isten megkérdezte a körülötte lévő angyaloktól: Mit kell tenni? Ezek az emberek elemésztenek engem a vádaskodásaikkal, követeléseikkel. Egyik jön, és azt mondja: “Figyelj csak, holnap ne essen az eső, mert halászni megyek”. Közvetlen utána pedig jön egy asszony, és azt mondja: “Holnap nekem feltétlenül szükségem van esőre, mivel ma elvetettem a magvakat, és ha megázik, jól ki fog minden kelni”. És ez csak példa a sok közül. Viszont ilyen, egymással szemben álló kérések sokaságával ostromolnak. El lehet képzelni Isten csalódott helyzetét. Torkig volt az emberekkel.

Az Isten, azok után, hogy megteremtette az embert, már semmi mást nem teremtett.

Nem arról van szó, hogy kimerült volna az Isten alkotóképessége, miután már az embert is megteremtette. Még sok minden másat is teremthetett volna, de az ember – az túlzás volt! És megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és elszomorodott szívében! Az ember nélkül az élet csendes és nyugodt volna – fák, állatok, madarak. Mindenféle félelem és irigység nélkül, örvendezve éltek, minden filozófiai irányzatok, koncepciók és háborúk nélkül. Minden tökéletesen nyugodt maradt volna, – de azon a napon, amikor Isten megteremtette az embert, minden megváltozott. Ezért is kérdezte meg Isten a tanácsadó angyalokat: “Most mit is tegyek?” Az egyik angyal azt tanácsolta: “Menj föl az Everest csúcsára”.

Az Isten azt mondta: “Előre látom a jövőt. Már látom, hogyan kapaszkodnak felfelé a hegyek ormára a hegymászók, utakat, felszállópályákat építenek, buszokat, repülőket indítanak, és minden bizonytalanság és nyugtalanság újra kezdődik”. Ekkor egy másik angyal azt tanácsolta: “Menj a holdra, ott majd egyedül lehetsz.”

Az Isten azt válaszolta: “Te nem látod a jövőt, én pedig igen. Én már látom azokat az embereket, akik a holdra repülnek. Tekintetem számára a múlt, a jelen és a jövő egyidejűleg elérhető. Mindez csak az időbeliség kérdése, de az öröklétben néhány év, vagy évszázad, semmit sem jelent. Mondj számomra olyan dolgot, hogy sohase tudjanak eljutni Hozzám, sem pedig megtalálni, sem felismerni!?”.

Ekkor a legidősebb angyal, az arkangyal, aki egész idő alatt szó nélkül hallgatott, azt súgta Isten fülébe: “Akkor már csak egyetlen hely van, amely elérhetetlen az ember számára. Kezdj el magában az emberben élni! Ez az egyetlen hely, ahová az ember nem siet betekinteni.

Az ember repülni, úszni, járni képes az egész világon, befizet drága világkörüli utakra, tengereket, óceánokat és magas hegyeket akar meghódítani, valamint idegen bolygókra repülni. Szóval, mint egy hajszolt, menekül önmaga elő – viszont egyáltalán nem törődik azzal, hogy önmaga belsejébe tekintsen – lelkébe, az ő kimeríthetetlen és végtelen kincstárába. Oda költözz, és mindörökre boldog leszel”.

És attól a pillanattól így is tett az Isten.

És onnan kezdve olyan titok az Isten, ahol gondolataink kimerülnek és megállnak!

A középkori zsidóság képviselője, Jehuda Halévi írta: “Nem láttalak Téged, de én magasztallak Téged! Nem ismerlek téged, de ismerem utjaidat! A próféták beszéltek Rólad, de bizonyára nem olyan vagy Te, mert ők tetteik fényében képzeltek el Téged!”.

Őszintén fogadjuk a mindent megvilágosító Szent Lélek tüzét, hogy keresésünk ne legyen hiábavaló.

avakum.ru/com

Reklámok

A mérték

2013/06/20

Adjatok és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek is. Lk6,38.

Manapság, noha nem csak Grúziában, de ott is, nagyon drága a gyógykezelés. Ebből ered talán sok egészségügyi dolgozó érzéketlensége is a betegek iránt: van pénzed, segítünk, ha nincs, akkor majd csak lesz valami. És bizony néha ez a valami megrázó tragédiával tud végződni.

ill.Egyik grúz város taxisa, egy vérző kisfiúra figyelt fel az utcán, akit gyorsan elvitt a közeli baleseti osztályra. Ott viszont még csak fogadni sem akarták a gyereket. A nővérek össze-vissza rohangáltak, méltatlankodnak, de semmit sem tesznek. Az orvosnak pedig eszébe sem jut, hogy a rendelőbe jöjjön. Azt mondja: mi értelme van megműteni? Ha netalán meghal, ki fizeti majd meg a munkámat? És nyugodtan tovább ül a szobájában.

Ekkor a taxis lecsatolta a nyakáról az aranyláncot, amelyen egy kereszt volt és azt mondja: emberek maguk, vagy mik? Itt van maguknak! Csak jöjjön már a sebész!

Mire az orvos, nem sietősen, lejött a szobájából a rendelőbe, a kisfiú a vérveszteség miatt meghalt. Amikor az orvos a halott kisfiúhoz lépett, akkor látta, hogy az ő saját fia fekszik előtte holtan.

Рассказ, Открытые небеса.-sf-

Mozaik

2013/06/19

Hosszú keresgélés és tárgyalások után, a tél derekán egy pozsonyi vállalkozó műhelyében, lassan megvalósulni kezdődött az elképzelés, amely szerint a bejárat közvetlen közelében, a hajlék felújításakor kialakítottott  mélyedéstbe,  a pozsonyi mester alkotása került – Szárovi Szent Szerafim mozaikja.

Végül tegnap, miután minden körülmény megfelelő volt, beépítettük a mozaikot. Az ünnepélyes megszentelését az idei Szent Mózes ünnepére időzítettük, amelyre már most szeretettel hívünk mindenkit.

13

további képek

Szent Lukács érsek

2013/06/11

Szimferopol és Krím érseke (1961)

május 29/jún 11

lk-ikona

Egy csodás gyógyulás elbeszélése, amely Szent Lukács érsekhez kötődik.

Napjainkban csak kevesen hisznek a csodában és nem könnyű meggyőzni korunk emberét arról, hogy csodák pedig mégis vannak. Annál is inkább, mert én is jelenkori ember vagyok, a velem megtörtént csodáról akarok beszélni, ezért megpróbálok egyszerű, meggyőző szavakat keresni. Mellőzve mindazt, ami hazugságnak, képzelgésnek bizonyulhatna, vagy enyhén túlzásnak.

Néhány éve történt meg velem, aki ezeket a sorokat írja (Alekszandr Szegeny), és mindmáig nem gondoltam arra, hogy írásban is tanúságot tegyek a csodáról, mindössze csak a szóbeli elbeszélésre hagyatkoztam. Mindig megállított az a gondolat, hogy vagy nyíltan megmondják, hogy nem hiszik, vagy csak majd úgy tesznek, mintha elhitték volna. Esetleg kételkedni fognak.

Annak a bizonyos évnek a tavaszán fájni kezdett a sarkam. Nem fordítottam rá különös figyelmet. Majd elmúlik. De nem múlt el, sőt ellenkezőleg, egyre erősebb volt a fájdalom. Orvoshoz kellett fordulnom. Az orvosok különféle diagnózisokat állapítottak meg, kenőcsöt és más gyógyszert írtak fel, de semmi sem segített.

Nyáron fiammal együtt elmentünk három hétre a tengerhez, Krímbe. Azért a tengerre gondoltam, mert sokszor segített már rajtam, különféle betegségekben. A tengerben való úszás, a parti séták jót tesznek a szervezetnek. Azonban ebben az esetben a tenger sem segített. Amikor elérkezett a hazautazás ideje, egyáltalán nem tudtam a sarkamra támaszkodni, olyan pokoli kínokat okozott minden lépés.

A helyről, ahol üdültünk, megérkeztünk Szimferopolba és volt még három órányi időnk a vonat indulásáig.

– El kell menni gyalog Lukács püspökhöz, – közöltem döntésemet a fiammal.

– Hogyhogy gyalog? Ámult el a fiam. Apa, neked nem lehet gyalog menned .

Én szinte sohasem háborgattam a szenteket különféle kérésekkel életem elrendezésében. Vagy csak nagy ritkán. Például, amikor a fiamnak kellett születnie, és június elsejére volt kijelölve a császármetszés, a fiam pedig egy nappal korábban a világra akart jönni. Miután erről telefonon értesültem, megijedtem és elrohantam Krisztus Születésének templomába, Izmajlovba, ahol térdre estem Szent Miklós ikonja előtt és hosszasan imádkoztam. Egyik pillanatban úgy tűnt számomra, hogy Miklós püspök rám mosolygott. Haza siettem, felhívtam a szülészetet és megtudtam, hogy a szülés sikeres volt.

– Nem, menni kell.

– Akkor legalább fogadjunk egy taxit.

– Nem, kizárólag gyalog.

Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk és elindultunk Szent Lukácshoz, a gyógyítóhoz. Az állomástól a Szentháromság templomig, ahol a Szent Püspök ereklyéi nyugszanak, gyalog, mintegy 15 percnyi járás. Ha öregesen, akkor talán 20-25 perc. A fiamra támaszkodva, majdnem egy óráig vonszoltam magamat. Leizzadtam a fájdalomtól, de beszéddel próbáltam meggyőzni arról az emberről, akihez mentünk. Elmondtam, hogy bár katolikus családban született, fiatal korában hogyan lelkesedett a Tolsztoj-féle tévtanokért (vallás-etikai áramlat Oroszországban a 19.-20. században, amely tanok etikai álláspontja bár helyes volt, de az Egyház dogmáival viszont ellentétesek), majd szülei tiltakozása ellenére, felvette az Ortodox hitet. Beszéltem arról, hogy már fiatal korában milyen elhíresült orvos volt, hogyan siratta el a feleségét, aki négy gyermeket szült neki, majd szerzetesi fogadalmat tett.Amikor Taskentben tartózkodott, mint szakértőt, felkérték egy bírósági ügyben, ahol Petersz, az ismert csekista, megkérdezte tőle:

Валентин_Феликсович_Войно-Ясенецкий– Mondja, Vojno-Jaszenovác professzor és pap, hogy hihet maga Istenben és a halhatatlan lélekben? Maga talán látta az Istent? Vagy amikor műtétet végez a feltárt mellkasban, talán látott ott lelket?

– Nem, – válaszolta nyugodtan az orvos, – Istent és lelket nem láttam. Viszont nem egyszer végeztem koponyalékelést, és eszet sem láttam.

Bátor megítélései, és kijelentései miatt sokszor letartóztatták, és 11 évet töltött lágerekben és száműzetésben. A háború éveiben kiadták munkásságát: “Gennyes műtétek vázlatai” címmel. Ennek köszönhetően sok szovjet katona életét mentették meg, és ezért a könyvért őt, aki nem is olyan rég a gulágok foglya volt, a Sztálini rendfokozattal tüntették ki.

Mindezekről beszélgettünk a fiammal, miközben a Szentháromság templom felé botorkáltunk, majd végre megérkeztünk. Térdre ereszkedtem a püspök ereklyéi előtt, nem túl hosszú könyörgéssel imádkoztam hozzá. Vettem az ereklyénél szentelt olajból, és egy puha anyagból készült kapcát, amellyel – tanácsolták, hogy tekerjem be a fájós részt, miután megkentem a szentelt olajjal.

Az út a templomtól az állomásig sokkal szörnyűbb volt. Már nem volt erőm semmiről sem beszélgetni. Nem tudom miért, de úgy döntöttem, hogy amikor már Moszkvába érünk, bekenem a lábam az olajjal. Vasárnap volt, amikor a fiammal együtt visszatértünk. Este eszembe jutott az olaj. Kezemet a szívemre: nem nagyon hittem a csodában, noha a szent segítségének reménye melengette a szívemet. Gondoltam, ha legalább egy kicsit is enyhítené a fájdalmat…

A későbbiekben olyasmi történt, hogy a szó szoros értelmében, a hajam az égnek állt, és libabőrös lettem.

Épp csak, hogy bekentem a lábam az olajjal, azonnal egyfajta enyhítő pezsgés kezdődött a lábamban: mint egy pohárban, amelybe pezsgőt öntöttek, és sok-sok buborék áramlik benne, és néhány másodperc múltán, megszűnt a fájdalom, feloldódott ebben a csodálatos forrásban.

Begöngyöltem a lában a kapcával, majd oda-vissza sétáltam. Érezhetően, semmim sem fáj! Képtelen voltam hinni az érzéseimnek. A fiamnak sem mertem szólni. Annál is inkább, hogy egy félóra elteltével visszatért a fájdalom, és majd egy óra múlva elviselhetetlenné vált.

Az éjszaka közepén felébredtem és újra bekentem. És ugyanaz megismétlődött. Csupán csak a pezsgés nem volt olyan erőteljes. A fájdalom elmúlt, én pedig lefeküdtem és próbáltam elaludni addig, amíg a fájdalom ismét nem jelentkezik.

Reggel felébredve, szinte alig éreztem fájdalmat, de ennek ellenére úgy döntöttem, hogy még egyszer bekenem a sarkam. Ekkor szinte semmi pezsgést nem éreztem. Egyszerűen még jobb lett.

Kedvem tellett benne, hogy reggelente elkísértem a fiamat az iskolába. Útközben mindig valami érdekes és kellemes dologról beszélgettünk. Szerdán, három nappal a Krímből való visszatérésünk után, miután kiléptünk a házból, azt mondtam:

– Fiam, akarod, hogy mutassak neked egy csodát?

– Milyet?

– Nézd csak!

Gyorsan előrefutottam vagy szár métert és vissza…

– Azt a mindenit!

– Láttad?

– Láttam…

Egy ideig csendben haladtunk. Majd a fiam megállt, rám nézett és azt mondta:

– Végül is mit gondoltál? Hiszen ő szent.

pravoslavie.ru-Sf-

Isten hívását követve

2013/06/06

Melyik utat válasszuk: világi, vagy szerzetesi élet? Hol van az a hely, ahol bőséges termést hozhatunk az Úrnak?

vsich_svyatyeSokféle út vezet az üdvösséghez. Műrai Szent Miklós a pusztába vonult, hogy böjtölve és imádkozva fáradozzon, de az Úr nem adta rá áldását, hogy ott maradjon. Megjelent a szent előtt, és arra utasította, hogy térjen vissza a világba: “Ez nem az a mező, ahol termést hozol Számomra”, – mondta az Úr. Egyiptomi Mária, vagy Eudókia, szintén nem éltek mnostorban. Mindenütt van lehetőség arra, hogy üdvözülhessünk, csak ne távolodjunk el az Üdvözítőtől. Kapaszkodjatok Krisztus kezébe, és Ő nem hagy el benneteket.

A gonosz ellenség mindig készen áll arra, hogy megtévesszen bennünket. Olykor arra ösztönöz, hogy a jelentéktelen dolgokkal sokat foglalkozzunk, és fordítva, hogy ami nagyon fontos, ahhoz hanyagul viszonyuljunk. Figyelmetekbe ajánlom annak az asszonynak az esetét, aki kedves elgondolást táplál magában: elhagyni mindent – de képtelen felfogni, hogy Istentől jövő sugallat-e ez, vagy az ellenség ösztönzése. Hogyha a legtapasztaltabb szerzetes, egy jövőbe látó előtt is tárná fel ő a szívét, még az sem tudná helyeselni az ő elgondolását, mert az ellenség ekképp cselekszik: a feltehetően helyes cselekedetekhez elhidegülést és hanyagságot párosít, és azok a tettek, amelyek felülmúlják erőnket, azok iránt pedig fáradhatatlan törődésre sarkal, mivel a célja nem más, – mint behálózni a szerencsétlen lelket.

Az Úr, bőségesen lát el mindenkit az üdvösség eszközeivel – úgy a szerzetest, mint a világban élőt: nincs egyetlen ember sem, bárki is legyen az, hogy meg lenne fosztva az örök javak megszerzéséhez szükséges eszközöktől. Hiszen az Úristen minden ember üdvösségét akarja, legyen az hajadon, házas, vagy szerzetes, vagy bármely világi hivatást gyakorló. Egyik is, és a másik is bőségesen el van látva az üdvösséghez szükséges eszközökkel.

A szent hajlékok – monostorok -, nem emberi ész találmányai, hanem a Szent Lélek, az Isten ihlette Atyák által alapította azokat azok számára, akiket Isten elhív, vagy az Isten iránti szeretetből, hogy éppen sok bűnük következtében ott élnek.

A szerzetesi út – királyi út: az, aki belép a monostorba, és igazi szerzetessé lesz, annak nagy jutalomban lesz része.

Az, aki képes mindezt felfogni, azok számára a szent öregek azt mondják: hogy a monostorban magasabb tökéletességre lehet eljutni. A világban is lehet üdvözülni, de a nagyobb tökéletesség a monostorban érhető el. Hiszen az Írás is azt mondja: “A nőtlennek arra van gondja, hogy hogyan járjon az Úr kedvében, a nős azonban, hogy hogyan keresse felesége kedvét” (1Kor 7,23-33). Lám, ez a különbség a világ és a monostor között.

Viszont, a szerzetesi élet nem mindenki számára van kijelölve. Az ember hallja az Isten hívását – Maga az Úr az, Aki hívja őt a szolgálatra. A monostorba lépőket sokszor egoizmussal vádolják: Sok minden jót tehetett volna a világban, és ő pedig monostorba lépett! Ez – bűn! Senkit se zavarjon meg az ilyen beszéd. Ha egyszer az Úr valakit elhív, hogy szerzetesként szolgálja Őt, akkor mindent ott kell hagyni, és követni Isten hívását.

Ezért az Atyák arra intenek bennünket, hogy felesleges azon bölcselkednünk, hogy kinek alkalmas és ki nem a szerzetesi életre, vagy, hogy önmagunk számára különleges feladatot találjunk ki, mert akinek nem útja a szerzetesség, az ne is erőltesse azt. Mint arról már volt szó, a világban is sok út létezik, amely Istenhez és embertársunkhoz vezet: kétség kívül, szent dolog ez – másokat segítve, önmaga is üdvözül. Csak soha ne feledkezzünk meg az Úrról, és erőnkhöz mérten, tartsuk meg az Ő törvényeit. Az Igaz hitet pedig a világ semmilyen kincsére el ne cseréljétek.

Az Optyinai szent öregek tanításaiból. -Sf-

 

A szakadék szélén III.

2013/06/03

A csoda reményével mentem a sztarechez.

Gyakran fordul elő, hogy vissza szeretnék térni, belefeledkezni gyermekkorom fényes álmaiba, üldögélni a tiszta vizű folyó mellett, hallgatni a hullámok suttogását, de ehelyett valami miatt én mindig emlékezetem sötét labirintusában és egy elvarázsolt erdőben találom magamat.

Lépkedek ezen a sötét, csak nehezen járható ösvényen, igyekszem gyorsan elkerülni minden nyomorúságomat és szerencsétlenségemet, de mindemellett pontosan tudom, hogy ezek csupán csak képzelgések, a legszörnyűbb dolog még várat magára.

Én pedig nem akarok tovább haladni…

Az ember – örök gyermek, aki játszik az életével, és gyakran nem tudatosul benne, hogy ez kezében nem egy ártalmatlan játékszer, de egy halálos bomba. Egy bizonytalan lépés, egy bizonytalan mozdulat, egy elővigyázatlan szó – és a világ felrobban, apró darabokra hullik szét. És ha az ember nem pusztul el, akkor sokáig kell körbe járnia, összeszedve a törmeléket, megkísérelve, hogy valamiféle egészet alkosson belőle. Hogy élhessen. Hogy lélegezhessen. Hogy alkothasson és gondolkodhasson, és ne egy egykedvű tehetetlen gubóvá változzon.

Egy teljes örökkévalóságig tartott, amíg eljutottam Otradnojeba. Forró nyári nap volt, az égen az irgalmatlan nap, és amerre haladtam, az utcát nyárfavirág borította. Úgy tűnt számomra, hogy a mellettem elhaladók, mind az én gyalázatos benső állapotomra ujjal mutogatnak, fejüket csóválják, megszégyenítenek, megszólnak. Nekem viszont mindegy volt. Olyan fájdalmat éreztem, mintha valaki kést döfött volna a szívembe és nem akarja azt onnét kihúzni.

Vagy talán törődik is azzal az, aki halálos sebet kapott, hogy hogyan is néz ki ő mások szemében?

Bementem a templomba és mindenkit figyelmen kívül hagyva, elindultam arra a helyre, ahol általában a sztarec gyóntatni szokott. A gyóntatásnak már vége volt, ezért sokáig kellett kérlelnem valakit a templom szolgák közül, hogy hívja őt ki.

Végül kijött. Térdre ereszkedtem előtte, és feltártam minden förtelmemet, semmit el nem hallgatva. Nem szégyenkeztem. Nagyon elfáradtam már hordozni magamban a sok szennyet és nehézséget. A feketeségtől elvakultak a szemeim. Elhagytam a meleg és fényes világomat, egy nagyon messzi országba mentem, drága ékszereimet moslékra fecséreltem. Mulattam, amikor szorongás fogott el és rossz volt a helyzetem, most pedig eljöttem az én Atyámhoz, abban reménykedve, hogy befogad és megbocsát.

Minden bizonnyal sokáig beszéltem motyogva. Volt olyan pillanat, amikor teljesen megfeledkeztem róla, hogy a sztarec itt van mellettem. Majd amikor a vállamon megéreztem a kezének könnyű érintését, felemeltem a fejemet és végtelen szeretettel és könnyekkel teli égszínű szemeket láttam magam előtt.

Ilyen szemei voltak a fiamnak is, amikor megjelent nekem odaátról, negyven nappal a halála után, noha életében, mint két átláthatatlan fekete olajbogyó voltak a szemei.

A sztarec felállt, az oltár felé fordult, hangosan felsóhajtott: “Atyám!…” Ezután sokáig mozdulatlanul állt.

Majd amikor hozzám fordult, elámultam attól, hogy 85 éves létére milyen fiatal volt. Szemei sugárzottak, ajkán enyhe mosoly volt. A fény, egyfajta erőteljes, tapintható hulláma áradt belőle.

 A sötétség, amely az utóbbi időben annyira gyötört engem, elszállt, szívemről leesett a teher. A sztarec szó szerint megfogta és kihúzta szívemből a kést. Természetesen a fájdalom megmaradt, de ez a fájdalom a felgyógyulásomat szolgálta.

Átölelt, és vigasztalásomra valamit mondott. De becsületszavamra mondom, hogy nem voltam abban az állapotban, hogy valamit is megértsek, vagy meghalljak.

Nem messze a templomtól, lefeküdtem a fűbe, amint azt gyermekkoromban szoktam és ott feküdtem majdnem egész estig, érezve, hogy tetőtől talpig átjár engem az éltető fényforrás.

Mindig emlékezni fogok erre a névre: Tyichon atya…

pravoslavie.ru -Sf-