február 2010 havi archívum

Böjti oázis

2010/02/26

Máramaros egyik lelki oázisa a Szent Miklós monostor. Aki figyelemmel kíséri a zarándoklatokról szóló rovatot, az már ismeri ezt a szent helyet. A napokban, noha csak rövid időre is, de alkalmam volt ismét meglátogatni ezt a közösséget. A látogatás annál értékesebb volt, hogy böjti időszakra esett.

Feszült várakozásban telt a délelőtt, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül eljutni oda. A testvérek már vártak, és készültek fogadásunkra. A találkozás örömét fokozta az is, hogy elég időnk volt beszélgetni is, és egyben megpihenni az esti istentisztelet előtt, amely a böjtben a léleknek oázis, a testnek gyötrelem. A sok leborulások, az ismételt és újra elismerése annak, hogy gyöngék, esendőek vagyunk, igénybe veszi a testet, de annál nagyobb felszabadultságot biztosít és nyújt a lélek számára.

Szent Efrém imája magával ragadja az ember lelkét. Egyben a zsoltározás “morajlásában” érzi az ember, és megérti, hogy Istennek mindenre gondja van. Vagyis – nem vagyunk egyedül. A késő estébe nyúló szertartás után felüdülés volt a test megerősítése a közös asztal mellett.

Az éjszakába nyúló beszélgetés sok haszonnal járt. Szinte türelmetlenül vártuk a hajnali harangszót, amely újra imára hívott bennünket. Különös volt ez is, hiszen péntek lévén, a hajnali imákat az előre megszentelt adományok liturgiája követte.

Szinte észrevétlenül telt meg a templom sok-sok, inkább fiatallal, de voltak házaspárok, családok gyermekükkel a karjukon, és persze, nem hiányoztak a nagymamák, nagypapák sem. Miután Szent Elek ereklyéi előtt leborultak, sorra, mindenki – és nem túlzás – hiszen alig két-három ember kivételével, mindenki gyónni ment.

Tulajdonképpen, ez a lényege ennek a liturgiának, hogy a böjti napokon is a hívek részesüljenek a Szent Titkokban. Aki ismeri ezt a szertartást, az tudja, hogy ennek sajátos hangulata van. Valójában egy esti istentisztelet, áldozással egybekötve. A menete viszont, a dallamok, a sok-sok leborulás, valódi bűnbánatra hangolja az embert.

Milyen felemelő érzés látni, hogy, ebben a zűrzavaros világban még mindig vannak, akik gondolnak lelkük felfrissítésére, feltöltésére. Adja Isten, hogy ez sokáig így is maradjon. A szertartás négy órán át tartott. Senki sem leste az óráját, senki sem rohant sehová. Békésen vonult ki a nép a templomból, miután mindenki újra a Szent ereklyéihez járult.

Ezt tettük mi is, annak reményében, hogy még lesz alkalmunk újra átélni a böjt szent és imádságos pillanatait a testvérek körében.

Reklámok

Nagyböjt első vasárnapja

2010/02/20

Visszanyerte Krisztusnak Egyháza a legdrágább ékességét, a Megváltó Krisztus és az Istenanyja, és a szentek tisztaságos és szent képeinek örvendetes visszaállítását. Ujjong ezért és tündököl kégyelemben, s az eretnek sokaságot elűzve kiveti, és örvendve dicsőíti az emberszerető Istent, ki érette eltűrte az önként vállalt szenvedéseket. -Triódion

Amit ma fényesen ünnepel az Egyház, az nem éppen egy fényes korszak végét jelzi. Hosszú, bonyolult, időnként keserves időszakok váltották egymást, mire elérkezett a nap – 843. március 11. – és az Egyház testén keletkezett mély seb, orvoslásra talált. Győzött az igaz hit, bár nagy ára volt, de fényesen ünnepelt a császárváros, melynek utcáin diadalmenetben haladva, mindössze egyetlen, de a legkifejezőbb éneket hangoztatta a nép: Uram, irgalmazz!

Ma vonatkoztassuk magunkra ezt a harcot, és kérdezzük meg önmagunktól, hogy meddig tart még szívünkben, lelkünkben a jó és a rossz végtelennek tűnő harca? Mikor, és vajon egyáltalán valamikor elmondhatjuk-e magunkról, hogy gyöngeségeink, gyarlóságaink, esztelen cselekedeteink felett győzött az igaz hit, a józanész?

Az Ortodoxia győzelme akkor lesz igazán értékes és lelkileg hasznos számunkra, ha nem csupán, mint emléknap lesz az jelen a mi életünkben, amelyet évente megünneplünk, hanem saját életünkben személyes győzelemként elkönyvelt siker, minden evilági szenny felett.

Addig pedig, amíg eljutunk erre a pontra, ne szűnjön meg ajkunk mondani az imát: Uram, irgalmazz!

Tivadar nagyvértanú emléke Szent Mózes hajlékában

2010/02/20

Szent Mózes hajlékában, szent Tivadar emlékén, a hagyományoknak megfelelően, a szent liturgiát kolliva-áldás követte. Az idén az új testvér, új recept szerint készítette el a kollivát, amely elnyerte mindenki tetszését.

A nagyböjt első napja

2010/02/15

A reggeli istentisztelet szinte átmenet nélkül kapcsolódik a nap többi szertartásaihoz, azonban a test még nincs elfáradva. Még nem gyötör az éhség, mert a vajhagyó lakoma telítettséget okoz. Napközben kevés ember van a templomban, de estefele már egyre többen jönnek, gyülekeznek a Nagy Kánon olvasására. Az első hét istentiszteletei csodálatosak. A szertartások lassú, szinte vonagló menetét, csendes és alázatos hangulatát csak a néha-néha felhangzó papi fennhangok változtatják meg, amikor egyes részek végéhez érnek.

A templom és a szolgálattevők öltözete, a mécsesek alázatos lángjának csendes zizegése – ezek együttese egy sajátos hangulatot teremt. Eljuttatja az embert pont abba az állapotba, amelyre nagyon is szüksége van: lassan, nyugodtan imádkozni, sehová sem sietni.  A böjtnek ez egy nagyon fontos eleme, hogy megtanuljunk alábbhagyni a rohanásból.

A lelki ember szinte vágyakozik az ilyen pillanatokra, ezekre a szertartásokra, és szinte csalódást okoz számukra, amikor véget ér az böjt első hete. Még így is elég nehéz uralni a gondolatainkat, hiába egész idő alatt szemed követi a könyvekben a szöveget. Nem egyszer azon kapja magát az ember, hogy nem éppen böjti kívánságok kavarognak elméjében. És éppen ebben a pillanatban tudatosul benned, hogy milyen messze van mindez attól, ami éppen a templomban történik: Isten, légy irgalmas hozzám, elesetthez!

A sok leborulás, a zsoltárok olvasása a végtelenség érzetét kelti az emberben. Jelentkezik a fáradtság. Egyesek leülnek, mert a lékek készségét legyőzte a test gyöngesége. Ilyenkor nincs ünnepélyes pillanat a szertartások alatt, minden olyan egyhangú. Elmarad az ünnepélyes éneklés. Ezek után egyszer csak felcsillan a remény, ösztönzés, az örökkévalóság ígérete. A kórus erőteljesen énekli: Velünk az Isten!

Ezért a szertartás folytatásához új erőre kapsz, betölt reménnyel, a bűnbocsánat biztonságérzetével, és már a következő leborulásokhoz ismét erőre kapsz, könnyedén borulsz le, mert megértetted, hogy: Velünk az Isten!

ig Serafim

A bűnbánat kapujában

2010/02/12

Bár hihetetlennek tűnik, de a néhány hetes előkészületi idő eltelt. Két nap, és minden élesben történik. Az idén – február 15 – a böjt ideje hamar elérkezett. Azonban az erre az időszakra való felkészülés, ugyanolyan hosszú volt, mint máskor. Tegyük hát fel a kérdést, hogy vajon mivel töltöttük ezt az időszakot?

Volt-e időnk arra, hogy a bűnbánat kapujához közeledve, felmérjük az elkövetkezendő időszak komolyságát és fontosságát?

Esetleg hanyagul, ügyet sem vetve a keresztény ember számára rendkívül fontos időszak közelségére, éltük a mindennapjainkat?

Vagy talán gyáván, visszahúzódva várjuk, hogy majd minden megoldódik magától?

Ez utóbbi a legszörnyűbb dolog. Hiszen mindenkit felruházott Isten különféle adományokkal, hogy képes legyen megtenni az utat az örökkévalóságig. Ebben pedig a bűnbánatra való hajlandóság adománya is benne van. Csakis rajtunk múlik, hogy élünk-e vele, vagy minden eszközt felhasználva, arra törekszünk, hogy ezt kiirtsuk magukból.

Ennek oka lehet a rideg, önző magatartás, amikor azt hiszi az ember, hogy Isten törvényeinek betartása korlátokat szab számára. De még szörnyűbb a gyáva ember magatartása és hozzáállása.

Mondhatjuk úgy is, hogy a gyávaság a legnagyobb ellenségünk.

Gondoljuk csak el, hogy mennyi minden széppel és jóval felruházott bennünket Isten! Amikor pedig a gyávaság szelleme sarokba szorít, elszigetel bennünket az emberektől, a szeretettől, a lehetőségtől, hogy fejlesszük, kamatoztassuk a kapott lehetőségeket, nagyon fontos lenne, hogy ilyenkor tudatosuljon bennünk saját gyávaságunk.

Tegyük fel magunknak a kérdést ilyenkor, és vizsgáljuk meg cselekedeteinket, hogy mit tettünk, mire használtuk fel mindazt a lehetőséget, melyet Istentől kaptunk? Sikerült-e vajon azzá válnunk, amivé ezen isteni adományok révén válhattunk volna? Ha nem, akkor pedig mindezért bűnbánatot kell tartanunk és nem külsőlegesen, de a gyakorlatban. Nem elég mondogatni, hogy bűnösek, gyöngék, esendőek vagyunk. Ezek a szavak a lusta, hamis és gyáva ember szavai.

A bűnbánat kapujában állva, ne késlekedjünk, ne halogassuk a belépést. Az csak újabb, erőtlen és értelmetlen kifogásokat szül majd. Úgy, mint elkéstem, elszámítottam magamat, vagy netalán lusta, érdektelen, esetleg gyáva voltam?

A lelki virrasztás időszaka küszöbén állunk. Hányan vannak közöttünk, akik lelkileg átalusszák egész életüket. Ábrándoznak, képzelődnek, számukra még a nappal is éjszakává válik, életük esztendei pedig alvajárás. Elérkezett a legalkalmasabb idő ahhoz, hogy mindent jóvátegyünk. Ne késlekedjünk, de szívleljük meg Szent Pál apostol szavait: “Nagyon vigyázzatok tehát arra, hogyan éltek: ne oktalanul, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak.” – Ef 5,15-16.

ig Serafim

Az ítélet napja

2010/02/06

Semmire sem vagyunk készségesebbek és ráérőbbek, mint mások megítélésére, esetenként elítélésére. Elképesztő vehemenciával vetjük bele magunkat a mások dolgainak boncolgatásába. Hajlamosak vagyunk a jól ismert “biztosan így, meg úgy volt” jelszó fényében a legborzalmasabb forgatókönyvek képzelt és szóbeli megírására, amellyel nagy sikerre tehetnénk szert egy-egy szégyenteljes tele-novella kitalálásánál, de semmiképp sem teszünk szert dicséretre, ha keresztény szemszögből nézzük eme egyébként is elmarasztaló viselkedésünket.

Mennyi tudunk panaszkodni amiatt, amikor bennünket illetnek ilyen-olyan fantáziadús, általunk soha meg nem tett dolgok miatt! Milyen fájdalmas magatartást tanúsítunk ilyenkor, mert sajog a szívünk, elhagy erőnk, kedvünket szegi a további küzdelemhez. Nem fér hozzá kétség, hatalmas lelki erővel kell bírni az embernek, hogy embertársai ilyenfajta támadásaival szemben állva maradjon.

És mégis – amikor másokról van szó, milyen gyorsan megfeledkezünk arról, hogy amikor ezt velünk tették, mennyire érzékenyen érintett bennünket. Egy pillanatra sem gondolunk arra, hogy annak, akit épp célba vettünk találgatásainkkal, ugyanúgy a becsületébe gázolunk, ugyanolyan fájdalmat okozunk neki, mint amikor azt mások tették velünk.

Ilyenek vagyunk mi, emberek, amikor ítélkezünk. Ezzel azonban semmiképp sem teszünk szert dicsőségre, sem tisztességre. Mivel az ember tudása és képessége csak bizonyos határokig terjed, nem is leszünk sohasem alkalmasak arra, hogy igazságos ítéletet hozzunk, főleg nem akkor, ha a körülmények ismerete híján fogunk hozzá embertársaink dolgainak megítéléséhez.

Isten ítélete azonban a teljes igazság fényében történik. Ezért az Ő ítéletében a téves és helytelen ítélkezés lehetősége ki van zárva. Mivel az ember nem képes Isten módján ítéletet hozni, ezért sokszor nem értjük, sokszor méltatlankodunk, de nem egyszer felháborodunk azon, ahogyan Isten döntött. Nem vagyunk birtokában a végtelen tudásnak sem látásnak, sem semmilyen más ismeretnek, ezért csak az Isten iránti mélységes hit és bizalom hozhat békét és nyugalmat az ember szívébe, Isten ítéletének tekintetében.

Krisztus nyíltan megmondta, hogy mi és hogyan lesz az ítélet napján. Ezért sokkal inkább válna hasznunkra az, ha esendőségünk következményeként felgyülemlő és elmarasztalásunkat szolgáló cselekedeteinket és magatartásunkat, a jótéteményekkel ellensúlyoznánk. Ha életünk során sikeresek tudunk lenni az üdvhozó cselekedetek gyűjtögetésében, akkor azon a napon, amikor – eljön dicsőséggel az Emberfia, s vele mind az angyalok – hallani fogjuk, amint mondja: Jöjjetek, Atyám áldottai!

Út, amely az örök életre vezet

2010/02/05

Mindnyájan azt szeretnénk, hogy azoknak, akik megelőztek bennünket ezen az úton, valamint a magunk számára is,  irgalmazzon az Úr és tegyen méltóvá az örök életre.

Első halottak szombatja van az idén. Fontossági sorrendünkben holnap, a templom legyen az első.

Ragadjuk meg ezt az alkalmat, és közös fohászkodásban kérjük Isten irgalmát, magunk és hozzátartozóink számára, mert erre csak addig van lehetőségünk, amíg testben élünk.