február 2011 havi archívum

Az átok hatása

2011/02/24

utisenijeA piros ruhás Nő kézen fogva vonszolta a kockásnadrágos Kisfiút.  Az pedig minduntalan ellenkezett, nyafogott, és nem akart menni.

– Ha rosszalkodni fogsz – akkor itt hagylak. – És elengedve a Kisfiú kezét, továbbment.

Az égbolton felsuhant az átok démonja, mert megérezte, hogy lehetősége van munkálkodni. Villogott szivárvány tekintete, boldogan vigyorgott: “Elhagylak!”

A kockásnadrágos Kisfiú, felemelte rémült tekintetét, anyja felé emelte kezét és gyorsabban lépkedve azt mondta:

– Anya, ne hagyj el…

A piros ruhás Nő megkönnyebbülten fellélegzett, megfogta a fiú kezét és sietve a piacra mentek vásárolni.

Az égbolton, szárnyaival csendesen suhogva, az átok démonja repült utánuk.

 

***

A kockásnadrágos Kisfiú kedvetlenül jött haza az iskolából – az első rosszjegyét kapta, noha úgy általában jó tanuló volt, és szörnyen félt a piros ruhás Nő szemébe nézni. Izgalmában nem vette észre az asztal sarkán lévő csészét a nő kedvenc kávéjával és felborította. A kávé a fehér abroszra ömlött, a csésze leesett az asztalról és összetört, a zacc pedig a konyha halványrózsaszínű kályháján landolt.

-Ó, te rendetlen, – hördül fel a Nő, – az én kedvenc csészém… Na, hamar tűnj el innét!

Összeszedte a cserépdarabokat, letörölte a zaccot, kimosta az abroszt… A folt nem ment ki. Micsoda bosszúság!

Majd a kockásnadrágos Kisfiúhoz ment, aki úgy tett, mintha a házi feladatát csinálná, aztán a szokásos mozdulattal megfogta az ellenőrzőjét, kinyitotta azt, és… teljes erőből a kockásnadrágos Kisfiú fejére ütött vele.

– Kettes!

– Mama, szólalt meg az, – én… ő… olyan igazságtalan volt velem!

– Teveled mindenki igazságtalan!  – Miért is nem vétettem én el akkor! Gond nélkül élhetnék, – és sietve a konyhába ment vacsorát készíteni, ami egyben a másnapi reggeli is. Hiszen reggel dolgozni kell menni.

A kockásnadrágos Kisfiú sóhajtozva ült és a sarokban, a láthatatlan gonoszság halmaza fekete szárnyaiba burkolva magát, az átok démonja ült és szorgalmasan azt suttogta: “Nem hallgatott meg, nem kérdezte meg, fejen vágott és elment. Kettes, rendetlen… Eldob, eldob”.

***

Amikor a kockásnadrágos Kisfiú megtudta, hogy mit jelent az, hogy “elvétetni”, elszökött hazulról – abortusz, ha ezt megteszik, akkor a gyermek nem születik meg. “Ez azt jelenti, hogy anyám nem csak hogy egyszerűen el akart engem dobni, de azt akarta, hogy soha ne is létezzek!”

Ez megértve, elszökött hazulról. Azonban a rendőrök hamar rátaláltak a szomszédék pincéjében, ahol két napig ült, a fűtés meleg csövét ölelve fagyos kezeivel. A kockásnadrágos Kisfiú engedelmesen hazament a rendőrökkel. A piros ruhás Nő, kisírt szemekkel nyitott nekik ajtót.

Fáradtan leengedte karjait, és a konyhába ment, hogy felmelegítse, ami maradt ebédről.

A kockásnadrágos Kisfiú besurrant a szobájába, ágyba bújt és a takarót magára tekerte.

– Sírt, – a démon átkozódó szavait ismételgette, amely mellette ült és ügyeskedve kereste a szavakat.

– Na, igen, kinek van szüksége ilyen kellemetlenségre – a fiam megszökött. Netalán, már érkezett mindenkinek elmondani, hogy milyen egy rendetlen gyerek vagyok. Valójában, miért is szült meg engem? Nem vétetett el… Eldobni, eldobni…

A piros ruhás Nő, benézett a szobába és enni hívta a kockásnadrágos Kisfiút.

– Nem kérek, – vágta oda haragosan.

De azért felkelt és kiment a konyhába.

Az átok gonosz démonja örvendezve dörzsölte kezeit.

***

A kamaszoknak sohasem könnyű kijönni a szülőkkel, ezért saját környezetükben a megértést és tetteik igazolását keresik. A kockásnadrágos Kisfiú régóta barátkozott már a szomszédos házban élő gyerekekkel, ahol tisztelték őt, és megértették. Mindig meghallgatták őt, és azt mondták neki, hogy minden rendben lesz. És, hogy egy kis vidámság is kerekedjék, – inni és dohányozni is kell. A kockásnadrágos Kisfiúnak mindig volt elég pénze – anyja, a piros ruhás Nő, nem keresett rosszul, – amit ő mindig megosztott a baráti körével. Szokásukhoz híven, egy kicsit iszogattak, dohányoztak, jókat nevettek és hazamentek.

Ezen a napon azonban ütős fűre tettek szert, és a vigadalom elhúzódott. Hogy valójában mit is csináltak, arra a kockásnadrágos Kisfiú csak nehezen tudott visszaemlékezni, és nagyon szégyenkezett úgy önmaga, mint a barátai miatt. Meggörnyedve jött haza, szó szerint, mintha egy nehéz zsákot vitt volna a vállán.

– Mama…

– Ó, te,… kire is ütöttél vajon? És hol henteregtél?

– Mama… – igyekezett közbeszólni a kockásnadrágos Kisfiú.

– Ugyan, eredj már, te… Mosakodj meg, öltözz át és gyere enni.

A víz lemosta a szennyet testéről, kezeiről, de a vállára nehezedett súlyt nem tudta letenni. A körmös patáival settenkedő átok démonja, kitartóan végezte a dolgát. Kényelmesen elhelyezkedett a kockásnadrágos Kisfiú vállán, és egyenesen a fülébe suttogta:

– Minek neked ilyen élet? Barátaid nincsenek, gondolom, hogy ezt ma te meg is értetted. Nekik csak a pénzedre van szükségük. Anyádnak is könnyebb lesz nélküled – kevesebb gond, kevesebb baj…

– Minek is nekem ilyen élet? – ismételte meg a kockásnadrágos Kisfiú.

– Gyere enni!

– Nem kérek, – válaszolta haragosan a kockásnadrágos Kisfiú és becsapta a bejárati ajtót.

– Te hová mész? – kiáltott utána a piros ruhás Nő, de nem marasztalta.

“Kiőrjöngi magát, aztán visszajön, nem az első eset, – gondolta magában a piros ruhás Nő és elindult, hogy összeszedje mosáshoz a kockás nadrágos Kisfiú holmiját. – Hol koszolta ez így össze magát? A pincében hentergett, vagy mi?”.

Az ablakon túlról szörnyű kiáltozás és  majd egy nagy puffanás hallatszott. A piros ruhás Nő megriadt, az ablakhoz rohant, kinyitotta azt és elsápadva a padlóra ült. Noha már sötét volt, mégis felismerte az aszfalton elterülő fia testét. Felordított…

Az ablakon az átok démonja kukucskált be. A végletekig meg volt elégedve az elvégzett munkájával, és telve volt elhatározással, folytatni azt.

***

A piros ruhás Nő egy padon ült, sírt és mindössze egyetlen kérdést ismételgetett csupán: “Miért?”. Mellette láthatatlanul ott ült az átok démonja és mosolygott azon, ahogy emészti magát.

Nem messze tőle az ösvényen, egy Idegen nő sétált egy Idegen kisfiúval.

– Ne rosszalkodj, – mondta a nő, – mert lemondok rólad.

Az átok démonja megbökte a piros ruhás Nő könyökét:

– Nem emlékeztet ez téged semmire?

Az felemelte a fejét, és egyszeriben mindent megértett. Ő maga volt az, aki letaszította saját fiát a tetőről, ugyanezekkel a szavakkal…

– Hogyan élhetek így tovább? – sírta el magát a piros ruhás Nő.

– És minek neked tovább élni? Súgta a fülébe az átok démonja, közelebb ülve hozzá.

– Valami baj történt magával? – kérdezte együtt érzően egy világos köpenyes Férfi, aki leült a padra a Nő és a démon közé. A démon méltatlankodva odébb csúszott, de nem távozott.

A piros ruhás nő felemelte a fejét, a világos köpenyes Férfi szemébe nézett, könnyeit törölgetve.

– Meghalt a fiam, levetette magát a tetőről, én meg… – és észre sem vette, hogy kiönti lelkét a világos köpenyes Férfinak. – Nos, hogyan is éljek így, és minek is éljek?

– Nehéz ezzel együtt élni… Bonyolult. – a Férfi hallgatott egy ideig, majd azt mondta: – De azért Maga most sok mindent megértett, ugye?

A piros ruhás Nő válasz gyanánt bólintott.

– És ők, – és fejével intett az Idegen nő és az Idegen kisfiú irányában, – hiszen ők semmit sem tudnak. Valaki el kell, hogy mondja nekik.

– Köszönöm Önnek, – mondta a piros ruhás Nő és felállt a padról.

Az átok démonja gonoszul villogtatta szemeit – csontos kezei közül kicsúszott a munka.

– Ó, te, rendetlen, – mondogatta az Idegen nő az Idegen kisfiúnak.

– Kérem, hallgasson meg, – fordult feléje a piros ruhás Nő, – ne használjon ilyen szavakat.  Ezek átkot vonnak az Ön fiára.

Majd röviden elmondta, hogy mindezt ő maga is csak ma értette meg. Az Idegen nő kézen fogta az Idegen kisfiút, és magához szorította:

– Senkinek sem adlak oda, kedvesem! Bocsáss meg nekem. De azért légy mindig szófogadó.

– Rendben van, mama.

A piros ruhás Nő megfordult, és csenden haladt a fasor között.

– Hogyan is menekülhetünk meg az átoktól? – szólt utána kérdezve az Idegen nő.

A piros ruhás nő értetlenül visszanézett, láthatóan nem tudta a választ.

“Imádsággal” – mondta hangtalanul a világos köpenyes Férfi, aki még mindig ott ült a padon.

– Imádsággal, természetesen imádsággal, – ismételgette halkan a piros ruhás Nő.

Egy kicsit széthúzta vállát és elindult az öreg templom irányába. “Hogy is tudtam én azt korábban messze elkerülni? Be kell, hogy menjek imádkozni”.

Az átok démonja haragosan felzizzent, néhányat legyintett szárnyaival és az ég felé repült. Itt most végérvényesen ugrott a munka.

… a piros ruhás Nő a keskeny, tövises útra lépett. Mások segítik őt haladásában, és a világos köpenyes Férfinak már nincs több dolga. Világos köntösének két része, mintegy önmaguktól szárnyakká alakultak, és az angyal, hatalmas szárnycsapásokkal az égbe emelkedett.

materinstvo.ru – Sf.

Azokról, aki magukat méltatlannak tartják Krisztus Szent Titkainak vételére

2011/02/17

Vannak olyan emberek, akik nem részesülnek a Szent Titkokban azért, mert magukat arra méltatlannak tartják. Hogyan is tekintsünk erre? Véleményünk szerint, a következőképp kell erre tekintenünk: jó az, ha az emberek ráébrednek saját méltatlanságukra; ha azért nem járulnak a Kehelyhez, mert ráébredtek saját méltatlanságukra, valamint azért, mert ezt nem engedi meg nekik lelki atyjuk, az szintén helyes. Azonban, ha az ilyen emberek saját döntésük következtében nem járulnak a Szent Titkokhoz, akkor az utóbbi dolgot nem lehet jóváhagyni, mert ugyanis, mondjon bárki bármit, de a Szent Titkokhoz való járulás nélkül nem üdvözülhet az ember. Ha nem eszitek az Emberfia Testét és nem isszátok a Vérét, nem lesz élet bennetek – Jn 6,53.

Igen, akik önszántukból nem járulnak a Szent Titkokhoz, azok tettét nem igazolhatjuk, és mi ezt bizonyítékokkal is alátámasztjuk. Szárovi Szent Szeráfim egyik tanítványa a következőt beszéli el magáról: “Én, – mondja ő – Szeráfim atya áldásával, mind a tizenkét nagy ünnepen járulni szoktam a Szent Titkokhoz. Ezek előestjein csak egyszer ehettem, azt is csak mértékkel, a többi napokon pedig a testvérekkel együtt étkeztem, napjában kétszer.

Egyik ünnep előestéjén, a reggeli szertartás után, ittam teát és ettem némi proszforát; amikor pedig mindenki az ebédlőbe ment, én is velük tartottam és ettem. A vecsernye után egy vendég jött el hozzám és én a testvérek asztaláról hozott étellel vendégeltem meg őt, és magam is vele együtt ettem. Ezek után jutott eszembe, hogy a holnapi ünnep egyike a tizenkét nagy ünnepnek, ezért a Szent Titkokhoz kell majd járulnom, ezért csak egyszer lett volna szabad étkeznem. Ekkor kétségeskedni kezdtem és mennél tovább gondolkodtam, annál jobban gyötörtek kétségeim.

Rémisztő gondolatok rengetege kavargott a fejemben. Elképzeltem, hogy amennyiben bátorkodok járulni a Szent Titkokhoz, akkor abban az esetben az Úr halállal sújt le rám. Ezzel együtt, igyekeztem figyelmen kívül hagyni az elmémben zajló harcot, és annak legyőzésére törekedtem, hogy ne zárjam ki magamat a Szentségek vételéből, és hozzáfogtam az előkészülethez – elolvastam az imákat, majd gyóntam. Annak ellenére, hogy a lelkiatya áldását adta a Szentségek vételére, és azt mondta, hogy minden kétségeskedés nélkül áldozhatok, mert Urunk Jézus Krisztus érdemei feloldoznak bennünket bűneiktől, lelkem mélyén mégsem nyugodtam meg. Az ellenség semmiképp sem tudta elviselni a felette aratott győzelmet, és minden eszközzel azon volt, hogy távol tartsa lelkemet a Jézussal való egyesüléstől.

Másnap, a liturgia közben, ugyanazokkal a gondolatokkal támadott engem, de sokkal erősebben. Amikor pedig a szolgáló pap áldásával magamra vettem a sztiháriont, amelyben általában a Titkokhoz szoktam járulni, gyötrelmeim szélsőséges méretet öltöttek. Krisztus Megváltónk érdemeiben való reménység helyett, amelyek eltakarják összes bűneinket, azt képzeltem el, hogy Isten ítéletét követően, méltatlanságom következtében és a szent öreg parancsának figyelmen kívül hagyása miatt, tűzben fogok égni, vagy élve elnyel a föld a templomban álló nép szemeláttára, amikor a Szent Kehelyhez járulok.

Végül is én már abban a pillanatban pokoli tűzben égtem és láthatóan pusztulásnak indultam kétségeim miatt. Ebben a pillanatban azonban, valamiféle megmagyarázhatatlan benyomás által vezérelve, bementem a szent oltárba. Minden gondolkodás nélkül mentem be oda, mintha az Őrangyalom hívott volna, Szeráfim atya imái által.

Ez az a pillanat volt, amikor a szent öreg épp magához vette a Titkokat. A szolgáló pap pedig épp a Királyi ajtó kinyitására készült. Ránéztem Szeráfim atyára és láttam, hogy kezével jelzett nekem.

Félelemmel telten és mély ájtatossággal megkerültem a szent oltárt, és Szeráfim atya lábaihoz borultam. Az öreg felsegített engem, megcsókol és azt mondta: “Ha egy óceánt is töltenénk meg könnyeinkkel, még akkor sem tudnánk eléggé kifejezni hálánkat az Úrnak azért, amit Ő ingyen áraszt reánk, táplálva bennünket az Ő Legtisztább Testével és Vérével, amelyek megmosnak, megtisztítnak, életre hoznak, feltámasztanak bennünket. Éppen ezért, kétségek és szomorúság nélkül közeledj; csak erősen hidd, hogy ez valóban a mi Urunk Jézus Krisztus Teste és Vére, amelyek összes bűneink meggyógyítására adatnak nekünk”.

Én ismét az öreg lábaihoz borultam, megcsókoltam kezeit, majd a lelkesedéstől ujjongva kimentem az oltárból, olyan hittel és szeretettel, mint amilyennel még én, véleményem szerint, sohasem járultam a Szentségekhez.

Így hát azok tettét, akik önkényesen különítik el magukat a Szent Titkoktól, magukat arra méltatlannak ítélve, nem igazolhatjuk, mivel üdvösségünk ellensége az ilyen embereknek gyakran azt sugallja, hogy maradjanak távol a Kehelytől, mint ahogyan arra Szeráfim fent említett tanítványa is törekedett.

“Az ellenség – mondja ő -, minden igyekezetével azon volt, hogy lelkemet távol tartsa a Jézussal való egyesüléstől. Az ellenség másnap is rám támadott ugyanazokkal a gyilkos gondolatokkal”.

Azt, hogy a Szentségektől való önkényes távolmaradás helytelen, a józan ítélkező képesség is alátámasztja. Az emberek azért nem járulnak a Kehelyhez, mert méltatlannak tartják rá magukat. És ki mondta azt nekik, hogy ők valamikor is méltóak lesznek rá? Ha valamikor is azt mondanák, hogy méltóak, akkor ezzel csak a saját gőgjük lesz nyilvánvalóvá és súlyosan vétkeznek, mert a Szentáldozás előtt nem a méltóságot kell dicsérni, de beismerni saját méltatlanságunkat és bűnösségünket.

Hiszem Uram, és vallom, hogy valóban Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, aki eljöttél a világra, hogy a bűnösöket üdvözítsd, akik között első én vagyok. Így kell, hogy beszéljen az, aki a Szentáldozáshoz járul, vagyis kinyilvánítani, hogy ő a bűnösök között az első, és nem dicsérni önmagát, a farizeushoz hasonlóan, és nem hivalkodni önnön vélt méltóságával és érdemeivel Isten előtt.

Mindezért tehát, a Szent Titkoktól való önkényes távolmaradás, miután felismertük saját méltatlanságunkat, lelki atyátok előzetes utasítása és döntése nélkül nem szabad távol tartani magatokat a Szentáldozástól. Ha ő arra utasít, hogy egy ideig ne áldozzatok, akkor ne is tegyétek, de ha viszont ő parancsolja és áldását adja, akkor bátran közeledjetek a kegyelem Oltárához, emlékezve arra, hogy Jézus Krisztus, Isten Fiának Vére, minden bűnt lemos rólunk – 1Jn 1,7. Ámin.

Az Isten utáni éhség

2011/02/09

…mert majd eltelnek vele (Mt.5,6)

Az Istent kereső ember, aki kapcsolatra törekszik Vele, Dávid szavai szerint töltekezik Isten jelenlétével: “Ám én igazságban meglátom színedet, s arcod fog betölteni, ha fölébredek”. Zsoltár 16,15. Vagyis, betelik ő, amikor érzékeli Isten jelenlétét és megízleli az Ő létét. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy az az ember, akinek személyes kapcsolata van Istennel, nem érez magában semmiféle ürességet. Ugyanis, Isten kegyelme csodálatos sajátossággal rendelkezik: függetlenül attól, hogy nagy szent, vagy csak egy egyszerű ember törekszik arra, hogy Istennel találkozzon, mindenki megkapja a tudást és a kegyelem tapasztalatát, megízleli azt, átéli az Isten jelenlétet.

Attól függetlenül, hogy sok vagy kevés az emberben a kegyelem, sohasem lesz olyan érzése, hogy mintha vákuum lenne a lelkében. Az az ember, akik Istennel él, érzi a teljességet, mégpedig a tökéletes teljességet. Éppen ezért, ő már nem táplál magában vonzalmat valami más iránt, amire korábban szüksége volt ahhoz, hogy betöltse a lelkében létező űrt, elfecsérelni az időt, vagy elnyomni az érdeklődést. Sokszor tesszük fel a kérdést, hogy ez, vagy amaz nem bűn-e. Például, hogy bűn-e a dohányzás? Bűn-e az ivás? Bűn-e diszkóba járni, vagy bárhová, ahová manapság járnak? Vajon, bűn-e mindez?

Nem adhatunk választ ezekre a kérdésekre, mert ezek helytelen kérdések. Ha egyenes választ adnánk rájuk, akkor a válasz helytelen lenne. De azt azonban elmondhatjuk, hogy annak az embernek, akinek van kapcsolata Istennel, nincs szüksége a dohányzásra, ivásra, vagy az utcán való bolyongásra ahhoz, hogy elüsse az időt. Ugyanis ő érzi magában a teljességet, a kiegyensúlyozottságot, és ez arra ösztönzi őt, hogy őrizkedjen minden felesleges dologtól, hogy kiegyensúlyozott és boldog maradhasson.

Sokat fáradozunk azon, hogy ezernyi dologgal töltsük meg életünket. Például, vannak olyan emberek, akik a bennük lévő pusztaság miatt, a vásárlás őrületébe vetik bele magukat. Természetes mindez jót tesz a kereskedelemnek, de az ember számára ez lelki gondot jelent.

Az Egyház a vagyontalanságról beszél nekünk: ne törekedj arra, hogy valamit birtokolj, hogy semmitől se függjél; elégedj meg azzal, amid van; másra nincs is szükséged. A vagyontalanság a szerzetesség kútfejének számít – nem rendelkezhetnek saját vagyonnal. Miért? Hogy tanulják meg az életüket ne segédeszközökre alapozni, de egyenesen állni. Hogy ne nyugtalankodjanak amiatt, hogy betöltsék az űrt mindenféle szennyel és sekély dologgal. Vagy pedig, Pajszij sztarec szavai szerint, ne terheljük szívünket, hogy majd ne legyen szükségünk egy egész takarítóbrigádra ahhoz, hogy megtisztítsák azt attól a sok szeméttől, amit te összegyűjtöttél magadban.

Egyik alkalommal, Pajszij atyának hoztak egy kávéfőzőt. Semmi ilyesmi nem volt nála, mert ő maga nem foglalkozott étel készítésével. Mindössze egy tejes bögréje volt, amit vízforralásra alakított át, hogy a vendégeinek teát tudjon főzni.  Mivel megtudták, hogy milyen módon készíti a teát, ezért is hozták neki a kávéfőzőt. Pajszij atya azt mondta az ajándékozónak: “Miért hoztad nekem ezt a kávéfőzőt, hiszen nincs is nálam hely ahová tehetném? Vagyis, ez azt jelenti, hogy hoznod kell nekem egy polcot, szöget, kalapácsot, hogy a falhoz rögzítsük. Aztán még, eme edény tisztítására alkalmas eszközt is… Úgyhogy, hagyd csak meg magadnak ezt a kávéfőzőt, én pedig továbbra is megelégszem a csuporral, amely már jó ideje szolgál engem”.

Amikor személyesen is meglátogattam Pajszij atyát, egyszeriben csodálkoztam és ámultam, hogy milyen egyszerűségben él. Semmi sem volt a cellájában. Nem tudom, hogy el tudjátok-e képzelni, hogy az ember egy olyan házban él, amelyben semmi sincs. Néhány faláda volt csak ot, amelyek tetején régi ruhák hevertek. A falakon papír-ikonok voltak. Amikor átköltözött, mindössze két táskára valót vitt magával. Télen, amikor hideg volt, az összes ruháját magára vette, és viccesen azt mondta, hogyha elmegy, nem szükséges, hogy valamiért visszajöjjön, mert mindene nála van. Halála után keresni kezdték, hogy van-e olyan dolog, amit elvihetnének, de semmit sem találtak.

Egyik alkalommal egy ember jött el hozzá. Amikor észrevette, hogy a vendég fázik, egyik ruháját ráadta. A vendégnek “dicső gondolata” támadt – levágta a ruháról a gombokat, és mint áldást, magával vitte. Amikor Pajszij atya észrevette, hogy egyetlen gomb sem maradt a ruháján, … lám, mit is tett ő? Vesszőből darabokat vágott és a gombok helyére erősítette azokat.

Nagy szerencsétlenség az, amikor az emberben pusztaság honol. Ennek keletkezésének oka pedig, a sok felesleges dolog birtoklása. Olyan dolgoké, amelyektől választ nem kapsz. Ez az ember lelki világában létező pusztaság. Válaszainkban figyelmesnek kell lennünk, amikor kérdéseket tesznek fel nekünk. Különösen akkor, amikor a gyerekek kérdeznek. Ne hagyjátok figyelmen kívül gyermekeitek kérdéseit. Válaszoljatok nekik komolyan, és ne gyermeki naivitással. Komolyan, de úgy, mint egy gyermek, hogy megértsék, hogy a válasz komoly és igaz. Ha képtelenek vagyunk választ adni mindarra, ami bennünket körülvesz, akkor lelki világunkban megjelenik a pusztaság.

De amikor az ember kapcsolatot teremt Istennel, akkor megszűnik a keresgélés, ami korábban jelen volt életében. Akkor pedig önmagának teszi fel a kérdést: Miért is foglalkoztam én korábban mindezzel, bolyongva jobbra, balra, szórakozást keresve, hogy múlassam az időt, szükségét érezve ezeknek a dolgoknak, órákon át a tükör előtt ülve, ácsorogva emitt-amott? – és sehol sem találja ennek okát. Néha pedig ez a sok hiábavalóság nevetségesnek is tűnik.

Egyik alkalommal, a zebránál a piros lámpánál álltam, és egy fodrászszalont vettem észre. Benézve az ablakon át, megpillantottam az odaérkező szerencsétlen asszonyokat. Csak sajnálni lehet őket látván, hogy mi mindent kell ott elviselniük, és hogy mennyi időt vesztegetnek el erre. Minden bizonnyal gyakran, gyakrabban, mint évente egyszer jönnek ide. És vannak olyanok is, akik naponta. Ezt nézni – kínszenvedés. Nem is beszélve arról, hogy mindez felesleges. A lényeg, amit mondani akarok: az ember nem lakhat jól mesterséges eledellel. De nem elegendő számára a gyerekeledel sem. Hát még a lelki dolgokban.

Az ember akkor lesz bensőleg állhatatos, ha szilárd étellel táplálkozik. Ez a szilárd étel pedig az Isten jelenléte. Természetesen, ilyenkor az ember teltséget, jóllakottságot, boldogságot érez. Csakis akkor érezheti az igazi boldogságot, szabadságot és az ő emberi életének nagyságát. Nem tudom, éreztétek-e valaha, hogy az ember, örvendezve létezése miatt, örvendezve tekinthet önmagára, – önimádat és nárcizmus nélkül -, látván, hogy milyen bölcsességgel teremtette  Isten a világot és az embert, mindenkit és bennünket magunkat is.

Ebben az állapotban az ember örömtől repesve megy Isten felé, és amikor megérzi ezt a teljességet, akkor már nem táplál magában olyan fájdalmas érzelmeket, mint a harag, irigység, félszegség, gyanakvás, és az olyanokat, hogy “ezt ő tette velem”,ő mondta nekem”, és “ő vette el tőlem”. Tárgyilagosan ez valójában így lehetne: mondta, tette, elvette – azonban már lelki világunkban ez nem okoz semmiféle pusztaságot, mert számunkra semmilyen jelentőséggel nem bír. Ami fontos, az az, hogy meg van bennünk az Istennel való kapcsolat teljessége, valamint, hogy Krisztus szavaival töltekezünk. Így az ember jól van lakva és betelve az Isteni jelenléttel.

Amikor szükségét érezzük annak, hogy valamit megtegyünk, meg kell kérdezni önmagunktól, hogy miért is tesszük épp azt, amit. Mi szükségünk van, például arra a bizonyos dologra? Hogy betöltsük a bennünk lévő pusztaságot? Hogy értelmessé tegyük életünket?  Hogy igazoljuk létünket? Vagy talán azért, mert külső követelésnek engedelmeskedünk, – amennyiben kapcsolatunk Istennel nem az egyetlen -, hogy szükséges-e?

Így pedig, ha minden gondot boncolgatunk: közösségi, családi, személyes, akkor végül is az ember önmagához jut el. Eljutva pedig önmagához, tovább halad és rájön, hogy mindez honnét ered – az Istennel való kapcsolat hiányából. Ebből származik minden további rossz, és minden olyanná lesz, ahogyan azt mi már ismerjük.

A külvilág gondjai: háborúk, éhség, nyomor, bűnözés, kábítószerek – eme fa gyümölcsei. A kábítószert használó ember gondja nem csupán a drog használatában áll – az csupán a gyümölcs. A kábítószer mögött ezernyi más dolog rejlik, egy hosszú történet. Miért használ az ember drogokat? Hogyan jutott idáig? Miért van rá szüksége? Ha meg van benned a benső teljesség, fogod-e ezeket keresni? Amikor ismét visszaesik, akkor elveszti szabadságát és a drog rabjává lesz. De ugyanígy történik minden más szenvedély tekintetében is. Amikor a “szenvedélyek elleni harcról” beszélünk, akkor a szenvedély szolgaságáról teszünk tanúságot, annak szükségességéről, ami azt jelenti: hogy nincs bennünk minden elrendezve úgy, hogy tökéletesen működne. Ez annak a jele, hogy pusztaság van benned, ami miatt pedig az azt betöltő dolgok szükséglete jelentkezik, hogy kielégüljön éhséged. Ami viszont azt jelenti, hogy gondjaid vannak – Magával az Istennel való kapcsolatot illető gondjaid.

Митрополит Лимассольский Афанасий

Pravoslavie.ru – диакон Георгий Максимов

-Sf-

Az egyszerű embereknek az imáról

2011/02/04

Mint hajdanán az apostolok mondták az Úrnak: Taníts meg minket imádkozni – Lk 11,1 -, úgy most is sokan fordulnak hozzánk az egyszerű nép közül és kérdezik, hogy hogyan is kell nekik imádkozni, milyen imákat olvassanak. Ők azt mondják magukról: “Mi dolgozó emberek vagyunk, hosszú imák végzésére képtelenek vagyunk azért, mert hajnaltól sötétedésig a mezőn dolgozunk, de ugyanúgy ősszel és télen is el vagyunk foglalva a munkával. Mit tegyünk hát?”.

Nos, mit is válaszoljunk az ilyeneknek? Hogyan oldjuk meg értetlenségüket? Azért, mert Szárovi Szeráfimnál gyönyörű megoldásra találtunk a felmerült kérdések tekintetében, amelyeket az egyszerű emberek oly gyakran tesznek fel nekünk, a szóban forgó kérdéseikkel a szent öreghez irányítjuk őket. Nálunk Ő sokkal jobban tud nekik beszélni arról, hogy hogyan is imádkozzanak, milyen imákat olvassanak.

Figyeljetek hát, egyszerű emberek, mit mond nektek a Szárovi szent küzdő. Lám, mit is mond Ő.

“Felkelvén álmából, mindenki vesse magára a kereszt jelét, és egy bizonyos helyen állva, olvassa az üdvös imát, amelyet Maga az Üdvözítő adott nekünk, vagyis a Miatyánkot – háromszor. Majd ugyanúgy háromszor az Istennek Szűz Szülőjét, majd végezetül a Hitvallást, egyszer.

Beteljesítvén ezt az imarendet, minden keresztény hadd menjen a maga dolgára. Munka közben, legyen az odahaza, vagy útközben, mondja csendesen,: Uram, Jézus Krisztus Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön. Ha pedig emberek társaságában van, akkor csak elméjében mondja: Uram, irgalmazz, és ezt így folytassa délig. Ebéd előtt pedig ismételje meg a reggeli imarendet.

Ebéd után pedig, dolog közben, mindenki mondja szintén csendben: Legszentebb Istenszülő, üdvözíts engem, bűnöst – és így folytassa egész késő éjjelig. Amennyiben sikerül egy bizonyos időre egyedül lennünk, akkor ezt imádkozzuk: Uram, Jézus Krisztus, az Istenszülő közbenjárására, könyörülj rajtam, bűnösön. Majd lefekvés előtt, minden keresztény ismételje meg a reggeli imarendet, és keresztet vetve magára, térjen aludni. Amennyiben a keresztény ember tartja magát ehhez az egyszerű szabályhoz úgy, mint egy üdvözítő bástyához a világ hívságai között, és alázattal végzi azt, az a keresztényi tökéletesség mértékére és az isteni szeretetre jut el. Azért, mert az említett három imádság – a kereszténység alapja: Az első, mint amelyet Maga az Úr adott, minden ima képmása. A másodikat az Arkangyal hozta a mennyből, Szűz Mária üdvözléseként, mint az Úr Anyjának. A Hiszekegy pedig, röviden magába foglalja a keresztény hit az üdvözítő dogmáit.

Íme, itt a válasz, egyszerű emberek számára, hogy hogyan is kell, hogy imádkozzatok, milyen imákat olvassatok. A boldogságos öreg, fent említett szavai nyomán, természetesen, meg kell, hogy győződjetek arról, hogy részetekről a ti helyzetetekben, semmilyen végeláthatatlan, vagy számotokra érthetetlen imádkozásra nincs szükség. Hanem sokkal inkább a rövid imák végzését ajánljuk nektek, de azért ezzel együtt a legfontosabbakat az összes ima közül. A leginkább tanító jellegűeket, és mélységesen meghatóakat, de egyben vigasztalókat is.

Végül is, mi bír annál nagyobb tanító jelleggel, mint például az Úr imádsága? Néhány szóban benne foglaltatik minden kérés, amelyekkel a keresztény ember fordulhat és köteles is fordulni az ő Mennyei Atyjához. Az Uram, irgalmazz imádsága pedig, a legalázatosabbnak kell, hogy legyen minden irgalmat kereső bűnös számára. Az Istennek Szűz Szülője pedig a legvigasztalóbb ima kell, hogy legyen számunkra, mint a mi Urunk és Istenünk, az Üdvözítő Jézus Krisztus Születéséről való, Mennyből kapott hír.

Mindezek tekintetében, elegendő lesz részetekről az is, ha imádkozni fogtok úgy, ahogyan azt a szent öreg tanácsolta nektek, és az általa ajánlott imákat fogjátok olvasni. Azok rövidek és csak néhány van belőlük, de azok, mint ahogyan hallhattátok, elvezethetnek benneteket a keresztényi tökéletességre és az isteni szeretetre – amit elérni mindnyájatokat méltasson is az Úr, az Ő irgalmassága által. Ámin.