október 2009 havi archívum

Sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak

2009/10/31

Isusova_modlitba

Az Egyház tanítói arról beszélnek, hogy az ember lelki élete teljes mértékben függ az ő lelkiismeretének állapotától. A szentatyák gondolatai szerint a lelkiismeret nem más, mint az emberben lakozó Isten hangja, amely előre figyelmezteti őt az élet természetes rendjét megbontó mindenféle elhajlástól.

Elmondhatjuk tehát, hogy az emberben a legjelentősebb és a legértékesebb a lelkiismeret, mert attól, hogy az milyen állapotban van, függ az ember életének a minősége. Nevezetesen, ebből a nézőpontból tekintve válik érthetővé az élet ama lebénulása, mellyel manapság találkozunk: az istentelenség nagyon hosszú ideje alatt, a bűn rengeteg terhe halmozódott fel, amely elgyengítette a lelkiismeretet, elsüllyesztette a hit hajóját: „őrizd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet néhányan elvetettek, s ezért hajótörést szenvedtek a hitben” 1Tim 1,19.

Úgy néz ki, hogy fontos lenne napjainkban, megtartva az egészséges ítélőképességet, megoldást találni eme szörnyű teher tekintetében. Újra értelmezni mindent és hozzálátni a lelkiismeret, a tisztesség, és a méltóság megújításához – ahhoz, ami után kell, hogy az emberi természet vágyakozzon. De mit is látunk? Az értelmes és a nélkülözhetetlen lelki megtisztulás helyett, az érzéki szenny árjai borítják el az embert.

A csupán az érzékiség szintjére lesüllyedő életforma abban rejlik, hogy az elhatalmasodott érzékiség mintegy leföldeli az embert, önimádóvá és egoistává formálja. Az egoizmus pedig kegyetlenséget, igazságtalanságot, és a test kényeztetésére szolgáló betölthetetlen vágyakozást szül. Innét származik a lelkiség elhalása és az erkölcsösség kötelességéréről való megfeledkezés. Minden feláldozásra kerül, mert amikor az ember túllép a lelkiismereten – amely a legnagyobb akadályt jelenti a bűn útján -, akkor minden más vele együtt pusztul. A szenvedélyek által eltiporva a lelkiismeretet, az ember elállatiasodik.

A lelkiismeret védelmezi az embert a csupán csak érzéki életmódtól, mintegy választófalat alkot annak mértéken felüli elhatalmasodása ellen. Az orthodox Egyház azt tanítja, hogy a lelkiség útján a legfőbb akadályként az érzékiség bizonyul. Egészében, az érzékiség – ez az, ami mindig a megtartóztatás hiányát szenvedi, ugyanis az ember az érzékiség segítségével, mintegy szétfolyik, rendezetlen vágyai sikátorában vonaglik.

A mértéken felüli érzékiség mint egy fal áll az ember és az Isten között. Vagyis, amikor az ember eltapossa a lelkiismeretet, akkor elveszíti fogékonyságát Isten irányában. Lám, miért is van az, hogy a keresztényellenes erők minden eszközt és minden lehetőséget felhasználnak az érzékiség propagálására, eltörölve ezzel a határt a megengedett és a nem megengedett között… Az érzékiség által elvész a jelenvaló lelki élet vágya és lehetősége, vagyis az Istennel való élet.

Az orthodoxiától nem idegen az érzéki élet. Az ember test és lélek – lelkiség és érzékiség – létének két oldala, azonban a két oldal egymáshoz való viszonyulását éppen a lelkiismeret szabályozza. Érzékeinknek a lelkiségtől áthatottnak kell lenniük, amit az ész irányit a forma szépségével körvonalazva. Csak a szépség jeleníti meg az élet arculatát, amivel szemben a féktelenség, állati életmód a személyes halált jelenti.

A jelenvaló és a jövendő kísértések nagysága érzéki tobzódásunkban rejlik, és az embert a tiltott örömök felé húzzák, melyek segítségével saját lelke romlására tör. Mindemellett tudatosan keverednek a fogalmak és a jelenségek.

Eljön az idő (és már el is múlt), amikor sokan szeretnének elszámolni a történtekkel, de nem tudnak. Az Evangélium azt mondja: „sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak” – Lk 13,24.

Miért van ez így? Minden bizonnyal azért, mert volt idő, amikor be tudtak volna menni, de süketek maradtak saját lelkiismeretük hangjával szemben, könnyelműen akartak élni. Mit sem törődve azzal, hogy mindezért egyszer fizetni kell.  Az emberben viszont minden kölcsönhatású, és amikor lerombolja a lelkiismeret korlátait, akkor gyengül az akarat, elborul az elme, kialszik az élet. Ha az embereknek nem lesz lelkiismeretük, minden elvész, minden szétoszlik, elborít mindent a vér.

Az emberek, akik vigyáznak a lelkiismeretükre, megőrzik készségüket az erkölcsös környezetben való tájékozódásra, és birtokolják a világ reális látását. Rájuk nem hat ijesztően az ördög semmiféle támadása, mivel érzékeik a jó és a rossz megkülönböztetésének rutinját birtokolják.

Nehéz lelkiismeretesen élni, de másképp lehetetlen megőrizni a lelki egészséget. Minden ember előtt ott áll a dilemma: eltelni mindennel, vagy értelmesnek maradni. Aki figyel lelkiismeretére, az tudja, hogy az megajándékozza az embert jelenvaló örömökkel. Ugyanakkor nincs szerencsétlenebb annál az embernél, aki elveszítette éberségét a lelkiismerete tekintetében. Nagyon fontos, hogy ezt időben megértsük.

Jelen életünkben démoni erővel és erőszakossággal hatolnak az ember tudatába mindenféle lelkiismeretlen hatalmak. A rossz ilyen vad felvirágzása nem lehet, hogy ne ébressze fel az egészségesen gondolkodó embereket, hiszen magától értetődő, hogy feltehetően jobb éhes embernek, mintsem jóllakott állatnak lenni. És csakis mindenben a lelkiismeret előírásaihoz való figyelmes viszonyulás, amely előírások kötelességeket rónak az emberre, segít megőrizni az ő méltóságát, és teljesíteni emberi és keresztényi kötelességét.

протоиерeй  Иоанн Гончаpов írásaiból fordította – Sf-

Halloween és kereszténység

2009/10/29

Manapság  is sokan a keresztények közül is harsogva ünneplik a halloweent. Igyekeznek is elkészíteni a töklámpást, melynek aztán nagy vigadalommal örvendeznek. Ez, a pogányság szimbóluma, sajnos sok keresztény ember életében zavart okoz. Nem képesek külön választani azt, ami keresztényi attól, ami szöges ellentétben áll vele. Amikor pedig felhívja az egyház az ilyen emberek figyelmét arra, hogy a halloween-partyk és a hozzá kapcsolódó mindenféle praktikák, mégsem tartoznak egy keresztény ember életéhez, akkor az első döbbenet után azonnal elhárítják a felelősséget azzal, hogy ez csupán ártatlan játék..

Hogy mennyire nem az, érdemes megismerni ennek eredetét, és tartalmi jelentőségét. Talán egy rövid összefoglaló gondolkodásra készteti azokat a magát kereszténynek valló embereket, akik úgy vélik, hogy nincs ebben semmi kivetnivaló.

Mi is pontosan Halloween ünnepe?

Ősi kelta ünnep, az Írországban és Skóciában élő törzsek ezen a napon ünnepelték az újévet – a Samhain-t, vagyis “a nyár végét” és ilyenkor egyszerre hódoltak a Napisten és a holtak Ura előtt.

Hitük szerint ugyanis ezen a napon tért vissza a földre azoknak a bűnösöknek a lelke, akik az elmúlt esztendőkben haltak meg, és azóta állatok testében “léteztek”. Megfelelő áldozatok bemutatásával ezen a napon engesztelést lehetett szerezni az elhunytaknak, hogy ezáltal átkelhessenek a mennyországba. Kétségtelenül a legismertebb jelképe Halloween-nek a faragott töklámpás.

Mióta ünnep a Halloween?

A legtöbb országban ismerik a Halloween ünnepét. Éjjel rémisztő jelmezekbe bújnak, kísértet történeteket mesélnek, mulatnak és természetesen töklámpásokat faragnak.

Egy máig fennmaradt hiedelem szerint október utolsó napján az eltávozott lelkek ilyenkor útra kelnek, addig barangolnak, amíg meg nem találják egykori lakhelyüket, és ezen az éjszakán megpróbálnak visszatérni a világba. Már a kelták is védekeztek a biztonságukat veszélyeztető esemény ellen: házaikban eloltották a tüzet, hogy a hideg és barátságtalan tűzhely ne vonzza a hazalátogató szellemeket, és a tökéletes megtévesztés érdekében szellemnek öltözve parádéztak az utcákon, hogy a Gonoszt a végsőkig megzavarják, hogy aztán könnyebben elűzhessék.

A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol az ártó szellemeket, és űzték el a hideget.

Halloween szimbóluma, hosszú évszázadok óta a kivájt töklámpás, az ún. Jack-lámpa, amely eredetileg kettős célt szolgált: egyrészt távol tartotta a gonosz szellemeket, másrészt pedig így világítottak a halottak szellemeinek, hogy azok hazatalálhassanak.

Napjainkra már itthon is egyre inkább divatos lett a Mindenszenteket megelőző nap bulizós, játékos hangulata. Bevett szokás lett a halloween-party, melynek eredete, amint láthatjuk nem keresztényi. Ez azonban nem gátolja meg a mulatni vágyó keresztényeket abban, hogy a pogány tartalommal megtöltött vigadalmon részt vegyen. Sokan engedik, hogy gyermekeik előszeretettel kapjanak az alkalmon, hogy  boszorkányos és ijesztő ruhákat öltsenek, kivájt tökökből lámpásokat készítsenek. Arra mit sem gondolva, hogy az általánosságban bevett szokás szerint, a szeretteinkért való gyertyagyújtás november elsején meghitt és családi esemény, nem fér össze a halloweeni tobzódásokkal, mert itt az emlékezés és a lélek  halhatatlanságába  vetett hit  fontosabb a zajos őrjöngésnél. Ne engedjük, hogy  a külföldről átvett és a kereszténységhez semmilyen formában nem kapcsolódó szokások megváltoztassák hagyományainkat!

Az – edenkert.hu – nyomán

Szent Demeter vértanú – október 26.

2009/10/26

DimitrijSol.-vmc.2Szent Demeter († 304) az ortodox egyház egyik legtiszteltebb szentje, mind görög, mind szláv területen találkozunk nevével, ünnepével. A görögöknél ő Szaloniki városának védőszentje, a szlávok pedig az ünnepét megelőző szombaton tartják a halottakról való megemlékezést. Nyugati területeken azonban nem volt ilyen népszerű, a szentéletrajz-gyűjtemények említik ugyan vértanúságát, de a nyugati személynevek között például már nemigen találjuk Demeter nevét, s szenvedésének, csodáinak sem született annyi feldolgozása, elbeszélése, mint a görögöknél vagy a szlávoknál.

Egészen másként volt ez Magyarországon, ahol a kezdetektől fogva mint magyar szentet tisztelték, s nevével még ma is lépten-nyomon találkozunk személy- és helységneveink sorában (gyakran a népies Dömötör formában). Ennek oka, hogy vértanúságának elbeszélései között találunk egy olyan szenvedéstörténetet, mely Demeter születési helyéül Sirmium (később: Szávaszentdemeter, ma: Sremska Mitrovica) városát jelöli meg, vértanúsága színhelyeként pedig – már a görög és a szláv nyelvű hagyománnyal összhangban – Szaloniki városát említi. Más, egészen korai források azonban még vértanúságát is Sirmiumba helyezik, ahol egyébként egészen a XIV. század közepéig fennállt egy Szent Demeter monostor, mely egyenesen a konstantinápolyi patriarcha joghatósága alá tartozott, s amelyben görög, szláv és magyar szerzetesek éltek együtt.

A Szent Demeterre vonatkozó legősibb forrásaink egy szír nyelvű egyházi naptár (martyrologium) és a Szent Jeromos neve alatt fennmaradt naptár, az ún. Martyrologium Hieronymianum Demeterre vonatkozó adatai, melyek még április kilencedikével kapcsolatban említik a szentet, s mint sirmiumi diakónusra hivatkoznak rá.

A görög hagyományban általában három passió-típust szokás megkülönböztetni: az első – a legkorábbi – egy rövid történet, amelyet minden valószínűség szerint a VI. században újra feldolgoztak, s ebben a második variációban találjuk meg Nesztor és Demeter kapcsolatának kifejtését, míg a harmadik, legbővebb elbeszélés már a X. századból maradt ránk. Mindezek mellett számos dicsőítő beszéd, prédikáció és himnusz is készült a szent tiszteletére az évszázadok során.

A Demeterre vonatkozó szláv hagyomány minden valószínűség szerint a görög életrajzok nyomán halad. Fontos azonban megemlíteni, hogy az egyházi szláv nyelvű irodalom egyik legelső alkotása is kapcsolatban áll Demeterrel. A vértanú tiszteletére végzett istentisztelet szövegét ugyanis a X. században a szlávok apostola, Szent Metód írta meg, de később is számos olyan művet találunk a szláv egyházi irodalomban, mely kapcsolatban áll a vértanú alakjával.

A katolikus egyházban Demeter sosem tett szert olyan népszerűségre, mint az ortodoxoknál, de azért, ha szórványosan is, találkozunk mind a három görög életrajzi változat egy-egy latin fordításával, ezek azonban sosem mentek át igazán a nyugat-európai köztudatba. Ezt bizonyítja, hogy Demeter nem került be a szentek életét összefoglaló legnépszerűbb gyűjtemény, a XIII. századi Arany Legenda (Legenda Aurea) szentjei közé sem, ezért a magyaroknak, akik országuk szentjét tisztelték Demeterben, – néhány más életrajzzal együtt – külön függelékben kellett a nagy gyűjtemény életrajzaihoz csatolniuk Demeter legendáját. Ez a latin nyelvű magyar Demeter-legenda jelenik meg aztán a magyarországi prédikátorok, Temesvári Pelbárt és az Érdy-kódex ismeretlen szerzőjének beszédeiben. E legenda forrásainak és kialakulásának kérdése máig sincs tisztázva, az azonban valószínű, hogy kapcsolatban áll az előzőekben említett ún. második görög életrajzzal, s elképzelhető, hogy ortodox vonatkozásai is vannak.

A következőkben az egyik első összefüggő magyar nyelvemlékből, a XVI. század elején íródott Érdy-kódexből közöljük Demeter vértanúságának történetét, mely ezen életrajznak első és egyetlen magyar nyelvű feldolgozása.

Szent Demeter mártírnak ünnepéről

Dicsőséges Szent Demeter mártír, mint írásban találjok, támada ezen Magyarországból, Szerémségnek tartományából, és azon várasban születék, melyet annak utána az ő szent nevére nevezének, kinek szava Szent Demeter neve. Kinek (t.i. Demeternek) ő(sei) nagy jeles nemből valának. Atyjának Adorján úr, anyjának Theogona asszony vala neve. Római császár udvarában nagy nevezetességben valának.

Mikoron azért ez Szent Demeter nagy jó elméjű ifjú volna, adák oskolában bölcsességre, és miért Úr Istennek malasztja vala ő benne, időnek elétte nagy bölcs ember lén benne (belőle), és hajtá magát Krisztusnak szolgálatjára. Mindent int és tanít vala az igazságnak útára, gyakorta prédikálván Úr Istennek országát, és nagy sokakat teremt vala ez szent hitre, úgy hogy immáran mindenütt híre-neve vala jámborságának.

És mikoron lakoznék Thesszalonika várasában, történék, hogy azon időben, római császár Maximianus, ki nagy kegyetlen vala az szegény keresztyénekhez, szálla le Thesszalonika várasában. És vala (történt, hogy), hol Krisztusnak hű szolgáit találja vala, mind elrekkenteti (megölette) vala; még annak felette meg is ajándékozza vala ki keresztyént ölt volna. Vala pedig az császárral egy gonosz óriás fajzat, ki mindennel bajt vonzzon (bajt vívott) vala, és az keresztyéneket csak ölében szorítja vala és azonnal ki kél vala lelkök. Annak okáért az császárnál nagy tisztösségben és szeretetben [volt]. Kinek (t.i. az óriásnak) Libeus vala neve, oláh nemzet (t.i. származású volt).

Bódogságos Szent Demeter pedig semmit nem felelvén – mint kivel az Úr Isten vala – de szabadon és minden bátorsággal prédikálja vala ez szent hitöt és nagy sok pogán népek hozzá folyam[od]ván, tanítja vala és megkereszteli vala őket. Császár pedig, mikoron az keresztyéneket háborgatná, Szent Demeter előbe járulván, szabadon megfogák őtet és császár elében vivék. Az időben pedig az gonosz, vérben telhetetlen császár vala az bajvívó helyen, kinek (t. i. a küzdelemnek) harcolására nagy mesterséggel ugyan (t. i. olyan) kégyet (stadiont) alkottatott vala, kiben az bajt vínák, és senki az rekeszből ki nem mehetött, mígnem egyik megölte az másikat, és az győzödelmesnek ottan ajándékot adtanak. És nagy sok számtalan nép fut vala reá (oda) nézni.

Itt, az kégyben nagy sokakat meggyőz vala az császár bajvívó vitéze, kin az kegyetlen császárnak nagy öröme vala, hogy az alföldi (talán: egyszerű) vitézek közül senki nem válhatnék hozzá, ez ilyen veszedelmes tekéntetnek (látványosságnak) helyére. Hol Maximianus császár személy szerént előbe vonják Szent Demeter vitézt és bevádolák ott, mivel keresztyén volna és az megfeszültnek (megfeszítettnek) hitét prédikállaná. Reátekéntvén Szent Demeternek angyal színű szép orcájára, és hogy Krisztus Jézust szabadon vallaná, egy ideiglen (egy időre) – úgy mint (mintegy) könyörülvén őrajta – hagyá, hogy ugyanott az játéknak helyén rekesztenék be egy kamorában és erősen őriznék, míg császár akarná. Mikoron bement volna Krisztus szolgája az kamorában, láta egy skarablya (skorpió) férget fel mászni az lábán. Hogy megfujja őtet és megölje, Szent Demeter szent keresztnek jegyét veté reá és ottan ketté hasada az gonosz mérgös állat.

Azonközben Úr Istennek szent angyala jelenék neki szemlátomást, mondván: “Békesség hozzád, Krisztus Jézusnak szerelmes híve.” És egy szép koronát tén fejében és megbíztatá őtet: “Légy erős és bátor ez kegyetleneknek előttök, semmit ne félj, mert Krisztus örök koronát szerzött tenéked az örök dicsőségbe” – és elenyészék.

Az időben vala egy jámbor ifjú keresztyén az bajvívó helyen, kinek Nesztor vala neve, Szent Demeternek felette jó barátja, ki befutamék Szent Demeterhez az kamorában és le esvén lábai előtt mondá: “Ez mai napon énnékem bajt kell felvennem az Libeus óriással, az császár bajnokával, kérlek, imádj érettem, hogy segéljen meg az Úr Isten az te szent imádságodnak miatta.” Ottan bódogságus Szent Demeter minden testére keresztöt hánya és mondá: “Íme az Libeust is meggyőzöd, szent mártíromságnak koronáját is veszöd örök dicsőségre.”

És elméne Nesztor vitéz az Libeus óriás vitéz ellen, és mikoron az kégyben egybe akarnának menni, Maximianus császár ott nézvén és az számtalan sok nép, imádságot tén előszőr és mondá: “Úr Isten, ki Szent Dávid királynak az óriás ellen diadalmat adál, segéts meg engemet is ez te szent nevedben, hogy mind ez gonosz vitéz, mind az kegyetlen fejedelem szégyenüljenek meg ez mai napon.” És annak utánna egybe hajítván csucsájokat (dárdájukat), elesék az császár bajnoka, és kimúlék ez világból.

Azt látván az császár mondhatatlan elkeserödék rajta, hogy nem történék úgy, amint akarja vala és nagy  bánattal fel mene az palotában‚ és hagyá, hogy Nesztor vitéznek azonnal az váras kapuján vennék fejét és azonképpen mártíromságot szenvede. Szent Demeter vitéznek pedig Krisztus Jézus megjelenék és monda: “Idvez légy Demeter, én szerető hívem, kiben énnekem minden kellemetességöm vagyon, immáran énhozzám jössz szent mártíromságnak koronájával örökkül örökké lakozni az örök dicsőségnek boldogságában.” Szent Demeter azonnal le esvén az földre, imádá ő kegyes Urát, Teremtőjét hálát adván ő felségének, hogy őtet arra választotta volna, és monda: “Én kegyelmes Uram, és én Istenem, kérlek tégödet, hogy valaki ő nyomorúságában én nevemben könyörgend (könyörög) te szent felségödnek, hallgattassanak meg. És valamely vitéz hadban lévén énbennem bízandik, oltalmazzad meg őtet veszedelemtűl az te erős jogodnak (valószínűleg: jobbodnak) miatta. És valaki nagy erős kórságban lévén én hozzám kiáltand, te [cselekedj] irgalmasságot ővele. Monda Krisztus: “Meghallgattalak minden kérelmésödben, én szerető szolgám.” És szent Demeter nagy örömmel hálát ada rajta ő felségének.

Azonközben lén oly, hogy [vala]ki mondaná az császárnak, mert az Libeus vitéz halálának Demeter volna minden oka, és monda Maximianus császár: “Mikoron én ma az ütközet nézni mennék nagy gonosz szerencse talála.” És nagy haraggal parancsolá, hogy szent Demetert izen kéd (azonmód) elkoncolnák. Azonnal az urához hasonlatus kegyetlen hóhér beméne az fogházban, és szent Demeternek szüvében üté az tőrt, és annak felette nagy sok seböt tén rajta; azonképpen szenvede szent mártíromságot.

Vala pedig szent Demeternek es (talán: egy) jámbor Farkas nevű szolgája, aki látván az ő urának halálát, kivevé [annak] gyűrűjét ujjából és véres palástját, és nagy sok kórokat, betegöket és ördöngösöket vigaszt (gyógyít) vala velök. Azt hallván Maximianus császár azt is megmártírizáltatá és nagy sok hű keresztyéneket ölete meg az időben. Nagy dühös haragjában szent Demeternek testét vetteté az árnyékszékben. De Úr Istennek hatalma miatt megtartaték minden veszedelemtül. És az hű keresztyének annak utána felgyűjtvén nagy tisztöletes helyen eltemeték, és nagy sok irgalmak (csodák) lettek, lesznek is az ő szent koporsójánál mind ez napiglan, kiknek miatta dicsértetik az Úr Isten az ő szerelmetes vitéz szolgájával örökkül örökké. Mi is dicsérjök, szerelmes atyámfiai az ő szentséges ünnepének napján, hogy légyen segödelem minden nyomorúságunkban, élvén és kimúlván. Ámen.

magyarorthodoxia.org

Lelket gyötrő gondolatok

2009/10/22

dumy_001Hányszor hagyja el hívő ember ajkát a panasz szava: …már imádkozni sem bírok…
Azonban ilyenkor kellene a legmeggyőzőbben tudatosítanunk elménkben azt, hogy ebben a pillanatban van a legnagyobb szükségünk arra, hogy mindennél jobban imádságban – imádsággal harcoljunk lelkünk ellensége ellen.

Egyiptomi Szent Makáriosz írásaiban ezt találjuk:

Evagriosz apát elmondása szerint: “Amikor a lélek gondolatai és a test szenvedélyei kínoztak, elmentem Makáriosz apáthoz, és így szóltam: Atyám, mondj nekem egy szót, mely ismét életkedvvel tölt el. Makáriosz apát ezt mondta: Vesd horgonyodat az imádság mélységébe, és életed csónaka Isten kegyelmének segítségével kiállja a sátán minden hullámverését, s ennek a sötét, csalóka és hiú világnak minden áradását és viharát.

Tovább kérdeztem: Mit jelent a csónak, a horgony meg a lánc, és a kő, amely azt tartja?

Makáriosz apát így válaszolt: A csónak a szíved, őrködj fölötte. A horgony lánca a lelked. A horgonyt kösd Jézus Krisztushoz, hiszen Ő szegletkő, akinek hatalma van minden áradás és ördögi hullámverés fölött, mely a szenteket ostromolja. Igyekezzünk minden lélegzetvétellel mondani: Uram, Jézus Krisztus irgalmazz nekem; magasztallak Téged Uram Jézus, siess segítségemre.

Ugyanúgy történik az ördöggel is, mint a hallal a hullámban: Harcol ellene, de anélkül, hogy sejtené, foglyul esik. Ha a mi Urunk, Jézus Krisztus üdvözítő nevének erejében vetettünk alapot, az ellenünk felkorbácsolt viharok és hullámok foglyul ejtik, és ártalmatlanná teszik az ördögöt.”

Halottak szombatjára készülve

2009/10/19

napahidnyj_stolA következő szombatot (október 24.) az Egyház a halottak emlékezetének szenteli. Közös imádságra gyűlünk össze ezen a napon a templomban, majd, lehetőségeinkhez mérten a temetőkertbe is ellátogatunk. Az utóbbinál azonban sokkal fontosabb az előző, mivel az ima, amelyet elhunytjainkért mondunk, olyan, mint a fájó sebre tett gyógyító balzsam. A következő példa szolgáljon ösztönzésül számunkra.

Történt egyszer, hogy Leonyid atya, az egyik optinyai sztarec tanítványának, Pálnak, rettenetes halállal halt meg szülője, mégpedig öngyilkosság által…

A szerető fiú mélységes szomorúsággal vette ennek hírét. Nagy fájdalmát a sztarec elé tárta:

„Szülőm szerencsétlen halála számomra nagyon nehéz kereszt. Igen, én most keresztre feszítve érzem magam, melynek fájdalmai a sírig kísérnek. Előábrázolva a bűnösök számára a rettenetes örökkévalóságot, hol már nincs mód bűnbánatra, és ezért gyötrődöm az örök kínszenvedés gondolatatától, mely szülőmre vár, a haldokló bűnbánatának hiánya miatt. Mondd meg atyám, mivel vigasztalódhatom nagy bánatomban?”

Az atya ezt válaszolta: „Mind magadat, mind szülődet, ajánld Isten mindenható, mindenek felett bölcs akaratába. Ne kutasd a Felséges csodáit. A keserűség megbékélő mezején alázatos bölcsességgel igyekezz megerősíteni magadat. A szeretet és fiúi kötelességed teljesítéséből következően, imádkozz a Jóságos Teremtőhöz.”

„De milyen formában imádkozzak az ilyenekért?”

„A jótétemény és okosság lelke szerint így imádkozz: Keresd Uram, elveszett atyám lelkét: ha lehetséges, könyörülj rajta! A Te kimondhatatlan ítéleted szerint. Ne legyen elmarasztalásomra ezen könyörgésem. Azonban legyen meg a Te akaratod! A Magasságos jobbjába helyezve szívedet.

Természetesen, nem Isten akarata volt az, ami szülőddel történt. De most annak Mindenható kezében van, Aki élet és halál ura, Aki üdvözít, kárhozatba, pokolba taszít, vagy onnét kiemel. Ezért nem szükséges, hogy mértéken felül bánkódj. Azt mondod: „Szeretem szülőmet, ezért is bánkódom vígasztalhatatlanul.” – Helyes. Viszont Isten összehasonlíthatatlanul jobban szerette és szereti őt.  Ez azt jelenti, hogy számodra nem marad más, minthogy szülőd helyzetét az örökkévalóságban, Isten jóságába és irgalmába helyezd, aki ha úgy határoz, hogy irgalmaz a bűnösnek, ki ellenkezhet Vele?”.

A bűn betegség

2009/10/19

Nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn (Róm. 7, 19-20).

Mint a gyermek, aki szüntelen hozzáér a tűzhöz és sír, az emberiség is szüntelen a bűn és a vágyak tüzéhez nyúl és sír, szenved, de újra és újra belenyúl… nem fogja fel, hogy a szellemi infantilizmus állapotában van… (Joann (Sahovszkoj) érsek).

Protoijerej Alekszej Uminszkij

A bűn – betegség. A bűnvallás pedig nem jelent mindig azonnali gyógyulást.

Ha a bűn valóságosan kiég az emberből, akkor a gyónás után olyan erős gyűlöletet érzünk a bűn iránt, hogy még a bűn gondolata is azonnali belső küzdelmet vált ki bennünk. Ez azt jelenti, hogy az ember megtisztult a bűnétől és megszabadult tőle. De előfordul (igaz, rendkívül ritkán), hogy a mély szívbéli bűnbánat még azt is megakadályozza, hogy a bűn megközelíthessen minket. A bűn gondolatának még a közeledése is a lélekben a teljes erővel való ellenállás vágyát váltja ki. Azonban a bűn – különösen a kisebb bűnök – az emberi lélek krónikus állapota. Nagyon szomorú és fájdalmas ezt belátni, de ez így van.

A súlyos betegség után az ember általában még hosszú ideig gyenge, lábadozik, például a lábtörés után senki nem tud könnyedén lábraállni, a járáshoz pedig botra van szüksége. Így van a gyónás után is: a bűn megbocsáttatik, de ahhoz, hogy ettől fogva életünkben elkerüljük azt, emlékeznünk kell rá és félnünk kell azt újra elkövetni. Az Úr néha meghagyja az emberben a bűn miatti fájdalom és a bűnnek való alávetettség érzését, amely védelmez bennünket a további hibáktól, hogy ne szünjünk meg vádolni önmagunkat és érezzük, hogy milyen rettenetes a bűn, milyen súlyos, mennyire nehéz vele élni. A kellemetlenség, a zavarodottság és a fájdalom még nagyon hosszú ideig megmaradhat az ember lelkében. Az embert szomorúság tölti el, kínlódik, a szíve elnehezedett, de ez a szomorúság és ez a nehézség védelmezi őt a további hibáktól.

Bár, sajnos, nem mindig.

Sok olyan bűnünk van, amelyeket kénytelenek vagyunk állandóan meggyónni, különösen azokat, amelyek a gőgünkkel, a sértődékenységünkkel, a sértett önérzetünkkel kapcsolatosak. Mintha megbánnánk ezeket, de a sértést megbocsátani nem vagyunk képesek, nagyon szeretnénk, ha képesek lennénk szívünkből kihúzni a tüskéket, valahogy valóságosan meggyógyulni, de ez mégsem sikerül azonnal.

Az emberek gyakran mondják zavarukban: “Miért járjak gyónni mindig ugyanazokkal a bűnökkel?” De a valóságban az az ember, aki szellemi-lelki feszültségben él, és munkálkodik önmagán, ha erőfeszítéseket tesz, akkor bár a bűn megmarad benne, de ez már nem ugyanaz a bűn. A bűnbánatunk fokozatosan megfosztja a bűnt a felettünk való hatalmától.

Újra és újra megbánjuk a már meggyónt bűneinket, de minden alkalommal úgy tesszük ezt, hogy már egy másik szinten vagyunk: másképp tudatosítjuk bűnünket, más oldalairól vesszük észre, lehet, hogy ugyanazzal a szóval nevezzük meg, de már teljesen más bűnről beszélünk. Hiszen a bűn sokrétű. Sok felületes és mély szintje van, és az embernek gyakran sok réteget kell lefejtenie, míg eljut a valóságos középpontjáig. Akár egész élete ezzel telik el.

Úgy tűnik, szüntelen körbe-körbe járunk, de ez inkább hasonlít a szerpentinen való felfelé haladáshoz a hegy oldalán. Mozgásunk – nem körforgás, hanem a szellemi emelkedés spirálja. A legfontosabb, hogy ne álljunk meg, hanem mindig haladjunk előre, ne egyszerűen ismerjük el a bűnt mint krónikus betegségünket (abban élek, megszoktam, nagyjából tudjom, hogy éljek vele együtt, de gyógyítani nem akarom magam, mert úgy gondolom, hogy ez felesleges és értelmetlen – ez helytelen gondolkodás), hanem emlékezzünk arra, hogy az Úr azért adja nekünk a betegségeket, hogy meggyógyuljunk. Még a gyógyíthatatlanokat is…

-fordította: -km-

Amikor imádkozni akarunk

2009/10/16

deti1Ha mások életéért, hitéért és lelki belátásáért imádkozol, tedd fel magadnak a kérdést, hogy ezt igazán, őszintén, s nem csupán a nyelveddel teszed-e. Teljes szívedből kívánod-e nekik ezeket az áldásokat? Magad is törekszel-e ezekre? Nem maradsz-e a szenvedélyek rabja? Lásd, az Úr az Ő fenséges szemével néz mindent. Illően, a szív egyszerűségében, lángoló lélekkel kell kérni Őt.

Ha a szív érzéketlen marad az ima szavainak az igazságával szemben, ez a szív hitetlenségéből és bűnösségünk fásultságából származik. Ez pedig a büszkeség rejtett érzéséből ered. Az imádság átéléséből ismerheti fel az ember, hogy büszke, vagy alázatos-e; minél bensőségesebb és lángolóbb az ima, annál alázatosabb az imádkozó, s minél érzéketlenebb az imában, annál büszkébb.

Amiképpen gyakran előfordul az életben, hogy más van az ember szívében, mint ami az ajkán, vagyis meghasonlott, ily módon nemegyszer kétszínűnek bizonyul a szív titkait ismerő Isten színe előtt való imádságban is. Mást mond, mást gondol, és más van a szívében, ha pedig — ami sokszor megesik — fel is fogja az imádságot és annak értelmét, a szíve mégis részvétlen marad iránta, lelkileg halott lévén, ily módon csak a levegőbe beszél, önmagát áltatva abban a hiszemben, hogy egy ilyen imával kedvében járhat az Istennek. Óh, különös, bűnös meghasonlottság! Ez a bűnbeesésünk keserű gyümölcse és bizonyítéka. Milyen könnyen hajlik a szívünk a hazugságra az imában és az emberekkel való érintkezésben. „Minden ember hazug” (Vö. Zsolt 116 [115],11). Ez hát a hazugság oszlopa. A kereszténynek mindent el kell követnie azért, hogy gyökerestől kitépje a hazugságot a szívéből, és helyébe a színtiszta igazságot ültesse. Úgy kell hozzákezdeni az imádsághoz, mint egy olyan dologhoz, ahol mindenekelőtt a szív igazságán múlik minden, az Úr szavának megfelelően: „lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24). Ha megtanultuk, hogy imádság közben igazat mondjunk a szívünkben, az életben sem engedjük meg magunknak a hazugságot. Az őszinte és igaz imádság, amely megtisztítja a hazugságtól a szívünket, az élet dolgaiban is megoltalmazza azt. Miként lehet azonban megtanulni, hogy imádkozáskor igazat mondjunk a szívünkben? Az ima minden szavát a szívünkbe kell vezetnünk, a szívünkbe kell bocsátanunk, mélyen át kell éreznünk az igazságát, és be kell látnunk annak szükségességét, amit az imádságban Istentől kérünk, s az irántunk való nagy és megszámlálhatatlan jótéteményeiért való szívbéli hálaadás szükséges voltát. Szívből magasztalnunk kell az Isten műveiben megnyilvánuló hatalmas és bölcs cselekedeteket.

Kronstadti szt. János – részlet