május 2011 havi archívum

Az öreg és az örökkévalóság – II.

2011/05/28

– De a kereszténység előtt is emberek éltek, akiket ugyanaz az Isten teremtett, – mondom. – Miért nem tudták szeretni egymást Krisztus előtt? Miért nem tudták arcukat egymáshoz tartani és odaadni az ingüket? Miért volt szükség Krisztus szavaira és halálára? – szerettem volna hozzátenni: „miért volt szükség olyan parancsra, ami a valóságban nem működik?”.

– Akkor nem volt megváltás. Krisztus váltott meg az átokból és a halálból. Ő adott lehetőséget minden embernek a bűnbánatra, hogy visszatérjen ahhoz az állapothoz, amiben teremtetett, vagyis az istenismerethez. Korábban az ember erre nem volt képes, mert átok alatt élt.

– Az ember jónak vagy rossznak születik?

– Mindenekelőtt, van lelkiismerete és törekvés arra, hogy megismerje az élet értelmét. Minden ember Isten Gondviselésében él. Isten mindent megad nekünk az élethez. Megadta azt, hogy képesek vagyunk szülni, szaporodni, lehetőségünk van az ismeretek megszerzésére, adott nekünk levegőt, a föld gyümölcseit.

– De az ember mindezt pusztítja, és hamarosan végleg elpusztítja…

– Ha minden ember úgy élne, ahogy a törvények, a keresztény hit és a lelkiismeret törvényei megkövetelik, akkor mindenből elég lenne. Hiszen miből jött létre Oroszország? A hitből. És túlélt minden nehézséget, a tatár-mongol igát, a zavaros időket, a napóleoni támadást, a két világháborút.

– Ön szerint az ember élhet úgy, hogy megtartja mind az állam, mind a lelkiismeret, mind pedig a hit törvényeit? Néha ezek összeegyeztethetetlenek…

– Mindenkinek lehetősége van arra, hogy így éljen.

– Ön egyszerűen nem tudja, hogy mire képesek azok az emberek, akik e törvények szerint élnek… Azok az emberek, akiket Krisztus megváltott… – szeretném folytatni, elmondani a sztarecnek, hogy a földön mindenütt háború folyik, hogy az emberek egymást ölik, végül, hogy a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancs nem működik és soha nem is fog működni. De megállok, látom, elfáradt már, majd hirtelen eszembe jutnak a fenyőfák Optyinában. Az évszázados fenyőfák, a szkiti kályháiból az ég felé szálló füst, a monostor évszázados nyugalma: ez a sztarec világa! Nem szabad átrángatnom egy másik világba. Szeretetből nem.

– Ki az, aki gyilkolásra készteti őket? – kérdezi hirtelen hangosan a szterc, mintha a gondolataimban olvasott volna.

– Az embert meg lehet ölni csak úgy… – mosolyodok el fanyarul.

– A terroristák – folytatja hangosan, – Beszlánban hány gyermeket megöltek… többszáz gyermek halt meg. Ez mind az emberi rosszakarat következménye.

– Hogy lehet ez, ha Isten az embert jónak teremtette… jóságosnak… lelkiismeretesnek… és még szeretetet is adott nekik…?

– Szeretetet adott nekik, de az ember maga választhat a jó és a rossz között. Nem lehet elvenni az embertől ezt a jogát, mert akkor megszűnik ember lenni. Ha elvesszük az akaratát, akkor olyan lesz, mint egy bábu: ahová fordítják, oda megy. Az ember attól teljes értékű, mert van akarata. Hogy megpróbáltasson. Már a paradicsomban rendelkezett akarattal. Ha megtartja Isten parancsolatát, akkor az maradhat, aminek Isten teremtette. De nem tartotta meg, megszegte és kiűzetett a paradicsomból. És most sem tartja meg.

– Miért? Ön nem szegi meg, más sem szegi meg, azok meg megszegik. Miért? Az ország el van telve a rosszal, dühödtséggel. De ezeket az embereket is Isten teremtette. Miért gyilkolnak ezek az Isten által teremtett emberek ily nyugodtan?

– Azt gondolják, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azt gondolják, hogy a gyilkolással jót cselekednek és elérik a céljukat. Érted? Mondd meg nekem, a kommunisták miért gyilkoltak? Fel akarták építeni a fényes jövőt, de az emberben nem Isten teremtményét látták, akinek szabad akarata van. Ezért mindenkit, aki másképp gondolkodott, kivégeztek vagy a Szolovkiba küldtek. Még a gyermekeket is. Még azokat is, akik haldokoltak. A Szent Háromság Szent Szergij Lavra elöljárója már a halálán volt, amikor Butovóba vitték és megölték! – A sztarec egy kicsit felemelkedik a levegőbe. Megértem őt, hogy számára azoknak az éveknek az eseményei fontosabbak és élénkebbek benne, mint a mostani történések. Mivel ezek azelőtt történtek, hogy a fenyőerdő az élete részévé vált volna, nekem meg valóban nem szabad átráncigálnom a valóságba.

* * *

Mit tudok a sztarecről? 1932-ben született Sztanovoj Lodogyez faluban. Aljosa Nozdrinnak hívták. Családját száműzték, mert nem akartak belépni a kolhozba. Amikor Nozdrinék visszatértek a faluba, nagyapja, az Istenszülő Oltalma templom sztarosztája, vascipőt készített magának, és abban járt, tiltakozásul a kollektivizációval szemben. A sztarecet kortársai kinevették, amikor hóna alatt a cipőjével mezítláb a templomba szaladt. A templomnál felvette a cipőjét és bement imádkozni. Tudom, hogy kéregetett. Tudom, hogy nem szeret erről beszélni. Azt mondják, 1943-ban hatással volt a kurszki csata kimenetelére: a németek motorbiciklivel mellette haladtak el a falusi úton és elejtették az erősítéseket jelölő térképet, amit a fiú átadott a felnőtteknek, és eljutott Rokoszovszkijhoz… De erről a sztarec nem fog nekem beszélni, én pedig nem fogom őt erről kérdezni.

* * *

– Mit lehet tenni ezekkel az emberekkel – kommunistákkal, terroristákkal? – próbálgatom tovább a sztarec szeretetét. – Megölni őket? …hiszen nem képesek megjavulni?

– A halálbüntetés be van tiltva, – mondja a sztarec.

– Akkor mit kell tenni? Mi a helye?

– Az állami igazságszolgáltatás feladata a döntés.

– Ön a halálbüntetés mellett vagy ellen van?

A sztarec felsóhajt.

– Jaj… ezt végig kell gondolnom, nem tudok erre azonnal válaszolni…

Hallgatok, remélvén, hogy most rögtön végiggondolja, de ő hallgat.

– Ez van, – tárja szét a karját.

Még várok egy kis ideig, de látom, nem fog most válaszolni, nem is tudna most elgondolkodni.

– Mondja, kik azok a sztarecok? – kérdem hangosan.

– Sztarec… sztarec… Mi a kereszténység? Ideál. Minden embernek el kell érnie szellemi felnőttségét… Az imában, a kereszténység ideáljában élve az ember eljuthat a szellemi élet magas fokára. Ezeket nevezik a nép körében sztareceknek.

– Ön sztarec?

– Én öreg [oroszul: старик] vagyok. Ugyan milyen sztarec lennék én?

– De a nép önt annak nevezi.

– Ugyan, mint jelent az, hogy mondják. Mondani könnyű…

– De az emberek úgy jönnek Önhöz, mint egy sztarechez.

– Mit tegyek?

– Azt mondják, hogy Ön Oroszország majdhogynem utolsó sztarece…

– Nem tudom, én csak egy öreg vagyok – mondja csendesen a szerzetes.

– Mit mond azokról, akik robbantásokat végeznek?

– Fanatizmus! Mindez fanatizmus! – egyenesedik ki újra. – Hát nem fanatizmus, amikor emberek milliói halnak meg egy emberért, és szobrot állítanak neki, emlékművei a tereken tündökölnek?! – a sztarec újra visszatér a kommunista múltba. – Hány lelket elpusztított?! Hány lelket térített el Istentől?! Mégis tűrik, a fanatikusok mégis kapaszkodnak belé – mondja, mintha imádkozna, de nem monoton hangon, hanem forrón. – Ki kell dobni, ki kell dobni! – mondja, levegőt kapkodva, én meg kikerekedett szemekkel nézem. – Mert az átok onnan jön. Az Oroszországra jövő átok – onnan ered!

– Úgy véli? – kérdezem hidegen. Nem fogadom el, amit a sztarec mondani akar nekem. Nem akarom elhinni, hogy a sztarecnek is van „szomszédja”, akit gyűlöl. – Ön komolyan úgy véli, hogy a terrortámadások országunkban azért történnek, mert Lenin ott van a mauzóleumban?

– Természetesen! – feleli türelmetlenül, mintha legszívesebben fejbe kólintana.

– Ugyan, lehetetlen, hogy Isten emiatt az egész országot megátkozza, – nevetem el magam. – Hiszen különbözőek vagyunk… Igen, Ő pedig szeret minket.

– Isten szabadságot adott az embernek. Ha az ember a rosszat választja, akkor elkerülhetetlen a büntetés. A bűn – nem egyszerűen büntetőjogi vétek. Rosszat gondolni – szintén bűn. Szennyes gondolatokat befogadni – szintén bűn. Érted?

– De nem vagyunk urai a gondolatainknak. Azok… maguktól jelennek meg.

– Ahogy a legyek – viccel szigorúan a sztarec. – Ezért kell imádkozni. Az ima megerősít minket a jóban, és az imádkozó ember képes értelmesen gondolkodni és cselekedni. Saját maga és mások javára.

– De mégis, ha ide jönne egy terrorista, Ön mit mondana neki?

– Az emberek képesek a bűnbánatra, még a gyilkosok is. Büntetést kapnak, epitimiát.

– Az epitimiával tényleg meg lehet váltani egy ilyen cselekedetet?

– Lehet, hogy nem mindegyik javul meg, de legalább néhányan… – feleli, és én kezdem érteni, hogy mi lehet a különbség az emberi és az isteni igazságosság között. Az ember számára a gyilkosság olyan bűntett, amelyet meg kell bosszulni, mert a meggyilkoltat már nem tudod visszahozni az életbe. Isten számára a gyilkosság a betegség megnyilvánulása, amit gyógyítani kell, mert még a terroristának is van lelke, és az üdvösségre vágyik. A meggyilkolt pedig egyáltalán nem halott. Neki is van lelke, amely már üdvözült vagy elkárhozott, de nem a fizikai halál következtében, hanem hitének vagy hitetlenségének következtében.

– Ön elfáradt – mondom, a sztrerc pedig görnyedten ül és csak tekintetét emeli rám. – Nehéz a sztarecek élete?

– Sztarec… Hogy érted, hogy nehéz? Mindenkinek nehéz. Kinek nem nehéz? Nézd a kormányt – mindenki szidja, pedig… napi tizenkét órát dolgoznak.

– Ön olyan jóindulatúan viszonyul a hatalom iránt, pedig nagyon sok közöttük a korrupt, sőt az olyan ember, aki semmibe sem veszi a népet. És a bátyuskák? Hogyan lehetne hinni a papoknak, amikor türelmetlenek, és néha sokkal jobban élnek, mint saját hívőik? Hogyan lehetne hinni nekik, ha szidalmaznak a kapuban, hogy nincs rajtad kendő?

– Hát csak úgy egyszerűen: hinni és szeretni. Tudod, hogy élnek a papok a falvakban? Nézd csak meg. Azt mondod, nehéz… naponta emberek százait kell gyóntatniuk. Ha pedig van rá lehetőségük, hogy egy kicsit jobban éljenek, akkor éljenek jobban. Ez van…

– Ma reggel miért imádkozott?

– Ami az imakönyvben van, azt imádkoztam. Hogy legyen béke és jólét az országban, hogy ne legyen zűrzavar, hogy ne legyen háború…

– És Ő hallotta Önt?

– Hát persze, hogyan lehetne másképp?!

Az étkezőbe belép egy asszony. Egy nagy kanna teát hozott.

– Bátyuska, teát küldtek Önnek. – mondja.

– Add oda azoknak, akik szomjasak – feleli a sztarec.

– Küldtek sajtot is.

– Add oda azoknak, akik éhesek.

Nem értem ezt a sztarecet. Beszélgetésünk alatt vagy harmincszor elhangzott a „szeretet” szó, mégsem válaszolt nekem, ellenkezőleg, elterelte a választ. Most figyelmesen nézem a szerzetest. A könyvek között keresgél, hogy adjon nekem valamilyen irodalmat. Egyszer csak felegyenesedik és felkiált: „Átfáztak! Átfáztak a várakozásban! Vezess be mindenkit, mindenkit! Adj gyorsan teát, önts teát mindenkinek! Hívd be őket, gyorsan!”

Hangjában szeretet van, ez nyilvánvaló. Szeretet azon emberek iránt, akik most újra rázúdítják a kérdéseiket, amelyek többsége egyáltalán nem szellemi-lelki kérdés. Én meg újra elvegyülök a tömegben. Az étkezőben hosszú a sor, mindenki szeretne közelebb kerülni a sztarechez. Elmosolyodok, amikor újra meglátom az ideges asszonyt.

– A terhes asszony nincs jól, jobban mondva a gyermeke… – mondja mintegy szabadkozva. – Ezért róla szeretnék kérdezni.

Térde borul a sztarec előtt, és továbbra is idegeskedik. Bizonyára minden alkalmat meg fog ragadni, hogy eljöjjön hozzá, csupán azért, mert ez az ember szeretettel van iránta. Az emberek eljönnek ide a világból, amelyben az emberek megismerték Krisztus parancsolatát, de nem teljesítik azt, és meg akarják érinteni ezt a szeretetet, annak egy kis morzsáját pedig magukkal vinni, amikor pedig elfogy, újra visszajönnek. Ez hát a válasz.

Az ideges nő felkel, arca tündököl. Amikor nézem boldog arcát, enyhe lelkiismeret furdalást érzek. Miért gondoltam, hogy ez a nő nem méltó a sztarec szeretetére?! Egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy az embereket szeretetreméltókra és szeretetre nem méltókra osszam?

Újra a sztarechez hajolok, és csendesen, a fülébe mondom az utolsó kérdésem:

– Hogy lehet, hogy Ön ilyen jóságos? Miért szereti őket?

– Akinek van lelkiismerete, az jóságos és szeret… – suttogja fülembe a legfőbb válaszát.

* * *

Peregyelkinóból hazatérve megpróbálom átgondolni ezeket a szavakat és megdöbbenek, hogy a mai modern ember tudata mennyire nehezen képes feldolgozni az ilyen egyszerű dolgokat. Az eszünk folyamatosan ellenáll, elkalandozik. Elhaladok egy fenyőerdő mellett, de messze van, nem tudom kivenni az egyes fenyőket. Eszembe jutnak az optyinai fenyők, amelyeket közelről láttam, a törzseik, a ritkás koronájuk, letört ágaik, olyan gyengék és fogyatékosak voltak ezek a fenyők. Messziről sokkal könnyebb szeretnem a fenyőket, jut eszembe a gondolat, és újra lelkiismeret furdalást érzek.

Lehet, hogy a sztarec tényleg igazat mondott? A lelkiismeretünk a szeretet eszköze? A szeretetet pedig egyáltalán nem tanulni kell, hanem az a lelkiismeret tisztaságának egy „mellékterméke”? Ha a szomszédom tiszta lenne Isten előtt, akkor nem az ajtóm előtt rakná le a szemetét. Bennem pedig, ezt látván, felébredne a lelkiismeret és nem mennék el mellette köszönés nélkül. Ha így van, akkor az „Isten szeretet” kijelentésben a hangsúly mégiscsak az első szóra esik. Nem valamilyen meghatározhatatlan szeretetről van szó, ami valamilyen meghatározhatatlan isten. Hanem Istenről, akit szeretni lehet, és Őáltala meg lehet szeretni a szomszédot, a türelmetlen papot, az ország vezetőit, sőt, még a bűnbánó terroristát is. De legalább a szemetét ki nem hordó szomszédot. A szomszédot talán én is megpróbálhatnám. Ha nem is biztos, hogy meg tudnám szeretni, de legalább nem éreznék iránta gyűlöletet…

pravmir.ru – ford. K.M.

Reklámok

A szerzetesi élet – I.

2011/05/24

Mit jelent szerzetesnek lenni és miből tudhatod meg, hogy a szerzetesi élet neked való?

Erről még sok mondanivalónk volna, de nehéz nektek kifejteni, mert közömbösen hallgatjátok. – Zsid 5,11.

Válaszomat Pál apostol szavai kölcsönvételével kezdem. Mindenki számára érthetően magyarázza az Úr, főbb céljaink egyikét: “Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” – Mt 5,48. És annak a zsidónak, aki megkérdezte, hogy hogyan lehet tökéletes, Ő azt válaszolta: “Ha tökéletes akarsz lenni – felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” – Mt 19,21.

A Szentírásban sok olyan hely van, amely rámutat Isten jóakaratára azok számára, akik Krisztusban tökéletes életre vágynak. Urunk példamutatása az, amelyet Saját életével mutatott nekünk, amely ábrázolja a tökéletességre vezető utat, – jobban, mint bármilyen parancs, vagy előírás. “Így hát aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom.” – Lk 14,33. “A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” – Mt 8,20.

A szerzetes, mint ahogyan az igaz, nem más, mint aki ezt az utat választja és egész életében ezen az úton halad.

Azok az eszközök és a fegyver, amelyek segítik őt a cél elérésében pedig a következőek: a világról való lemondás, vagyontalanság, a munka szeretete és az összpontosítás.

Az ok, ami a szerzetesi küzdelemhez köti az embert, az nem más, mint annak az embernek, a magában való leküzdése, amelyet az ősszülők bukása hozott a világra. Mert a bűnbeesés után “az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra”. – vö. Ter 8,21. Ezért szükséges eltávolítani minden olyan okot, ami az ember megjavulását gátolja, hogy a bűnbánat által helyre lehessen állítani és természetünknek visszaadni az ő kezdeti egyszerűségét.

A szerzetesi élet velejárója a megtartóztatás, ami egy az eszközök közül: a kegyelem segítségével visszaállítani az elvesztett istenképűségünket. A világról való lemondás és a vagyontalanság fogadalmát pedig a szerzetes azzal valósítja meg, hogy csakis a legszükségesebb dolgokat birtokolja, az élet más szükségleteire való pazarlás nélkül. Éppen ezért eltávolodik az anyagi jóléttől, ami provokálja és felkorbácsolja az érzékeket, a szertelenség és az élvezetek fogságába vezetve az embert.

Az értelmetlen okok eltávolítása által, a világról való lemondás mentesíti az elmét a céltalan szétszórtságtól, valamint arra ösztönöz, hogy az ember felülvizsgálja gondolatait és cselekedeteit, amelyek teljesen észrevétlenül eltávolították az embert az ő eredeti küldetésétől.

Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár. – Zsoltár 48,13. Amikor az elme felfogja, hogy tévelyeg, imádságban fordul Istenhez, megvilágosodik és megújul, és Isten törvényeinek betartására érez késztetést.

Ekkor Isten kegyelme, a korábbi bűnös élet miatt elszomorodva, újra tevékenyen kezd bennünk hatni és a megtisztuláshoz és megszentelődéshez vezet bennünket – vagyis, életünk céljához. Ezen nevezetes oknál fogva a szentatyák kiváltképp a szerzeteseknek ajánlották elméjük védelmét.

Ezen mód, a szerzetes minden igyekezete és egész élete a tiszta elme védelmére irányul, hogy ne legyen benne lehetőség helytelen gondolatok keletkezezésére, mert ezek következtében, tényleges tettekre és bűnökre kerül sor. Az, aki a szerzetesi életet akarja követni, az változatlanul köteles, hacsak részben is, ismernie saját jellemét és megítélni, hogy képes-e ilyen módon leélni az életét.

Miután az ember a monostorba lép, próbának veti magát alá, és állandóan tanítják és magyarázzák neki az élet szabályait. Az első lépcsőfoka ennek a nevelésnek a tevékeny szófogadás és a szabályzatoknak való alárendeltség, az arra kijelölt lelki vezetőnek, vagy a testvériség elöljárójának. A próbatétel két részből áll: az első, amikor az ember az ő személyére kiszabott feladatokat teljesíti, a második pedig, amikor a szerzetesi szabályzat betartásán fáradozik.

A próbatétel sikeres időszaka és az igumen meggyőződése után következik a felnyírás, amikor az újoncok megváltoztatják nevüket, és egyesülnek a szerzetesek közösségével.

Az Isten teremtményeinek való engedelmesség – nem megalázás, mint az egyes munkahelyeken történik, hanem ellenkezőleg, a létezés szférájában a teremtmények alapvető állapotát jelenti, mivel egyikük sem autonóm módon létezik. Helyesen húzza ezt alá az Úr: Nélkülem semmit sem tehettek. – Jn 15,5.

Tekintettel arra, hogy az engedelmesség mindig is volt és meg is marad a teremtmények létezésének lényegének és körülményének. Mindez a bűnbeesés után lett véglegesen szükségessé, mivel az enyészet és a halál életünk részévé lett.

Nem az Isten nélküli (Tőle független) élet és az eltávolodás elátkozása lett az enyészet és a halál oka?

Maga a Teremtő mondta meg előre Ádámnak, hogy azon a napon, amikor megszegi a parancsot és megszűnik engedelmeskedni, meghal. Nem azt mondta az Isten, hogy megöli őt, de saját hibája következtében elszakad Teremtőjétől, az élet forrásától. A teremtmények nem létezhetnek Teremtőjük nélkül.

Ebben a formában a kifejezések – szófogadás, engedelmesség – az életben való létezésünk képét és alapját jelzik, és semmi esetben sem valamiféle külső indokot.

Ennek világos bizonyítéka – az Úr, a mi életünk Megújítója Megváltoztatója. Ő, a bűn nélkül való, Neki nem volt szüksége engedelmességre és függőségre ahhoz, hogy bennünket megújítson, rámutatott az engedelmesség szükségességére: “Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött. – Jn 5,30. És küldetése beteljesítésének bizonyságaként azt mondja: “A feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem”. Jn 17,4.

A szerzetesi élet még egy körülménye a törvénye – a munka szeretete, mint annak jele, hogy felvettük keresztünket, amit az Úr elkerülhetetlennek tart. “Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen”. – Mt 16,24. A kereszt felvétele nem csak a felhívás beteljesítésétől ment meg, amit Ádám meghazudtolt, megkóstolván a tiltott gyümölcsöt, de az élvezetek kedvelésétől is, amelybe ő esztelenül és törvénytelenül beleesett.

A mi Urunk, az Ő emberszeretete következtében a kereszt vállalásával megvetette a szenvedélyt, a halál anyját,  mindazok elé állítva ezt a képet, akik követik Őt. Ha bármilyen engedetlenség és a törvény megsértésének eredményeként a beteljesítés mutatkozik, vagyis a szenvedélyesség, akkor ezt összezúzni csakis sok küzdelem árán, és kitartó ellenállással lehet.

Folytatás ITT

Az öreg és az örökkévalóság – I.

2011/05/21

Marina Ahmedova / Russkij reporter

Azt mondják, hogy az Optyina pusztai Ilija sztarec majdhogynem az utolsó sztarec Oroszországban. Azt is mondják, hogy ő a patriarcha lelkiatyja, meg majdhogynem Putyiné is. Azt állítják, hogy nem ad interjút senkinek, ha pedig ad, akkor nagyon ritkán és csak orthodox kiadványoknak. Mégis próbálkozom a segédjénél [oroszul: келейник, cellatárs], de ő nem tud semmi határozottat mondani. „Ebből nem lesz semmi” – mondom magamban, és abbahagyom a telefonálgatást. Ekkor azonban maga a sztarec hív engem. „Szeretnél velem találkozni?” – kérdi a telefonkagylóban. – „Akkor gyere, várlak.”

– Hová? – állítanak meg az őrök Optyina Puszta kapujában. – Na, gyorsan vedd fel a kendőt!

Hirtelen négy, nem túl fiatal ember állja el az utamat. Egymáshoz támaszkodnak a vállaikkal. Mellettük megállnak az imádkozni jövő emberek és egy fekete ruhás apáca. Mind engem kezdenek okítani. Csatlakozik hozzájuk egy véletlenül arra járó pap is:

– Én nem adok magának áldást.

– Nézzék, nekem nem is olyan fontos, hogy bejussak ide, – mondom nekik. – De maguknak valamiért nagyon fontos, hogy ne engedjenek be.

A pap szigorúan néz és hallgat. Megfordulok és távozom. Ők néznek, és nem tudják elhinni, hogy csak úgy elmentem.

A fenyőerdőben sétálok, egyik fenyőtől a másikig haladva kitaposott ösvényt hagyok magam után, mint valami láncot, amely összeköti egymással a fákat. Azt kérdem magamtól: „Miért nem szeret senki senkit?” Kétezer évvel ezelőtt Krisztus azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Úgy tűnik, most ezt a parancsolatot minden kisgyermek ismeri, de valamiért még a nyolcvanéves öregnek sincs ereje ahhoz, hogy teljesítse. Miért kellene szeretnem ezt a papot, akivel az előbb találkoztam? Ő is aligha szerethet engem. Bizonyára mindenkinek van legalább egy rövid listája azon emberekről, akiket nyilvánvalóan nem szeret. Én például nem szeretem a szomszédomat, mert a közös folyosóra rakja ki a szemetét. Soha nem hiszem el, hogy bárki rá tudna venni arra, hogy megszeressem azt az embert. Milyen egyszerű: a szomszédom nem méltó a szeretetre.

A fenyőfák egyformák, csend van, minden mozdulatlan. Botladozom a fák között, míg két egymásba nőtt fenyőhöz nem érek. A felebarát iránti szeretet ideális példája lehetnének. Látszólag úgy tűnik: ha kivágnák az egyik fenyőt, a másik növekedhetne, több napfény érné, több lenne a hely. De ez csak látszólag van így, hiszen a földben a gyökereik összenőttek és már rég egy vérkeringés élteti őket. Ha fenyő lennék, bizonyára könnyű és hasznos lenne, ha szeretném a szomszédomat: a fenyő nem szemetel az ajtóm elé és nem mondja szigorúan: „nem adok áldást”. Alighogy elképzeltem a fenyő-szomszédot, vagy fenyő-bátyuskát, egyből szeretetlenséget éreztem. Felemeltem a fejem és már nem magamtól, hanem Istentől kérdeztem: „Miért nem szeret senki senkit!?”

A sztarec segédje telefonál. Visszatérek Moszkvába, mert a sztarec Peregyelkinóban maradt, nem megy Optyinába.

Éjjel tizenkét óra. Zárt ajtó mögött ülünk az étkezőben, egy vékony padon. Az ajtó mögött ül a sztarec. Én a pad szélén ülök, mellettem egy terhes asszony, utána egy idegesen kapkodó nő. A terhes asszony két kezével fogja a hasát és olyan mélyeket lélegzik, mintha gyermeke is vele együtt lélegezne. Nézem a mellettem ülőket és arra gondolok, hogy a terhes nő mindjárt szülni fog, az ideges pedig soha nem fog megnyugodni. Egy széken, hátát a falnak döntve ül egy levert arckifejezésű fiatalasszony.

– Fektesd le a gyerekeket, – mondja fáradtan a telefonba. – Nem megyek haza, itt várok.

Kinyitom János Evangéliumát és keresem a megfelelő szavakat: „Aki nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet”. Még jobban összezavarodok. Hol van a hangsúly? Istenről beszél, aki a szeretet, vagy a szeretetről, ami Isten?

Kinyílik az ajtó és belép egy vékony, görnyedt öregember. Ősz szakálla fekete reverendájának övéig ér. Tesz egy lépést a padok felé, az asszonyok pedig  felugrálnak és kezeiket összetéve áldást kérnek.

– Engem vársz? – fordul hozzám a sztarec és rám néz figyelmes öreg szemeivel. – Gyere holnap reggel.

Lassan, még jobban meggörnyedve elindul a kijárat felé.

– Bátyuska – futnak utána az asszonyok, én a helyemen maradok.

A sztarec megfordul.

– Adjatok nekik teát és fektessétek le őket, – mondja alig hallhatóan az utána haladó apácának.

– Holnap, – mondja az asszonyoknak. – Holnap.

– A bátyuskának már nincs ereje – mondja a segítője. – Már beszélni is alig tud.

A terhes nő az éjjel megszült! – fogad reggel az ideges nő. – Nehéz volt a szülése, valami baj van a gyerekkel!

Az étkezőben már hosszú a sor. Most is az ideges nő ül hozzám legközelebb, mellette pedig egy fekete öltönyös fiatalember, bőrtáskával. Az asztalnál, a túloldalon, egy asszony térdel, és fejét lehajtva motyog valamit. Mögötte csak a fekete reverenda és a szürke szakáll vége látszódik.

Az apáca odavezet a sztarechez, majd elmondja a többieknek, hogy a sztarec interjút fog nekem adni, ezért mindenki menjen ki a helyiségből. Ezek az emberek egész éjjel és nappal is várakoztak. Most pedig, amikor a szürke szakáll már oly közel van, hirtelen akadály támad – vagyis én.

– Engedje, hogy előbb én mehessek… – kérlel az az asszony, akivel tegnap éjjel együtt várakoztunk. Az arca most is levert.

Előre engedem és félreállok, a falmélyedésbe. Az asszonyt követi egy második, majd harmadik. Megjelenik egy drága, csíkos öltönybe öltözött férfi, karján márkás karóra. Mind letérdelnek a sztarec előtt. Mindegyiket magam elé engedem.

– A végtelenségig jönni fognak – mondja szemrehányóan az apáca. – Ha interjút akar készíteni, akkor menjen most, mert a sztarec egy óra múlva elutazik.

Előre lökdösne, de én még jobban elbújok a mélyedésben. Nem azért engedem előre a többieket, mert együtt érzek velük, hanem mert úgy érzem, hogy a hosszú szakállú szerzetes mindent figyel, és nem engedi, hogy megszakítsam a láncolatot.

Nem tudom pontosan, hogy kik azok a sztarecek, de szerintem olyan emberek, akik lemondtak az akaratukról és Istennek szentelték az életüket, szüntelen imádkoznak és másoknál jobban képesek megkülönböztetni az emberek jó és rossz gondolatait és elképzeléseit. Képes úgy nézni a hozzá érkezőre, mintha a tenyeréből olvasna: nézd, ez jó, ez pedig rossz, ott a vonal közöttük.

Suttogva mondott mondattöredékeket hallok. Ezek az emberek hatalmas távolságokat tesznek meg és nagyon sok időt feláldoznak azért, hogy megkérdezzék, kibéküljenek-e a testvérükkel, felmondjanak-e a munkahelyükön, más lakásba költözzenek-e, hagyjanak-e valamit végrendeletükben az unokatestvérükre… Olyan kérdések ezek, amelyek inkább helyénvalóak lennének egy pszichológusnál vagy egy jósnál. Még egyszer meggyőződöm arról, hogy senki nem szeret senkit. És a sztarec? Szereti őket? Mi oka lenne rá, hogy szeresse őket?

Végül egyedül maradok az étkezőben a szerzetessel. Mellé ülök egy székre. Bizonyára a megszokás miatt, de fülével hozzám hajol, mintha a fülbegyónásra várna.

– Ön tényleg mindenkit teljes odaadással fogad? – mondom hangosan a fülébe.

A sztarec kiegyenesedik, rám néz, majd újra összegörnyed.

– Odaadással? – kérdezi csendesen. – Természetesen… Másképp hogy lehetne? Legyek érzéketlen?

– De hát nem képes segíteni mindenkinek…

– Mi a segítség? – szólal meg egy kicsit hangosabban a sztarec. – Anyagilag? Nem tudok. Lelkileg segíthetek, hogy képes legyen eligazodni az életében. Lehet, hogy valaki szerencsétlennek érzi magát, miközben nincs semmi különleges oka a bánatra. A földön nincs semmi abszolút. Mi keresztények vagyunk. Mi a kereszténység lényege? – a sztarec szünetet tart. – Te tudod?

– Én?

– Igen. Érted a lényeget?

– Bizonyára értem a magam módján, de lehet, hogy nem helyesen és nem az Ön felfogása szerint.

– Hát mondd, hogyan érted te!

– Úgy gondolom, hogy a kereszténység lényege – szólalok meg hangosan, és körbenézek, de körülöttem csak ikonok vannak, nincs senki az étkezőben, – úgy gondolom, hogy ugyanaz, mint a többi vallásban, – mondom már bátrabban. – Hogy az emberek jobbak legyenek… segíteni nekik, hogy szeressenek! – ez utóbbi szavakat már majdnem kiabálom a fülébe.

A sztarec félrehúzódik és hallgat. Vékony teste mintha beesett volna a térdei mögé, úgy tűnik, a reverenda alatt már ereklyék vannak. Az ősz szakáll lefelé csüng.

– Nem, nem ez a legfontosabb, – mondja végül.

– Hogyhogy nem ez a legfontosabb? – csodálkozom hangosan. – Hát mi a legfontosabb?

– Mi az élet lényege, mondd meg?! – kérdi a sztarec, de most makacsul hallgatok. – Az élet lényege, hogy elnyerjük az örökkévalóságot. Amikor Isten megteremtette az embert, akkor az ember örökkévaló volt. Krisztus… Miért szenvedett Krisztus? Azért, hogy az embernek ne csak saját gyengeségei, saját szenvedélyei legyőzésére legyen lehetősége, de a sátán legyőzésére is, aki létezik. Ismerd el, – mondja, én pedig bólintok, hogy elismerem. – Mondd meg,  képes lenne az ember tíz percig életben maradni levegő nélkül? – a sztarec újra elhallgat. Hosszú szünetet tart, mintha takarékoskodna a szavakkal, hiszen az étkező ajtaja mögött több tucat ember várakozik, és lehet, hogy nem jut mindenkinek elég szó… – Nagyon nagy szükségünk van a levegőre, ugye? Vedd el a levegőt az embertől – és meghal. Nem ismerjük el a levegőt, mert nem látjuk, nem érezzük. De a levegő – mégis valóságos. Az angyalok és a démonok szintén valóságosan léteznek.

De hogyan lehet bizonyossággal tudni, hogy léteznek? – kérdezem én.

– Szüntelenül érezzük a démonok jelenlétét, hogy mennyi rosszat tesznek. Hiszen a világban háború van. Háború, érted? Mindenkinek ismernie kell az ellenséget és az ő erejét. Különben könnyen legyőzhetővé válik. Az ember legnagyobb ellensége a sátán. Mi a sátán feladata? Hogy eltérítse az embereket Istentől.

– De Isten miért nem veri le a sátánt? Hiszen Isten erősebb a gyenge embernél, a sátánnál is erősebb… – gondolkodom. – Csak le kellene vernie egyszer, és az ember megszabadulna a kísértésektől…

A sztarec elneveti magát a bajsza alatt, mint egy félénk kisegér.

– Isten nem tőlünk kér tanácsot. Túlságosan apró bogarak vagyunk… – hangsúlyosan mondja a „apró” szót. Isten nem csak az egész bolygó és minden élőlény teremtője, de Ő teremtette az embert és az egész Világegyetemet… Gondold végig, milyen tökéletesen van felépítve az ember… Isten nem a mi fejünkkel gondolkodik… – folytatja a sztarec szakadozó gondolatait.

Hirtelen elfog a régiség érzése. A csúcstechnológia korszakában a sztarec szavai teljesen archaikusnak hangzanak, túlságosan egyszerűek, primitívek. De mégis, amiket mond, azok fontosnak tűnnek, a legfontosabbnak, ősinek és mélynek, mint a föld magja.

– Tehát, Isten nem hall minket? – kérdem suttogva.

– Isten mindent hall, – feleli suttogva a sztarec.

– De, ha mi csak ilyen apró… bogarak vagyunk… – mondom kicsit hangosabban.

– Irántunk, bogarak iránti szeretetéből szenvedett, – mondja hangosan. – Ki lenne képes szeretetből szenvedni, felszögeztetni magát?! És órák hosszát függeni a kereszten?! Micsoda szeretet… – majd újra suttogni kezd. – Ki lenne erre képes?

– Ön képes lenne? – suttogom a fülébe.

– És te képes lennél? – kérdi lehajtott fejjel.

– Én nem… – motyogom alig hallhatóan, és eszembe jut a szomszédom. – És Ön?

– Ki? Én? Nem tudom… Természetesen szájammal mondhatom, hogy igen, de a valóságban ki tudja, hogy lenne. Amikor az embereket a kivégzésre vitték, még a legerősebbek is… – felsóhajt.

– De mégis, mondja meg, – mondom nagyon hangosan, és az ikonokra nézek, – ahelyett, hogy így szenvedett volna, miért nem tett bennünket egyszerűen méltóvá a szeretetre?

A sztarec elmosolyodik.

– De hát méltóvá tesz minket. Érted? De mindez nem történik meg azonnal, minden fokozatosan történik. A gyümölcs növekedik, a mag beérik, így történik az épülés. Az ember épülése. Isten értelmes, szabad lénynek teremtett bennünket. Mindenkinek van választási lehetősége. Isten nem választhat az ember helyett… – ezeket a szavakat bizonyára már több ezerszer elmondta, de most látom, hogy mennyire a szívéből fakadnak.

– De az emberek miért csak a kivégzése után hittek Őbenne? Miért csak akkor szerették meg Őt? Addig nem hitték, elutasították, utána meg egyszerűen hinni kezdtek benne. Miért? – makacskodom.

A szerzetes elfáradt. Már öreg. Látom, hogy remeg a reverenda alatt. Kinyújtom a kezemet, hogy megtámasszam.

– Új parancsolatot adott: hogy szeressétek egymást. Ezért hittek Őbenne. – a sztarec hirtelen felemelkedik és világos, kifejező szemekkel rám néz. Már nem tűnik száraznak és gyengének, majdhogynem fizikailag érzem a szeretet erejét, ez teszi őt szilárddá, mint egy fenyőtörzset. – Ez valami teljesen új volt, mint ami a kereszténység előtti világban volt. Új volt az Ószövetséghez képest. Krisztus azt mondta: ha megütnek téged, tartsd oda a másik arcod, ha elveszik a ruhádat, add oda.

Élénken elképzeltem magam előtt, hogy odatartom az arcomat a szomszédhoz, de a látvány elviselhetetlen volt a számomra. Felsóhajtottam.

A temetetlen halott

2011/05/14

Temetetlen halott volt az inaszakadt, ki midőn meglátott Té­ged, így kiáltott: Irgalmazz nékem óh Uram, mert az ágyam kopor­sóm lett nékem. Mi hasznom van az életből? Nem használhatom a Juhkapu fürdőjét, mert nincs senkim, aki bemerítsen, midőn fel­kavarodnak a vizek; hanem Hozzád folyamodom, a gyógyulás For­rásához, hogy én is a többiekkel együtt kiálthassam: Mindenható Urunk, dicsőség Néked. (vecsernye)

Krisztus megszólítja a beteg embert (Jn 5,1-15) és azt kérdezi tőle, hogy meg akar-e gyógyulni. Az pedig, a körülmények magyarázásába kezd. Ilyenek vagyunk mi is. Amikor Isten meghatározott dolog elé állít bennünket, nem a lényegre figyelünk, de elhanyagolható, sőt felesleges dolgokkal foglalkozunk.

Így múlnak el és tűnnek el életünkből azok a szent és isteni lehetőségek, amelyeket felkínál számunkra Isten. Hányszor kell még újra eljönnie – testi és lelki – betegágyunkhoz egyaránt, hogy a feltett kérdésre határozott választ adjunk?

Ebben a fényes húsvéti utóünnepben ezért tárja szemünk és értelmünk elé az Egyház a béna ember történetét, hogy észrevegyük, felfedezzük magunkban a bénaságot, amelybe a bűn és a hanyagság taszított bennünket olyannyira, hogy már lelki tehetetlenségünkben mozdulni sem bírunk. Képtelenek vagyunk felállni, vagy kinyújtani kezünket a bennünket felemelni akaró, hozzánk érkező Isten felé.

Krisztus azt mondja mindenkinek a mai napon: Temiattad lettem emberré, és te azt mered mondani, hogy nincs emberem? A gyávaság és a lustaság képes csak ilyen szavakat kihozni belőlünk. Ne engedjünk a kísértőnek, ne engedjük, hogy Krisztus elhaladjon mellettünk.

Lehet, hogy a béna emberhez hasonlóan, 38 vagy ennél is több éve hisszük azt, hogy nincs, aki rajtunk segíteni tudna. Lehet, hogy jól elkábítottak bennünket, és arra tanítottak, ez nem is lehet másképp. De meddig akarunk még bénán üldögélni, és  a vélt sebeinket nyalogatni? Hányszor kell még Krisztusnak megismételnie a kérdést: meg akarsz gyógyulni?

Keljünk hát fel és járjunk! Járjunk abban a fényben, amely beragyogta az egész világot Húsvét hajnalán, hátra hagyva rothadó betegágyunkat, belekapaszkodva Annak üdvözítő jobbjába, Aki képes kiemelni bennünket az enyészetből.

igumen Szerafim 

Szent Mózes hajlékának jele

2011/05/09

A tavaly megépített kápolna a napokban érte el végleges formáját. Szergij bátyuska áldozatos munkájának köszönhetően, Szent Mózes ikonja a helyére került:

még néhány kép

Kenetvivő asszonyok vasárnapja

2011/05/07

A Húsvét utáni második vasárnap, mint minden vasárnap egész Pünkösdig, sajátos jelleggel bír. Ez a nap az asszonyok emlékezetének van szentelve. Ha a világ szemével nézzük, olyan ez az Egyház életében, mint amikor ünneplik az emberek akár a Valentin, vagy a nőnapot. Ez a nap pedig, a kenetvivő asszonyok vasárnapja, lehetne – és a maga formájában az is – a krisztushívők nőnapja.

Ha ünnepre készülünk, akkor mindig igyekszünk, hogy a magunk részéről mindent megtegyünk annak érdekében, hogy kellemes, szép és vidám legyen az ünnep. Világi szempontból az eszem-iszom a legfontosabb, és persze a legtöbbször semmirekellő giccses ajándékok halmaza, hogy semmi hiábavaló dolog ne hiányozzék azon a napon, amikor „ünnepet” tart a nép. Gondoljunk csak bele,  hogy már szinte becsukott szemmel megy végig minden jóizlésű és valamilyen értékrenddel bíró ember Valentin nap táján az üzlet polcai között. A felsorakoztatott kínálat szédítő. A semmirekellő szörnyűségek halmazában, bizony a keresztény ember is könnyen el tud tévedni, ha nem figyel oda.

De legyen az akár Valentin nap, vagy március 8-a, a kereskedők ezt jól tudják, hogyha ünnep van, az nem maradhat ajándék nélkül. Ezek a sokszor mihaszna dolgok pedig egy-két percig örvendeztetik a szívet évente. Az év többi perceiben pedig azon törjük a fejünket, hogy miként is tudnák megszabadulni ezektől a dolgoktól úgy, hogy a másikat meg ne sértsük.

És hasonlóképp vagyunk ezzel a nőnap vagy az anyák napja táján is. A gyermek verset mond, majd ha felnő, akkor, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, legalább celofánba csomagolt tulipánnal igyekszik kedveskedni.

Ezen módon próbál az ember világi módon ünnepelni, vidámnak leni.

Azonban mit tegyünk ebben az esetben, amikor a Pászka utóünnepének idején a kenetvivő asszonyokról emlékezünk meg, és persze, velük együtt a többiekről is, akik keresztény módom igyekeznek helytállni ebben a zűrzavaros világban? Hogyan tehetjük ezt az ünnepet meleggé, otthoniassá, családiassá, örömtelivé, és persze vidámmá, de elsősorban kereszténnyé?

Adjuk meg gyermekeinknek a lehetőséget (tanítsuk meg nekik), hogy ezen az ünnepen is lehet saját készítésű kis ajándékokat előállítani, azzal anyjukat, a nagymamát és másokat megajándékozni. Hiszen a forma adott a nőnap és az anyák napja példájára, most töltsük meg ezt a formát keresztény tartalommal!

Ha pedig mindenképp vásárolni szeretnék, ha lehetőségünk van rá, akkor a kegytárgy boltokban kutakodjunk, ahol minden bizonnyal találunk olyan ajándéknak valót, ami hasznos. Ezeknek a dolgoknak nem csupán a megemlékezés pillanatában lesz értékük, de az élet során mindvégig. Gondoljuk csak bele, ha például egy kis mécsest, szentelt olajtartót, vagy épp szenteltvíztartót veszünk ajándékba. Milyen messze ható, mély értelme van az ilyen ajándéknak! Valahányszor, jó esetben naponta, a megajándékozott a szentelmény után nyúl, mindig az ajándékozó fog eszébe jutni…

Minden kezdet nehéz, fáradsággal jár, de ez egy örömteli fáradozás, mert a keresztény értékek felé tereli a figyelmet. Végül is, egyszer el kell kezdeni, úgy, mint a házépítésnél is, lerakni az alapokat. Később aztán a szülőkre, ami az alap, ráépül a tégla, mit a gyermekek képeznek, majd mindezt összefogja a koszorú – az unokák. A jó alapra helyezett ház pedig kibír mindenféle vihart, és ettől lesz a keresztény tartalommal megtöltött ünnep szeretetteljes, vidám és örömteli. A generációkon át öröklődő szokás majd hagyománnyá válik. Isten segítségével pedig minden bizonnyal ezzel a feladattal is megbirkózunk.

A kenetvivő asszonyok is félve, remegve mentek a sírhoz, de annál nagyobb volt az örömük, amikor elsőnek fogadták az örömhírt: „Nincs itt, feltámadt!”. Életünk során sokszor és sok mindent le kell küzdeni magunkban ahhoz, hogy előrébb jussunk. Lépjünk ki bátran, mint a liturgikus szöveg is mondja „örvendező léptekkel”, és akkor képesek leszünk ünnepet teremteni az Ünnep közepette.

A végeredmény pedig az, hogy „meglátjuk a feltámadás megközelíthetetlen fényében Krisztust”, ki azt mondja: Örvendjetek!