Archive for the ‘Szentek élete’ category

SZENT NEKTÁRIOSZ

2017/01/31

nektarios_rastSzent Nektáriosz 1846. Október 1.-én született a thrákiai Szilivriában. Szegény családból származott. A keresztségben az Anasztasziosz nevet kapta. Szülei, Kefalasz Dimosz és Vaszilissza, mint a többi testvérét, Anasztaszioszt is jó kereszténynek igyekeztek nevelni. Az általános iskolát saját falujában végezte el. A fiú azonban felsőfokú teológiai végzettség után vágyakozott, mert mint tanító akarta magát hasznossá tenni az emberek számára. A nagyon szegény szülők azonban ezt nem tudták számára biztosítani. Tizennégy éves korában, szülei áldásával Konstantinápolyba utazott munkavállalás végett. Egy dohányfeldolgozóban helyezkedett el, ahol nagyon kevés volt a fizetése, ezért használ ruhát és elnyűtt cipőt viselt. Állandóan éhezett. Egyedül az imában lelte vigaszát. Hozzá segítették, hogy elutazzon a Szent Földre. Onnét visszatérve, ott hagyta ezt a munkát és előbb nevelő, majd egy általános iskolában segédtanár lett.

A vágy, hogy szerzetes legyen, korával fokozatosan erősödött benne. Szeretett volna tovább tanulni teológiát. Nagyon szerette az aszketikus életet. Pachomiosz atya, Chiosz szigetén a szerzetesi életre tanította, amely a legszebb Istenhez vezető út.

Majd 1876-ban Lázár néven szerzetessé nyírták, később 1877. január 15-én pedig diakónussá szentelték, amikor is a Nektáriosz nevet kapta. A sziget egyik gazdag lakosa hozzá segítette őt, hogy Athénben befejezhesse a gimnáziumot.

A tanulmányok befejezése után, ajánlást adott neki az alexandriai Szofroniosz patriarchához. A patriarcha személyesen meggyőződött a jótevő szavainak igaz volta felől, és lehetővé tette Nektáriosz számára, hogy teológiát tanulhasson az athéni egyetemen. Diplomáját 1885-ben szerezte meg. Visszatért Alexandriába, ahol 1886-ban pappá szentelték, majd három évvel később pedig püspökké – Pentapol metropolitájává.

A szerzetes és püspök alázatossága némely emberekben irigységet váltott ki iránta olyannyira, hogy hamis pletykákkal bevádolták Nektárioszt a patriarchánál. A patriarcha hitt a pletykáknak, és még más pletykák következtében megfosztotta őt püspöki székétől és kiutasították Egyiptomból. Athénben telepedett le, ahol a pletykák miatt, amelyek megelőzték érkezését, semmilyen munkát sem kapott. Nektáriosz mindent némán elviselt. Amikor világossá vált, hogy rágalmazás és hazug pletykák áldozata lett, egy messzi provinciális helyen prédikátorként alkalmazták, majd később, mint iskolaigazgatót.

Szent Nektáriosz arra vágyott, hogy monostort alapítson, ahol eltölthetné életének hátralevő részét. Hosszú ideig gyűjtötte a pénzt, és még, mint iskolaigazgató, Egina szigetén megvett egy ősrégi monostort templommal együtt. Kevés pénzéből felújította és bővítette is. Miután Eginára költözött, sok csodás gyógyulás történt, ami azt eredményezte, hogy egyre több ember keresett nála vigaszt és segítséget.

A monostorban szigorú aszketikus élet volt, amit nem csak megkövetelt, de ő maga is példásan betartott. Annak ellenére, hogy Szent Nektáriosz és a nővérek szigorú életmódot folytattak a monostorban, Athénben akadtak olyanok, akik ártottak a Szentnek és a monostornak. Erkölcstelenséggel vádolták. Sok rágalmat és megaláztatást kellett elviselnie. Hamis vádakat írtak ellene a szinódusra, ezért az athéni érsek személyesen ment el a szigetre, hogy meggyőződjön az igazságról. Amikor egy idő után távozni készült, megállapította, hogy ott „Isten ügyével foglalkoznak”. Minden viszontagság ellenére a monostor gyarapodott. Olyan lelki központtá vált, ahol a hívek megerősítésre és vigaszra találtak.

Szent Nektáriosz húsz évig élt a monostorban. Történt, hogy 1920-ban megbetegedett. Nagy fájdalmai voltak, de senkinek sem beszélt erről. Az, aki annyi embernek szerzett gyógyulást és segített a bajbajutottakon, önmagán segíteni képtelen volt. Isten akarata volt ez. A betegség kitartott. Amikor a fájdalmak már elviselhetetlenné váltak, a nővérek Athénbe vitték egy korházba, ahol a szegények és esélytelenek osztályán helyezték el, mivel a püspöknek nem volt arra pénze, hogy megfizesse a kezelést és jobb helyet kapjon. Két hónapig élt itt, majd 1920. November 8-án az Úrhoz költözött.

Amikor a nővérek a korházba jöttek, hogy előkészítsék testét a temetésre, levetették róla az inget és a szomszédos ágyra helyezték, amelyen egy teljesen lebénult ember feküdt. Amit az ing hozzáért, az felkelt és járni kezdett. A szoba megtelt mennyei illattal.

Amikor a hajó közeledett a koporsóval a szigethez, a sziget összes templomában zúgtak a harangok, az emberek pedig azt hangoztatták: „Elvesztettük védelmezőnket. Árván maradt a sziget!”. A templom, ahol elhelyezték a koporsót, megtelt kellemes illattal.

Öt hónappal a temetés után szent Nektáriosz földi maradványait áthelyezték a kriptába, mikor is felfedezték, hogy teste nem indult oszlásnak, de rugalmas és illatos. Mindjárt halála után elkezdődött a bizonyságok sorozata arról, hogy szent. Sok ezer csodálatos gyógyulásról számoltak be és jegyezték azt fel. Ezért nehéz lenne olyan betegséget találni, amely Szent Nektáriosz közbenjárására nem lenne gyógyítható.

A szigorú kánoni előírások betartásával, a konstantinápolyi patriarchátus 1961-ben hivatalosan is szentté avatta.

Emlékét november 8/22 tartja az Egyház.

__________________________________

Szent Nektáriosz ünnepén Szent Mózes hajlékában minden éven virrasztó istentiszteletet tartunk.01

Reklámok

Hatezer szent vértanú

2013/04/23

hatezer vértanúGrúziában, a Dávid pusztaságban, tizenkét virágzó monostor volt. Évszázadokon át a szerzetesek nagy száma gyűlt össze ezen a helyen.

Amikor 1616-ban, a perzsa sah megtámadta Grúziát, szörnyű pusztítást végzett, kiirtotta a keresztények nagy részét. Egyik alkalommal, éppen Húsvét reggelén, a sah vadászni indult, amikor sok fényt látott: a tizenkét monostor szerzetesei voltak azok, akik égő gyertyával a kezükben, körmenetet tartottak Húsvét hajnalán. Amikor a sah tudomására jutott, hogy azok szerzetesek, csodálkozva kérdezte: “Talán nem hánytuk kardélre egész Grúziát?”. Egyben megparancsolta katonáinak, hogy mindenkit fejezzenek le.

Ekkor egy angyal jött az elöljáróhoz, hogy tudomására hozza közelgő haláluk hírét. Az igumen elmondta a testvéreknek, és megengedte, hogy aki akar, az elmenekülhet. Mindössze két fiatal szerzetes menekült el a hegyekbe, a többiek a Pászkát ünnepelve, készültek a halálra. A katonák körbe vették a templomot. Arszenyij az elöljáró, eléjük ment és megkérte őket, hogy engedjék meg, hogy befejezzék a szolgálatot. Miután minden szerzetes részesült a Szent Titkokban, ünnepi öltözetben az ellenség elé álltak. A perzsák előbb az elöljárót fejezték le, majd sorra a többi szerzetest.

Innét a többi monostorhoz mentek a katonák, hogy hasonlóan járjanak el. A hegyekben rátaláltak a két rejtőzködő testvérre, akiket arra kényszerítettek, hogy vegyék fel az iszlám hitet. Miután Krisztus katonái ezt megtagadták, őket is lefejezték. Lefejezésük helyén egy rózsabokor nőtt, amely csodálatos jó illatot árasztott.

Ekképp fejeződött be a tizenkét monostor története, amelyek több mint ezer éven át Grúzia lelki kultúrájának bölcsőjét képezték. A XVII. század vége felé Arcsil, grúz király, meghagyta, hogy tárják fel a vértanúk ereklyéit, amelyek mind a mai napig műrót árasztanak, amely a legsúlyosabb betegségeket is meggyógyítja.

A szent vértanúk tisztelete csak a Grúz naptárban létezik. Emlékük április 10/23.

pravoslavie.ru -Sf-

Szmirnai Szent Polikárp

2013/03/07

Február 23. / március 8.

polikarpPolikárp 80 körül született Szmirnában, Kisázsiában. Korán árván maradt. Neveléséről egy  angyal utasítására, egy tisztes özvegy gondoskodott. Neveleőanyja halála után, Polikárp szétosztotta vagyonát, erényes életet folytatva, szolgálta a betegeket. Szmirna püspöke, Vukol, diakónussá szentelte, és megbízta, hogy prédikáljon a templomban. Hallgatója és tanítványa volt Szent János apostolnak, akihez közel állt, égy gyakran kísérte el Szent János apostolt útja során. Ezért, az apostolok tanítását szóban és írásban hamisítatlanul adta tovább. A II. század derekán Kisázsia egyik legjelentősebb egyházi személyisége volt, hivatalát több mint ötven évig töltötte be. Az apostolok tanítványa – írta róla Origenész. Sok olyan személlyel volt közvetlen kapcsolatban, akik még látták az Urat, és az apostolok választották ki Szmirna városa püspökének. Ireneus tanúsága szerint az apostoli püspök igehirdetése teljesen egybehangzott azzal, amit Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Az őskeresztény hagyomány egyik jelentős megalapozója volt.

A keresztény ókor több levelét ismerte, az utókorra csak a filippiekhez írt levele maradt fenn. A filippi egyházközség tagjai hittani eligazítást kértek Polikárptól, és azt, hogy küldje meg nekik Szent Ignác leveleit. Levelében fölszólította a filippieket, hogy vállalják „a kereszt vértanúságát”. Itt esik szó először a keresztény irodalomban a “vértanúságról”, méghozzá egy püspök szájából, aki maga is a Megfeszített vértanúja lett. A levél jól mutatja, hogy mennyire eleven volt az egyházak közötti kapcsolat. A leveleket lemásolták, továbbadták, összegyűjtötték.

Szent Ignác levelében azt írta Polikárpnak: “Mint a hajó kormányosának a szélre, vagy mint a viharvert hajósnak a kikötőre, olyan szüksége van korunknak rád ahhoz, hogy eljussunk Istenhez”.  Továbbá Szent Ignác leveleiből értesülünk arról, hogy a szmirnai püspököt sokan támadták saját egyházközségében is. Súlyos problémái adódtak egy csoporttal, akik nem értettek egyet azzal, hogy az egyházi élet egyre inkább a püspök körül kristályosodott ki. Kezdetben megoszlott az egyházi szolgálat: a püspök volt a közösség hivatalos „felügyelője” (episzkoposz) és vezetője, a „próféták és tanítók” az istentiszteletnek és tanításnak éltek. A prófétaság torzulásai következtében azonban egyre inkább a rend és törvényesség egyházi elve lépett előtérbe: ez a püspök, vezető szerepét eredményezte. E történelmileg szükségszerű fejlődésnek ellenzői vonakodtak részt venni a püspök vezette istentiszteleteken, és külön liturgiát tartottak maguknak; igehirdetésben is eltértek az apostoli tanítástól. Polikárp egész életén át fáradozott azon, hogy megtérítse ezeket a szakadárokat, és mindent megtett, hogy egyházközségét külsőleg és belsőleg egységesítse. A zűrzavaros viszonyok között is szakadatlan türelmével és szeretetével kiérdemelte az igaz hívők egyre növekvő ragaszkodását és tiszteletét. Ahol azonban szükséges volt, példás energiával és határozottsággal lépett föl. Intő levelet írt a szomszédos egyházközségeknek is, amelyek ugyanazokkal a nehézségekkel küzdöttek, mint a szmirnaiak. Sajnos, ez a levél nem maradt ránk.

A II. század közepe táján Rómába utazott, hogy Anicét pápával a keresztény gyakorlat kérdéseiről, a húsvét ünneplésének időpontjáról tárgyaljon. Polikárp más kisázsiai egyházközségekkel együtt kitartott annál, a Szent Jánostól eredő hagyománynál, hogy húsvét napját Niszan hónap 14. napján kell ünnepelni, míg a rómaiak Szent Péterre visszamenő hagyomány szerint a rá következő vasárnapon ünnepelték. Bár e pontban nem tudtak egyezségre jutni, Anicét tiszteletből megengedte Polikárpnak, hogy a templomban húsvéti Eucharisztia-ünnepet tartson, és békében váltak el egymástól.

A hazatérése után, Auréliusz császár idején, erőteljes keresztényüldözés tört ki. A pogányok azt követelték, hogy Polikárpot, a “minden keresztény atyját“, helyezzék vád alá. Elfogatása Szmirnától nem messze, egy kis településen történt. Amikor odaértek a katonák, Polikárp eléjük ment, és megparancsolta, hogy vendégeljék meg őket, ő maga pedig, készülve a küzdelemre, imádkozott: „Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, Jézus Krisztusnak, aki által ismerünk téged, az angyaloknak, hatalmasságoknak, az egész teremtésnek és a belőled élő igazak nemzetségének Istene! Magasztallak téged, amiért méltónak találtál erre a napra és erre az órára, hogy a vértanúk seregében részem legyen Krisztusod kelyhében a test és a lélek örök életre szóló föltámadására a Szentlélek romolhatatlanságában. Fogadj el ma engem köztük, mint igaz és kedves áldozatot, amint előkészítetted, megjövendölted és most teljesíted, te, igaz Isten, aki nem ismersz hazugságot. Ezért és mindenért dicsérlek, dicsőítlek és magasztallak örök mennyei főpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és vele a Szent Lélekben tiéd a dicsőség világossága most és az eljövendő örökkévalóságban. Ámin”.

Egy bizonyos Fülöp, aki tagja volt Asia tartományi gyűlésének, ünnepi játékokat rendezett állatviadalokkal és egyéb látványosságokkal. Polikárpot a zsúfolt cirkuszban vonták felelősségre keresztény hitvallása miatt. A jelenlevő prokonzul rá akarta venni a 86 éves püspököt, hogy tagadja meg Krisztust, ám ő tanúságot tett hitéről.

A Szmirnai egyház levele című irat szerint 155. február 23-án halt vértanúhalált szülővárosának cirkuszában. Máglyahalálra ítélték, a hóhérok az oszlophoz akarták szegezni, de ő meggyőzte azokat, hogy nem fog elszökni, így csak a kezét kötözték meg. Ám a máglya lángjai szétváltak körülötte, majd a feje felett ismét összecsaptak. A feldühödött tömeg azt követelte, hogy karddal döfjék át. Annyi vér folyt ki testéből, hogy eloltotta a tüzet. Holttestét megégették, de csontjait összegyűjtötték, és – minthogy drágaköveknél többre becsülték – a kisázsiai Musztafa-hegyen eltemették. Ott gyülekeztek össze a keresztények, hogy megünnepeljék vértanú-születésnapját. Haláláról hiteles vértanú-akták tanúskodnak.

Szent Polikárp nagy hatást gyakorolt korának embereire – nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával. Antiochiai Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: „Boldognak tartom magam, hogy láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.”

Fennmaradt Szent Polikárp tanítványának, Lyoni Szent Iréneusznak elbeszélése, amelyet Euzébiosz hoz fel: “Én még nagyon fiatal voltam, amikor láttalak téged Kisázsiában, Polikárpnál – írja Szent Iréneusz barátjának, Florinnak, – … Még most is meg tudnám mutatni azt a helyet, ahol a boldog Polikárp ült és beszélgetett, – ábrázolni tudnám azt, hogy hogyan járt, életvitelét, külső megjelenését, a néphez intézett beszédét, a Szent János apostollal való barátságos kapcsolatát, ahogyan azt ő maga mesélte el. De a többiekkel való kapcsolatát is, azokkal, aki még látták az Urat, – azt, ahogyan átadta elbeszéléseiket, mindazt, amit tőlük hallott az Úrról, tanításáról, csodáiról… Isten, hozzám való irgalmából, figyelmesen hallgattam Polikárpot, és nem lapra, hanem a szívem mélyében jegyeztem fel mindazt, amit mondott… Éppen ezért, Isten előtt tanúskodhatom, hogyha ez a boldog apostoli öreg, valami hasonlót hallott volna, mint amilyen a te eltévelyedésed, akkor befogta volna a fülét, és méltatlankodásának adott volna hangot a rá jellemző módon: “Jóságos Isten! Milyen időket engedtél engem megélni”.

Keresztelő Szent János fejének I. és II. Megtalálása

2013/02/24

Joan krstitel-hlavaKeresztelő János fejét Heródiás egy tisztességtelen helyen rejtette el. Erről Heródes helytartójának felesége: Johanna tudott, akinek nevét szent Lukács említi. (8,3.) Ő, szánakozva az előhírnök halálán, a fejet titokban eltemette egy edényben az Olajfák hegyén. Később egy nemes ember, Ince, vásárolt magának földet az Olajfák hegyén, Heródes birtokán. Kívánva egy kis templomot is építeni, az alapot ásva, megtalálta a próféta fejét és magánál tartotta. Halála előtt azonban, félve, hogy a szent fejet a hitetlenek kigúnyolják, újra a földbe rejtette azon a helyen, ahol megtalálta. Nagy Konstantin császár idején két szerzetes jött Jeruzsálembe, hogy felkeresse a szent helyeket. Egyiküknek megjelent az Előhírnök, és kérte, hogy ássák ki a földből fejét. Ettől az időtől ünnepelték a szent fej I. megtalálását. A szerzetesek, hazatérve egy fazekassal Emesszából, könnyelműen neki adták csomagjukat a szent fejjel. A fazekas háza erre eltelt mindenféle földi jóval. Halála előtt ő átadta a fejet nővérének őrzésre, aztán az ereklye egyik helyről a másikra vándorolt, amíg egy Euszthát nevű ariánus szerzeteshez jutott. Ő elrejtette a fejet egy barlangban Emessza közelében. Később ezen a helyen kolostor épült, és isteni kinyilatkoztatás folytán Marcell főnök 452-ben másodszor is megtalálta az Előhírnök fejét. Azután a fejet Khalkedonba, majd Konstantinápolyba vitték.

blogspot.sk

Tiszteletreméltó Szpiridon és Nikodémusz

2012/11/13

– A kijevi barlangmonostor proszfora sütői –

október 31/ november 13

A boldog Szpiridon, egyszerű keresztény család sarja volt. Nem ismerte az írást, de birtokolta a hit nyelvét, és gazdagsága az Istennek tetsző jótéteményei voltak. Isten félelmében, a tökéletességet óhajtva szívévében, 1139-ben, belépett a kijevi barlangmonostorba, magára vállalva a küzdők sorsát. Mikor már tisztes kort ért el, buzgó tanulásba kezdett és kívülről megtanulta az összes Zsoltárt, ezért minden nap fejből énekelte a Zsoltárokat.

Szpiridon tisztes életét, jóságát és a munka szeretetét látva Pimen, az elöljáró, Istennek tetsző szent szolgálatot bízott rá – az Eucharisztia szolgálatához sütni a kenyeret. Szpiridon, úgy a favágás, mint a tészta dagasztása közben, gondolatait mindig az Úrra összpontosította, ebben pedig a Zsoltárok szüntelen éneklése volt segítségére. Ilyen módon, ahogy készítette a felajánláshoz a kenyeret, egyben önmagát is a dicséret áldozatul hozta Istennek, a Neki tetsző módon.

Egyik alkalommal, amikor éppen begyújtott a kemencébe, hirtelen lángra kapott a padló. Ekkor a szent, a saját öltözetével eltorlaszolta a kemence száját, majd reverendájának két úját összekötve, elrohant a kúthoz, hogy vizet merítsen vele, majd segítségül hívta a testvéreket. Kiáltozására oda szaladtak a testvérek, ahol elcsodálkozva nézték, hogy a kemence száját eltorlaszoló szerzetesi öltözet sérületlen maradt, és az összekötött reverendából a víz nem folyt ki, így a tűz sikeresen el lett oltva. Közösen adtak hálát az Úrnak, Aki az Ő hűséges szolgájának ilyen csodálatos módon sietett segítségére.

Szpiridonal együtt szolgált Nikodémusz szerzetes is. Nagy odaadással követte Szpiridont úgy a szolgálatban, mint a lelki küzdelmekben. Ketten együtt, harminc éven át sütötték a proszforát, és hajlott kort érve el, hunytak el Krisztusban. Drága ereklyéik a Közeli barlangokban nyugszanak.

pravoslavie.ru-Sf-

 

Rilai szent János emlékezete

2012/11/01

okt. 19/ nov.1.

A rilai kolostor (bolgárul Рилски Манастир, Rilszki Manasztir), Bulgária és a Bolgár Ortodox Egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelye Délnyugat-Bulgáriában helyezkedik el a Rila-hegységben. Története a 10. században kezdődött, amikor a bolgárok védőszentje, Rilai Szent János (Иван Рилски, Ivan Rilszki) a környéken vonult remeteségbe, majd halála után a követői kolostort alapítottak. A török időkben vált kulturális központtá, amely helyzetét a bolgár nemzeti ébredés korában is megőrizte, sőt megerősítette. 1976-ban nemzeti történeti emlékhellyé nyilvánították, 1983-ban pedig az UNESCO felvette a világörökség-listára.

Szent Panteleimon

2012/08/09

 júl. 27./aug.9.

A Krisztusért szenvedett szent és dicső vértanú, Panteleimon, Nikomédiában született a II. század végén. Apja pogány szenátor, anyja pedig keresztény volt. A híres Eufrozin orvos tanítványa lett. Hamar és tökéletesen elsajátította a gyógyítás mesterségét annyira, hogy Maximiánusz császár is felfigyelt rá és udvarában személyes orvosává tette meg.

Az ifjú orvos naponta eljárt Jermolaj pap háza előtt, ahol az a császár üldözése elől rejtőzködött. Ez a szentéletű pap felfigyelt Pantoleon lelki értékeire, ezért egyik alkalommal meghívta magához, és tanítani kezdte arra, hogy az orvostudomány mindössze kevés enyhülést képes nyújtani a mi szenvedő és halandó természetünknek, hogy egyedül csak Krisztus az egyetlen igaz Orvos, üdvösséget ajándékozva nekünk – gyógyszer és fizetség nélkül. Ezeket hallván a fiatalember szívét öröm töltötte el és ettől kezdve rendszeresen eljárt a paphoz, hogy megtanulja a hit titkait.

Egyik alkalommal, amikor hazafelé tartott, az úton meglátott egy halott gyermeket, akit egy kígyó mart meg. Arra gondolt, hogy eljött az ideje, hogy kipróbálja Jermolaj tanításának valódiságát, ezért Krisztus nevét segítségül hívta, a gyermek életre kelt, a kígyó pedig elpusztult. Pantoleon örömében elfutott a paphoz és arra kérte, hogy késedelem nélkül keresztelje meg. Ezek után ott maradt a házában,  hallgatta tanítását és csak a nyolcadik napon ment haza. Apja kérdésére azt válaszolta, hogy egy előkelő udvarnokot gyógyított az udvarban. Hitét titokban tartva, egyre jobban igyekezett meggyőzni apját a bálványok semmirekellő tisztelete felől.

Bizonyos idő múltán egy vakot vezettek a szenátor elé, aki arra kérte Pantoleont, hogy gyógyítsa meg, mivel korábban, minden eredmény nélkül elvesztegette összes vagyonát más orvosokra. Bízva Krisztusban, Akinek az ereje benne lakozott, az ifjú, elcsodálkozott apja jelenlétében azt mondta a vaknak, hogy meggyógyítja őt az igaz Tanító kegyelméből. Kereszt jelével illette a vak szemeit Krisztus nevét hívva segítségül, annak pedig egyszeriben, nem csak hogy testi, de lelki szemei is megnyíltak, megértve, hogy Krisztus gyógyította meg őt.

Ezek utá, Pantoleon a szegények között szétosztotta örökségét, felszabadította szolgáit és megfeszített erővel fogott hozzá a betegek gyógyításához. Nem fogadott el tőlük semmilyen fizetséget, csak a Krisztusban való hitet. Nikomédia orvosai irigykedni kezdtek rá.  Amikor pedig egy keresztényt gyógyított, akit a császár parancsára megkínoztak, azok kihasználták az alkalmat, hogy bevádolják.

A császár nagyon elkeseredett, amikor hallotta a kedveltje ellen felhozott vádakat. Magához rendelte a meggyógyult vakot és megkérdezte tőle, hogy miképp adta vissza látását Pantoleon. A vak elmondta, hogy Krisztus nevében gyógyította meg őt, és hogy ez a csoda feltárta előtte az igaz hit világosságát. Mérgében a császár lefejeztette őt és elküldte embereit Pantoleonért.

A császár elmarasztalta az orvost abban, hogy visszaélt bizalmával, és megvádolta azzal is, hogy a Krisztusban való hitével – aki egy kereszten meghalt ember volt, elszomorította az isteneket. A szent azt válaszolta, hogy az igaz Isten iránti odaadó hit, az enyésző világ minden gazdagságát és dicsőségét felülmúlja, és hogy szavainak hitelt szerezzen, arra kérte a császárt, hogy tegye őt próbára.

Ekkor egy bénát hoztak elé, aki felett a jósok mindenféle átkot mondtak a szent kigúnyolásával. Amikor ezek semmire sem jutottak, Pantoleon Istenhez imádkozott és Krisztus nevét hívva, megfogta a béna ember kezét. Sok pogány, aki látta ezt, hogy a beteg felkel, örvendezik és jár, hitt az igaz Istenben. A pogány varázslók pedig azt követelték a császártól, hogy ölje meg a veszélyes ellenséget.

A császár felhívta az ifjú figyelmét azokra a kínzásokra, amelyekkel korábban a szent Antimosz püspököt kínozták. Erre Pantoleon azt válaszolta, hogy amennyiben egy öreg ekkora férfiasságról tett bizonyságot, akkor egy ifjúnak annál inkább ki kell bírnia ezt a próbát. Sem hízelgéssel, sem pedig fenyegetéssel nem tudták eltéríteni szándékától, ezért a császár átadta őt a kínzásokra. Egy oszlophoz kötözték, és vaskarmokkal szaggatták oldalát, a sebeihez pedig meggyújtott fáklyát tartottak. Krisztus megjelent előtte a szent tanítója, Jermolaj képében, és azt mondta neki: “Semmitől se félj fiam, azért, mert Én veled vagyok, és az Értem vállalt szenvedéseidben segítségedre leszek”. Ebben a pillanatban kialudtak a fáklyák, a szent sebei pedig begyógyultak.

Ezek után a vértanút egy olvasztott ólommal teli katlanba tették, bedobták a tengerbe, nyakára nehéz követ kötve, és mindenféle már kínzásoknak vetették alá. Az Úr azonban mindig vele volt és sértetlenül megőrizte. Ezek után vadállatok elé dobták, de Krisztus ott sem hagyta el őt: a vadállatok, mint a szelíd háziállatok, lábaihoz feküdtek és nyalogatták azt. A feldühödött császár ezek láttán a vadállatoknál is vadabb lett, és megparancsolta, hogy szöges kerékhez kötözzék a vértanút és mindenki szeme láttára, a hegyről gurítsák le. Az Úr itt is megmutatta az Ő csodálatos védelmét: a kötelek, amelyekkel a szentet a kerékhez kötözték, elszakadtak és a kerék a dombról lefelé gurulva, sok pogányt ölt meg.

A császár megkérdezte Pantoleontól, honnét kapott ilyen erőt és, hogy hogyan lett keresztény. Pantoleon megmutatta a házat, ahol a szentéletű pap rejtőzködött, mert Isten feltárta előtte, hogy úgy a maga számára, mint tanítómestere számára, elérkezett hitük megvallásának ideje, és földi vándorlásuk vértanúsággal való befejezése.  Jermolaj és a vele együtt küzdők dicső halála után a császár ismét győzködni kezdte Pantoleont, hogy mutasson be áldozatot az isteneknek, ezzel bebizonyítva, hogy alárendelte magát neki a vértanú.

Válasz helyett a boldog ifjú azt követelte, hogy találkozni akar Ermolajal és társaival. A császár azt válaszolta, hogy bizonyos küldetéssel más városba küldte őket, amire a szent azt válaszolta: “Ó, te hazug, magad sem tudod, hogy milyen igazat mondtál, ugyanis most ők a Mennyei Jeruzsálemben vannak!”. A császár látva, hogy semmire sem jut, Pantoleon törhetetlen, megparancsolta, hogy fejezzék le és testét égessék el.

Az ifjú örömmel vonult a városon kívüli vesztőhelyre, de amikor a hóhér felemelte a pallost, az abban a pillanatban elolvadt, mint a viasz a tűz színe előtt. Az ott tartózkodó katonák, látván eme csodát, hittek Krisztusban. Pantoleon arra kérte őket, hogy teljesítsék a parancsot, és még egyszer utoljára, imában fordult Istenhez. Válaszként a mennyből ezt lehetett hallani: “Hűséges szolga! Kívánságod beteljesedik, a Mennyország ajtaja nyitva áll és koszorúd elkészült. Mostantól fogva a kétségbeesettek menedéke a szenvedők segítsége, betegek gyógyítója és a gonosz lelkek rettegése leszel. Éppen ezért, a te neved nem Pantoleon, hanem Panteleimon lesz”.

A vértanú lehajtotta fejét, és amikor az a földre esett, tej folyt ki belőle, teste pedig a hónál is fehérebb lett. A kiszáradt olajfa, amelyhez kötözték, hirtelen kizöldült és termést hozott. A katonák, akiknek megparancsolták, hogy égessék el a szent testét, átadták azt a hívőknek. Azok pedig tisztességgel eltemették Panteleimont, és más vidékekre mentek hirdetni az Örömhírt. Ezen időtől kezdve sohasem szűnik meg a csodás gyógyulások sokasága Panteleimon ereklyéinél. Mindazok számára, akik hittel közelednek hozzá, – testünk és lelkünk egyetlen Orvosa, Krisztus kegyelmének forrását jelenti.

Жития святых Православной Церкви -Sf-