november 2011 havi archívum

Benső bilincsek – IV.

2011/11/25

Mindez egy nehéz küzdelem, de áldásos, ha az ember teljes szívéből, teljes lelkéből, minden gondolatával, szeretettel fordul Isten felé. Az Úr pedig határozottan védelmezni fogja az ilyen módon Hozzáforduló ember lelkét és segít rajta, támogatja és megerősíti! És amikor a vészjósló felhő, a gonosz támadása szerteoszlik, akkor a lélek megújul, mint az arany, amely a tűzben tisztult meg.

Külön kell szólni azokról, akik már megtapasztalták bűnös életmódjuk kártékony hatásait, változtatni szeretnének rajta, de sehogyan sem sikerül. Először is, nem kell kétségbeesni. A nagy aszkéták is évtizedeken át küzdöttek a szenvedély különböző fajtáival. És ugyan, mit mondhatunk önmagunkról? Természetesen vannak olyan esetek, amikor egy pillanat alatt bekövetkezik a bűnbánat, ez képes a mélységekig megrázni az ember lényét annyira, hogy az illető azonnal megváltozik, esetenként örökre. Ilyen is előfordul. Azonban ezzel együtt, az esetek többségében a bűnbánatot tartó ember élete nem azonnal változik meg, és a bűnös megszokások, pontosabban – rossz hajlamok, szenvedélyek, még hosszú ideig nem távolodnak. Ebben az esetben, ami a legfontosabb: nem szabad feladni. Ezt mondjuk a lelkünknek: igen, elestem, de mindazonáltal meg akarok szabadul ettől, vagy más szenvedélyemtől és hiszem, hogy az Úr ebben segítségemre lesz. Törhetetlen elhatározás szükséges ahhoz, hogy felszámoljunk a bűnnel és elszánt harc önmagunkkal szemben. Eseteként ez eltarthat sok éven át is.

Milyen csodálatos szavakkal beszél erről Aranyszájú Szent János: “akárhányszor is vétkezel – tarts bűnbánatot, hogy hanyagságod miatt, híján ne legyél a megígért boldogság reményének. Hajlott korú vagy – és vétkeztél? Menj a templomba, és tart bűnbánatot: itt a gyógyítás helye van, és nem ítélőszék – itt nem vonnak felelősségre, hanem bűneid bocsánatát kapod”.

Nem szabad feladni! Ez a legfontosabb. De könnyelműnek sem szabad lenni, csupán csak Isten irgalmában bízva, mentegetve magunkat, saját gyöngeségünkre hivatkozva. Ez gonoszság. Keresztségünk pillanatától, az Úr erőt és hatalmat adott nekünk, hogy ellenálljunk a gonosznak. Ezért kötelesek vagyunk felhasználni ezt a hatalmat a maga teljes mértékében. Harcossá kell lennünk, harcossá vérünk csordulásáig – amint az mondja az apostol. A vérünk csordulásáig itt azt jelenti, hogy a végsőkig el kell mennünk a bűnnel való szembenállásban. A testi és lelki erő teljes nekifeszítésével. Csakis az ilyen tudatos ellenálláshoz társul és nyújt segítséget az Úr az Ő kegyelme által.

Fontos -, hogy ne legyünk hazugak önmagunk és Isten előtt. Ha az elhatározás, hogy felhagyunk a bűnnel, még nem teljesen érett meg a lelkünkben – sírva kérjük, és teljes szívünkből keressük azt. A bűnnel fel kell hagyni, elvetni azt. Más út nem létezik! A kérdés csak az, hogy hogyan érjük ezt el. Tisztességesnek kell lennünk Isten előtt, azt kérve, hogy világosítsa meg elménket, szívünket azért, hogy helyesen tekintsünk személyes szenvedélyeinkre. Valósággal gyűlöljük, egyszer és mindenkorra megvessük azokat. A tiszta életet kell keresni teljes szívünkből, teljes lelkünkből, és az Úr határozottan odafigyel az ilyen keresésre, és megmutatja az élet megváltoztatásához vezető utat.

Azok számára pedig, akik Isten irgalmából, nem követtek el életükben súlyos bűnöket, szolgáljon ez a bűnök következményeként, az elkerülhetetlen kínokról szóló beszéd, elővigyázatul és figyelmeztetésül arra, hogy mennyire szükséges összhangban élni Isten törvényével. Azért, mert nincs, és nem lehet más útja a boldog, egészséges és jó emberi életnek.

Священник Димитрий Шишкин, pravoslavie.ru -Sf-

Az ortodoxia új fényű csillaga

2011/11/22

Mélységes hálával eltelve, lelkünk mélyéből adunk hálát Istennek, hogy az elmúl éjjelt imádságos virrasztásban tölthettük. Az ima hullámain evezve, kértük a mindenható Isten kegyelmét saját magunk, valamint mindazok számára, akik akár személyesen, vagy a távolban, ismeretlenül is, de bekapcsolódtak a korábban meghirdetett virrasztásos imádságba.

Heteken át gyűjtöttük azok névsorát, akik kérték, hogy a Szent Nektáriosz ünnepe alkalmából megtartott virrasztó istentiszteleten emlékezzünk meg róluk. Az eredmény meglepő volt, hiszen több mint 600 hívő nevét olvastuk fel a könyörgő szertartás alatt. A hosszas, hangos felolvasás alatt a sokszoros, mindent kifejező ima – Uram, irgalmazz! – mint a lélek balzsama, jó illatként száll a mindeneket fenntartó Isten színe elé.

Imádságos virrasztásunk a szent Tikok bemutatásában csúcsosodott ki, amikor az Eucharisztiában egyesültük Krisztussal, a mi Megváltónkkal. Erős reményünk és hitünk, hogy a virrasztással töltött éjszaka imádságai meghallgatásra kerültek Istennél, és szentjeinek közbenjárására, mindenkinek megadja mindazt, ami az ő lelke üdvét szolgálja.

Legjobban talán az egyik résztvevő szavai illenek ide zárszóként: “Milyen jó is volt itt lenni!”

Adja Isten, hogy még sok ilyen imádságos alkalmunk legyen. – fényképek

Benső bilincsek – III.

2011/11/19

A korábban elkövetett bűnökre való emlékezés a bűnös számára ne szolgáljon kétségbeesésére és szorongására, hanem emlékeztesse az ő valóságos állapotára Isten és az emberek előtt, legyen az a szüntelen bűnbánó ima forrása. Mert ez, ha lehet így mondani, keserű, de kijózanító és hatásos gyógyszer a lélek számára. Gyógyszer, amelytől nem kell törekednünk minduntalan megszabadulni, hanem amit úgy kell fogadni, mint az imára és a bűnbánatra serkentő hatékony eszközt.

Az elkövetett bűnök gyötrő emlékén túl még létezik az ördögi gonoszság, amely az ember korábbi bűneit az ember vesztére igyekszik felhasználni. Minduntalan a megbocsáthatatlanság gondolatait sugallva, amivel a lesújtottság és a reménytelenség vermébe taszítja a lelket. Így veszett el Júdás is. De gondoljunk csak bele: hiszen Péter apostol is az árulás bűnébe esett és eme mindkét tanítvány a Szentírás bizonysága szerint “megbánta tettét”. Péter azonban a keserves síráson túl a lángoló szeretet birtokában is volt az Úr iránt és szilárdan hitt Benne, amiért hamar bocsánatot is nyert, és visszakapta korábbi méltóságát. Júdás pedig megadta magát a gonosz sugallatának, megfeledkezett az Isten határtalan irgalmáról, nem tért meg, nem bízott Benne a bűnbánat könnyeivel – és elveszett.

Amikor az ember szörnyű bűnöket követ el, és utána bűnbánatot tart, valamint Isten segítségével megjavulni igyekszik, még akkor is hosszú időn át gyötrelmesen fogja magát érezni. Azért, mert a gonosz nem hagyja őt el azonnal, hanem arra törekszik, hogyha becsapni nem is tudja, de legalább kétségbeesésbe döntse lelkét azzal, hogy az elkövetett bűneit eszébe juttatja, ezzel mintegy félszegségben tartva őt: „hogyan is moshatnám le magamról ezt a szennyet”? De ezek csupán csak gondolatok, viszont az Isten képes “a hónál fehérebbé tenni” a legutolsó bűnös lelkét is,  amennyiben az a bűnös őszinte bűnbánatot tart és nem a maga, de az Isten igazát keresi.

Minden bágyadtság, zavarodottság, szorongás és kétségbeesés, amit a korábban elkövetett bűnök emlékezete kísér, – mindez a démonok sugallata, aki nem akarják a lelket az Úrhoz engedni. Ha minél előbb, végérvényesen elvet az ember minden ilyenfajta démoni sugallatot, annál jobb. Elvetni őket azonnal, amint azok megjelennek a lélekben, és szilárdan imádkozni Isten irgalmáért, “panaszkodni Neki”, egy tapasztalt lelki vezető szavaival. Az Úr pedig mindenképp meghallgatja az ilyen szívbéli sóhajt, és messze űzi a kétségbeesés és a szorongás sötét felhőit. Megerősíti és megújítja a megtérő bűnöst.

Még akkor is, ha a szorongás és a kétségbeesés megkörnyékezi a lelket, és mintha erőszakkal fogva tartaná azt – akkor sem szabad feladni, de erősen ki kell tartani az imádságban, gyűlölettel elvetni maguktól a sötétség támadásait. Erősen kell ellenállni neki és sírni, az Úrhoz kiáltva segítségért. Noha van olykor egy, vagy két nap, vagy akár hosszabb idő is, amikor a sátán ilyen formán támadja a lelket, hogy a kétségbeesés sötétségébe döntse azt, azonban idejekorán tudni kell azt, hogy ez lehetséges. Ezért ne csodálkozzunk, ne kishitűsködjünk akkor, amikor mindez bekövetkezik, hanem lépjünk ellene határozott harcba, amely a rosszal való szembeszegülésből, és az erős, szüntelen Istenben való reménységből áll.

Szent Nektáriosz

2011/11/17

November 9/22

Konstantinápolyhoz közel, Szelevriában született 1846-ban, a Keresztségben Anasztaszijosznak nevezték. Mint Isten valóságos kiválasztottja, már gyermekkorában megszerette a templomot, a Szentírást és megtanult imádkozni. A nem túl módos családi körülmények nem engedték meg, hogy hazájában tanulhasson, ezért már 14 évesen Konstantinápolyba ment, hogy munkát vállaljon azért, hogy fizethesse az iskolát. A városban sem volt könnyű élete. Egy dohánygyárban kapott munkát, ahol nagyon keveset keresett. Az elkeseredett gyermek egyben megértette, hogy segítséget nincs kitől várnia, ezért Anasztasziosz kéréssel fordult Ahhoz, akit annyira szeretett, és Akinek a segítségében egész életében reménykedett.

Levelet írt az Úrnak: “Krisztusom, sem kötényem, sem lábbelim nincs. Kérlek, küldj nekem. Te tudod, hogy mennyire szeretlek Téged.” A borítékot így címezte meg: “Az Úr Jézus Krisztusnak, a mennyekbe” – és megkérte szomszédját, aki kereskedő volt, hogy vigye el a levelet a postára. Az pedig, látva a különös címzést a borítékon, felbontotta a levelet, és meglátta benne ezt a kérelmet és a hit erejét, Isten nevében pénzt küldött a fiúnak. Így történt, hogy Isten nem hagyta magára választottját.

Múltak az évek, de a fiatal fiút nem vonzották a nagyváros kísértései. A korábbi szokásához hasonlóan, minden szabad idejét az imádságnak és a szentatyák írásai olvasásának szentelte.

Amikor Anasztasziosz 22 éves lett, elköltözött Chiosz szigetére, ahol tanított egy iskolában. Itt nem csupán tanított, de prédikált is. Hatása a tanítványokra, és rajtuk keresztül a felnőttekre is olyan volt, hogy mindenki szeretettel és mély tisztelettel volt iránta. A tanítványok körében énekkart szervezett, akikkel együtt a helyi templomban ő maga is énekelt. A lelke azonban mindjobban a szerzetesség felé húzta őt. Anasztasziosz gyakran látogatta Áthosz szent hegyét, ahol beszélgetéseket folytatott az öregekkel, míg végül monostorba vonult, ahol felnyírták és diakónussá szentelték Nektariosz néven, amely név mára sok országban ismertté lett. A Nektáriosz azt jelenti, hogy “halhatatlan”. Ez a név a messzemenőkig illett hozzá, mert valóban, az ő lelkéből az Élet Nektárja áradt.

Lehetőséget kapva tanulmányainak folytatására, Nektáriosz Athénben a teológiai kart végezte el. Ekkor került közeli kapcsolatba Szofroniosszal, Alexandria Patriarchájával. A Patriarcha a negyvenéves Nektárioszt pappá szentelte. Nagy elhatározással és önlemondással fogadta az új szolgálatot – Kairóban a Szent Miklós templom papja lett. Néhány év elteltével ugyanebben a templomban, Pentapol püspökévé szentelik. A tény, hogy püspökké szentelték, semmit sem változtatott Nektáriosz életformáján és viselkedésén.

Amint azonban az lenni szokott, a gyors előremenetel, a Patriarcha és a nép szeretete, de még inkább Nektáriosz jóságos és tiszta élete, sokakban irigységet és gyűlöletet váltott ki. A patriarchai körökbe tartozók attól féltek, hogy a nép általános szeretete Nektáriosz irányában esélyessé teszi őt az Alexandriai Patriarcha utódlására, mivel Szofronyij már hajlott korú volt. Mindenféle pletykákat kezdtek el terjeszteni róla. Azon túl, hogy a patriarchai trón elfoglalására törekszik, erkölcstelen életmóddal is vádolták. Így aztán Pentapol metropolitájának nem csak a püspöki széket kellett elhagynia, de Egyiptom földjét is. Semmiképp sem igyekezett védeni, vagy igazolni önmagát. Ez a gyűlölködő hangulat részben Athénbe is, ahová elköltözött, elkísérte őt. Mindhiába kereste a helyét, sehol sem akarták befogadni. Az Isten kegyelméből lett főpap, cipelve létezésének szomorú sorsát, nem csak a vígasztalásban nélkülözött, de csaknem a mindennapi kenyérnek is híján volt. Isten azonban szenvedéseiért megfizetett neki.

Egyik alkalommal, amikor a vallási ügyek minisztériumában ismételten elutasították, a püspök könnyes szemekkel lépdelt lefelé a minisztérium lépcsőin. Ebben az állapotban meglátta őt a város vezetője és beszélgetni kezdett vele. Megismerve Nektáriosz keserves helyzetét, amelyben volt, elérte, hogy prédikátorként alkalmazzák. A híres pentaponi metropolita az egyszerű Eubiusz, prédikátor helyét vette át.

A nép szeretete követte Nektárioszt. Azonban élete végéig hordoznia kellett a száműzetés keresztjét és a felfüggesztett metropolita nevét, aki nem tartozik egyetlen autokefál Egyházhoz sem.

Élete utolsó napjáig, kénytelen volt elviselni a kánoni szempontból érthetetlen helyzetét, és írásait mindig, mint “zarándok püspök”-ként írta alá.

Lassan oszlani kezdett a pletykák fellege. Az emberek, látván az ő tiszta és jótékony életét, szívesen hallgatták lelkes prédikációit, vonzódtak hozzá. A metropolita dicsősége hamar eljutott a provinciából a fővárosba, a királyi udvarba. Olga királynő, megismerkedett vele és nem sokkal ezután, saját lelki atyjává választotta. Ennek köszönhetően a Rizari teológia igazgatójává nevezték ki Athénben. Itt tanultak a leendő papok és az egyházi ügyekkel foglalkozó világiak is. A püspök vezetése időszakában az iskola színvonala magasra emelkedett. Köréje gyűltek lelki gyermekei, akik tanácsért és áldásért jöttek hozzá. Ezzel egy időben nyilvánult meg a püspökben az Isten Adományának kegyelme: a jövőbelátás és a gyógyítás adománya.

A nagyszámú lelki gyermekek csoportjához tartozott néhány fiatal lány is, akik a szerzetesi életnek akarták magukat szentelni, de mivel nem akarták elveszíteni lelki vezetőjüket, ezért nem léptek be egyik monostorba sem.

Mint jó pásztor, úgy törődött velük. Nektáriosz keresni kezdte a helyet, amely alkalmas volna számukra, míg nem Ejina szigetén talált megfelelő helyre. Itt egy régi monostor romjai voltak, amelynek a területét saját pénzén megvette. Itt telepedtek le először ezek az apácák.

Élete vége felé még egy csapás érte a püspököt. Egy Mária nevű 18 éves fiatal lány jött a monostorba, aki anyja uralkodói természete elől menekült. Szent Nektáriosz befogadta a lányt a monostorba. Ekkor a lány anyja, lányok megrontásával és a tőlük született újszülöttek meggyilkolásával, bevádolta a szentet. Megérkezett a monostorba a vizsgálóbiztos, aki kentaurnak nevezte a szentet és szakállánál fogva rángatta. A püspök mindezt alázattal tűrte, válaszolt kérdéseire és saját maga készített ételt a vizsgálóbiztosnak, valamint megtiltotta a nővéreknek, hogy sírjanak és méltatlankodjanak. A lányt orvosok vizsgálták meg, akik igazolták ártatlanságát. És természetesen, a “meggyilkolt” gyerekeket sem találták. Ezek után, a lány anyja megzavarodott, a vizsgálóbiztos pedig súlyosan megbetegedett, majd eljött a szent bocsánatáért esedezni.

A püspök megjövendölte a nővérek számára, hogy monostoruk gazdag lesz, amennyiben szorgosan fognak fáradozni. Az új monostor élete teljesen Nektáriosz irányítása alatt zajlott, amely a nővérek állandó lakhelyéül szolgált. Mekkora atyai szeretettel, törődéssel és kedvességgel voltak telve az ő írásai! Egy ideig a püspök egyszerre volt az iskola igazgatója Athénben, és az általa alapított új monostor elöljárója is. Azonban az Úr úgy rendelkezett, hogy a püspök otthagyja az iskolát, és véglegesen Ejinára költözzék.

Élete utolsó 12 évét a nővérek körében töltötte, nevelve őket a Mennyország számára. Sok kísértést és szenvedést kellett elviselniük, de egyben a kegyelem évei is voltak ezek. Ez idő alatt a monostort rendbe hozták, helyreállt a gazdaság.

A püspök földi élete lassan a végéhez közeledett. Jól tudva ezt imádkozott, hogy az Isten adjon számára elég időt a monostorban megkezdett minden dolog befejezésére. De mint egész élete során, most is hozzátette: “Legyen meg a Te akaratod!”

A sokáig rejtegetett betegség, végül elvette a magáét. Két nővér kíséretében, elvitték a korházba. Az orvos, látva a kis, reverendás öreget, akit elgyötört a szörnyű betegség, megkérdezte: “Ő szerzetes?” “Nem, – felelték a nővérek, – ő püspök.” “Először látok életemben minden dísz és főleg pénz nélkül püspököt “- jegyezte meg a szolgálatos orvos.

A püspököt, mivel sem neki, sem lelki gyermekeinek nem volt pénze, egy harmadrangú kórteremben helyezték el, a gyógyíthatatlan és nincstelen betegek számára kijelölt szobában. Két hónapig szenvedett itt. Szent Mihály és minden Mennyei Erők ünnepén, az Úr magához hívta Nektáriosz püspök lelkét.

Nem sokáig volt kórházban, rákos volt. Csodák már a kórházban is történtek. A gondozó nővérek azt vették észre, hogy a kötszerek, amellyel a Szent sebeit kötözték, illatoznak. Ugyanabban a kórteremben feküdt egy lebénult beteg is, és amikor a szent lelke elhagyta ezt a világot, akkor az, Szent Nektáriosz ingjének érintésétől, teljesen felépült.

Az 1920-ban bekövetkezett halála után, teste műrót árasztott. Amikor a koporsóval megérkeztek Ejinára, az egész sziget népe könnyekben kísérte saját szentjét. Az emberek maguk vitték a koporsót, és azt vették észre, hogy a kezük és a ruhájuk, amit a temetés idején viseltek, illatozik. Isten szentjének kezei és arca bőségesen árasztotta a műrót, amit a nővérek vattával gyűjtöttek össze.

A monostor kriptájában temették el. Különböző okoknál fogva a koporsót többször is felnyitották, és minden alkalommal meggyőződtek arról, hogy teste nem enyészett el. Sőt, az ibolya is, amit egy kislány helyezett a koporsóba, épen maradt.

A szent, 1920. november 9-én bekövetkezett halála után, 1961-ben került sor a szenté avatásra. Ereklyéinek részecskéi szerte a világon megtalálhatóak, mint Szent Nektáriosz áldása.

pilgrim-greece.ru

 

Örvendezz, Nektáriosz, Isten főpapja!

2011/11/15

Néhány napja honlapunkon közöltük a hírt, hogy Szent Nektáriosz ünnepén, közös virrasztó istentiszteletet tartunk Szent Mózes hajlékában a rákos betegekért. Ebből az alkalomból sikerült elérni, hogy néhány napra a szent hajlékban, beleértve a virrasztás idejét is, Szent Nektáriosz ereklyéinek egy része is itt lesz. Ezzel lehetőség nyílik mindannyiunk számára, hogy a csodatevő szent, tiszteletreméltó ereklyéi előtt hódolhassunk.

Szent Nektáriosz ereklyéje holnap (szerda), a délelőtti órákban érkezik meg Szent Mózes hajlékába, amelyet Főtisztelendő György, nagymihály-kassai érsek hoz el erre a jeles alkalomra. Így, aki ellátogat a szent hajlékba, annak lehetősége nyílik rá az elkövetkezendő bő egy hét alatt, hogy érintkezzen Szent Nektáriosz ereklyéivel.

Benső bilincsek – II.

2011/11/14

Nagyon gyakran halljuk a következő szavakat: “Bizonyára, az Isten nekem sohasem bocsát meg!”, vagy: “Tudom, hogy nincs számomra bocsánat Istennél!” Gyakran fordul elő az, hogy az ember nem tud saját magának megbocsátani tetteiért, és csalódott lesz ettől a tehetetlenségtől, nem tudja, hogy mit is tegyen. De egy dolog az ember ítélete, és más dolog az Isten ítélete. Amikor az ember teljes lelkéből bűnbánatot tart elkövetett bűnei miatt, meggyónja azokat, és többé nem tér vissza hozzájuk, ugyanakkor pedig azt mondja, hogy Isten neki nem bocsát meg, akkor lehet, hogy ő maga sem érti mindezt, ezzel pedig újabb bűnt követ el. Azért, mert Istent, saját bűnös mértékével méri, lealacsonyítva a Teremtőt a gyönge teremtmény színvonalára.

Tudjuk, hogy az Isten irgalma, az Ő szeretete határtalan. Az irgalom és a szeretet különös teljessége árad Belőle a megtérő bűnösre. Éppen ezért nincs olyan megsiratott, meggyónt bűn, amelyet Isten ne tudna megbocsájtani. Ennek igazolására sok példát találunk a Szentírásban, kezdve az Ószövetségtől, ahol Isten Izajás próféciáin keresztül hirdeti: “Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó.” – Iz 1,18, – és befejezve az Újszövetséggel, ahol az Úr világosan mondja, hogy “Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” – Mt 9,13.

Azonban az ember a saját elviselhetetlen fájdalmát és szenvedését, a cselekedeteire való emlékezést úgy fogja fel, mint Isten nem megbocsátásának jelét. Mindez természetesen nem helyes meglátás. Egyszerűen arról van szó, hogy a súlyos bűnökhöz való viszonyulásban az Isten végtelen irgalmán kívül még létezik az ember lelkiismerete és emlékezete – ezek pedig a bűnbánat természetes eszközei. Az, hogy a meggyónt bűn továbbra is nyomasztja az ember lelkét, nem jelenti azt, hogy azt Isten nem bocsátotta volna meg. Ez pedig pontosan azt jelenti, hogy a bűn annyira mélyen rombolta szét bennünk az egységet, hogy annak hosszantartó és mély kezelésre van szüksége. Minden bűn gyógyítható – mélységes bűnbánatunkban a kegyelem által.

A múltban elkövetett bűneink emlékezete, mint jóvátétel marad meg számunkra, úgy, mint egy nehéz, de megváltható teher, amelyet a vezeklő bűnös, alázattal köteles viselni élete végéig. És ilyen “benső bilincseket”, amelyet a kívülállók számára észrevétlenek, sokan viselnek. Az idős és a közép korosztály tekintetében – ezek részben annak az istentelen korszaknak a következményei, amelyet évtizedeken át raktak rájuk állami szinten, és a fiatalság tekintetében pedig – a jelen, mindent megengedő, liberális és istentelen kor következményei.

Elnézve, hogy hogyan él a felnövekvő nemzedék, sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a lelki atyák a jövőben is szembe találják magukat ezzel a kérdéssel – sőt, a jelen helyzethez viszonyítva, sokkal nagyobb mértékben. Sajnos, ilyenek a bűnös élet elkerülhetetlen gyümölcsei: szenvedések, fájdalom és erkölcsi, lelki sebek, amelyek nem kevésbé fájdalmasak, ám ezekkel is folytatni kell az életet.

Benső bilincsek – I.

2011/11/11

Szent János Apostol azt mondja: “Minden igazságtalanság bűn, de van olyan bűn is, amely nem egyenlő a halállal” – 1Jn 5,17. Naponta vétkezünk, minden órában… Mit lehet tenni: minden ember hazug?  Vannak bűnök, amelyek bűnbánó sóhajtásaink következtében Istennél bocsánatot nyernek, és vannak súlyos bűnök, amelyek képesek eltorzítani az ember lelkét egész hátralévő életére. Olyan ez, mint amikor balesetet szenved az ember, kórházba szállítják, a rokonok pedig a folyosón várakoznak – kijön az orvos, széttárja karjait és azt mondja: “A sérülések összeegyeztethetetlenek voltak az élettel…” Szörnyű pillanat. Ez azt jelenti, hogy az illető meghalt. Pontosan így van ez bizonyos bűnök tekintetében, amikor azok összeegyeztethetetlenek a lelki élettel. A kegyelem eltávolodik és az ember az Isten színe előtt egy oszlásnak induló, bűzlő tetemmé válik. A szentatyák úgy tartják, hogy a lélek számára a kegyelem ugyanaz, mint a test számára a lélegzés. Nem élhet a lélek Isten nélkül! Ilyenkor színre lép az olyan szenvedések sora, amelyek leírására nem létezik egyetlen szó sem. Sok könnyet kell az embernek hullajtania ahhoz, hogy Isten kegyelméből a lelke újra életre keljen.

Sajnos napjainkban, a túláradó istentelenség korszakában, egyre több ember kész arra, hogy élete során szörnyű, halálos bűnöket kövessen el. Sokan, ezek közül, hála Istennek, bűnbánatot tartottak, teljességgel megváltoztatták életüket, de az elkövetett bűnök emlékezete, a seb, amelyet a bűn ejtett lelkén, továbbra is nyomasztja és kínozza. Sőt, olykor annál erősebben és elviselhetetlenebbül, mennél közelebb igyekszik kerülni az ember Istenhez, és élete megváltoztatására törekszik. Ez egyeseket arra késztet, hogy időről időre ismét megemlítsék azokat a bűnöket a gyónáskor, amelyeket már máskor meggyóntak, és többször nem is követték el őket.

Mi lehet az oka eme súlyos szenvedésnek?

Amíg az ember vétkezik – sötétben van. A bűn – amíg fel nem ismeri állapotát, addig az az ő természetes állapota. Még ha az ember eszével fel is fogja, hogy szörnyű dolgokat visz véghez, de lelkileg, erkölcsileg képtelen értelmessé tenni életét. Majd azután, amikor az ember bűnbánatot kezd tartani, közeledik a világossághoz, kezd átváltozni lelkében, akkor a korábban elkövetett bűnei a maguk teljes és leplezetlen, szörnyű valóságában tárulnak elé. Az ember elszörnyed, szégyenkezés és fájdalom lesz rajta úrrá ama felismeréstől, hogy mit követett el Isten színe előtt. Ez a rettenet önmagában egy soha be nem hegedő lelki sebet képez, amely gyötri az embert, olykor egész életén át. Tudjuk, hogy ennek a szenvedésnek a súlya olyan, hogy egyesek képtelenek elviselni, és megzavarodnak, vagy ami még ennél is több, végeznek magukkal.

Nos, hogyan is éljen együtt az ember, aki életében ilyen, vagy amolyan súlyos bűnt követett el, majd Istenhez fordult, az ilyen lelki teherrel? Mit tegyen, ha a már meggyónt halálos bűnei továbbra is kínozzák és elnehezítik lelkiismeretét, és idővel az erkölcsi kimerültséghez vezetik?