Archive for the ‘Prédikációk’ category

Jogaim és igényeim – vámos, farizeus

2018/01/27

mytar_farizejEgyebet sem hallunk naponta, mintsem, hogy emberek vonulnak az utcára tömegben vagy akár egyénileg, de mindkét esetben az eredmény ugyanaz: mindenki valamit követel, mindenki azt hangoztatja, hogy jogom van, követelem, igényt tartok rá és sorolhatnánk még sokáig a különféle jelzőket.

Nem vitás, amikor ezek az ember elleni, ember által elkövetet sérelmek az utcára, hivatalokba, vagy azok elé viszik a tömeget, meg kell vallanunk, jogos követelések. Mindezek morajló tengerében, amely egyre jobban háborog világszerte, belekeveredik a keresztény ember is, és nem jogtalanul, hiszen a keresztények is, noha nem a világban van örök hazájuk, de a világban élnek.

Nincs is ezzel semmi nagy baj mindaddig, amíg az ésszerű, mondjuk talán ki, hogy élete megmaradása, fenntartása és annak az esetleges jobbá tétele érdekében lép fel jogosult követeléseivel a társadalom irányában, vagyis ember az embertől követel egyenlő bánásmódot.

A baj csak akkor kezdődik, amikor követeléseinkkel, jogainkkal ugyanolyan módon, mint tesszük azt embertársaikkal szemben, Isten felé fordulunk. Legyen az akár egy gondolat, vagy szóbeli megnyilvánulás, tegyük azt odahaza, az utcán, vagy a templomban, érdemes lenne tudatosítanunk magunkban, hogy amikor Isten felé fordulunk akár gondolatban, vagy szóban, nem a munkaügyi hivatal, sem a szociális ellátást biztosító iroda munkatársaival beszélünk. De még csak nem is a munkahelyi feletteseinkkel.

Semmiféle felmentésre, emelt hangú kioktató, vagy figyelemfelkeltő beszédre nincs jogunk ezen a téren, mert itt a Teremtő és a teremtmény párbeszédéről van szó, – bármennyire is nem erre érzünk késztetést, amit, valljuk be, sokszor meg is teszünk. Mert első felháborodásunkban elvárjuk, hogy Isten különös figyelmet szenteljen nekünk, mindent és mindenkit mellőzve. És ha már itt tartunk, akkor – mint ahogyan az emberi kapcsolatokban működni szokott – “kihasználjuk az alkalmat”, és esetleg környezetük nyilvános és rejtett bűneire, hiányosságaira is felhívjuk Isten figyelmét, hátha azok a mi Urunk és Teremtőnk figyelmét elkerülték.

A mai evangélium azonban minden ilyen és ehhez hasonló magatartástól óvva int bennünket. Más szavakkal elbeszélve, azt mondja ma nekünk az Isten Igéje, hogy a fent említett dolgokkal ellentétben, inkább alázat és a meghallgatásra való méltatlanság érzete legyen szívünkben.

Vagy talán Istennek szüksége van a mi semmitmondó bőbeszédünkre?

Esetleg van olyan jó vagy rossz, úgy a magunk, mint embertársuk életében, amiről Isten ne tudna?

Ha egy pillanatig is ilyen bűnös, és magadra vonatkoztatva, elítélő gondolatok kísértenek, tudd, hogy ezek nem Istentől származnak és nem szolgálják sem a társadalmi előmeneteledet, sem üdvösségedet, de sokkal inkább elmarasztalást, ítéletet vonnak maguk után.

Arra tanít ma bennünket az Evangélium, hogy ne tulajdonítsunk magunknak jogot Istennel szemben a meghallgatásra. Ezzel szemben, sokkal inkább érezzünk késztetést az imádkozásra, éspedig úgy, mint aki semmilyen figyelemre sem méltó, de bátorkodunk megnyitni a szánkat, és az ima szavaival az Egyetlen, a hozzánk, érdemtelenekhez határtalanul lehajló Istenhez fordulni.

De arra viszont nagyon vigyázz, hogy eszedbe ne jusson olyanokat mondani ima közben, hogy én ennyi, meg annyi jót tettem, ezért légy szíves, jutalmazz is meg érte! Hiszen bármit is tettél a jót tekintve, vedd úgy, hogy az a te kötelességed volt. Ha pedig elmulasztottad volna azt, ami a kötelességed, akkor büntetést érdemelsz. És mert csak annyit tettél, ami a kötelességed volt, ezért nincs is semmi, amiért jutalmat érdemelnél, mert semmi különöset nem tettél.

Nézd csak meg, hogy hogyan nézel ki, amikor farizeus módjára imádkozol; mit is tett a farizeus? Előállva, hangosan felsorolta minden jótéteményét, – de jaj, minden nagyszerű felsorolása ellenére üres kézzel távozott a templomból.

De különösképpen nincs is itt min csodálkozni a felett, hogy hogyan és mit tett, és milyen módon beszélt. Ami ebben az esetben csodálatot kell, hogy kiváltson, hogy valójában a semmivel dicsekedett. Mert ugyanis amivel önmaga dicséretére előhozakodott, az semmi más nem volt, mint a kötelességéből eredő dolgok megtétele. Ezért a templomban ezekre még csak gondolnia sem kellett volna.

Lelki haszonnal akkor járunk ma, amennyiben jól figyeltünk, ha felismerjük a tényt, hogy bizony, sokszor rosszul imádkozunk. Látod-e már, hogy mitől is van az, hogy rossz az ima? Attól, hogy sokszor érezzük magunkat Isten előtt, jóllehet, jogtalanul és hamisan, a legnagyobb rendben. Isten mentsen meg bennünket ettől a farizeusi bűntől! Ámin.

-sf-

Reklámok

Az Atya ölelésében

2016/02/27

Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét!

Lk 15,12.

Hány lázadó lelkületű embertársunk tesz hasonlóan, amiként a tékozló fiú cselekedett! Kényelmetlennek és szűknek tartjuk az atyai ház kereteit és ki akarunk törni. Elviselhetetlen számunkra az atya közelsége, az ő szerető ölelése és azt hisszük, hogy ha egyszer sikerül lerombolni és szétszaggatni minden korlátot és köteléket, utána a korlátlan boldogság vár ránk.

Ahogy sokan a család biztonságos öleléséből igyekeznek kitörni, ugyanúgy, sokan az Isten közelségét akarják messze tudni maguktól. Az első esetben fizikailag, bár nem minden esetben szerencsés, de megvalósítható az elhatározás. Viszont sokkal bonyolultabb kitörni és elmenekülni Isten elől, Aki mindenütt jelen van. Mégis olyan sokan megpróbálnak távol futni tőle…

Amikor viszont első fellángolásunkban, a határtalan szabadság és boldogság hamis reményének érzetében elrugaszkodni próbálunk Istentől, egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy valójában létezésünk biztonságát igyekszünk lerombolni. A bűnös gondolat kiolthatatlan vágyat ébreszt az ember lelkében, elméjében, amit a megvalósítás szomorú ténye követ.

Ilyen gondolatok gyötörték a tékozló fiút is. Bár mindene megvolt, de a kísértés legyőzte benne a józan gondolkodást és menni akart. Talán maga sem tudta, hogy hova, de mindenáron menni akart, győzött az otthontalan, apátlan gyalázat vágya. A hamis szabadságérzetet viszont a vagyon csak egy ideig volt képes helyettesíteni. Hamar rá kellett ébrednie döntésének helytelenségére, valamint annak felismerésére, hogy mi az igazi biztonság.

Számkivetettségében ráébred arra, hogy az atya házában még a szolgáknak is jobb sorsuk van. Hirtelen felébred benne előző vágyainak ellentéte és rohan, meg sem áll mindaddig, amíg újra nem érzi az atya biztonságot nyújtó ölelését. Most már van tapasztalata, tudja, hogy amit tett, semmiképp sem dicséretes és ennek megfelelő az ő hozzáállása is: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened is!”

Ebben a felismerésben és bűnvallomásban rejlik az ő gyalázatból és kárhozattól való megmenekülése. És ugyanúgy, minden Istentől elrugaszkodott ember számára is ez a felismerés és az ilyen megtérés lehet csak az egyetlen út a hibák kijavítására. Miután felismerjük, hogy helytelenül cselekedtünk, ne halogassuk az atyai házba való visszatérésünket, de a megfelelő bűnbánat után, siessünk visszatérni  az Atya semmivel sem pótolható ölelésébe, ami egyenlő az üdvösséggel.

Keresztelő szent János fejevétele – aug 29./szept 11.

2015/09/10

us.Ünnepre gyűltünk ma össze, nos, nézzük, hogy miről is szól ez a mai ünnep. Tragédiát sugall az ünnep elnevezése, amely a tobzódó, bűnben fetrengő, az élvezeteket hajhászó és azt a végtelenségig fokozni kívánó gyarló emberi természet eredményez.

Véres az asztal, és mégis vigad a vendégsereg.

Hogyan lehetséges ez?

Nincs erre más magyarázat, mintsem az, hogy a lelkileg vak ember minden alávaló dolgot többre becsül az Isten színtiszta igazánál. Mert amikor az ember vétkezni készül, akkor a gonosz szellemek seregei sietnek segítségére, hogy legyőzze magában az istenfélelmet. Túltegye magát minden erkölcsi magatartáson, elaltatott és elvakult lelkiismeretének hangját ne hallhassa, és minden szégyenérzet nélkül törtessen kitűzött alávaló célja felé.

Régen várt eseményre kerül ma sor a gyalázatos emberek szégyenteljes lakomáján. Az ördögök bálja ez, ahol győzni látszik az érzéki vágytól lihegő emberek társasága.

Vesszen az igaz, mert nem bírjuk már elviselni jelenlétét. Feddő hangja rettenetes számunkra. Személye akadály határtalan vágyaink féktelen beteljesedésében. Használjuk hát ki az adandó alkalmat, hogy többé már semmi se keresztezze a bűn mélységébe vezető utunkat.

A felfokozott hangulatban táncra perdül a hajadon, és ennek a bűnös táncnak pedig nagy ára van. Ezen az éjszakán még az ellenségek is jó barátok, mert az igaz iránti gyűlölet összeköti őket. Ekkor még nem sejti Heródes, hogy hasonló barátságra lép majd még egyszer Pilátussal, amikor Krisztus vérét követeli az árulók aprópénzen vásárolt társasága. Tombol a tömeg és a király fizetni készül az előadásért. Bármit megadok, mondja, csak légy az enyém, megkapsz mindent, csak mondanod kell.

Eljött hát a megfelelő pillanat, amikor a bűnös asszony, még a saját lányát is feláldozza, és a próféta vérével kívánja lemosni lelke szennyét. A törvénytelenség azonban csak törvénytelenséget képes szülni, ahol a bűnt bűnnel tetézik. A léha és parázna életmódhoz gyilkosság párosul.

Pallos alá hajtja a fejét az igaz, akiben nincs semmi ellenvetés, mert jól tudja, hogy nem azoktól kell félnie, akik megölik a testet. Hiszen Akiért feláldozza magát, Az már megüzente neki: “vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését.” Mt 11,5.

Mindebből János tökéletesen megértette, hogy nincs mitől félnie, mert előkészítette az útját Annak, Aki a halál felett is győzelmet arat. A tobzódó bűnös társaság pedig őrjöngött, élvezte, ünnepelte a vélt győzelmet. Határtalan volt az öröm, hogy végre megszabadultak attól, aki sok kellemetlenséget okozott számukra.

De valóban győztek? Valóban okuk volt az örömre?

Ki az, akiben egy szemernyi emberség és istenfélelem van, hogy helyeselné eme tettet, vagy jogosnak tartaná a bűnös vágy és a gyűlölet szülte cselekedetet? Nincs senki, mert az igaz, mint a pálmafa virágzik, a gonoszok gyülekezete pedig a bűnök rothadó szemétdombján merül az örök feledésbe.

Ünnepeljünk hát istenfélelemben, tiszteljük az igazságért vérét ontó Jánost, megfogadva intő szavát: tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett a mennyek országa.

-Sf-

Pünkösd ünnepe

2015/05/30
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Bennünk él az Isten.

Egyik kínai filozófus azt írta: A legjobb kormányzó Az, akiről a nép mindössze csak annyit tud, hogy Ö létezik. Valamelyest rosszabbak az olyan kormányzók, akik megkövetelik, hogy szeressék és magasztalják őket. Még szánalmasabbak azok, akiktől fél a nép, és a legszánalmasabbak azok a kormányzók, akiket a nép megvet.

A Koránban pedig ez áll: Valóban létezik a világosság és a sötétség hétezer függönye, amelyek eltakarják előlünk az Urat!  Viszont ennek ellenére mi, élő emberek, akik egyfajta végső elkeseredetséggel járva a föld sötét völgyeiben és a halál árnyékában, lelkünk teljes erejéből keressük Isten arcát és az Ő világosságát.

Az Isten megteremtette a világot és kezdetben annak középpontjában élt, mint egy piacon. Mindazonáltal, az Isten élete lidércnyomássá változott – nem volt egy perc nyugta sem. Az emberek egész nap sorban álltak előtte, felkeltették éjjel, mert sok volt az emberek elképzelése, ötlete, ajánlata és vádaskodása, és még sok minden egyéb. Újabbnál újabb ajánlatokkal léptek elé – hogyan kell mindent megváltoztatni, helyesen elrendezni, hogy kell mindent átrendezni és így tovább mindenről és mindenkiről.

A gyötrelem elviselhetetlenné vált. Ekkor Isten megkérdezte a körülötte lévő angyaloktól: Mit kell tenni? Ezek az emberek elemésztenek engem a vádaskodásaikkal, követeléseikkel. Egyik jön, és azt mondja: “Figyelj csak, holnap ne essen az eső, mert halászni megyek”. Közvetlen utána pedig jön egy asszony, és azt mondja: “Holnap nekem feltétlenül szükségem van esőre, mivel ma elvetettem a magvakat, és ha megázik, jól ki fog minden kelni”. És ez csak példa a sok közül. Viszont ilyen, egymással szemben álló kérések sokaságával ostromolnak. El lehet képzelni Isten csalódott helyzetét. Torkig volt az emberekkel.

Az Isten, azok után, hogy megteremtette az embert, már semmi mást nem teremtett.

Nem arról van szó, hogy kimerült volna az Isten alkotóképessége, miután már az embert is megteremtette. Még sok minden másat is teremthetett volna, de az ember – az túlzás volt! És megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és elszomorodott szívében! Az ember nélkül az élet csendes és nyugodt volna – fák, állatok, madarak. Mindenféle félelem és irigység nélkül, örvendezve éltek, minden filozófiai irányzatok, koncepciók és háborúk nélkül. Minden tökéletesen nyugodt maradt volna, – de azon a napon, amikor Isten megteremtette az embert, minden megváltozott. Ezért is kérdezte meg Isten a tanácsadó angyalokat: “Most mit is tegyek?” Az egyik angyal azt tanácsolta: “Menj föl az Everest csúcsára”.

Az Isten azt mondta: “Előre látom a jövőt. Már látom, hogyan kapaszkodnak felfelé a hegyek ormára a hegymászók, utakat, felszállópályákat építenek, buszokat, repülőket indítanak, és minden bizonytalanság és nyugtalanság újra kezdődik”. Ekkor egy másik angyal azt tanácsolta: “Menj a holdra, ott majd egyedül lehetsz.”

Az Isten azt válaszolta: “Te nem látod a jövőt, én pedig igen. Én már látom azokat az embereket, akik a holdra repülnek. Tekintetem számára a múlt, a jelen és a jövő egyidejűleg elérhető. Mindez csak az időbeliség kérdése, de az öröklétben néhány év, vagy évszázad, semmit sem jelent. Mondj számomra olyan dolgot, hogy sohase tudjanak eljutni Hozzám, sem pedig megtalálni, sem felismerni!?”.

Ekkor a legidősebb angyal, az arkangyal, aki egész idő alatt szó nélkül hallgatott, azt súgta Isten fülébe: “Akkor már csak egyetlen hely van, amely elérhetetlen az ember számára. Kezdj el magában az emberben élni! Ez az egyetlen hely, ahová az ember nem siet betekinteni.

Az ember repülni, úszni, járni képes az egész világon, befizet drága világkörüli utakra, tengereket, óceánokat és magas hegyeket akar meghódítani, valamint idegen bolygókra repülni. Szóval, mint egy hajszolt, menekül önmaga elő – viszont egyáltalán nem törődik azzal, hogy önmaga belsejébe tekintsen – lelkébe, az ő kimeríthetetlen és végtelen kincstárába. Oda költözz, és mindörökre boldog leszel”.

És attól a pillanattól így is tett az Isten.

És onnan kezdve olyan titok az Isten, ahol gondolataink kimerülnek és megállnak!

A középkori zsidóság képviselője, Jehuda Halévi írta: “Nem láttalak Téged, de én magasztallak Téged! Nem ismerlek téged, de ismerem utjaidat! A próféták beszéltek Rólad, de bizonyára nem olyan vagy Te, mert ők tetteik fényében képzeltek el Téged!”.

Őszintén fogadjuk a mindent megvilágosító Szent Lélek tüzét, hogy keresésünk ne legyen hiábavaló.

Mindenszentek Vasárnapja

2014/06/14

Vsich svjatych -Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.Akkor Péter vette át a szót: “Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?” Jézus így válaszolt: “Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött. Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége. Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.” Mt 10,32-33, 37-38, 19,27-30

Az Egyház minden nap megemlékezik szentjeiről. De mivel Istennek sok olyan szentje van, aki az Egyház előtt ismeretlen, és hogy ezek ki ne maradjanak a tiszteletből, ezért állapított meg az Egyház egy napot, melyen az idők kezdete óta Isten előtt megdicsőült szentek emlékét tartjuk.

Alkalmas és helyénvaló, hogy ilyenkor tartja az Egyház Isten minden szentjének ünnepét, éppen a Szentlélek leszállása után, mégpedig azért, mert minden szent a Szentlélek kegyelme által cselekedett, és cselekszik ma is.

A Szentlélek kegyelme a bűnbánatot és a bűnök bocsánatát adja. A kegyelem az, mely harcol a szenvedélyek és a helytelen kívánságok ellen, és ezt a küzdelmet tisztasággal és szenvedélymentességgel koronázza.

Ebben a formában pedig új teremtmény születik, mely méltó az új földre és mennyre.

Vegyük mi is a fáradságot, és kövessük Isten szentjeit! Hogy ezt hogyan tegyük, erre tanít bennünket a mai nap Evangéliuma.

Mindehhez Istenben való hitünk minden félelem nélküli megvallására van szükség. Az Iránta való mindenek feletti igaz szeretetre, a kereszt felvállalására. Azonban ki az ma, aki keresztet akar viselni? Egyre-másra hangoztatjuk, hogy az idők megváltoztak, ma már nem lehet úgy élni, ahogy korábban. A gond nem az, hogy nem lehet, hanem, hogy nem akarunk. Sok ember mondja azt, hogy senki sem szent. Nos itt az alkalmas idő, hogy azzá váljunk!

A legnagyobb akadály ezen az úton mi magunk vagyunk, saját magunk számára. A többi pedig csak járulékos dolog, pontosan úgy, mint az elmúlt századok során jelentkező akadályok azok előtt, akik a szentté válás útjára léptek.

Nem fogadhatjuk el azt a helytelen megállapítást, hogy ma már senki sem szent és nem is válhat azzá. Ha megvizsgáljuk a néhai császárváros, Konstantinápoly híres és szent főpapjának, Aranyszájú Szent Jánosnak helyzetét, ugyanazt találjuk, amit ma tapasztalhatunk világunkban. Jánossal szemben is sokan érveltek azzal, amikor erkölcstelenségük és hitetlenségük miatt ostorozta őket prédikációival, hogy az az idő már elmúlt, most új időket élünk, nem követhetjük az apostoli korszak életmódját.

Ugye, milyen ismerős a kifogás? Semmiben sem különbözik, semmiben sem változott meg az ember szóhasználata 1600 év múltán sem. Ha pedig nem változik az ember hanyagságra való hajlama, a semmirekellő tetteinek önigazolása, akkor miért változtatnánk meg Isten örökérvényű kijelentéseit, miszerint: Szentelődjetek meg tehát, és legyetek szentek, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek. Leviták 20,7.

Kezdjük el mi is, ha még eddig nem tettük meg, ezen az idei ünnepen és rakjuk le az életszentség alapjait!

igumen Serafim

Adj innom!

2014/05/17

Húsvét után az 5. vasárnap


jkHa ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked. Jn 4,10.

Megható és elgondolkodtató a kép, mely elénk tárul Krisztus találkozásában a szamariai asszonnyal. Világos képet kapunk arról, hogy hogyan viszonyul a Megváltó a bűnös emberhez, aki az üdvösséget keresi és kész meghallani Krisztus hívó szavát.

Tudjuk, hogy a zsidók messze elkerülték a vidéket, ahol a szamariaiak laktak. Ha Jeruzsálembe zarándokoltak, inkább a hosszabb utat választották, csak ne kelljen még csak találkozniuk sem az ezen a földön élőkkel.

Persze tudjuk azt is, hogy ennek megvolt az oka. Amikor a fogságból hazatért zsidók látták, hogy azok, akik idehaza maradtak, hogyan élnek, megszakítottak velük minden kapcsolatot. Ugyanis elhanyagolták a törvényt, összekeveredtek a házasságok révén más nemzetekkel, valamint nem utolsó sorban, sokkal jobban éltek, mint a fogságból hazatérők. Ezek a tények vezették el őket egész odáig, hogy amikor az új templom építését elhatározták, nem tartottak igényt ezek adományaira sem. A keserűség, mit a fogság miatt magukban hordoztak a törvény szeplőtelen betartása iránti buzgóság, gyűlöletet ültetett el szívükben. Ezért kerülték a szamariaiakat, és ezért volt nagy az apostolok ámulata is, amikor látták, hogy Krisztus egy szamariaival beszélget, méghozzá egy asszonnyal. A Megváltó azonban itt is, ebben az esetben keresi az elveszett bárányt, hogy azt az Atyához vezesse.

És milyen igazi, üdvösségre vezető volt ez a találkozás! Ha figyelmesen olvassuk a történetet, láthatjuk, hogy az asszony alázatos figyelemmel hallgatja Krisztus, és ezért következhetett be részéről a felismerés, hogy maga a Messiás az, akivel beszél. Hiszen később, mikor a városba siet, azt mondja a népnek: „Jöjjetek, talán ő a Messiás.”

Nyílván, ha az asszony a beszélgetés során saját maga igazát és tetteit igyekszik bizonygatni és igazolni, nem vette volna észre azt a hatalmat, mellyel Krisztus beszél és elmarad a megtérés. Sokszor az ember Istennel való beszélgetése során jobban figyel saját magára, mint Istenre.

Nagy jelentőséggel bírt ez a találkozás, mert, ahogy az kiderül szent János elbeszéléséből: „Abból a városból sokan hittek benne…”. Törekedjük ilyen találkozásokra Istennel, hogy az hitünk megerősödésére és üdvösségünkre szolgáljon.

igumen Szerafim

Virágvasárnap

2014/04/12

„Ma a Szentlélek kegyelme egybegyűjtött minket, és felvéve mindnyájan a keresztedet, mondjuk: Áldott, aki az Úr nevében jő! Oszanna a magasságban!

virágv.Sokféle ünnep létezik. Most az Úr Jeruzsálembe való Bevonulását ünnepeljük. Az egyházi évnek ez egyik legtragikusabb ünnepe. Mondhatnánk, hogy pedig olyan ünnepélyes minden: Krisztus belép a Szent Városba, örvendező seregek jönnek az Ő üdvözlésére. Készen állnak arra, hogy politikai vezetőjükké válasszák Őt. Elvárván Tőle, hogy legyőzze az ellenséget. Tehát van itt valami, ami tragikusnak mondható? Ó, de mégis van! Azért, mert mindez az ünnep, mindez az örvendezés, a reménykedés egy félreértésen, a meg nem értésen alapszik, és mert ugyanaz a tömeg, mely ma azt kiabálja: „Oszanna Dávid Fiának!”, néhány nap múltán gyilkos, gyűlölködő tekintettel tér majd vissza Hozzá, és az Ő megfeszítését fogja követelni. Vigyázzunk a mai fényes ünnepen, mert ha mi is saját szubjektív elképzeléseink megvalósítását remélve közeledünk Krisztushoz, ugyanúgy csalódunk majd, mint a ma Oszannát kiabáló tömeg. Sokan voltak, vannak, és lesznek is még, akik számára Krisztus megváltó tettei csalódás forrásává, sőt megvetést, gyűlöletet keltő cselekvéssé lesznek. Történik az azért, mert nem értették meg, vagy talán soha nem is akarták megérteni mindazt, ami miatt az Isten Fia emberré lett. Sokszor okoz ez gondot a magát nagyon kereszténynek valló ember számára is, és ellentmondásokat lát Krisztus tetteiben. De mindezt csak akkor tudjuk valamelyest is megérteni, ha nem a szemet szemért elvet követjük. Őrizzük meg a böjt által megtisztult testünket, lelkünket épségben, amennyire csak lehet, hogy a mai fényes ünneplés után, helytelen cselekedeteink, gondolataink következtében, nehogy azon kapjuk magunkat, hogy a semmibe veszet az egész negyvennapos erőfeszítésünk, és a mai Oszanna után eszement gyűlölettel kiabáljuk:Feszítsd meg!

igumen Serafim