szeptember 2011 havi archívum

Ezeréves múlt – II.

2011/09/29

Minden, amit felújítanak, bizánci stílusban történik. A kőfaragásokat, ikonokat, mozaikokat, mind maguk készítik. Egyedülálló ez a hely, mivel elmondásuk szerint Ukrajna területén sehol máshol nem látható ilyen stílusban épült templom. Minden fáradtságot megér eljönni erre a helyre. Az útviszonyok ezen a vidéken nem a nálunk megszokottak, hiszen ez a monostor Ukrajna sarkában van Moldávia határán.

A monostor kegytárgyboltját vezető Paraszkeva nővér nagy örömmel fogadott bennünket és mutatott meg minden régit és újat. Hamar híre ment annak, hogy külföldi zarándokok érkeztek a monostorba, ezért Antal atya, a monostor elöljárója, megüzente nekünk, hogy amint tud fogad, de semmiképp se menjük el addig, amíg vele nem találkoztunk.

Volt egy sejtésem, ami később be is igazolódott. Ugyanis ilyenkor nem csak egy egyszerű találkozásról van szó, de egy nagyon sokáig tartó, mindent elmondó és bemutató beszélgetésről, amit majd egy ráérős szintén hosszas megvendégelés követ. Nem tévedtem. De nem is sajnáltam, mert olyan dolgokat mutatott meg nekünk az atya, amiket más nem tudott volna. Többek között elvitt bennünket a kőfaragó műhelybe, ahol ámulva néztem, hogyan lesz a számomra jelentéktelen kőből díszes darab.

Ha az utcán találkozom azzal, aki ezeket a mintákat varázsolja a kőbe, azt mondom, hogy hajléktalan. Lélegzetelállító pontossággal vési ki a legszebb mintázatokat a már előkészített darabokba.

Miután mindent, amit csak lehetett, megnéztünk, a nyári teraszra vezetett bennünket a monostor elöljárója. Késő estébe nyúló asztalvendégségben volt részünk. Ami az egészben számunkra érdekes, hogy nálunk ilyenkor már nem nagyon van, és ha van, akkor már ízben nem az igazi a dinnye. Ott még mindennap megtalálható az étkezésnél és el kell mondani, hogy nagyon finom. Mindössze egyetlen dolog aggasztott csupán, ami nem kis fejtörést okozott. Ugyanis éjszakára egy másik monostorban vártak bennünket, ahová eljutni fényes nappal sem egyszerű. Egész úton visszafelé a városba azon gondolkodtam, hogy hogyan is sikerül majd oda találni az éj leple alatt. A városban hamar elköszöntünk Alekszij atyától, és indultunk az erdőn-mezőn át vezető, hol kövesnek mondható, gödrös úton, hol pedig földúton a Szent Miklós monostorba.

Éjféltájt volt, amikor megérkeztünk. Ambróz atya, a monostor elöljárója nem volt odahaza, mivel a napokban a vidék központi városába látogat a moszkvai patriarcha, sok az elfoglaltsága a szervezés miatt. Egy másik kedves ismerősünk fogadott bennünket, Jelevferij atya, aki egy sziklacellában szállásolt el bennünket. Nem akartuk sokáig feltartani, mivel hajnalban hosszú útra indult a monostor ügyeit intézni.

Sajátos hangulata van ezeknek a sziklába vájt celláknak. A kis ablakon át a Dnyeszter folyó hatalmas vizére van kilátás, amelyen mint apró csillagok az égen, világítanak a halászok csónakjaiból a lámpák. Nem sokáig szemléltük az éjszakai panorámát, mert fáradtak voltunk, és reggel tovább kellett utaznunk.

Rövid pihenés után, hajnalban, a monostor lakóinak zsoltározása ébresztett bennünket. A főtemplomon kívül, van egy picike kis, nagyon hangulatos templom, szintén a sziklába vájva, amely történetesen épp a mi cellánk szomszédságában volt. Milyen áldásos is volt az ébredés. Miután összeszedtük magunkat, átmentünk mi is a templomba, hogy részt vegyünk a hajnali imákban. Az ima befejezése után az egyik testvér nagy tisztelettel meghívott bennünket egy rövid reggelire, majd körbevezetett bennünket és megmutatta, hogy mi mindennel gyarapodtak, amióta nem jártam náluk. Áldásos tevékenység folyik a monostor területén. Maradtunk volna még, de több száz kilométer várt ránk még aznap, méghozzá a Kárpátok azon részén, ahol sok helyen a hegyekben a hatalmas esőzések részben, néhol pedig teljesen elmosták az utat.

Hosszú és nehéz volt az út a következő állomásig, ami már Kárpátalján volt az Úrszínváltozás monostorában, ahol a következő éjszakát töltöttük. Efrém atya, a monostor elöljárója fogadott bennünket és szállásolt is el. Kora reggel részt vettünk a hajnali istentiszteleten, valamint az azt követő liturgián is. Mivel a monostor a hegyen van, az oda vezető út pedig szó szerint elrettentő, azt gondoltam, hogy a szolgáló testvérek és rajtunk kívül senki más nem lesz a templomban. Tévedtem. Röviddel a liturgia kezdete előtt, autók zúgását lehetett hallani, küzdve a hegyre vezető út viszontagságaival. Jöttek az emberek ezen a szombat hajnalon is, hogy a szerzetesi templom sajátos hangulatában imádkozzanak, valamit, hogy adományokat hozzanak a monostor részére.

Efrém atya a sok elfoglaltsága ellenére is igyekezett reggelit készíteni számunkra. Tartalmas beszélgetést folytattunk, tapasztalatokat cseréltünk, majd mindenki ment dolgára. A határ felé vettük utunkat, de egy a megszokottól eltérő vonalon. Elkerülve az ungvári határátkelőt, ahol mindig hosszú órákon át kell várakozni, Magyarországon át jöttünk haza. Így történt, hogy a Tisza folyón, komppal keltünk át és nem hídon. Először az életben, ami különös élményt nyújtott. A Vörös tenger jutott eszembe, amikor a zsidók száraz lábbal keltek át rajta, amit a hajnali istentiszteletek kánonjainak első irmoszában mindig meg énekelünk.

Még néhány kilométer és megérkeztünk. Sok-sok új élménnyel és örömmel telve, hálával gondolunk vissza azokra, akik segítettek bennünket zarándoklatunkban. Isten áldja meg a vendégszerető ukrán testvéreinket!

Képes beszámoló ITT.

Ezeréves múlt – I.

2011/09/28

Az Istenszülő Születése ünnepére – szept. 21. – a pocsajevi hegyre igyekeztünk. Szép, lelket felüdítő ünnepet ültünk három napon át a lavrában. Volt lehetőség régi ismerősökkel beszélgetni, és ahogy az lenni szokott, újakra is szert tettünk. A lavra, mint mindig, szép és lelki arculata, megnyugtatja az embert. Van rá lehetőség, hogy ha csak egy rövid időre is, de megfeledkezzen a zarándok minden gondjáról. Mivel két nappal az ünnep előtt érkeztünk, volt alkalmunk testileg-lelkileg felkészülni. Annál is inkább, mert nem volt tolongó tömeg, mint más ünnepeken, ezért szép és csendes volt minden. Noha üresnek most sem volt mondható a hatalmas zarándokház.

Minden kedden, ha nincs ünnep, a barlangtemplomban ünnepélyes Akathisztoszt énekelnek a szentek ereklyéinél. Ilyenkor énekkart alkotnak a lavra szerzetesei, a vendégpapok, és a szeminaristák. Semmi máshoz nem hasonlítható ez a magasztos szolgálat. A hajnali szolgálat után egy kicsit elvonultunk megpihenni, majd gyorsan visszamentünk, hogy el ne mulasszuk a kezdést. Rendkívül gazdag élményben volt részünk. Hálálkodva és örvendező lélekkel vártuk az esti, előünnepi virrasztást. Ilyenkor, mint minden ünnepen, három kar énekel és a templomban álló zarándok lelkét magával ragadja a több irányból hallható ének.

A másnapi ünnepi liturgiát körmenet követte. Az ünnep szépségét a csodálatosan szép őszi idő is ékesítette. Az esti szertartásokra pedig, mint azt máskor is tenni szoktuk, a lavrától nem messze lévő szkítibe mentünk. Terveinkben szerepelt az a lehetőség is, hogy a hét többi napját is a lavrában töltjük majd, de csütörtök reggel, az istentiszteleteket követően, miután hódoltunk a szentek ereklyéi és az Istenanya csodatevő pocsajevi ikonja előtt, úgy döntöttünk, hogy elindulunk egy jóval távolabbi helyre. Én magam azért, hogy újra meglátogassam azokat a helyeket, ahová mindig szívesen térek vissza, útitársam pedig azért vállalkozott a további zarándoklatra, mert ő még soha nem járt azon a vidéken.

Miután felszállt a reggeli köd, elindultunk a pocsajevi lavrától még több száz kilométerre lévő monostorok felkeresésére. Déltájt meg is érkeztünk az első monostorhoz, amely történetesen az a hely volt, ahol Agafodor bátyuska élte monasztikus életét. A monostor területén rendkívüli nagy erőkkel folyik az építkezés. Két templom is épül egyszerre. Egyik közülük a három emeletes fatemplom, amelynek tetején a harangok lesznek. Tavaly, amikor ott jártam, még csak az alsó szint volt összerakva. Micsoda mestermű! Három emelet, egyetlen szög, vagy fémkapocs nélkül. Nem beszélve arról, hogy legfelül majd kilenc harang ékeskedik majd, mintegy megkoronázva a templomot.

Rendkívül kedvesen fogadott bennünket Feodoszij atya, a monostor elöljárója, aki azonnal intézkedett, hogy valaki foglalkozzon velünk, minden újat mutasson meg. Természetesen, miután Agafodor bátyuska sírjánál imádkoztunk, a szerzetesek ebédlőjébe vezettek, hogy megvendégeljenek. Ajándékokkal halmoztak el, amit megköszönve indultunk is a következő úticél felé.

Már türelmetlenül várt bennünket a közeli városban Alekszij atya, akinek köszönhetően volt alkalmam megismerni a világ ezen csodálatos sarkát, amikor évekkel korábban először meghívott magukhoz. Persze, azóta már sok-sok kedves ismerősre sikerült szert tennem, ezért olyan, mintha csak haza érkeznék, amikor arra járok. Rövid beszélgetés után, amit egy csésze teánál tartottunk, abban maradtunk, hogy Alekszij atya elkísér bennünket a következő monostorba, ahová mindenképp szerettem volna eljutni, mert már csak hatvan kilométer választott el a helytől bennünket.

Az atya felajánlotta, hogy saját kocsijával visz el majd minket, mert a továbbhaladásunkhoz úgyis az ő városukba kellett visszatérnünk. Magunkkal vittük az ikreket is, akikkel mindig öröm találkozni.

Elindultunk hát arra a helyre, ahol az ezeréves múlt szele fúj, a Ljadova község közelében lévő Keresztelő Szent János feje vétele férfi monostorba. Másodszor kaptam az Úrtól lehetőséget arra, hogy itt lehessek. Milyen jó is volt látni, hogy szépen gyarapszik a monostor! Annál is inkább, mert rendkívüli eseményre készülnek. Ugyanis 2013-ban ünneplik majd a monostor ezeréves alapítását. Mennyire felfoghatatlan ez az embernek, aki az esetek túlnyomó többségében még száz évig sem él…

Itt minden a múltról beszél. Minden kő, a kőbe vésett feliratok, a romok, azt mesélik, hogy itt már ezer évvel ezelőtt is imádkoztak a szent küzdők, akik fáradságos munkával építették fel mindazt, amiről a hely története mesél. Tették ezt nem más, mint a rendkívül nagy tiszteletnek örvendő tiszteletreméltó barlanglakó Antonyij (Antal) vezetésével, aki a kijevi barlangmonostor alapítója is volt. Amikor Szent Antal Áthosz szent hegyéről jött Kijevbe, ez a hely annyira megragadta lelkét, hogy először itt alapított monostort. Mind a mai napig megvan az a kőágy, amelyet a fennmaradt cellájában faragott ki. Ezen túl sok minden tesz bizonyságot arról, hogy itt az alapokat egy nagy szent rakta le.

folyt.köv.

Az Istenszülő övének elhelyezése – aug 31/ szept 13

2011/09/12

Az Istenszülő övének ünnepélyes elhelyezésére, Arkadiusz császár idején került sor, Konstanitápolyban, a Vlachernai templomban. Mindaddig ezt az ereklyét, amelyet Tamás apostolnak adott át maga az Istenszülő, az Ő Elszenderedése után, tisztes keresztények Jeruzsálemben őrizték. Sok évvel később, Bölcs Leó uralkodása idején, csodásan meggyógyult az öv által az ő felesége, Zoja.

A császárnőnek látomásban feltárta az Isten, hogy meggyógyul betegségéből, ha reá helyezik az Istenanya övét. A császár kérelemmel fordult a patriarchához. A patriarcha feltörte az ereklyetartó pecsétjét, melyben az övet őrizték. Az öv teljesen épnek bizonyult, semmit sem rontott rajta az idő múlása. Amikor a patriarcha ráhelyezte az övet a császárnéra, az azonnal meggyógyult betegségéből. Ünnepélyes hálaadó szertartást végeztek az Istenszülő tiszteletére, majd az övet visszahelyezték és újra lepecsételték.

A csodás gyógyulás és az öv ismételt elhelyezése emlékére ünnepet rendeltek el – az Istenszülő tisztes övének elhelyezése – elnevezéssel. Az Istenszülő övének egy-egy része megtalálható Áthosz hegyen a Vatopedi monostorban, valamint Grúziában.

pravoslavie.ru/days