Archive for the ‘Zarándoklatok emlékei’ category

Ünnep Ráckevén

2013/12/05

Az elmúlt napokban a ráckevei monostorban ünnepeltük az Istenszülő bevezetésének ünnepét. A régmúltba vezeti vissza az embert a látvány, amikor belép ebbe a templomba. Maga a szolgálat pedig egyesít az évszázadok során itt szolgálló szerzetesek, papok és hívek imáival, akiknek közössége ma már Isten trónja előtt zengi a háromszor szent éneket..

22

képes beszámoló

Reklámok

A szenthegyi zarándoklat – VII.

2013/11/05

a zarándoklat befejezése

darochr.Minden esetre, jól jött a pihenés. Másnap reggel olyan ráérősen szedtük magunkat össze, és elmentünk városnézésre. Több kegytárgyboltot is felkerestünk, noha többnyire csak gyönyörködtünk a sok szép dologban. Némi apróságot is vettünk azért, hogy legyen valami tárgyi emlékünk. Egyik boltból a másikba járva, az egyik kirakatban arra lettem figyelmes, hogy egy olyan Szentségtartót látok, amely pont megfelelne Szent Mózes hajlékának oltárára, mivel eddig még nem volt alkalom ezt beszerezni. Viszont csak sóvárogva néztem, mert nem volt bátorságom hangosan beszélni a dologról. Mígnem útitársam látta, hogy nagyon szemügyre vettem a dolgot és megkérdezte, hogy érdekel-e a dolog. Csak annyit mondtam, hogy nem látni az árjegyzéket, de biztosan nagyon drága lehet. Erre bementünk az üzletbe és érdeklődtünk. Kiderült, hogy nem az ára viszonylag elfogadható. Vendéglátóm ügyességének köszönhetően pedig még ebből az árból is lehetett alkudni, ami számunkra furcsa dolog, hiszen a boltban, ami amennyibe kerül, az annyi. Viszont ez nem így van görögföldön. Pont úgy, mint a piacon, a boltokban is lehet alkudni. Ezt meg is tettük.  Így történt hát, hogy ami régi vágy volt, az most egyszeriben meg is valósult. Mindehhez még az is hozzá tartozik, hogy Szent Mózes hajléka ezt a Szentségtartót ajándékba kapta. Most már csak azt kellett kitalálni, hogy hogyan is csomagoljuk be, hogy a repülőn meg ne sérüljön. Megoldottuk.

45. solúska hostinaAz esti istentisztelet előtt elmentünk egy hangulatos kis vendéglőbe, ahová az utcán járó-kelő, oroszul beszélő emberek tereltek bennünket mondván, hogy nem fogjuk megbánni, ha oda megyünk. Nos, valóban nem bántuk meg. A görög és a krumpli saláta, a friss házikenyér és a sültgomba, mind olyan jellegzetes ételek voltak, amit ma is szívesen megkóstolnánk, de valószínű, hogy ehhez vissza kellene menni arra a helyre.

A Szent Demeter templomba mentünk vecsernyére, annak reményében, hogy találkozunk kedves ismerősünkkel, Fótiossal, mivel a nagy ismerkedés közben elfelejtettünk telefonszámot cserélni, és ha esetleg utunk ismét ebbe a városba vezetne valamikor, öröm lenne újra találkozni. Nos, nem tévedtünk. Nem sokkal az istentisztelet kezdete előtt megérkezett.

Miután vége lett az vecsernyének, Fótios felajánlotta, hogy amennyiben kedvünk van, megmutat nekünk még néhány érdekességet a városban, ami után pedig egy kerthelyiségben foglaltunk helyet és egy tea mellett beszélgettünk még sokáig.

A szállodába érkezve, hajnalra taxit rendeltünk, hogy kivigyen bennünket a reptérre. Alvásra már nem sok idő maradt, de ez nem volt fontos. A felhalmozott élmények ébren tartottak bennünket. Amúgy is, szállodánk a minisztérium épületével szemben volt, – amit mi talán városházának mondanánk, de a görögök minisztériumnak nevezték – ahol éjjel-nappal nagy a nyüzsgés, zajosak az éjszakák. Nem beszélve arról, hogy pont ide, időről időre, mindig jött egy-egy demonstráló csapat, akik, miután kikiabálták magukat, amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is mentek.

Körülbelül fél órába telt, mire a taxi a reptérre ért. Megkerestem a beléptető kaput, és mivel még volt idő, körbejártam egy kicsit. Itt-ott láttam elcsigázott zarándokokat, akik összetéveszthetetlenül a Szent Hegyen jártak. Addig barangoltam, mígnem arra figyeltem fel, hogy az egyik padon az a bátyuska szundikál, aki a mézet hozta nekem. Elderengve a felfedezésen, megfordultam és ott pedig azt láttam a szemközti padon, akitől a méz származott. Mivel ő nem aludt, vele elbeszélgettünk röviden és kiderült, hogy az ő zarándoklatuk sem volt kísértésektől mentes. Viszont mindent felülmúlt az, amit láttunk és a kegyelem, amelyben részünk volt.

Utazásom Tesszalonikől Szent Mózes hajlékáig mindössze nyolc órát vett igénybe. Isten kegyelmét és az Istenanya védelmét megköszönve, hálás szívvel helyeztem el a szent hajlék oltárán az ajándékot, amelyben méltó helyet kapott az Eucharisztia – Krisztus Teste.

A szenthegyi zarándoklat VI.

2013/11/04

A kísértések napja

Aki a Szent Hegyre megy, annak mindenképp számolnia kell különféle kísértésekkel, hiszen az emberiség ellenségének nagyon nem tetszik ez a hely és azok az emberek sem, akik mindenféle nehézség ellenére veszik a fáradságot és elmennek oda. Nem volt ez másképp a mi esetünkben sem.

Előző nap feliratkoztunk a buszjáratra, hogy biztosan legyen helyünk. Mégis úgy történt, hogy a busz elszáguldott mellettünk, csak a nagy porfelhőt hagyva maga után. Nos, nem egy lelket melengető felfedezés volt, hogy estig nem is jön más busz. Ott álltunk a monostor közelében és időnkénti rendszerességgel a süvítő széllel, porfelhőt kavart körénk a gonosz, vigyorogva részleges győzelmén.

Próbálkoztunk a stoppolással, de kevés sikerrel jártunk, mivel azok a kocsik épp máshová mentek, mint ahová mi szerettünk volna. Mígnem jött egy szerzetes, aki a fővárosba ment és hajlandó volt bennünket elvinni. Abban a pillanatban nagyon megörültünk és azt hittük, hogy túl minden kísértésen, boldogan folytathatjuk utunkat a kitűzött célunk felé. Ez a naiv elképzelés csupán csak addig tartott, amíg meg nem érkeztünk Karyesbe. Hamar rá kellett ébrednünk, hogy a Szent Hegyről nem juthatunk ki mindaddig, amíg türelmünk és alázatunk jócskán próbára nem lesz téve.

Elköszöntünk a bennünket idáig szállító szerzetestől, akiről sajnos, semmit sem tudtunk meg, még a nevét sem és indultunk megszervezni utunkat Dafniba – a kikötőbe. Akkor még nem tudtuk, hogy a sok szép után, amiben eddig részünk volt, ez a nap a kísértések napja lesz számunkra, a gonosz órája, amelyben hallani szerette volna tőlünk, hogy soha többé nem szeretnénk ide jönni. Viszont ha ez tudatosul a zarándokban, akkor nincs esélye a gonosznak.

Karyesben nem volt túl nagy a nyüzsgés, és ez gyanús volt. Mindjárt ki is derült, hogy ma nem járnak a buszok a főváros és a kikötő között, mivel viharjelzés miatt a kikötő le van zárva. Ez a jelenség nem ritka, mivel már akkor sem indul a hajó, ha csak előrejelzés van, noha a valóságban nincs akkora hullámverés, hogy ne tudna kikötni a hajó.

A puszta valóság nem varázsolt mosolyt arcunkra. Ugyanis ezen a napon mindenképp ki akartunk menni a Szent Hegyről, hogy ne az utolsó napon keljen izgulni pont ilyen esemény miatt és esetleg nem tudtunk volna idejében eljutni a reptérre. Ezért döntöttünk úgy, hogy ottlétünk utolsó napját Thesszalonikiben töltjük. Ez viszont ebben a pillanatban kilátástalannak tűnt.

A helyiek közül ott ólálkodó mindenféle emberek közül egyesek azt ajánlották, hogy menjük vissza valamelyik monostorba és majd próbálkozzunk holnap a kijutással, hátha már közlekedni fog a hajó. Ez a megoldás viszont nem tűnt a legjobbnak. Úgy meglátogatni egy monostort, és részt venni annak liturgikus szolgálatában, hogy közben azon jár az ember agya, hogy vajon sikerül-e idejében eljutni a reptérre, nem volt lelket melengető elképzelés.

Az sem okozott boldogságot, hogy rajtunk kívül, sok más zarándok is, akik ma jöttek a Szent Hegy fővárosába, ugyanabban a helyzetben vannak, mint mi, vagy még kínosabban. Ilyen kínos körülmények között találta magát az az orosz zarándok is, akivel megismerkedtünk, miközben érdeklődtünk a kialakult helyzet megoldását tekintően. Ugyanis az ő gépe másnap reggel indult. A fővároson kívül, de csak néhány percnyi járásra van a Szent András szkíti. Sokan, akiknek nem volt sürgős kijutni a Szent Hegyről, oda indultak, hogy ott töltsék az éjszakát.

Tehetetlenül vonszolva magunkat a főváros utcáin, tudomásunkra jutott, hogy az ilyen helyzetben is van megoldás, de elmondták azt is, hogy ez pénzbe kerül és nem kevésbe. Karyesban sok a civil ember is, akik dolgozni jönnek ide. Ezeknek többsége általában saját kocsival is rendelkezik, és amikor ilyen helyzet áll elő, akkor hirtelen “vállalkozókká” lesznek. Csakhogy ez a vállalkozás nem legális, és ha a helyi rendőrség leleplezi őket, elveszíthetik tartózkodási engedélyüket, ami azt jelenti, hogy munkanélküliekké vállnak.

Nem kevés ideig tartott, amíg megszerveztük a szárazföldi utazásunkat. Fogalmunk sem volt, hogy mire vállalkozunk. Mint valami szökevények, lopva, a kertek alatt szálltunk be a kocsiba, és kezdetnek érdekes tény előtt álltunk: nem startolt a motor sokszori próbálkozás után sem Erdők, sziklák, úttalan utak, jelzés nélküli elágazások következtek. És bekövetkezett az, ami csak tetézte a kísértéseket – elfogyott az út, vagyis eltévedtünk. A sofőr rémült tekintete arról árulkodott, hogy halvány fogalma sincs, hol hová jutottunk. Mindössze annyit tudott csak mondani: “sorry, father!”, és engedélyt kért, hogy izgalmában rágyújthasson.

vrchLehet-e még fokozni? Igen, lehet. Előkapta a sofőr a telefonját, hogy útbaigazítást kérjen valakitől – sajnos, nem nyert, mivel azon a helyen ahol voltunk, nem volt térerő. Egyetlen ésszerű megoldásnak az tűnt, ha elindulunk visszafelé, ha ugyan a sok közül az egyik elágazásnál nem kanyarodunk másfelé, vagy esetleg elfogy az üzemanyag. Nos, úgy tűnt, hogy az Istenszülő kertjéből ma nincs számunkra kijutás.

Majd, amikor már volt térerő, akkor telefonon a helyes útra terelték a kocsit. Közben gyalogos zarándokokat is felvettünk, de azok csak a kocsi platóján tudtak helyet kapni, ahol a porfelhőtől alig látszottak. A nap egyre lejjebb szállt, mi pedig eljutottunk egy hármas elágazáshoz, ahol a sofőrnek még a szava is elakadt. Kérdően nézett rám, hogy most merre? Ugye, ki más is mondhatta volna meg neki a helyes utat, mint az, aki most jár ott először.

Segített a telefonos navigáció. Majd később már itt-ott felbukkant néhány kocsi, azok is a határra igyekeztek. Itt most már azon a részen haladtunk, ahol a tavalyi tűzvész miatt a hegy kopár. E kalandnak köszönhetően a helyszínen láthattuk annak a szörnyű pusztításnak a nyomait, amit a tűz okozott a Szent Hegyen. Tulajdonképp, ha nem kerülünk ilyen helyzetbe, akkor sohasem láttuk volna mindezt. Most már nem izgultunk, mivel a távolban látszott a kikötőváros tengerparti bástyája. A sofőr elmondta, hogy kocsival már csak húsz perc lenne, de mivel nem merészkedik a határig menni, kénytelenek leszünk gyalogolni egy darabon. Nem számít, mondtam, csak legyünk már a határon. Ekkor már vidám nevetésbe törtünk ki, és saját magunkon nevettünk amiatt, hogy naivan azt hittünk, hogy velünk semmi ilyesmi nem történhet.

Miután kirakott bennünket a fuvaros, mi hárman – útitársam és az említett orosz zarándok, vidám gyaloglásba kezdtük a határ felé, ami egy félórát vett igénybe. Itt megvizsgálták csomagjainkat, hogy nem tulajdonítottuk-e el a Szent Hegy valamely kincsét, majd besétáltunk a városba. Különös érzésekkel lelkünkben tekintettünk vissza a kikötőből a Szent Hegyre, hálát adva Istennek a kegyelemért, a lehetőségért. Azokért a csodás pillanatokért és alázatosságunkat, türelmünket próbára tevő kísértésekért, amelyek értek bennünket ezen a szent helyen.

Volt másfél óránk a busz indulásáig, ami elvitt bennünket Thesszalonikibe, ahol szállodát foglaltunk, szerettük volna kipihenni az aznapi küzdelmes utazás fáradalmait. Előbb azonban kimentem a városba, hogy valami enyhe vacsoránakvalót vegyek. A szállodába visszatérve, a portán ismerős arcokat láttam. Nem haboztam, azonnal megszólítottam őket. Kiderült, hogy ők voltak azok, akik zarándoklatunk első állomásán a Szent Hegyen, a Pantelejmon monostorban elszállásoltak bennünket. Német zarándokok voltak, akik néhány napot ebben a monostorban töltöttek el, ahol a zarándokházba osztották be őket szolgálni. Nem mulasztottam el feltenni a kérdést, hogy vajon hogyan jutottak ki a Szent Hegyről? Miután elmondták történetüket, kiderült, hogy a mi, számunkra rémisztőnek tűnő kijutásunk, az övékhez képest városnézés volt csupán. Jót derültünk az egészen és örülve a találkozásnak, annak reményében, hogy még találkozunk, pihenni tértünk.

Végül is, győzött a kegyelem, az elszántság, hogy ezt és bizonyára, ha kellett volna, akkor más kellemetlenséget is felvállalva, megvalósuljon zarándoklatunk az Istenszülő kertjébe.

A szenthegyi zarándoklat – V.

2013/11/03

Dafni mindössze egy kikötő, ahonnét tovább lehet zarándokolni egy másik hajóval, vagy busszal, kocsival, esetleg gyalog. Itt mindössze néhány üzlet van, és rengeteg ember, aki valahová siet. Innét a legtöbben Karyesbe mennek, Áthosz fővárosába, ahol mind a húsz nagy monostornak van képviselete, valamint itt van a főtanács székhelye is.

Mi ebből a kikötőből szintén a fővárosba utaztunk, hogy majd ott végérvényesen eldöntsük, hogy melyik monostorba megyünk. Volt, aki azt tanácsolta, hogy gyalog menjünk, mert nincs messze. Viszont amikor elindult velünk a busz, látva az utak minőségét és az emelkedőket, nagyon jó döntésnek tartottam, hogy mégis buszra szálltunk. Elsőnek a Szent András szkíti mellett haladtunk el, amelyet csak így, buszozva csodáltunk meg. Megérkezve Karyesbe, olyan benyomásom volt, mintha egy piactéren lennénk. Végül is, nem is más ez mint egy központi zsibvásár. Minden monostornak van saját kegytárgyboltja, vendéglője, jönnek mennek az emberek, nagy a nyüzsgés. Itt a monostori hangulatnak a nyomát sem találja a zarándok. De végül is, ez a főváros. Itt fontos dolgok zajlanak.

Mint azt a bevezetőben említettem, sokszor változtattuk meg utazásunk időpontját, amíg ezt az időpontot kijelöltük. Ott tudtuk csak meg, hogy ezen a napon ide érkezik Őszentsége, a konstantinápolyi patriarcha, mivel a napokban ünnepelte a Szent Hegy Görögországhoz való csatlakozásának századik évfordulóját.

A patriarcha megérkezése után a menet a főváros központi templomába vonult, és körmenetet tartottak az Istenszülő Valóban méltó ikonjával. Mi pedig majd ismét buszra szálltunk. Célunk a Vatopedi monostor volt. Bonyolult utazás volt, félelmetes utakon, rémisztő mélységek, szakadékok mentén. Majd megérkeztünk egy sorompóval lezárt helyre, ahol jött a bácsi és összeszedte iratainkat, majd hosszas vizsgálódás után néhányunknak vészjósló híreket hozott, ugyanis, hogy nem biztos, hogy fogadnak bennünket a monostorban éjszakára. Ekkor előkaptam a patriarcha névre szóló levelét, ami után azt mondta a bácsi, hogy mehetünk, majd a helyszínen kiderül minden.

Azt hittem, hogy ez a sorompó már a monostor bejáratát jelzi, de tévedtem. Ez még csak a monostor területének határa volt. Nem kevésbé kanyargós és borzalmas utakon zötykölődött velünk a busz, de mindenki türelmes volt, hiszen a cél volt a fontos. Miután kiszálltunk jócskán gyalogolnunk kellett, mire elértük a monostor kapuját. Az itt szolgáló szerzetes azonnal feltette a kérdést: jeleztük-e előre érkezésünket és foglaltunk-e helyet a zarándokházban? Persze, hogy nem. Csendben néztünk egymásra majd ismét elővettem a mindent megoldó iratot és a szerzetes kezébe adtam. Erre csak intett a kezével, hogy menjünk a zarándokházba.

Hatalmas udvar tárult elénk, sok-sok épülettel, és nem nagyon tudtuk, hogy merre is menjünk. Volt, aki eligazított, így mihamar megtaláltuk a zarándokházat. Vidáman fogadott a szerzetes mindenkit, majd elmondta a szabályokat, hogy hogyan és miként kell viselnünk magunkat a monostor területén. Ezek után pedig egy háromcentessel kínáltak meg mindenkit, annak örömére, hogy felkerestük a monostort.

Most már csak az adminisztráció volt hátra, amikor irataink alapján eldöntötték, hogy hol szállásoljanak el bennünket. Itt is, most már harmadjára segített a főpapi levél, amelynek következtében külön szobában szállásoltak el bennünket.  De még ezen túl is kiváltságban részesültünk, mert az elöljáró áldásával két napig maradhattunk a monostorban, noha vízumunk csupán csak egy napot engedélyezett minden monostorban. Boldogan foglaltuk el helyünket, és felfrissülve a viszontagságok után, nagy kíváncsisággal vártuk az esti istentisztelet idejét, hogy felfedezzük a Vatopedi monostor lelki kincseit, amelyben eme szent hajlék bővelkedik.

A Vatopedi monostorban nem a bizánci időszámítás szerint élnek, hanem a Görögországban érvényes idő szerint, amely a mienktől egy órával előrébb van. Talán mondanom sem kell, hogy ezek a dolgok voltak talán számunkra a legmegterhelőbbek. A hirtelen hőmérsékletváltozás, az óra mindig más időpontot jelző mutatói. Nem volt idő alkalmazkodni, ez pedig jócskán felforgatta bioritmusunkat.

A szertartások ideje két időpontban van. Reggel négykor és délután négykor. Minden esetre még volt idő egy kis pihenésre, majd a szimandron hangja jelezte, hogy itt az ideje a templom felé venni az irányt. A templomtérre érkezve, szinte a régmúltban éreztük magunkat. A fényesre kijárt kövek, az épületek, mind arról beszéltek, hogy ez a hely a régi idők tárháza.

Szokásomhoz híven, ha egy új helyre érkezek, mindig az ajtónál állok meg, és egy ideig figyelem a helyi szokásokat, ki merre, hogyan mozog a templomban, hogy amennyire csak lehet, akaratomon kívül is ne zavarjam meg a helyi szokásokat, ezzel magamra fordítva figyelmet. Miután nagyjából világos volt a helyzet, elindultam, hogy hódoljak az ikonok előtt, majd, mivel ekkor már jócskán tele volt a templom, visszamentem az ajtóhoz, hogy majd onnét szemlélem – hallgatom a szertartást.

Meglepetésemre, még meg sem álltam rendesen a helyemen, amikor az egyik sötét sarokból egy idős szerzetes lépett hozzám és intett, hogy kövessem. A templom egyik sarkába vezetett, ahol még volt hely a sztaszidionban. Örültem, hogy nem az ajtónál kell állnom, ő pedig megelégedéssel nyugtázta, hogy a vendégnek helyet adott. Kettőnk között egy fiatal szerzetes állt, akin azonnal látszott, hogy nem görög származású. Kis habozás után megkérdeztem, és kiderült, hogy nem is a helyi közösséghez tartozik, csak ott tölt néhány hónapot az elöljárójával együtt, gyakorolják a szerzetesi életet, mert hazájukban ők ketten képviselik az ortodox szerzetességet. Lám, milyen kicsi a világ, hiszen az ő hazájuk a Fidzsi szigetek. Az elöljárójával nem, de vele, Nyikolajjal jó barátságba keveredtünk ottlétünk alatt. Ismeretségünk emlékére egy,  az idén gyártott Szent Mózes ikonjával ajándékoztam meg őt.

Közben elkezdődött az istentisztelet. Sajátos, igazi görög hangulata volt az egésznek. Egy vendégpüspök is tartózkodott a monostorban, ezért a vacsora után a monostor templomában előhozták a monostor összes lelki kincsét, hogy úgy a püspök, mint a zarándokok is, hódolhassanak azok előtt. A leghíresebb ezek közül az Istenszülő Öve volt, és sok más ereklye, amellyel máshol nem nagyon lehet találkozni. Hogy csak egyet említsek meg ezek közül, ott őrzik Aranyszájú Szent János fejét is. Miután minden ereklye előtt hódoltunk, kimentünk az udvarra, ahol egy oroszul beszélő helyi szerzetes felszólította azokat, akik tudnak oroszul, hogy menjenek hozzá. Hirtelen nem tudtuk mire vélni a dolgot. Majd elmagyarázta nekünk a monostor főbb történetét, és megmutatott több olyan dolgot, amit egy első alkalommal ott járó zarándok nem biztos, hogy észrevesz. Ezek között voltak csodatevő, műrót árasztó ikonok és sok minden más. Hálásak voltunk ezért, hogy kéretlenül is, bemutatták számunkra ezeket. Mindezek után pedig kivezetett bennünket a szerzetes a monostor kapuja elé, és megmutatta a szemközti domboldalon Palamasz Szent Gergely első celláját. Micsoda csodás összefüggés! Láthattuk a szent életének kiindulópontját és Thesszalonikiben hódolhattunk ereklyéje előtt, ahol a város érsekeként szolgált.

Aznap a kis esti zsolozsmán már nem vettünk részt, mivel jócskán el voltunk fáradva. Visszavonultunk a lakosztályunkba, hogy hajnalban újult erővel vehessünk részt a hajnali szertartáson és a liturgián. Bátorkodtunk ezt tenni azért is, mert a monostort bemutató szerzetes elmondta, hogy a zarándokok számára ez az esti zsolozsma nem kötelező.

Hajnalban a szimandron ébresztett, jelezve, hogy “ideje szolgálni az Úrnak”. Szép és csendes volt a hajnali szertartás, amelyet a szent liturgia követett, de már nem a központi templomban, egy jóval kisebb, hangulatos templomban a zarándokház mellett. Itt mindössze két szerzetes énekelt, de énekük magával ragadta az ember lelkét. A liturgiát mindig a közös étkezés követi, ami után azok a zarándokok, akik tovább mennek, igyekeznek a monostor előtti térre, hogy az ott várakozó buszokkal folytassák zarándoklatukat. Mivel mi abban a kiváltságban részesültünk, hogy még egy napot maradhatunk ebben a monostorban, elköszöntünk az ismerősöktől, és amennyire tőlünk tellett, felfedeztük a monostor szépségeit.

Sok időt töltöttünk el a kegytárgyboltban, mivel volt mit megnézni, miben válogatni, viszont az ottani árak nem éppen a mi zsebünknek lettek szabva. De hogyan is lehetne megtenni azt, hogy üres kézzel távozzunk egy ilyen helyről. Már csak kiváltképp azért is, hogy ebben a monostorban gyártott tömjént keresi mindenki. Választék volt bőven a különböző illatú tömjénből. A bolt fiatal szerzetese felhívta a figyelmemet, hogy van egy kis  bejárat egy másik helyiségbe, ne mulasszam el, nézzek be oda is. Itt a monostor termékeiből van bőséges kínálat. Egy üveg mézet és olivaolajat vettem,  mert mindkettő hasznos. A méz lassan már el is fogy, az olaj pedig alapul szolgál majd Szent Mózes hajlékában egy olajszenteléshez.

Az idő hamar telt, és ismét hallatta hangját a szimandron, ezért indultunk is a templomba. Ismét elmerültünk a sajátos görög dallamokban, hálát adva Istennek, hogy méltatott bennünket erre. Aztán a közös vacsora után a kegytárgyboltban szolgáló testvér megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk segíteni a testvéreknek, akik éppen a frissen szedett zöldbabot készítették elő. Nos, miért is ne, legalább valamit segítünk a szíves fogadtatás fejében. Ez eltartott egy ideig, noha nem csak mi és a szerzetesek, de többen a zarándokok közül is csatlakoztak, mivel egy kis teherautónyi babot hoztak a mezőről.

A másnap hajnali istentisztelet főpapi liturgiával végződött, amelynek keretén belül két testvér részesült az angyali rendben. Örültünk, hogy pont akkor történt, amikor mi is ott jártunk. Az agapé után pedig vettük hátizsákjainkat és indultunk, noha pontosan még nem tudtuk merre, de ideje volt továbbmenni.

A szenthegyi zarándoklat – IV.

2013/11/01

Másnap reggel igyekeztünk az irodába, ahol a már egy hónappal ezelőtt megrendelt vízumot kellett kiváltanunk. Bár még korán volt, de már többen is várakoztak az utcán. Az ügyintézés simán ment, noha sokan mondanak mindenfélét ezzel kapcsolatban, mi azonban sikerrel jártunk.

Miután megkaptuk a vízumot, a kikötő pénztárába igyekeztünk, hogy jegyet vegyünk a hajóra. Mire a partra értünk, már a zarándokok sokasága várakozott ott. Először a teherkocsik és más gépjárművek mentek fel a hajóra, majd következtünk mi. Izgalommal vártuk az utazást. Mivel mindketten először jártunk itt, felmentünk a legfelső szintre, hogy mindent jól láthassunk. Közben ismerkedtünk az emberekkel, többek között egy a Kaukázusban élő szerzetessel, aki már többször is járt a Szent Hegyen. Neki köszönhetően ismereteket szerezhettünk mindarról, amit útközben láttunk. Sok hasznos tanáccsal látott el bennünket Geraszim atya, amiért így utólag is hálásak vagyunk neki.

18. na parome - smer Athos.Amíg hajóztunk, azon tanakodtunk, hogy melyik monostornál is szálljunk ki, hol kezdjük szenthegyi zarándoklatunkat. Mindent összevetve, arra az elhatározásra jutottunk, hogy elsőként a orosz Pantelejmon monostorba megyünk, ahol bármi is lesz, de legalább érteni fogjuk, amit mondanak. Nem volt rossz döntés. A kikötőbe érésünk után azonnal a zarándokházba mentünk, noha fogalmunk sem volt, hogy merre kell menni, de követtük a többi zarándokot.

Akadt azért közben olyan is, aki rémhíreket, álinformációkat terjesztett. Néhányan meg voltak róla győződve, hogy bennünket semmiképp sem fogadnak majd ebben a monostorban, mivel nem oda szól a vízumunk. Megnyugtattam a túlbuzgó tanácsadóinkat, hogy akkor majd átzarándokolunk egy másik monostorba, vagy végső esetben valahol egy elhagyatott cellában töltjük az éjszakát. Nem így történt.

A zarándokok elszállásolásáért felelős szerzetes azt mondta, hogy a mi vízumunk általános, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy amennyiben kedvünk van, akár húsz napig is maradhatunk a Szent Hegyen, miután a Karyeszben, a Szent Hegy fővárosában meghosszabbítjuk a számunkra kiadott négy napra szóló vízumot. Ha így tettünk volna, akkor ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mind a húsz monostorban eltölthettünk volna egy-egy napot. Ezt viszont nem tehettük, mivel szombaton már hazafelé kellett utaznunk.

28. nahľadA Pantelejmon monostor szerzetesei a bizánci órajárást követik. Ez azt jelenti, hogy akkor van éjfél, amikor a nap lenyugszik. A nálunk megszokott időszámítástól ez olyan hat óra eltérést jelent. Ezért van az, hogy náluk a reggeli istentisztelet kezdete a mi óránk szerint hajnali kettőkor kezdődik. Az esti pedig a mi délutáni három órájának felel meg. Igen, ez jól össze is keveri a zarándok biológia óráját. Nem volt ez velünk sem másképp, de vettük az akadályokat. Ez abszolút nem szegte kedvünket semmitől.

Maga a monostor hatalmas. Rengeteg sok szép épülettel rendelkezik, sok és ritkán található szentek ereklyéinek az őrzője. Volt mit megcsodálni. Az a templom, ahol a mindennapi szolgálatok folynak, a legfelső emeleten van. Bizony jó néhány lépcsőfordulón lehet csak feljutni – de megéri! Csendes nyugodt a szertartások menete, lélekemelő a hangulat. Valóban egy teljesen más világba jut el az ember, amikor elkezdődik a szolgálat.

27. vnutroMiután körbejártuk a templomot és érintkeztünk a szentek ikonjaival, egyik sarokban meghúzódtunk. Noha ebben a monostorban a szláv hagyományt követik, ahol nincsenek padok, itt mégis megtalálhatóak a falak mentén a sztaszidionok (támaszkodószék – a fal mellett elhelyezkedő jellegzetes bútordarab) úgy, mint más görög templomokban. Egy ilyen helyen hallgatva a istentisztelet menetét, arra lettem figyelmes, hogy hozzám lép egy helyi atya, karján egy epitrachilonnal, és megkért, hogy csatlakozzam a szolgáló papokhoz a halotti megemlékezés szertartásán. Különös élmény volt, ami egyben a tisztelet jelét is bizonyította a vendégek iránt.

A rövidnek nem mondható istentisztelet után, mindenki az ebédlőbe vonult, mert a Szent Hegyen minden zarándokot vendégül látnak. Tágas, szép freskókkal díszített terembe érkeztünk, ahol minden szabályt betartva, közös asztalvendégségben részesültünk. Ezek után egy kis időre visszavonultunk. A zarándokház felé menet egy helyi szerzetes haladt el mellettem, akivel mire áthaladtunk az udvaron, megismerkedtünk. Kiderült, hogy szinte földi. Nyugat-Ukrajnából származik, így máris volt közös témánk – Pocsajev.

Az időeltolódás és a hirtelen időjárás változás miatt, kissé belázasodtam, és az ágyon fekve azt mondogattam, milyen jó lenne egy kis méz, hogy segítene a megfázásban, torokfájásban. Nem is kellett sokáig várnom, mert nyílt az ajtó és egy kedves kis idős atya lépett be a szobába, egy pici kis üvegben mézet tartott a kezében és azt mondta: bátyuska, hoztam neked egy kis mézet, hogy gyógyulj meg. Amikor látta rajtam a meglepődöttséget, akkor mosolyogva csak annyit mondott: ja, hiszen az Istenszülő kertjében vagyunk, itt semmi sem lehetetlen. Igen, az Istenanya gondoskodása, mi másnak is lehetne ezt nevezni.

Bár a bizánci óra szerint reggel volt már, a mi óránk hajnali kettőt mutatott, amikor ismét a templomban gyülekeztünk. Ezen a napon főpapi liturgia volt. Sajátos hangulata volt a sötétben, csupán csak néhány szál gyertya világított. Mire teljesen megvirradt, minden szertartás befejeződött és lementünk a monostor központi udvarára, ahol egy kis templomba tereltek bennünket, amely tele volt a szentek ereklyéinek sokaságával. Nehéz lenne elsorolni, hogy ki mindenkivel “találkozhattunk” abban a templomban. Ezt az agapé követte, amely után mindenki vette a batyuját és indult a kikötőbe, várni a hajót, hogy mindenki folytassa zarándoklatát. Szergij, a tegnap megismert ukrajnai szerzetes megkeresett azzal, hogy menjek vele a cellájába, mert  szeretne valamivel megajándékozni. Nos, mi is lehetett volna más, mint egy Szent Pantelejmon ikon, amit a saját műhelyükben készítenek.

24. pohlad na dvor monastieraMég volt időnk megcsodálni újra a monostor szép udvarát, kertjét, a magasztos épületeket, majd mi is lementünk a kikötőbe, közben azon tanácskozva, hogy hogyan és merre tovább. Nagyjából jó félóránk volt a hajó érkezéséig. Sok tanácskozás után arra a döntésre jutottunk, hogy elhajózunk Dafniba, és ott majd eldöntjük, hogy merre vesszük az irányt. Nos, hálát adva Istennek és az Istenanyának, hajóra szálltunk, egyre távolabb kerülve zarándoklatunk első állomásától, Szent Pantelejmon monostorától. Csodáltuk a már megismertet és fürkészve vártuk a következőt, azt a lehetőséget, amelyet az Istenszülő felkínál majd számunkra.

A szenthegyi zarándoklat – III.

2013/10/31

Chalkidiki a tengerbe benyúló elhelyezkedése miatt, különös hely. A háromórás buszozás érdekes képet mutatott számunkra. Hangulatos kisvárosok, falvak, sziklás hegyvidék, ahol  valamiféle kékes-lila virágú bokrok nyíltak hatalmas területeken. A méhészek számára fontos hely volt ez minden bizonnyal, mivel rengeteg kaptár volt szétrakva mindenfelé a virágzó bokrok között. Jó lett volna megtudni, hogy miféle virág volt az, de sajnos nem volt rá lehetőség.

10. Qouranopol - čakanie na parom

Megérkezve Ouranopoliba, mindjárt az első háznál érdeklődni kezdtünk  szállás iránt. Ugyanis aki a Szent Hegyre akar menni, az mindig az előző este érkezik meg a kikötővárosba. Majd másnap reggel kapja meg mindenki a vízumot – Diamonitiriont – és csak ezek után szállhat hajóra. A város teljes egészében be van rendezkedve a turistaforgalomra. Minden házban bolt, kegytárgy, vendéglő és motel van. Nagy a verseny a helyi lakosok között. Főleg ilyenkor, ősszel és télen, amikor többnyire csak a zarándokok jönnek. Az esztendő nyári időszakában rengeteg a turista, az üdülni vágyó, akik csupán csak nyaralni érkeznek eme gyönyörű helyre.

Megkérdeztük hát a nénit, hogy vajon mennyibe kerül két személyre egy éjszakai szállás. Mindjárt el is mondta, hogy 50 euró, amennyiben igényeljük. Ez hirtelen soknak tűnt, ezért megköszöntük kedvességét és pár méterrel tovább mentünk, ahol harmincért kínálták a szobát, majd amikor távozni akartunk, kiadták 25-ért is. Elfoglaltuk hát a helyünket és mivel még kora délután volt, elindultunk a többi zarándokhoz hasonlóan, hogy felfedezzük a várost.

34. Grécky šalát

Miután jót barangoltunk, szerettük volna megkóstolni a helyi jellegzetes ételt, a görög salátát. A vendéglőkből túlkínálat van, szinte nem is tudja az ember, hogy melyikbe térjen be. Egyik a másik mellett, és mindegyik ajtajában ott áll a pincér és csalogat mindenféle mézes-mázos szavakkal. Végül győzött az egyik és kellemes hangulatban vacsorázhattunk. Annyira kedvesek voltak, hogy még ahhoz az irodához is elkísértek, ahol majd reggel a vízumot kell kiváltanunk. Sokan izgatottan érdeklődtek, hogy beszéljük-e a görög nyelvet, mert hogyan is fogunk kommunikálni az emberekkel. Nem volt rá szükség. Mivel rengeteg az orosz zarándok és turista, mindenütt tudnak oroszul sőt, az étlap is kétnyelvű. Igazi balkáni kereskedő karmai közé kerültünk. Az ilyenek mindent megtesznek annak érdekében, hogy akár ha csak egy kis apróságot is, de náluk vegye meg az ember, és ugyanúgy tesznek a vendéglősök is. Kijönnek az utcára és szinte bevadásszák az embert, néha még akkor is, ha nem akarja.

Esti sétánk során hozzánk csatlakozott egy szentpétervári zarándok hölgy. Elbeszélése megható történetet tárt elénk. Léna Spanyolországban él, és a napokban hazarepült, hogy meglátogassa édesanyját, aki mindössze 52 éves és súlyos rákbetegségben szenved. Hazaérkezése után tudomására hozták, hogy néhány nap múlva rendkívüli eseményre kerül sor a Szent Hegy közelében.

39. ouranopol

Sokan tudják, de talán még többen nem, hogy ebből a kikötővárosból nem csak olyan hajó indul, amely a zarándokokat a Szent Hegyre viszi, de úgynevezett sétahajó is, amely körbejárja a Szent Hegyet, így bárki, aki szeretné, noha kissé távolból, de saját szemével szemlélheti a szerzetesek országát. Ott tartózkodásunk másnapján a sétahajó szokásos körútjára indult azzal, hogy a Vatopedi monostor közelében megáll, és a szerzetesek kihozzák a monostorból a féltve őrzött kincset – az Istenszülő Övét. Így azoknak is alkalmuk nyílik érintkezni eme ritka ereklyével, akik egyébként nem léphetnek be a szerzetesek országába. Miután mindez Lénának a tudomására jutott, egy percig sem habozott. Hazaérkezésének másnapján azonnal repülőre szállt, hogy idejében Thesszalonikibe repüljön, onnét pedig Ouranopoliba. Miután sikerült jegyet szereznie a hajóra, most  vágyakozással teli idejét töltötte a városban, hogy mielőbb hódolhasson az Istenszülő Öve előtt, és elvihesse beteg édesanyjának az áldást, az ott kapható megszentelt öv formájában.

Hatalmas vállalkozás volt ez Léna részéről. Érthető, hogy miért is nem tudott nyugodtan várakozni a szállodai szobában, és a város utcáit rótta. Számunkra is nagy élmény volt a vele való találkozás, amelyben a mélységes hit tanúságtételét láthattuk. Egy tea mellett hosszasan beszélgettünk  az egyik vendéglő asztalánál, majd annak reményében, hogy neki sikerül hódolnia az Istenszülő Öve előtt, mi pedig sikeresen bejutunk a Szent Hegyre, pihenni tértünk.

Néhány nappal később, amikor már visszatértünk Thesszalonikibe, kaptunk Lénától egy e-mailt, amelyben közölte, hogy sikerrel járt, és hálával eltelten viszi beteg édesanyjának az áldást Szentpétervárra.

A szenthegyi zarándoklat – II.

2013/10/29

dim.s.chramMicsoda magasztos épület! Itt minden a régi időkről mesél. Szinte visszatértünk a múltba. Sokszor képzeltem el a képek alapján, de egyik elképzelés sem felel meg a valóságnak. Talán nem szükséges mondanom, első utunk a templomon belül Szent Demeter ereklyéihez vezetett. Egy kis kápolnában van elhelyezve az ezüst koporsó, amelynél nem szűnik meg soha a zarándokok sora. A világ minden részéről jönnek az emberek, hogy tiszteletüket tegyék Szent Demeter ereklyéinél. Sok más szentnek az ereklyéje is megtalálható a templomban. Bizony, amíg a hatalmas templomot felfedeztük, jó sok idő telt el. Elérkezett az esti istentisztelet ideje. Érdekes volt a görög hagyomány szerinti szertatást élőben hallgatni.

33. Fotios, ktorého nám Boh poslal na pomoc v Solúni

Mint minden zarándoklat során az lenni szokott, most sem volt másképp: megismerkedtünk helyi emberekkel, – akik közül  egyet meg kell említenem. Egy fiatal, főiskolás fiú segített bennünket az eligazodásban, akinek a későbbiekben sokat köszönhettünk. És talán a nevét is érdemes megemlíteni, mivel noha sokaknak nem, de akik ismerik a hazánk területére érkező hittérítők történetét, azok számára nem ismeretlen a Fótios név. Ezt a mi új ismerősünket pedig pont így hívják. Milyen kedves volt a felfedezés, hogy pont úgy hívják őt is, mint a hajdani patriarchát, aki elküldte hozzánk a thesszaloniki testvérpárt, Szent Cirillt és Metódot!

Fótiosznak köszönhetően részletesen megismerhettük a templomot. Az esti istentisztelet után még sokáig nézelődtünk a templomban, mígnem két szerzetessel találkoztunk, akikről azonnal látszott, hogy szláv eredetűek. Ezért nem volt nyelvi akadály, azonnal ismerkedni kezdtünk. Kiderült, hogy Fehéroroszországból jöttek, és egy teljes hónapot töltöttek el a Szent Hegyen. Nekik köszönhetően, noha már későre járt, eljutottunk még aznap este a város székesegyházába, amely a nagy egyházatya, Palamasz Szent Gergely nevét viseli.

07. chrám sv. Grigoria Palamu

Érdekes felfedezés volt számunkra, hogy a templomok éjszakába nyúlóan nyitva vannak, és sohasem üresek. Micsoda meglepetés volt számunkra, amikor megtudtuk, hogy a késő esti idő ellenére kinyitják nekünk azt a helyiséget, ahol Szent Gergely érsek ereklyéi nyugszanak! Miután hódoltunk az ereklye előtt, a templom sarkában helyet foglaltunk és sokáig beszélgettünk új ismerőseinkkel.

Ebből a templomból Thesszaloniki Szent Dávid monostorába mentünk, akiről azt tudjuk, hogy szigorú aszkézisben élt, amiért Isten csodatevő erővel ajándékozta meg őt, valamint eljutott a szenvedélymentességre.  Ennyi kegyelem után, noha az egésznapi utazástól fáradtan, de szárnyalt a lelkünk. Sokáig tartott, amíg elváltunk a testvérektől, akik elkísértek bennünket egész a szállodáig, hogy mint akik először járunk ebben a hatalmas városban, el ne tévedjünk. Boldogan tértünk nyugovóra a szállodai szobában, hiszen annyi sok szép lelki dologban volt részünk a rövid ittlétünk alatt.

Miután elvégeztük az esti szabályzatot, hálával eltelt szívvel vártuk a következő napot, hogy ismét elmehessünk Szent Demeter templomába a vasárnapi istentiszteletre. Alvásra nem sok idő jutott, mivel ott akartunk lenni a hajnali istentiszteleten is, ahol újra találkoztunk kedves ismerősünkkel, Fótiosszal. A szent liturgia után barátunknak köszönhetően mi is részesedhettünk a csodában. Ugyanis az oltárban kaptunk abból a műróból, ami Szent Demeter ereklyéiből árad. Talán mondani sem kell, mekkora boldogság volt ez számunkra. Elhozhattuk magunkkal a szent áldását, és Szent Demeter ünnepén a hazai hívek is részesülhettek ebben az áldásban.

Számunkra sok érdekes dolgot adott a vasárnapi istentisztelet, amelyen rengetegen vettek részt úgy helyiek, mint zarándokok, avagy turisták. Ez az idő, amit zarándoklatunk kezdetén itt, Thesszalonikiben tölthettünk, nagyon jó lelki ráhangolódás volt utunk folytatásához a Szent Hegy felé. Dél körül, amikor befejeződött az istentisztelet, elmentünk a szállodába, hogy összeszedve dolgainkat, taxiba szálljunk és elmenjünk az állomásra, ahonnét háromórás buszozás után megérkeztünk a Szent Hegy bejáratához, a kikötővárosba, Ouranopoliba.