október 2010 havi archívum

Szerafim (Tyjapocskin) atya – II.

2010/10/28

A keresztségben Dimitrijnek hívták. Cári tiszti családban született. Egy szovjet tiszt volt mellette akkor is, amikor lezárta szemét. Ez a tiszt a bátyuska hűséges lelki gyermeke volt. A haldokló lelki atyja ágyánál ült, két hónapon keresztül el sem mozdult tőle. “Te, az én soha sem alvóm vagy” – nevezte el őt kedvesen Szerafim atya.

Szerafim atya élete, aki a bolsevik időszakban lett pappá, akik az Egyház ellenni háborút kezdeményezték, ezernyi papéhoz hasonlít: a sztálini üldöztetések, felesége és gyermekei halála, bebörtönzés, a Gulágban eltöltött hosszú időszak, a sok szenvedés az onnét való szabadulás után, majd a hruscsovi üldöztetések.

Még gyermekkorában, egyik istentisztelet alkalmával, a szemináriumban, ahová apja vitte el, a kis Dimitrij meglátta Szárovi Szerafim ikonját. Hosszú időn át, szinte elvarázsoltan nézte a szent arcát, majd azt mondta az apjának: “Ilyen akarok lenni”. Azok az emberek, akik ismerték Szerafim atyát, azt mondják, hogy sikerült neki. Messze nem véletlen az sem, hogy a szerzetességben a Szerafim nevet kapta. Papságának első éveiben, önkéntes szegénységet vállalt magára. Sohasem vett el pénz szolgálatáért. Feleségével és gyerekeivel egy kis földes padlózatú házacskában élt. Amikor kiűzték a templomból, házaknál szolgált. Szolgált, és a prédikációit mély, könnyekig meghatott átéléssel mondta el. A könnyek ezen ajándéka soha nem fogyatkozott meg nála. Azt mondogatták, hogy az arcán lévő mély ráncok – azok a könnyek árjának medrei, melyeket a betegek és bűnösök felett ontott. Soha senki sem hallott tőle durva szavakat, senki sem látta idegesnek. Még a vétkes és rendetlen munkásokat is csendes hangon, harag nélkül figyelmeztette. A lágerben töltött éveiről keveset beszélt, sohasem szidta kínzóit.   Amikor lejárt a letartóztatás ideje, megkérdezték tőle: “Mit fog csinálni szabadulása után?” Minden gondolkodás nélkül azt válaszolta: “Istennek fogok szolgálni.” – “Akkor hát, maradj még egy ideig” – mondta börtönfőnök és még öt évig ott tartották.

Szerafin atya soha senki felett nem ítélkezett, és másoknak sem engedte ezt meg. A világi hatalomnak nem nagyon tetszett, hogy Rokitnoba sok ember jár el. “Beárulták” a püspöknél. Eljött a püspök az ellenőrző bizottság kíséretében, és az ambonról azt mondta: “Minek jártok ti ide? Miféle szent dolgot találtatok ti itt? Szent helyek máshol is vannak”. A püspök szavai mélyen elszomorították a bátyuska lelki gyermekeit. Amikor pedig az asztalnál Grebenkin MItrofán el akarta mondani, hogy mennyire megbotránkoztatja őt a püspök beszéde, Szerafin atya megelőzte őt és azt mondta: “Milyen jóságos püspökünk van”. Mitrofán várt egy kicsit, majd ismét el akarta mondani, amit az előbb kart, de Szerafim atya ismét közbe vágott, előző szavait megismételve. Ez többször is megismétlődött. A püspök hamarosan megismerkedett a bátyuskával közelebbről is, és gyakran fordult meg nála, valamint ő lett a gyóntatója is.

A bátyuska előtt Isten feltárta halála napját. Némely lelki gyermekének ezt előre megmondta. Egy hozzá közel álló embernek, aki elment tőle haza, megmondta, hogy egy heten belül vissza fog jönni. Ez így is történt. A bátyuska imái következtében sok megszállott gyógyult meg. Sok esetet jegyeztek fel, amikor a betegek onkológiai és más súlyos megbetegedésekből gyógyultak ki.

A Szerafim atyát ismerő emberek számára, az ő szentsége nyilvánvaló. Azonban a kanonizációs komisszióban nincs egyhangú vélemény. A bizottság néhány tagját az aggasztja, hogy nem maradt fenn Szerafim atyáról egyetlen vizsgálati anyag sem. Viszont nem is maradhatott. A dnyepropetrovszki kerületi irattárat a németek elvitték, és részben megsemmisültek. Azonban, ha nincs bizonyíték, abban az esetben maradhat fenn kétség: “Nem tagadta-e meg az Istent a kínzások idején? És nem rágalmazott-e valakit?”. Mert bizony a csekisták színfala mögött mindenféle dolog történt. Ott még a nagy marsallok is úgy sírtak, mint a gyerek.

Ebben az esetben nem lehet feltételezett ártatlanságról beszélni. Szerafim atya egész a táborban töltött élete ismert, úgy, ahogyan minden napja és órája az életének, szabadulása után, a nyilvánosság előtt zajlott. Még csak saját cellája sem volt. Szobájába bárki bármely pillanatban beléphetett, legyen az a templomi szolga, vagy éppen egy a lelki gyermekei közül, aki váratlanul érkezett.

Reklámok

Halottak szombatja

2010/10/22

Az őszi halottak szombatjának előestéjén, szolgáljon lelkünk üdvére Kirill atya beszéde, az elhunytakért végzett ima fontosságáról.

A halottakról való imádságos megemlékezés

Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él – Lk ,20,38

Az Egyház szilárdan hisz az Üdvözítő e szavaiban. Mindig és mindenkor világosan vallja ezt a megmásíthatatlan igazságot, hogy az ember halálával az ő élete nem ér véget.

Mi az, amit látunk meghalni?

Csupán csak a testet, amely a földből vétetett, és ismét a földbe visszatér. A test elenyészik és porrá lesz, de önmagában az ember, a maga összes érzékeivel, és halhatatlan lelkével, tovább él, csupán csak átmegy ebből a világból egy másikba, a síron túliba. Láthatóan, az élők és holtak közötti kapcsolat a halállal nem szakad meg, hanem tovább létezik.

Ezeken az alapokon az Egyház mindig, kezdve az Ószövetség korszakával, és különösen az Újszövetség korában – az Apostoli korban, gyakorolta és nem szűnik meg gyakorolni a halottakról való imádságos megemlékezést. Az Egyház naponta imában emlékezik meg elhunyt gyermekeiről, és erre ösztönzi a híveket is, hogy egy szájjal és egy szívvel szálljon forró imájuk Isten trónja elé, melyben szeretteik, hozzátartóik, rokonaik boldog nyugalmát kérik.

A halottakért való imádkozásra a keresztény szeretet indít, amely Jézus Krisztusban köt bennünket össze egy testté. Az elhunyt hittestvéreink – a mi felebarátaink, akik iránt Isten olyan szeretetet parancsol irányukban, mint önmagunkkal szemben. Mert Isten nem azt mondta, hogy szeressétek felebarátaitokat addig, amíg azok a földön élnek. A helyzet az, hogy az Úr nem határolja be a felebarát iránti szeretetet a földi lét határaival, de kiterjeszti azt a síron túli örök világra.

Nos, mi mással, ha nem megemlékezéssel, mi mással, ha nem imával tudjuk bizonyítani szeretetünket azok iránt, akik már átmentek a síron túli életbe? Mindegyikünk számára kívánatos, hogy az ez életből való távozásunk után hozzátartozóink ne feledkezzenek meg rólunk, de imádkozzanak értünk. Hogy ez megvalósuljon, szükséges, hogy mi is megemlékezzünk az elhunytakról.

Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. – Mt 7,2. – mondja az Üdvözítő.

Éppen ezért, aki megemlékezik a halottakról, arról az Isten is megemlékezik, és meg fognak róla emlékezni az emberek is, miután eltávozik ebből a világból. Nagy vigasz és hatalmas kitüntetés ez annak, aki segíti felebarátját az evilági szerencsétlenségében, viszont sokkal nagyobb kitüntetés és nagyobb vigasz vár arra, aki imáival segíti elhunyt felebarátját, hogy elnyerje bűnei bocsánatát, és hogy a sötét alvilágból a boldogok fényes lakóhelyére jusson.

Szükségesek-e a mi imáink az elhunytakért?

Igen, szükségesek azért, mert jótéteményként szolgálnak számukra. A helyzet az, hogy a halál után két öröklét létezik: vagy az igazak örök boldogsága, vagy a bűnösök örök szenvedése. Tudva levő az is, hogy nincs olyan földön élő ember, aki ne vétkezne. Így tehát minden bizonnyal igaz, hogy bűnben születtünk, bűnben élünk, és bűnben fejezzük be földi létünket.

De vajon, minden bűnös állhatatos és őszinte bűnbánatot tart halála előtt?

Hiszen előfordul, hogy a halál olyan állapotban éri az embert, amikor súlyos betegségben szenved, amikor eszméletét veszíti, és lelki ereje teljességgel elgyöngül. Világos, hogy ilyen állapotban az ember képtelen visszaemlékezni kihágásaira, – és bűnben hal meg. Gyakran éri az embert a hirtelen halál is. Abban az esetben semmiféle lehetősége sincs bűnbánatot tartani, szintén bűnben hal meg. Nincs semmilyen eszköze ahhoz, amivel segíteni tudna magán. Saját helyzetén az ember csak addig tud változtatni, amíg él, és jót cselekszik, valamint imádkozik az Úrhoz az üdvösségéért.

Lám, ezekben az esetekben az elhunytakért való imádkozás, teljességgel nélkülözhetetlen, és hatalmas jótétemény tudható be neki. Sokan a szeretteink közül már rég nincsenek a földön, de mégis, a szerető szív nem tudja őket elfelejteni, vágyakozik utánuk, sőt még az is lehet, hogy jobban, mint életükben. Hasonlóképp tekintenek az elhunytak is felénk, amikor szeretettől lángolnak azok iránt, akik itt a földön, különösképp közel álltak szívükhöz. Aki a halottak közül Isten előtt megigazult, abban az esetben viszont szeretettel válaszol a mi szeretetünkre, mégpedig úgy, hogy mennyei segítséget küld számunkra. Annak pedig, aki még nem jutott el Isten előtt a megigazulásra, a síron túli létének megkönnyítése érdekében  nagyon sokat segíthet az érte mondott imádságunk.

Mert eljön az idő, amikor találkozunk velük. Micsoda öröm lesz hallani a hála szavait az értük mondott imádságért! Azt mondják majd: Lám, megemlékeztél rólam, nem feledkeztél el rólam szükségem idején. Köszönöm neked!

És viszont: milyen keserves lesz hallgatni a szemrehányásokat annak, aki nem imádkozott az elhunytakért! – Lám, elfeledkeztél rólam, nem imádkoztál értem, nem segítettél a szükség idején, szemrehányást teszek neked ezért.

A halottakért végzett imádság olyan, mint a mentőöv, amelyet az ember a vad folyóban fuldoklónak dob. Ha valamilyen formában feltárulna előttünk az öröklét kapuja, és megláthatnánk az emberek milliárdjait, hogyan igyekeznek a csendes kikötő felé, – van-e olyan  szív, amely nem indulna meg és nem törne össze annak láttán, ahogy testvérei, rokonai, szerettei, szavak nélkül kiáltanak a mi imádságos segítségünkért?

Архимандрит Кирилл (Павлов)

Ford.: -Sf-

Szerafim (Tyjapocskin) atya – I.

2010/10/21

Benne szenvedés, együttérzés, szeretet és bölcsesség van

Egyik alkalommal, barátaimmal utaztam, akik – házaspár lévén – azon vitatkoztak, hogy útközben tegyenek-e egy nem kis kitérőt, hogy meglátogassák a feleség mamáját. Többször is elhangzott a beszélgetés során a helység neve – Rakitnoe -, ezért akaratlanul is beleszóltam a házastársak vitájába és megkérdeztem:

– Bocsássatok meg, de milyen Rakitnoe-ról beszéltek ti? Csak nem arról, ahol Szerafim ( Tyjapocskin) atya szolgált?

– Pontosan arról – vetette oda a feleség. De te honnét tudsz róla?

Nehéz nem tudni. Annál is inkább, mivel az ő személyéhez kötik azt a csodás eseményt, amely Zójával történt  – mert a történet szerint, mintha pont Szerafim atya lett volna az, akinek sikerült Zója kezéből kivenni Szent Miklós ikonját. Elbeszélgettünk a barátom feleségével, akik történetesen Zójának hívnak, Zójáról, majd elmeséltem azt a történetet, hogy mintegy 30 éve moszkvai barátaimtól ajándékba kaptam egy fényképet Szerafim atyáról. Attól kezdve ez a fénykép ott áll a polcon az íróasztalom felett, és mindig magamon érzem tekintetét. Ez egy csodálatos tekintet. Benne megdöbbentően egyesül a szeretet és a szigor. Ha Szerafim atya szemébe nézel, rájössz, hogy ő tudja azt, hogy mi zajlik a te lelkedben. Szó szerint azt mondja: “Előttem ismertek bűneid és nyomorúságod, én segítek neked.”

Bárki jött hozzám, mindenkinek megakadt a tekintete ezen a fényképen, és megkérdezték: “Ki ez az ember?” Egyik viccelődős ismerősöm nagy komolysággal mondta: “Ő az emberi arcok világbajnoka. Benne szenvedés, együttérzés, szeretet és bölcsesség van.”

Barátaim, akik nekem ezt a felbecsülhetetlen ajándékot adták, ismert emberekké váltak. Akik megfordultak náluk, mindenkinek beszéltek Szerafim atyáról. Sajnos, én nem emlékszem minden elbeszélésre. Csak néhányat tudtam megjegyezni. A legérdekesebb elbeszélést Tatyjanától halottam.

A börtön és a száműzetés után, Szerafim atyát a térség egyik legsötétebb zugába küldték. A templom szörnyű állapotban volt, de a bátyuska azonnal hozzá látott a szolgálathoz. A kezdeti időben, senki sem volt a liturgián. Azonban ő nem hogy csak nem rövidítette le a szolgálatot, de a liturgia végén még prédikációt is mondott. Ezt egy falubeli mesélte el, amikor egyik alkalommal belesett a templomba. Az emberek úgy döntöttek, hogy  megnézik ezt a furcsa papot. A nézelődőkből pedig sokan már rendszeresen kezdtek el járni a templomba – ezek alkották az egyházközség magvát. Hamarosan Dnyepropetrovszkból érkeztek a bátyuskához az ő korábbi lelki gyermekei, akiknél a bebörtönzés előtt szolgált. Néhány év elteltével mindenki előtt ismert lett a bátyuska. Sokan jöttek hozzá minden irányból – a fővárosból, Kamcsatkáról, a Kaukázusból, és Közép-Ázsiából.

Személy szerint lett volna lehetőségem látni őt. De valami miatt mégsem mentem el hozzá. Pontosan már nem emlékszem, hogy mi miatt. Majd lett volna lehetőségem ott lenni a temetésén, de úgy döntöttem, nem megyek, mert nem voltam képes elmenni hozzá akkor, amikor még élt.

Mégis, valahogy olyan érzésem van, hogy láttam őt és beszéltem is vele. Minden reggel szembe találom magamat az ő tekintetével, köszöntöm és áldását kérem az előttem álló napra.

Elhallgattam, és a kocsi ablakán át, néztem a körülöttünk zajló eseményeket. Majd Viktorhoz fordultam és azt mondtam:

– Menjünk el Rokitnóba, és imádkozzunk Szerafim atyához, hogy az orosz emberek eszméljenek rá arra, hogy úgy dolgozzanak, hogy senkinek se jusson eszébe török vendégmunkásokat fogadni fel. – Mondtam ezt azért, mert épp egy török kombájn-karaván mellet haladtunk el, akiket előszeretettel alkalmaznak, mivel jó gépeik vannak és a munkások pedig nem részegeskednek.

– És hogy mi sem gyártsunk rosszabb gépeket az amerikaiakénál, hogy a vezetők fordítsák figyelmüket a népre, hogy legalább egy ilyen buzgó csapatot lehessen össze állítani,… – tette hozzá Viktor.

Amíg Viktor arról beszélt, hogy mi mindért fogunk imádkozni Szerafim bátyuskához, Zója már fel is hívta nővérét, és örömmel értesítette, hogy estére náluk leszünk.

Útirányt változtattunk, és már haladtunk is a számunkra meglepően jó utakon célállomásunk felé. Mindenütt meglepő tisztaság, rendezett falvak. Másnak képzeltem el a helységet. Azonban mindenütt szép kőházak, rendezett udvarok, kertek. A faluba vezető út mentén egy hatalmas kereszt áll. A Szent Miklós templom, ahol 1961 és 1982 között Szerafim atya szolgált, fel van újítva. Az udvar tele virággal. A hívek és a zarándokok először a bátyuska sírjához mennek, majd aztán a templomba. A sír mellet a falon hatalmas emléktábla, fekete márványból, rajta pedig a bátyuska arca. Úgy tűnik, mintha a márvány sötétségéből jönne elő, bizonyságot téve arról, hogy a sötétségnek nincs ereje elnyelni a világosságot. Ez az ábrázolás a pontos képmása annak a fényképnek, amely az én polcomon áll.

A templomban új ikosztázion áll, benne kánonikus ikonokkal. A falakat is freskók borítják. Sajnos ott jártunkkor nem találkozhattunk a helyi bátyuskával. Azonbam a következő alkalommal a vele való találkozás valóságos ünnep volt. Viktornak köszönhetően, újra eljöhettem ide, mivel úgy döntött, hogy ide költözik. Áldásos dolog, van munka és munkás is. Itt élni, az azt jelenti, hogy pezseg az élet. Virágzó mezőgazdaság, gyárak, és sok új lehetőségre van kilátás. De nem is ezeket vettem én számba, mivel számomra már volt a cél.

A Belgorodi kerületben minden rendezett. A diákok is figyelmesek, érdeklődéssel hallgatják a lelki témájú beszélgetéseket. Az iskolákban tanítják az ortodox kultúra alapjait, és az eredmény láthatóan gyorsan megmutatkozik. A bűnözés is nagymértékben csökkent ezen a vidéken. De főleg a fiatalság körében.

Ratnoban pedig beigazolódott az első benyomások valódisága. Itt lényegesen jobb, mint bármely más orosz faluban, persze nem kevés a gond sem. Az elmúlt istentelen korszak hagy magáról hallani. Elmesélték, hogy egyik alkalommal a hittanóra előtt, amikor megkérdezte a tanár, hogy ki nincs itt, az egyik diák azt válaszolta: ” az Isten”. Egy félév elteltével találkoztam ezzel a fiatalemberrel a templomban. Mélységes áhítattal állt a szertartáson, és a többiekkel együtt imádkozott. Majd Szerafim bátyuska sírjához ment, valamint figyelmesen hallgatta Nyikolaj atya beszédét. Remélem, hogy többé nem fog ilyesmivel viccelődni.

Amikor másodszor jártam Rakitnoban, meghívtak a bátyuskáról szóló előadásra. Nyikolaj atya egy az általuk kiadott könyvet ajándékozott nekem. Ebben összegyűjtötték a bátyuskáról szóló összes elbeszélést az ő lelki gyermekeitől. Egy teljes életképet kaphat az olvasó a tanúságtételek nyomán Szerafim bátyuskáról.

Istennek dicsőség!

2010/10/17

Isten segítségével, befejeződött a nagy őszi zarándoklat. Egy életre szóló élények sakasága halmozódott fel, amit egyszerre el sem lehet mondani. Pocsajev- Novodnyesztrovsk – Harkov – Svjatogorsk – Lozova – Kiev – Pocsajev – feledhetetlen élmények sokasága és sok-sok kedves új és régi ismerős, papok, szerzetesek és hívek személyében, akikre hálásan gondolok vissza, és köszönetemet fejezem ki a zarándoklat alatt irántam tanúsított segítségük és szeretetükért.

Fokozatosan beszámolunk az élményekről is, addig pedig beszéljenek a KÉPEK.

Hány diót találtál, testvér?

2010/10/04

Amikor az Isten ujja megérinti az ember lelkét, akkor bonyolult és hosszas folyamaton halad át, amíg eljut arra a pontra, hogy valamit is megsejt mindabból, amit Isten tudtára kíván adni. Mindez azért van így, hogy az ember teste, lelke, elméje, akarata ráhangolódjon azokra a magasztos dolgokra, amelyre meghívta őt az Isten.

Hosszú, esetlen találgatások, keresgélések, be nem fejezett félmondatok időszaka következik és bár még egyik kérdést meg sem válaszolta az ember, már száz másik igyekszik teret hódítani magának. Kivétel nélkül, minden embert hív az Isten, és nem másra, mint az életszentségre. Mindezt az ember sokféle formában élheti meg. Van, akit családban való életszentségre hív, van, akit mások tanítására, van pedig olyan, akit a lelki aréna színterére, a monasztikus életformára hív.

Így történt ez egy testvérrel is, akinek lelke semmi másban nem találta nyugalmát, mivel elméjét csakis ilyen gondolatok gyötörték. Elhatározta hát, hogy meg is tesz mindent annak érdekében, hogy elérje azt a célt, amelyet Isten ujjának érintése mutatott neki. A világ és annak gonoszsága azonban ilyenkor sok akadályt gördít a kereső útjába, megpróbálva ezzel eltántorítani a keresőt, vagy legalább elodázni az elhatározás megvalósítását.

Sok mindent megtett a testvér annak érdekében, hogy egyre tisztábban lássa a célt. Arra a megállapításra jutott, hogy életét teljesen Istennek kell szentelnie. Annak keresése során, hogy hol is van az a hely, ahol ezt megteheti, lehetőségeihez képest, próbálkozott több mindennel. Mint ahogyan az lenni szokott, sokféle jó és rossz tanáccsal is elhalmozták, sokféle útbaigazítást kapott, ami nem igazán tette számára világossá azt, hogy pontosan hol is a helye.

Amikor a felhalmozott elméleti tudás valamiféle irányt adott számára, elhatározta, hogy megteszi a következő lépést, és a böjtölők közösségébe megy, hogy végérvényes döntésre juthasson. Már útitársakat is szerzett, akikkel, nagy buzgalommal tervezték a számára rendkívül fontos és döntő utazást.

Mielőtt azonban elindult volna, a még világosabban való látás érdekében elhatározta, hogy lelki tanácsokért fordul útravalóul az egyik bátyuskához. Elment hát a szkítibe, hogy meghallgassa a bátyuska tanácsait. A néhány nap ottléte alatt sok mindenről beszélgettek. Van a szkítinek egy csodálatos helye, ahol a mélységes csendben, mindig nagy lelki dolgok szoktak történni. A szenzációéhes világ kíváncsi szeme elől azonban, Isten különös gondoskodása folytán, rejtve maradt ez a hely, és a be nem avatott semmit sem lát és nem is érez.

Egyik nap a bátyuska elhívta a testvért, hogy menjenek együtt erre a helyre, hogy ott beszélgessenek. Így történt. Sok mindenről beszélgettek, és a testvér épp arról áradozott, hogy milyen nagyszerű, hogy elmehet nagyszerű emberek társaságában arra a helyre, ahol úgy érzi, megkaphatja a végleges választ, megtalálhatja lelke nyugalmát.

A beszélgetés közben a bátyuska diót szedegetett a földről, és a testvért is erre kérte, hogy a levelek között a földön keresse és szedje össze a lehullott diót. Az szót fogadva, hozzá is látott. Eközben a beszélgetés szálai tovább fonódtak, és a testvér örült, hogy sok mindenről beszélhet. Amikor úgy látszott, hogy már nincs több, a bátyuska megkérdezte a testvértől:

– Hány diót találtál, testvér?

Az pedig, értetlenül nézett, és hogy el ne felejtse mondandóját, amit ebben a pillanatban mindenképp a bátyuska tudomására akart hozni, hirtelen csak annyit mondott:

– Egyet sem,… illetve, amit találtam, az nem volt jó…

És már beszélt is tovább, és a lendülettől nem vette észre, hogy a feltett kérdés nem a figyelem elterelésére, vagy a beszéd megszakítására szolgált, hanem az adott helyzetben jelentőséggel bírt.

A bátyuska szó nélkül hagyta a dolgot, és figyelmesen hallgatta a testvér további mondanivalóját.

Így telt el a néhány nap, amikor is a bátyuska tanácsaival ellátva a testvért, elbocsátotta őt, hogy menjen, készüljön  a nagy útra.  Rövid idő elteltével, kissé megszeppenve közölte a testvér a bátyuskával, hogy egyedül maradt, a mindent eldöntő út tekintetében, mivel senki sem akar már vele menni.

A bátyuska mosolyogva csak annyit gondolt magában: figyeltél volna jobban, amikor azt kérdeztem:

– Hány diót találtál, testvér?

Ha keserü, és fájdalmas is a felismerés, de egyedül kell megtennünk az út azon szakaszát, amely, ha jó irányban haladunk, az üdvösség kapujához vezet el bennünket.

A bátyuska az óta is, minden nap elmegy, hogy összeszedje az épp aznap lehullott diót…

– egy szkíti paterikonjából –

Mondá az Úr

2010/10/03

Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Mert ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát várhattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanazt visszakapják. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.

(Lk 6,31-36)

Ezen a vasárnapon Krisztus világosam megadja számunkra a nyugodt és kiegyensúlyozott élet receptjét. Hányszor hallottuk, hányszor olvastuk ezeket a szavakat? Mégis, jogos a kérdés: mi változott életünkben Krisztus szavai hallatán?

Szinte semmi.

Sokszor találjuk magunkat szembe olyan, magát kereszténynek mondó emberrel, aki arra tette fel életét, hogy éppen az ellenkezőjét tegye. Minden erejével azon van, hogy úgy bánjon, beszéljen, cselekedjen, úgy viszonyuljon embertársaihoz, ahogy ő maga nem szeretné, ha bánnának vele.

Sokszor merül fel az emberben a kérdés, miért segítsek én rajtad, mi hasznom származik belőle? A legkevesebb az, amikor legalább egyenrangú partnerek szeretnénk lenni az adás és kapás esetében.

Korunk felfogása tekintetében, szinte elfogadhatatlan az, amit ma Krisztus elénk tár, amire tanít. Ne feledjük azonban, hogy a szent dolgok, a bűnbocsánat, az üdvösség, az életszentség, a prófétai tehetség, ezek mind Krisztus szavai betartásának következményei.

Aki képes irgalmas lenni, az maga is irgalmasságot nyer, és fáradozásai eredményeként a Magasságos fiává lesz.

Az őszi nagy zarándoklat

2010/10/01

Egy régi vágy teljesül ezzel a zarándoklattal, amikor Ukrajna északi részére a Szent-hegyi lavrába zarándokolunk el. Az útközben tett megállók, egyéb szent helyeken, bizonyára sok lelki élményt nyújtanak számunkra. Több hely, ahol majd meg fogunk állni, mint például Pocsajev, a besszábiai monostorok, Kiev, már nem ismeretlenek számunkra, de mindenképp jó ráhangolódás lesz a cél elérésére, amely a Szjatogorszk Istenszülő Elszenderedésének lavrája. Az út oda, mintegy 1800 kilométert tesz ki. Isten segítségével, ha visszatértünk, igyekszünk majd beszámolni a zarándoklat élményeiről.

Addig pedig, amíg utazunk, az olvasók számára egy képes galériával szeretnénk bemutatni zarándoklatunk fő célját:

Szenthegy képekben