április 2011 havi archívum

Tamás apostol találkozása Krisztussal

2011/04/30

tomáš

Ki tudja meggyógyítani a hitetlenség sebeit?

Tamás apostol példája azt mutatja, hogy egyedül a kitartó, türelmes, az áldozatokat is vállaló szeretet.

Ezért őrzi meg a feltámadott Üdvözítő a kínszenvedés sebeit, a halálig menő szeretet tapintható bizonyítékait.

Miért nem szólt semmit Krisztus?

2011/04/22

Miért nem szólt semmit Krisztus, amikor ítélkeztek felette? A válasz kézenfekvő: bizonyságot tenni az igazságról csak azok előtt érdemes, akik keresik az igazságot. Úgy Pilátus, mint Heródes, nem csupán igazolni akarták Krisztust, de mindketten nagyon is jól megértették, hogy Ő nem bűnös. De ne feledkezzünk meg a vének tanácsának ítéletéről sem, mert elsősorban az ítélte el Krisztust. Amikor ott ítélkeztek Krisztus felett, akkor Ő határozottan és jogszerűen tette fel a kérdés: Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem? – Jn 18,23.

Azt látjuk, hogy csak hamis tanúkat találtak, akik kiforgatták az Ő szavait, és mégis nagy örömmel hallgatta ezeket a szavakat a vének tanácsa. Mit is mondhatott volna az Úr? Tettei Őt igazolták. Gyógyított, megbocsájtott, megmentett, etetett, és ezek a tettek azok szemei előtt zajlottak – Annás és Kaifás szemei előtt. Ezek következtében pedig, bármilyen kiegészítő bizonyítás felesleges lett volna.

Krisztust igazságtalan ítélettel ítélték el, vagyis nem azzal az ítélettel, amely arra törekszik, hogy elfogulatlanul nézze az eseményeket, összevetve a különböző tényeket, arra törekedve, hogy megállapítsa, hogy igaz, vagy hazug az illető. Az adott esetben a tanács kezdettől azért lett összehívva, hogy elítéljék Krisztust. Ezért a hamis bíróság előtt semmi értelme sem volt igazolnia Magát.

És miért is igazolta volna önmagát? Hogy megmeneküljön az ítélet elől, másra hárítva a vádakat? Az önigazolás bűn. Krisztus – az Isten Fia, Akiben nem volt semmilyen bűn. Ő nem azért jött a világba, hogy a bíróság előtt keresse igazát, de azért, hogy: Ő szolgáljon és váltságul odaadja életét sokakért – Mk 10,45.

Krisztus, az Istenember, szabad akaratából feszíttetett Keresztre, az emberek üdvössége érdekében, mindannyiunkért, hogy megváltson bennünket a bűn és a halál szolgaságából.

A TITKOS VACSORA

2011/04/21

Midőn a dicsőséges tanítványok, a Vacsora tisztálkodásában megvilágosodtak,

akkor a gonoszságos Júdás, a pénzéhség kínjá­tól elvakult,

és az igaztalan bíráknak elárult Téged, az igazságos Bírót.

Lásd te pénznek szerelmese azt, aki ezért kötéllel lakolt;

kerüld a telhetetlen lelket, amely ilyent merészelt tenni a Tanítóval.

Mindenkihez jóságos Uram, dicsőség Néked.

Beszéd Júdás árulásáról – II.

2011/04/21

Ahhoz, hogy teljességgel lássuk az áruló esztelenségét, és megértsük a tanítvány hálátlanságát és az Úr irgalmasságát, hallgassuk meg az evangélistát, hogyan adja ő hírül nekünk Júdás merész tettét. Ekkor – mondja – a tizenkettő közül az egyik, a karióti Júdás, elment a főpapokhoz, és ezt kérdezte tőlük: Mit adtok nekem, ha kezetekre adom? – Mt 26,14-15. Úgy tűnik, világos az elbeszélés, és nem tartalmaz semmi rendkívülit. De ha valaki közületek jól megfigyeli ezeket a szavakat, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy mégis van mit vizsgálni, és sok mély gondolatot tartalmazz. Mindenekelőtt, az idő. Ugyanis nem céltalanul jelzi azt az evangélista. Nem azt mondta egyszerűen: elment, de hozzáfűzte: akkor elment.

Akkor – mikor?

És miért jelzi az időt?

Nem hiába jelzi ezt az evangélista, aki a Szentlélek erejéből beszélt, mert aki a Lélek által beszél, semmit sem mond feleslegesen, és ok nélkül. Ezért hát mit is jelent ez az – akkor? Mint ahogyan ezelőtt, azon óra előtt, egy fiatalasszony lépett Jézushoz, egy alabástrom edénnyel telt Műróval, amit Jézus fejére öntött. Az asszony nagy hitre talált, nagy gondoskodását követően, – lemondott előző életéről, ezzel pedig jobb és jóval értelmesebb lett. És éppen ebben az pillanatban, amikor bűnbánatot tartott a nő, amikor felismerte az Urat, akkor a tanítvány elárulta a Tanítót.

Akkor – mikor?

Amikor a bűnös asszony, közel lépett és Jézusra öntötte a Műrót, hajával megtörölte lábait, és nagy szeretetre talált, egész életében elkövetett bűneire tekintve magában eme megvallást követően. Amikor Júdás látta az ekkora, a Tanító iránt kinyilvánított nagy szívélyes szolgálatkészséget, akkor ő a törvénytelen árulásra igyekezett. Emez pedig, abban a pillanatban, a tisztességtelenség legmélyéről a mennybe jutott. Júdás pedig a számtalan csoda és jel után, a rengeteg tanítás után, az Úr kimondhatatlan leereszkedése után, a pokol legmélyére zuhant. Lám, milyen rossz a hanyag és szétszórt akarat! Ezért is mondja Pál: Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék – 1Kor 10,12. De a próféta is azt mondta: Ha valaki elesik, tán nem kel föl újra? És aki eltéved, többé nem tér vissza? – Jeremiás 8,4. Ezek azért lettek mondva, hogy az, aki áll, ne váljon önteltté, de mindig harcban álljon, és az pedig, aki elesett, ne essen kétségbe. Ilyen nagy a Tanító ereje, hogy engedelmességre bírta még az utcanőket és a vámosokat is.

Hogy létezik akkor az, hogy – mondod te, – Annak viszont, Aki megtérítette a bűnös asszonyt, nem volt ereje megtartani a tanítványt? Kétséget kizárva lett volna rá ereje, de nem akart belőle kényszerrel jó embert csinálni, és erőszakkal Magához vonzani őt.

Azért mondom ezt nektek, nehogy valaki vádolni próbálja Krisztust, azt mondván: Miért nem változtatta meg Ő Júdást? Miért nem tette jobbá? De hogyan is lehetett volna Júdást értelmessé és engedelmessé tenni? Kényszerből, vagy önelhatározásból? Ha kényszerből, akkor abban az esetben sem lett volna jobb, mert kényszerből senki sem lesz jobb. Ha pedig elhatározás és akarat következtében, akkor az Úr felhasznált volna minden eszközt, ami Júdást megjavíthatta volna. Hogyha Júdás nem tartott igényt arra, hogy elfogadja az orvoslást, akkor az nem az orvos bűne, hanem azé, aki elvetette az utóbbi szolgálatkészségét.

Tudni szeretnéd, hogy mennyi eszközt használt fel az Úr ahhoz, hogy ismét visszaszerezze Júdást? Sok csodával ajándékozta meg őt. Megjövendölte az árulását, semmit sem hallgatott el abból, amit a tanítványhoz való viszonyulásból ki kellett nyilvánítani. És hogy tudd, hogy Júdás, amikor a bűnbánat állapotában volt, nem kívánta azt megtenni, és hogy minden az ő gondatlansága miatt történt. Figyeld csak meg jól: amikor elárulta az Urat és ráébredt esztelenségére, eldobta a harminc ezüstöt mondván: Vétkeztem – mondta -, elárultam az igaz vért – Mt 27,4. Azelőtt pedig azt mondta: Mit adtok nekem, ha kezetekre adom? Amikor végbement a bűn, felismerte a bűnt! Ebből tanuljuk meg azt, hogy amikor gondtalanok vagyunk, sem a bizonygatás, sem pedig a meggyőzés nem jár számunkra haszonnal, de ha igyekvőek vagyunk, akkor önmagunktól is felkelhetünk. Gondold csak meg, amikor az Úr feltárta előtte gonosz szándékát, nem hallgatott és nem fogadta el az érvelést, és amikor pedig nem volt senki, aki tanácsot adjon, akkor a saját lelkiismerete kelt fel ellene, és ekkor ő bűnbánatra ébredt és eldobta a harminc ezüstöt.

Miért is fogadod el, Júdás, a harminc ezüstöt? Ajándékként jött el Krisztus, hogy a világért vérét ontsa, amelyről te most egyezkedsz. Mi szégyenletesebb ennél a kupeckodásnál? Ki látott, ki hallott valamikor is ehhez hasonlót?

Aranyszájú Szent János – részlet – sf.

Beszéd Júdás árulásáról I.

2011/04/20

Szerettem volna szeretteim, folytatni beszédemet Ábrahámról, ezzel mintegy megnyújtva a lelki lakomát, de az áruló hálátlansága ezekről az utóbbi eseményekről készteti beszélni nyelvünket. Ennek a napnak az eseményei arra ösztönöznek bennünket, hogy az ő meggondolatlan tettéről beszéljünk.

A mai napon a mi Urunk Jézus Krisztus saját tanítványa által a zsidók kezére adatott. Te kedvesem, ezt hallva ne keseredj el, hogy elárulták az Urat, pontosabban mondva, szomorkodj és sírjál, de ne az elárult Jézus, hanem sokkal inkább az Őt eláruló Júdás miatt. Mert ugyanis önmagában véve az elárult Jézus megváltotta a világot, az áruló Júdás pedig kárhozatra adta saját lelkét. Az elárult Jézus ezért a mennyekben az Atya jobbján ül, az áruló Júdás pedig a pokolban, várva a könyörtelen és örök büntetését.

Látod hát, hogy miért kell ma keseregned, látod, hogy miért is kell ma sírnod? Azért, mert Maga a mi Urunk Jézus Krisztus látva Júdást, lelkében megrendült, és könnyezett. De vajon miért is rendült Ő meg? Szemmel láthatóan a felett, hogy ennyi tanítás és tanács után Júdás mégsem vette észre, hogy mekkora mélységbe taszítja önmagát. Az Úr látva tanítványa eme nagy esztelenségét, megsajnálta azt, megrendült és könnyezett. Az összes evangélista is beszél erről, hogy erőteljesen bizonyítsák az igazságot. Megrendült az Úr, látva a tanítvány végtelen hálátlanságát, ezzel arra okítva bennünket, hogy mindenekelőtt azok felett siránkozzunk, akik rosszat tesznek, nem pedig azok felett, akik elviselik a rosszat. Akik sanyargatást és igaztalanságot szenvednek el, mindenképp méltók arra, hogy boldognak nevezzék őket. Ezért is mondja Krisztus: Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, övék a mennyek országa. – Mt 5,10. Látod már, hogy milyen haszonra mutatott Ő rá, azok számára, akik elviselik az igaztalanságot?

És nézd csak meg egy másik helyen, hogy milyen könyörtelen büntetés vár azokra, akik a rosszat teszik. Hallgasd csak meg a boldog Pált, aki azt mondja: Mert ti, testvéreim, követői lettetek Isten júdeai egyházainak, amelyek Krisztus Jézusban vannak. Ti ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, amit ők a zsidóktól, akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért az Isten előtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei. Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így betelik egyszer s mindenkorra bűneik mértéke, s már rajtuk is az Isten haragja, végérvényesen. 1Tessz. 14-16.

Látod hát, hogy mindennél jobban helyénvaló siránkozni és szomorkodni azok felett, akik a rosszat teszik? Ezért rendült meg az irgalmas Úr és sírt, látva a tanítvány merész tettét, kinyilvánítva ezzel a tanítvány iránti együttérzését és az Ő irgalmának nagyságát, hogy egészen mindvégig, az árulás pillanatáig, nem szűnt meg azon fáradozni, hogy a tanítvány más belátásra jusson. Ezért is jobb, ha miatta sírunk és kesergünk, mivel az Úr is miatta aggodalmaskodott. Megrendült lelkében és azt mondta: egy ma közületek elárul Engem. Ó, milyen nagy az Úr irgalma, milyen nagy az Ő jósága! Az elárult bánkódik az áruló miatt. Látván, hogy megingathatatlanul kitart a tisztességtelenségben, megrendült és azt mondta:  …egy ma közületek elárul Engem. Nézd, mekkora hosszan tűrés! Micsoda emberszeretet! Hogyan védelmezi a hálátlant! Egyáltalán nem akarja, hogy Júdás minden szégyen nélkül végbe vigye tettét, ezért pánikba ejti összes tanítványát, és félelmet kelt bennük, hogy némi okot adjon neki arra, hogy megbánja esztelenségét. De mint ahogyan az áruló lelke érzéketlen maradt, és nem volt abban az állapotban, hogy a továbbiakban a tisztesség befogadója legyen, nem figyel sem a tanácsra, sem a győzködésre, de mindinkább elborítja a szenvedély, a vesztébe rohan, ezért hát nem is lett neki semmiféle haszna a bármily nagy hosszan tűrésből sem.

Egy ma közületek elárul Engem – mondja. De miért is szomorkodott Ő és bánkódott? Azért, hogy kinyilvánítsa az Ő emberszeretetét és egyben megtanítson bennünket arra, hogy mindenekelőtt azok miatt kell sírnunk, akik rosszat tesznek felebarátjuknak, mert ugyanis ők ezzel a tettükkel Isten haragját vonják magukra. Ne azok miatt sírjunk, akik elviselik a rosszat, de akik rosszat tesznek, – ezek miatt kell bánkódnunk, mert ugyanis az igaztalanság elviselése a Mennyek Országát hozza el számunkra. A mások iránti gonosztett viszont, számunkra a gyehenna és a büntetés okává válik.

Látod már, hogy a szenvedés hogyan hozza el számodra, mint jutalmat és kitüntetést, a Mennyek Országát? Hallgasd csak meg, hogy ezzel szemben, a gonosztett pedig a vesztet és a megtorlást vonzza maga után. Pál azt mondta a zsidókról, hogy megölték az Urat és elkergették a prófétákat, majd hozzátette: Végük méltó lesz tetteikhez. 2Kor 11,15. Látod, hogyan kapják meg az üldözöttek a Mennyek Országát, és az üldözők osztályrésze pedig az Isten haragja?

Nem ok nélkül elmélkedek veletek erről, szeretteim, hanem szándékkal – hogy meg tanuljunk nem haragudni ellenségeinkre, hanem sokkal inkább sajnálni őket, sírni és bánkódni miattuk, azért, mert a nagyobb rosszat elviselők mindenképpen azok, akik hiábavalóan ellenségeskednek velünk. Ha képesek leszünk lelkünket olyan állapotba hozni, hogy nem csupán csak nem fogunk haragudni, de bánkódni is képesek leszünk miattuk és imádkozunk értük, akkor ennek következtében az Úr szavai szerint nagy mennyei áldásban részesülünk. Ezért is beszélek én nektek már negyedik napja az ellenségért való imádkozásról, hogy a bizonyítás szüntelen ismételgetésétől a tanítás szavai mély nyomot hagyjanak és gyökeret verjenek lelketekben. Ezért fordulok hát hozzátok megszakítás nélkül beszédemmel, hogy kiirtsam a harag duzzanatát, hogy elcsendesítsem a fellángolást, hogy az imára érkező a haragtól megtisztult legyen.

Krisztus sem csupán az ellenség miatt buzdít ezt tenni (imádkozni az ellenségért), de önmagunkért is, amikor megbocsájtjuk vétkeiket. Többet kapsz, mint adsz, ha félreteszed az ellenséged iránti haragot. Hogyan – kérdezed -, kapok többet? Figyel alaposan: ha te megbocsájtod az ellenséged bűnét, akkor bocsánatot nyernek a te bűneid is az Úrhoz való viszonyulásodban. Ezek súlyosak és nehezen megbocsáthatóak, amazok pedig nagy enyhülést hoznak számodra az Úrtól.

Hallgasd csak, hogy Éli mit mond fiainak: Ha az ember a másik ember ellen vét, akkor Isten ítél köztük. De ha az ember Isten ellen vét, ki lehetne a bírája? – 1Sámuel 2,25. Olyan nagy a seb, hogy még imádsággal is alig lehet begyógyítani. Noha az imádság nem teszi semmissé az ilyen bűnt, az ellenség bűneinek megbocsájtásával pedig egyidejűleg megbocsátást nyer. Mindezért azokat – az Urat illető vétkeket – az Isten tízezer talentumnak, emezeket pedig száz dinárnak nevezte (lásd Mt 18,23). Ha te ez utóbbiakat megbocsájtod, akkor elengedést nyer a te tízezer talentumod is.

Végül is, az imáról már elég sokat beszéltem. Foglalkozzunk most inkább azzal, amiről fentebb beszéltem, térjünk vissza Júdás árulásához, és nézzük meg, hogy hogyan lett elárulva a mi Urunk.

Nagyhéten – III.

2011/04/19

2Júdás csókjaAmikor barátainknak akarunk valami fontosat mondani, akkor félrehívjuk őket, hogy nyugodtan beszélhessünk. Annál inkább kell hasonlóan cselekednünk az Istennel való kapcsolatunkban. Akkor majd meg is kapjuk mindazt a hasznos dolgot, amit csak kérni fogunk Tőle. Nagyon áldásos az ima, ha azt a lélek hálás és éber állapotában végezzük.

De mikor is van a lélek hálás állapotában? Akkor, amikor megtanulunk hálásak lenni Istennek nem csupán abban az esetben, ha megkapjuk Tőle, amit kértünk, de akkor is, amikor nem kapjuk meg azt. Az Isten egyszer ad, máskor pedig nem. De mindkettőt haszonnal teszi úgy, hogy ugyan te megkapod vagy akár nem a kért dolgot, mégis mindkét esetben javadra válik. Amikor nem kapod meg amit kérsz, a legtöbb esetben az számodra sokkal hasznosabb, mintha megkapnád. Ha ez nem így lenne, akkor az Isten, természetesen mindig megadná, de haszon nélkül nem kapni, az a kérés elérését jelenti. Nos, azért is késlekedik sok esetben az Isten teljesíteni kérésünket, mindamellett, hogy nem kíván bennünket gyötörni a késlekedéssel, de az ajándék visszatartásával folyamatos figyelmességre tanít bennünket. Gyakran fordul elő velünk, hogy amikor megkapjuk a kívánt dolgot, azután már elgyengül az imára való buzgóságunk. A késlekedéssel pedig erősíti az imára való törekvésünket.

Így tesznek a gyermeküket szerető szülők is: a lusta és csak a játszással foglalkozó gyermekeiket gyakran ajándékok ígéretével tudják maguk mellett tartani, és éppen ezért néha késlekednek annak megadásával, néha pedig egyáltalán nem adnak semmit. De sokszor fordul elő az is, hogy valami ártalmasat kérünk a magunk számára, de Isten jobban tudja, hogy mi a hasznos számunkra, mintsem mi magunk, ezért nem teljesítve kérésünket, tudtunkon kívül, hasznosat cselekszik velünk.

Meg aztán, van-e csodálkoznivalónk azon, hogy nem hallgat meg bennünket az Isten, amikor ugyanaz történt Pállal is? Ő sem kapta meg sokszor az általa kívánt dolgot, de nem hogy nem bánkódott, de hálát is adott érte Istennek. Erről maga beszél: háromszor kértem az Urat 2Kor 12,8. Ez esetben a háromszor azt jelenti, hogy sokszor. De ha Pál sem kapta meg a kívánt dolgot, nekünk annál inkább türelmesnek kell lennünk.

Azt mondja Pál: háromszor kértem az Urat, hogy szűnjék meg, de azt felelte: “Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg teljesen”. Pál pedig hozzáteszi: Örömest dicsekszem tehát gyöngeségeimmel.

Látod-e Isten szolgájának bölcsességét? Kérte gyöngeségétől való megszabadítását, és az Isten nem hallgatta meg őt. De Pál nem csak, hogy nem szomorkodott, de még dicsekedett is gyöngeségével. Hasonlóan cselekedjünk mi is. Kérjünk, és ha ad, vagy nem ad az Isten, legyünk Neki mindenért hálásak, azért, mert mindkét esetben csakis hasznosat cselekszik velünk.

Hogyha a test szerinti szülők nem minden esetben adják meg a kért dolgot gyermekeiknek, és nem azért, mert figyelmen kívül akarják őket hagyni, de azért, mert törődnek velük, annál inkább az Isten, Aki jobban szeret, és jobban tudja, hogy mi a hasznos, cselekszik ekképp.

Gyakoroljuk hát magunkat nem csak napközben, de éjjel is. Hallgasd csak meg, hogy mit mond a próféta: még éjszaka is fölkelek, hogy áldjalak igaz végzésedért. – Zsoltár 118,62. A király, akinek annyi az elfoglaltsága, a népek kormányzása, városok és nemzetek, elrendezni a világ dolgait, háborúzni, a szeme előtt tartani számtalan feladatot, akinek nem lévén soha nyugalma, az imában gyakorolja magát nem csak nappal, de éjjel is. Ha a király, aki ilyen formán élt, a szerzetesek buzgalmát felülmúlva imádkozott, akik a hegyekben éltek, – akkor mondd meg nekem, miféle bocsánatra tehetünk mi szert, akik nyugalomban élünk, magánéletünk terméketlen, miközben nem csak az éjszakát alusszuk át, de napközben sem végezzük el az előírt imákat, a hozzájuk tartozó virrasztással?

Az imádság – hatalmas fegyver.

Az imádság – nagy ékesség, védelem és menedék, javak tárháza, és ellophatatlan gazdagság.

Amikor az emberek segítségére van szükségünk, olyankor általában pénzt kell költenünk, szolgai hamissághoz folyamodunk, és sok más gond és erőfeszítés vesz körül bennünket. Gyakran fordul elő, hogy nincs rá módunk, hogy az egyes elöljárókhoz bejussunk, és velük beszélhessünk, ezért jó előre az ő szolgáikat, pénzzel és mindenféle nyájas beszéddel igyekszünk megnyerni, hogy majd rajtuk keresztül kaphassuk meg azt, amit kérünk.

Nem így van ez az Istennél. Ő nem annyira mások közbenjárására, mintsem a mi magunk kérésére hajlik le hozzánk irgalmasan. Itt az is, aki kapott, az is, aki nem kapott, haszonra tehet szert. Az emberek részéről pedig mindkét esetben, gyakran csak sértést kapunk. Éppen ezért, ha az Istenhez fordulók nagyon könnyen, nagy haszonra tesznek szert, akkor ne hanyagoljuk el az imát. Ebben az esetben az Isten különösképp megbékél veled, akkor különösen megajándékoz téged, ha tiszta imádságodat éber elmével terjeszted elé, és imádkozásodban nem leszel szétszórt, mint ahogyan azt sokan teszik azok, akiknek nyelve ugyan mondja az imádságot, de a lelkük messzi tereken, utakon tévelyeg.

Mindezek az ördög csalárdságai. Nagyon jól tudja, hogy ilyenkor elnyerhetjük bűneink bocsánatát és ezért, eltorlaszolni kívánja előlünk az ima révpartját, az ima ideje alatt támad bennünket, elvonva a figyelmünket a kimondott szavakról, olyannyira, hogy több kárt szenvedünk, mintsem haszonra tennénk szert. Ezt tudva ó, ember, amikor Istenhez közeledsz, gondold meg jól, hogy Kihez is közelítesz, és elégséges figyelemfelkeltés lesz számodra a hitelessége Annak, Aki készen áll arra, hogy kegyelmet ajándékozzon számodra.

Tekints fel az égre, és gondolkozz el azon, hogy Kihez is intézed beszédedet… az angyalok Urával beszélünk. Ha még szükséges egyebet is felhozni annak érdekében, hogy ne legyünk szétszórtak, akkor lám, mit is mondok én: gyakran van az imádság befejezése után olyan érzésünk, hogy semmit sem hallottunk abból, amit imádkoztunk, akkor megismételjük, és történetesen, annyiszor, amíg nem támad olyan érzetünk, hogy teljes figyelemmel mondtuk el végig az imát. Ha az ördög ezt látja, hogy mi nem hagyjuk addig abba az imádkozást, mígnem mindent teljes buzgósággal és figyelemmel el nem végeztünk, akkor ő végül felhagy az ármánykodással, mert látja, hogy az ő cselvetései csak arra ösztönöznek bennünket, hogy gyakrabban ismételjük ugyanazt az imát.

Sok sebet kapunk mi, szeretteim, naponta úgy családtagjainktól, mint idegenektől, a piacon és odahaza, a közös és személyes dolgainkat követően szomszédoktól, barátoktól. Mindezekre gyógyulást szerzünk az ima ideje alatt. Ha mi jó szándékkal, lángoló lélekkel, és tiszta lelkiismerettel közeledünk Istenhez, bocsánatot kérve, akkor Neki van hatalma, hogy összes bűneink bocsánatával ajándékozzon meg bennünket, amire legyünk méltókká, Urunk, Jézus Krisztus kegyelme által, Akivel együtt az Atyának, a Szentlélekkel együtt, dicsőség mindörökké. Ámin.

Aranyszájú Szent János, -sf-

Nagyhéten – II.

2011/04/18

syropMi is tiszteljük ezt a hetet. Én magam is, kijöttem veletek együtt, elétek tárva szavaimat, mint két fillért, az özvegyhez hasonlóan. Amazok pálmaágakkal kezükben jöttek ki és ujjongva kiabálták: Hozsanna a magasságban! Áldott, Aki az Úr nevében jő! – Mt 21,9. Menjünk mi is, és a pálmaágak helyett, virágzó lelkünket tárva elé, és kiáltozzunk, mint ahogyan ma is énekeltünk: Áldjad én lelkem az Urat. Mindennap dicsérlek téged. – Zsoltár 145,1-2. Dávid szavai ezek, és ezek, vagy még jobban mondva, úgy ezek, mint a többi is, nem annyira Dávidéi, mint a Szentlélek kegyelméből eredőek. Noha a próféta mondta is őket, de a Vigasztaló mozgatta az ő nyelvét. Ezért is mondta: nyelvem, mint az író vesszeje – Zsoltár 44,2. Mint ahogyan a toll, nem magától ír, de ahogyan azt az író keze vezeti, ugyanúgy a próféta nyelve is, nem önmagától beszél, de Isten kegyelméből. De miért is nem mondta egyszerűen csak azt: hogy nyelvem az író vesszeje, de: mint a gyorsíró vesszeje? Hogy így tudatában legyen annak, hogy abban lelki bölcsesség rejlik, és ezért az nagy könnyedséggel és gyorsasággal bír. Az emberek önmaguktól beszélnek, szózatokat állítanak össze, hasonlatokkal állnak elő, késlekedve sok időt vesztegetnek.  Amott pedig áradtak a szavak, mint a forrás vize, nem ütköztek semmilyen akadályba, sőt, a nyelv gyorsasága felülmúlta a gondolat árját is. Ezért is mondta: nyelvem a gyorsíró vesszeje. Bensőnkben – mondja a próféta – bőséges források buzognak, ezért hatalmas gyorsasággal áradnak ki belőlünk, nincs szükségünk sem hasonlatokra, sem erőlködésre, sem pedig fáradtságra…

De hogyan is áldhatja a mi bensőnk az Urat, ha nincs hangja, nincs szája, és nincs nyelve sem? Mindezt megteheti a lelkünk. Hogyan áldhatja az Urat bensőnk, hang, nyelv és száj híján? Ugyanúgy, mintahogyan az egek beszélik Isten dicsőségét – Zsoltár 18,1. Mint ahogyan az egek, noha nincs nyelvük sem szájuk, de szépségük látványa elkápráztatja a szemlélőjét, csodálatos elrendezésével arra ösztönözve, hogy dicsérettel illesse a Teremtőt. Ugyanúgy a mi bensőnkben, amikor mindezt elképzeled, amikor szemléled a sajátosságok sokféleségét, tevékenységet, erőt, harmóniát, elrendezést, akkor te a próféta szavait hangoztatod: mely igen fölségesek a Te műveid, Uram, mindeneket bölcsességgel cselekedtél – Zsoltár 103,24.

Látod hát, hogy milyen módom dicséri a benső az Urat, hang és nyelv nélkül? Miért is mondja a próféta csupán csak, hogy: én lelkem? Azért, hogy az ne legyen szétszórt, amikor a nyelv beszél, mint ahogyan az gyakran előfordul velünk imádkozás és az éneklés közben, – azért, hogy mindkét oldalról meglegyen az összhang. Ha te ugyan imádkozol, de nem figyelsz az Isten szavára, akkor Isten hogyan is hallja meg a te imádságodat?  Ekképp tehát, amikor a próféta azt mondja, hogy: áldjad én lelkem az Urat, akkor a következőt fejezi ki: szálljon fel az én imádságom bensőmből, a szív mélyéről. Ezért mondja Pál is: énekeljek lélekkel, de énekeljek értelemmel is. – 1Kor 14,15.

Tudni szeretnéd, hogy milyen erő rejlik az Istent dicsőítő énekekben? A három ifjú, dicsérve az Urat, eloltották a babiloni kemence lángját, még pontosabban nem eloltották, de ami még ennél sokkal csodálatraméltóbb, a fellobbanó lángokat lábukkal eltiporták, mint valami szemetet. Ez az éneklés behatolt a börtönbe, ahol Pál raboskodott, levette a bilincseket, kinyitotta a börtön ajtaját, megrázta alapjaiban, hatalmas ámulatba ejtve a börtön őreit.

De mi is történt ezek után?

Egészében szokatlan és csodálatos dolog. A bilincsek lehulltak, a megkötözöttek megkötözték a nem megkötözötteket. A bilincsek, sajátosságuknál fogva, erősen tartják a fogvatartottat, nem engedve számára semmilyen szabadságot. Itt pedig a szabad börtönőr jött oda, és a megkötözött Pál lábaihoz borult. A tárgyi bilincsek sajátossága, hogy fogva tartják a lefogottat, Krisztus bilincseinek viszont olyan erejük van, hogy a szabadot is megkötözötté igázza. Az őr börtönbe vetette őket, és ők, bár a börtön mélyén voltak, mégis a külső ajtókat nyitották ki. Kalodába zárta lábukat, de az ő megkötözött lábaik mások kezeit oldották fel. Azután az mondja az Írás, az őr remegve lábaikhoz borult, könnyek között kiáltott fel.

Mi is történt hát?

Nem te magad kötözted meg őket?

Nem te voltál az, aki vigyázott rájuk a börtönben?

De vajon ámulatba ejtő-e hogy ez az erő kinyitotta a börtönt, amikor arra is lehetősége van, hogy megnyissa az egeket? Amit megköttök a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldotok a földön, a mennyben is föloldott lesz – Mt 18.18. ha feloldja a bűn bilincseit, elcsodálkoztató-e akkor az, ha feloldja a vasbilincseket is? Feloldja a gonosz szellemek bilincseit és megszabadítja az általuk megkötözött lelkeket, csodálkozni való dolog-e, ha ő megszabadítja a fogvatartottakat? Figyeld meg a kettős csodát: egyszerre feloldozott és megkötött. Feloldotta a bilincseket, és rabul ejtette a börtönőrök szívét annyira, hogy nem is voltak tudatában annak, hogy ők szabadok. Kinyitott és ugyanakkor be is zárt: kinyitotta a börtön ajtaját és becsukta a rabok szívének szemeit úgy, hogy azok észre sem vették, a nyitott ajtókat, hogy kihasználva a szabadság lehetőségét, nehogy szökésre vetemedjenek.

Látod-e, hogy milyen módon köt meg és oldoz fel, kinyit és bezár?

Látod-e az ének erejét, milyen ereje van a dicséretnek, milyen erős az imádság? Az imádság ereje mindenkor nagy. De ha az imásághoz böjt is párosul, az a lelket még erősebbé teszi. Látod-e, hogy hogyan egyesül mindenütt az imádság a böjttel? Ilyenkor a mi líránk kellemes és a legjobb dallamot adja, mert húrjai nincsenek meglazulva, nem gyengíti azokat felesleges szabadosság, mert az elhatározás kemény, az elme élő, a lélek éber. Ekképp kell, hogy közeledjünk Istenhez, és beszélgessünk Vele elvonultan.