február 2013 havi archívum

Keresztelő Szent János fejének I. és II. Megtalálása

2013/02/24

Joan krstitel-hlavaKeresztelő János fejét Heródiás egy tisztességtelen helyen rejtette el. Erről Heródes helytartójának felesége: Johanna tudott, akinek nevét szent Lukács említi. (8,3.) Ő, szánakozva az előhírnök halálán, a fejet titokban eltemette egy edényben az Olajfák hegyén. Később egy nemes ember, Ince, vásárolt magának földet az Olajfák hegyén, Heródes birtokán. Kívánva egy kis templomot is építeni, az alapot ásva, megtalálta a próféta fejét és magánál tartotta. Halála előtt azonban, félve, hogy a szent fejet a hitetlenek kigúnyolják, újra a földbe rejtette azon a helyen, ahol megtalálta. Nagy Konstantin császár idején két szerzetes jött Jeruzsálembe, hogy felkeresse a szent helyeket. Egyiküknek megjelent az Előhírnök, és kérte, hogy ássák ki a földből fejét. Ettől az időtől ünnepelték a szent fej I. megtalálását. A szerzetesek, hazatérve egy fazekassal Emesszából, könnyelműen neki adták csomagjukat a szent fejjel. A fazekas háza erre eltelt mindenféle földi jóval. Halála előtt ő átadta a fejet nővérének őrzésre, aztán az ereklye egyik helyről a másikra vándorolt, amíg egy Euszthát nevű ariánus szerzeteshez jutott. Ő elrejtette a fejet egy barlangban Emessza közelében. Később ezen a helyen kolostor épült, és isteni kinyilatkoztatás folytán Marcell főnök 452-ben másodszor is megtalálta az Előhírnök fejét. Azután a fejet Khalkedonba, majd Konstantinápolyba vitték.

blogspot.sk

Reklámok

A hit imádsága

2013/02/19

Az esti vonattal érkeztem meg, és lekéstem a buszt, ami Optyinába megy. Felhívtam a lelki atyát, és ü segített. Egy fél órán belül eljöttek az állomásra az atya lelki gyermekei, egy férfi és egy nő, akiknél az éjszakát töltöttem. Teljesen idegen voltam számukra, de úgy fogadtak, mint egy drága vendéget.

Az első találkozásunkat követően tartottuk a kapcsolatot, és gyakran találkoztunk, majd hozzám is ellátogattak. Ismeretségünk ideje alatt volt alkalmam közelről is megismerni ezt a családot, tudomást szerezve a nem könnyű, de nagyon érdekes életükről. A nevük megváltoztatásával beleegyeztek, hogy lejegyezzem történetüket.

Katalin, Dagesztánban született. Van egy ikertestvére, Nagyezsda és egy húga Ludmilla. Anyjuk orosz. A Kaszpi tenger mentén lévő település, ahol nagyapáik éltek, színtiszta orosz volt, ahol évszázadok óta kozákok éltek.

A dédapa a település atamánja – malmai, halüzeme, és lóistállói voltak. A munkások nagyon szerették. Katalin nagymamája, Lídia, a család legidősebb lánya volt. Minden lány számára készült a hozomány. Amikor elkezdődött a polgárháború, a vörösek vízbe fojtották a gazdagokat. Közöttük volt a dédapa és a dédmama is.

Lídia a nagymama, aki akkor tizenkét éves volt, eldugta a család kincseit. Ezeken kívül, amit csak tudtak, mindent elvittek.

A nagymama húga, a kétéves Dása, a homokban játszott. A gyermek fülében briliánsok csillogtak. Ekkor a vörösek haladtak el mellette, és Lídia látta, hogy az egyik kardot ránt, a másik pedig – megsajnálva a gyermeket – lefogta a kezét, mielőtt lesújtott volna, és mindössze kitépte a gyermek füléből az ékszert.

Sok év elteltével, Katalin megkérdezte nagymamáját:

– Nagymama, miért van elszakadva a füled?

És amikor Katalin felnőtt és tanulni ment, akkor 1972-ben behívták őt a “szervek”, és faggatni kezdték a diáklányt:

– És nem mondta el neked a nagymamád, hogy hová rejtette el a családi ékszereket?

Apja, kumik származású volt, nem regisztrálta az orosz anyámmal kötött házasságát. Amint azt anyám később megtudta, neki már volt a saját fajtájából származó felesége. Hivatásos sofőr volt, így látszólag más városokban is voltak “asszonyai“. Annál is inkább, hogy a helyi törvények szigorúan veszik a nők szüzességét, a férfiakkal szemben pedig eltekintően és hallgatólagosan engedélyezik a többnejűséget.

Apja szülei meghaltak: az anyja szülés közben, az apja nem sokkal az anyja halála után. Csak a nagyapja élt. A hegyekben élt. Abban az időben, az orosz nők, Dagesztánban a helyi szokások szerint viselkedtek: kendőt és hosszú ujjú ruhát viseltek, ha férfivel találkoztak, lehajtották fejüket. Tatajurtában, ahol sok orosz élt, a nők eljárhattak dolgozni, a boltba férfiak kísérete nélkül mehettek, a hegyekben viszont a nő a kerítésen kívülre sem mehetett.

Anyja betartotta a helyi szokásokat. Nagyon szép volt, de mindamellett szerény, szolidan öltözködött, jól főzött, nagyapám pedig elfogadta, és elismerte az unokákat, persze mindegyiket a maga módján nevezte el. A nagyapához való utakat a hegyekbe, a lányok egy életre eszükbe vésték, sőt még a nyelvet is megtanulták.

Megmaradt emlékezetükben a hagyományos hegyi vendégszeretet. A hegyekben a zarándok a fagyhalálnak volt kitéve, de tudta, hogyha eljut a legközelebbi házhoz, úgy fogadják őt majd, mint egy drága vendéget. A hegyi házaknál szokásban volt, hogy a vendégek számára tartottak egy külön subát, hogy amikor betérnek, felmelegedjen.

Tatajurtában sokféle nemzetiségű ember élt. Katalin osztályában voltak kumikok, csecsenek, németek. Mindenben segítették egymást. Jó szokás volt, megvendégelni a szomszédokat. Mikor az anyja készített valamit és megvendégelte a szomszédokat, mikor pedig azok vendégelték meg őket.

Miután átköltöztek Oroszországba, az anyja, megérkezésük másnapján, elkészítette a jellegzetes hilkált, és bekopogott a szomszédék ajtaján. A szomszédasszony elcsodálkozva nyitott ajtót:

– Nincs szükségünk semmire! Többé semmit se hozzon nekünk!

És – becsapta az ajtót. Katalin vigasztalta elkeseredett anyját:

– Mama, ez egy nagyváros! Itt nem szokás megvendégelni idegen embereket.

Amikor az ikrek három évesek voltak, Nágyja súlyosan megbetegedet. Korházba került, de a helyzete reménytelen volt. Átküldték a területi korházba, de ott sem tudtak rajta segíteni.

Az orvos megkérte az anyát, hogy vigye haza a kislányt:

– Úgyis meg fog halni, vigye őt haza. Miért fogja itt ezzel rontani a kimutatásainkat? Gondolja csak meg: magának sincs belőle haszna, nekünk meg csak bosszúság… vigye! Hiszen látja, igyekeztünk, gyógyítottuk, de nem segít…

Az anya, begöngyölte a gyermeket, és elindult a lesoványodott, pehelysúlyú gyerekkel a buszhoz. A megállóban egy idős, hívő asszonnyal találkozott, aki miután kifaggatta a síró asszonyt, határozottan azt mondta:

– Meg kell keresztelni a gyermeket! Eredj a templomba! Most azonnal! Egy percet se vesztegess!

– De hát hogyan is mehetnék, a férjem moszlim. Noha nem is nagyon vallásos, de ha megtudja, megöl!

– Neked mi a fontosabb: a gyermek élete, vagy a férjed haragja?!

És az anya, elvitte a haldokló lányát, a város egyetlen ortodox templomába. A pap mindjárt megértette, hogy a gyermek épp, csak hogy él, és hamar megkeresztelte.

Amikor az anya kilépett a templomból, ölén a gyermekkel, az idős asszonyok azt mondják:

– Krisztus feltámadt! Hiszen Húsvét van!

És valaki egy piros tojást nyújt át neki – köszöntve őt Húsvét ünnepével.

Buszra szálltak, mennek hazafelé, az anyának patakban ömlenek könnyei, a könnyektől semmit sem lát, csak egy a gondolata: haldoklik a lányom. Hirtelen a gyermek megmozdult. Az anya megijedt: talán elkezdődött a haláltusája? Nagyezsda pedig kinézett a takaró alól – élénk világos szemekkel. Majd gyenge hangon azt mondja:

– Anya, éhes vagyok…

Nála pedig semmi sincs – hiszen nincs is étvágya, a gyermek pedig már nem tudott enni. Megtapogatta a táskáját, és lám, megtalálta a húsvéti tojást. Reszkető kezekkel meghámozta és egy darabot a kislány szájába tett, az pedig miután megrágta, lenyelte és azt mondta:

– Anya, még, csak sóval….

Az anya, miután valahogy hazaért, berohant a gyerekkel a házba és nagy hangon azt kiabálta:

– Sót, sót! Hamar, adjatok sót!

Lám, így gyógyult meg a reménytelenül beteg Nagyezsda. Évek múltán, maga az anya mosolyogva emlékezett vissza, hogy annyira izgatott volt, hogy nem tejet, nem kását kért a gyermek számára, de sót – megsózni a tojást…

A gyermekkor

Katalin és Nagyezsda iskolába járt, anyjuknak segítettek a házkörül: volt kertjük, tyúkok, bárányok. Apjuk nem ivott nem dohányzott, de kegyetlen természetű volt. Ha a két lány meghallotta apjuk lépteit, amikor anyjuk nem volt odahaza, félelmükben mindig az ágy alá bújtak.

Anyjuk soha nem vitatkozott apjukkal. Tűrt, még akkor is, amikor megtudta, hogy létezik egy másik asszony is. Tűrt, mert a helyi szokások szerint, ha a férfi elhagyja az asszonyt gyerekeivel együtt, akkor a nőt tekintik vétkesnek, és lányait senki sem akarja feleségül venni. Esetleg ha mégis, akkor csak olyanok, akikhez egyébként senki sem menne, vagy elvált. Az anya akkor bátorkodott csak elválni az apjuktól, amikor a lányok felnőttek, elvégezték az iskolát, és elhagyták a családi fészket.

Amikor a harmadik lány, Ludmilla, négy hónapos volt, az anya, az ágyon ülve szoptatta, amikor belépett a házba apám fivére. Elküldte őt a szomszédba, hogy bárányok vásárlása ügyében érdeklődjön. Senki sem maradt a házban, a gyerek pedig a magas ágyról leesett, aminek következtében egész életére nyomorék maradt. Púp volt a hátán, és az egyik lába rövidebb volt, csak botra támaszkodva tudott járni. A gyerekek sem akartak vele játszani, elkerülték, noha nagyon okos volt.

Egyik alkalommal meg is kérdezte Katalint:

– Amikor majd meghalok, akkor ott, a síron túli életben is ilyen nyomorék leszek, mint most?

A nővérének a lélegzete is elállt, és egy szót sem tudott válaszolni. A kislány pedig azt mondta:

– Semmi baj, ne bánkódj miattam, kitudja, miért vagyok ilyen, és kitudja, mi történne velem, ha egészséges lennék?

Ludmilla vörös diplomával végezte el az egyetemet, matematika-informatika szakon. A dagesztáni női sakkversenyen elő lett. A világ szennye nem érintette. Gyerekeket tanított, könyvtárosként dolgozott. Hitre felnőtt korában tért. És milyen különleges körülmények között:

Házukban saját vízvezetékük volt. Amikor a mamája egy reggel, még félálomban a fürdőszobába ment, megnyitotta a csapot, ekkor hirtelen a slag szétszakadt és a jeges víz tetőtől talpig elöntötte az idős asszonyt, aki ettől sokkot kapott.

Amikor Ludmilla, anyja kiabálására berohant, elzárta a vizet, de látta, hogy anyja önkívületben van. Nem ismerte fel sem a vödör vizet, sem a zsák lisztet. Majd elviselhetetlen nevetésbe tört ki, amiből Ludmilla megértette, hogy nagy baj van. Telt-múlt az idő, de a helyzet nem javult. Nyugtató cseppeket adott be neki, amitől egy időre elaludt.

Ludmilla kiment a konyhába. A falon két, újságból kivágott ikon volt, amit az anyja készített, mivel eredeti ikonokat abban az időben nem lehetett kapni. Térdre ereszkedett az ikon előtt és a maga módján imádkozni kezdett:

– Uram, bocsáss meg, én sohasem imádkoztam, és sohasem voltam hívő ember. Bocsásd meg hálátlanságomat, hogy csak akkor fordulok Hozzád, amikor bajban vagyok. Kérlek, bocsáss meg és segíts. Én egyszerűen nem hittem létezésedben. Ha segítesz, örökre hiszek Benned, imádkozni fogok. Könyörülj rajtam, bocsásd meg hitetlenségemet és adj nekem hitet!

Így imádkozott és sírt, a hideg padlón térdelve. Amikor meghallotta, hogy a mamája felébredt, bement hozzá és látta, hogy ugyanolyan lett, mint korábban, sőt semmire sem emlékezett a nagy ijedtségből, amiben néhány órája volt része.

Ludmilla pedig hitt Istenben, és a templomban szolgál a gyertyás pultnál.

Egy hasonló nehéz pillanatban tért hitre Katalin is, mint a nővére, Ludmilla. Munkahelyén megismerkedett a férjével, gyermekük született, és zajlott a családról való gondoskodás. Amikor újra gyereket várt, a szomszédasszony irigykedve, rossz szemmel nézett rá, mivel neki nem volt gyermeke. Egyik alkalommal meg is jegyezte Katalin, hogy terhére vannak a megjegyzései, kérdései és az, hogy mindig megsimogatja a hasát. Egyik ilyen alkalommal, Katalin azt vette észre, hogy vérzik – ekkor a negyedik hónapban volt.

Korházba került, de nem tudták megállítani a vérzést és az orvosok naponta felajánlották az abortuszt, amit nem fogadott el. Ekkor még ultrahang nem létezett. Néhány injekciót adtak neki, de a vérzés csak mérséklődött, nem szűnt meg teljesen. Közben a szobatársainak rémes elbeszéléseit kellett hallgatnia arról, hogy ilyen esetekben milyen nyomorék gyerekek születnek – ha egyáltalán megmaradnak.

Katalin a fejére húzta a takarót, hogy ne hallja ezt a beszédet és éjjel-nappal imádkozott:

– Uram, segíts! Uram, ments meg! Te a mindenek Teremtője vagy. Mibe kerül Neked megmenteni az én gyermekemet? Korábban sohasem imádkoztam, de most kérlek, segíts!

Bejött az orvos a szobába, és azt mondja Katalinnak:

– Nos, galambocskám, vagy abortusz, vagy mész haza!

Ezen a napon Katalin megérezte, hogy megmozdult a gyerek – vagyis, ez azt jelenti, hogy él!

Megírta az elbocsájtó kérelmét, és hazament. Útközben mindenféle gondolatok gyötörték. Hogyha nem áll el a vérzés, mégis vissza kell jönnie, hogy elvégezzék az abortuszt. Miután hazaért, a vérzés teljesen megszűnt, és egészen a szülésig semmi gond sem volt. A maga idejében, egy kislány született – ez a kislány ma egy pap felesége, és két gyermek anyja. Katalin pedig – mélyen hívő ember, hétvégeken az optyinai monostorba utazik, hogy a lelki vezetővel tanácskozhasson.

A három nővér anyja, jó egészségnek örvend, noha már közel van a kilencvenhez. A tisztes kor ellenére, nem csak hogy nagy terjedelmű, de szinte szerzetesi imarendet tart be, mindenkiért imádkozik, akik fel vannak nála jegyezve. És nagyon hosszú a névsor, nem csak rokonok, de távoliak is, akiknek szükségük van az imádságos segítségre. Néha Katalin arra kéri őt:

– Pihenj, aludj többet!

Ő pedig erre azt válaszolja:

– Hogy is ne, lányom, hiszen még nem érkeztem mindenkiért imádkozni, az emberek pedig várják az imát…

Pravoslavie.ru-Sf-

A szerzetesi élet kezdete

2013/02/17

Szárovi Szent Szerafim tanítása a szerzetesi útra lépőnek

postrigHa valaki tanácsára, vagy mások parancsára, de bármilyen formán is kerültél ebbe a szent hajlékba, ne csüggedj: Isten gondot visel. Ha mindazt betartod, amit mondanak neked, te magad is üdvözülsz, és azok is, akikkel törődsz: Nem láttam, – mondja az Úr, – hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.(Zsoltár 36,25). Ebben a hajlékban élve, tartsd be a következőket: a templomban állva, mindenre jól figyelj oda, ismerd meg a teljes templomi rendet, vagyis a vecsernyét, az esti és az éjféli zsolozsmát, a hajnali istentiszteletet, az imaórákat, tanuld meg ezeket észben tartani.

Ha a celládban tartózkodsz, és nincs kétkezi munkád, akkor azon légy, hogy olvass, legfőképp a Zsoltárokat. Igyekezz minden bekezdést többször is elolvasni, hogy az egészet észben tartsd. Ha van kétkezi munkád, akkor azzal foglalkozz, ha pedig valami más szolgálatra hívnak, eredj. Akár a kétkezi munkával, vagy más szolgálattal foglalkozol, szüntelenül mond az imát: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Az ima közben figyelj magadra, vagyis, összpontosítsd az elmédet és egyesítsd azt a lelkeddel. Kezdetben, egy-két napig, vagy több napon át is, kizárólag az elmédben mondd, külön odafigyelve minden egyes szavára. Amikor majd az Isten az Ő kegyelmének melegével felmelegíti a szívedet, és majd egyesíti benned azt: akkor majd folyamatos lesz benned az ima, és mindig veled lesz, édesgetni és táplálni fog téged. Ugyanezt mondta Izajás próféta: világosság harmata a te harmatod. (Iz 26,19). Ha megtartod magadban ezt a lelki táplálékot, vagyis, Magával az Úrral való beszélgetést, akkor mi értelme van celláról cellára járni a testvérekhez, még ha valaki hívna is? Bizonyossággal mondom neked, hogy az üres beszéd, egyben a semmittevés szeretet is. Ha önmagadat sem érted, akkor vajon tudsz-e valamiről vélekedni, vagy másokat tanítani? Hallgass, szüntelenül hallgass és mindig gondolj Isten és az Ő neve jelenlétére. Senkivel se kezdeményezz beszélgetést, viszont, mindenképp ügyelj arra, hogy elkerüld azok megítélését, akik sokat beszélnek, vagy nevetgélnek. Ebben az esetben légy süket és néma, mondjanak bármit is rólad, engedd el a füled mellett. Például veheted Új Szent Istvánt, akiben megvolt a szüntelen ima, szelíd erkölcsű, szája hallgatag, szíve alázatos, töredelmes lelkületű, teste és lelke tiszta, szüzessége sértetlen, szegénysége valóságos, nincstelensége panaszmentes, engedelmessége következetes, dolgában türelmes és fáradozásaiban buzgó volt.

Az asztalnál ülve, ne nézelődj, és ne ítélkezz, hogy ki mennyit eszik, hanem magadra figyelj, a lelkedet imával táplálva. Délben egyél eleget, a vacsoránál pedig légy mértékletes. Minden éjjel, változtatások nélkül, aludj négy órát. Ha nagyon elgyengülnél, akkor napközben alhatsz egy keveset. Ezt kétségtelenül tartsd be életed végéig, mivel erre szükség van ahhoz, hogy a fejed nyugodt legyen. Én magam is, ifjúságomtól betartom ezt. Az Úristent is mindig arra kérjük, hogy az éjszaka folyamán adjon számunkra megnyugvást. Ha ilyen formán megőrzöd magad, akkor sohasem leszel levert, hanem egészséges és vidám.

Igazat mondok neked, ha így fogsz viselkedni, akkor változatlanul kitartasz életed végéig a szent hajlékban. Légy alázatos, és az Úr segítségedre lesz: mint világosságot, kihozza igazságodat és jogodat, mint a déli verőfényt (Zsoltár 36,6), és világít majd világosságod az emberek előtt. (Mt 5,16).

-Sf-

Mi van az igazság és a hazugság között?

2013/02/11

“Nincs semmi közbeeső dolog az igazság és a hazugság között”Efezusi Márk.

bárányfarkas

A hívatlan tanítókhoz, akiket a gőg és a saját vélemény irányít, Moszkvai Szent Filaret a következőket írta:

Ahhoz mérten, hogyha te tiszteled a tanítói méltóságot, amelyet Krisztus Egyháza állított, akkor nem teheted meg, hogy önkényesen elfoglald a tanítói posztot, vagy hogy könnyelműen rohangálj olyan tanítókhoz, akiket senki sem állított, és olyan próféták után, akiket nem Isten küldött. Hanem szelíd szófogadásban kell elvégezned az Evangélium tanulójának hivatását, olyan tanítók vezetése mellett, akiket Isten és az Egyház állított. Őrizkedve attól, hogy önmagad tanítója légy, és annál inkább attól, hogy a fentről való elhivatottság nélkül  másokat vezetni akarj, vagy kioktatni a tanítókat, akiket az Isten és az Egyház állított.

Filaret püspök Szent Jakab levelére hivatkozva mondja ezt: Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.(Jak.3,1). Veszélyes azok tanítása, aki még maguk sem erősödtek meg a tapasztalatban, a saját szenvedélyeikkel szembeni harcban.

Aki csak nemrég tért a hitre, korától, képzetségétől, kultúrájától függetlenül, a lelki iskola kezdő tanulójának bizonyul. Nagy küzdelmek árán juthat csak el az Egyház évszázadokon át megszerzett tapasztalatának megszerzésére, hogy fokozatosam önmagát formálja. A pusztalakó Izajás atya óvva int attól, hogy olyan tanítson másokat, aki még maga is csak tanul: “Mások tanítására törekedni úgy, hogy mi magunkat tartjuk arra alkalmasnak, az a lélek elbukásának okául szolgál. Akit az önvélekedés irányít, és arra törekszik, hogy a felebarátját a szenvedélynélküliség állapotába vezesse, az a saját lelkét vezeti gyötrelmes állapotba. Tudd és lásd, hogy amikor felebarátodat egyik, vagy másik dolog megtételére tanítod, akkor te fegyverként hatsz, amellyel saját házadat rombolod le abban a pillanatban, amikor felebarátod házát próbálod rendbe hozni”.

Az önjelölt tanítói hajlam a gőg szüleménye, és veszélyes lelki betegséghez vezet, amely fokozatosan elhatalmasodik. Az Ilyen “tanító” az elején a hozzá közelállókat próbálja meggyógyítani. Majd az egész közösség életét át akarja rendezni. Fokozatosan pedig eljut arra a pontra, hogy elmarasztalóan bírálja az Egyház életét. Majd jelentkezik nála az Egyház “újjászületésének” szándéka.

Így pedig még a legjobb szándékkal tanítani szándékozó ember is a szakadék szélére sodorja azokat, akiket tanít, saját magát pedig ítélet alá vonja. Amikor új vallást – új evangéliumot hirdetnek számunkra, győzzük le a kísértést, és igyekezzünk megtartani azt, ami ősi, ami megpróbált, ami üdvösségünket szolgálja. Hiszen amikor vak vezet világtalant, mindketten gödörbe esnek. A hithez nem a hangos szóval előadott új tanítás, de a bűnbánat vezet. Ezért, aki egyenes úton jutott el a hithez, vagyis a bűnbánat útján, az a parancsolatok megtartója és a jócselekedetek megtevője lesz – Remete Szent Teofán.

A bőbeszédű, de lényegi tartalom nélküli, és főleg Isten igazságait mellőző tanítók hasonlítanak a terméketlen fügefához, amelyen bár sok levél volt, de termés egy szem sem, ezért Jézus megvonta tőle az áldást – az pedig elszáradt. Ilyenek a nem Istentől küldött tanítók is, akik sokat beszélnek a hitről, de magát a hitet nem birtokolják.

Nem ritka, hogy még a látszólag kellő ismeretekkel rendelkező ember is hajlamos elámulni és a nyájas, álnok mosoly kíséretében előadott, noha fülnek kellemes, de a léleknek halálos kecsegtetéssel előadott hazugságot igazságként könyvelni el. János, a szeretett tanítvány azt mondja: “Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta ment ki a világba”. (1Jn4,1).

-Sf-

Az alázatos hit győzelme

2013/02/09

kánaáni

Jézus Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: “Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.” De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: “Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk”. Ezt felelte: “Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: “Uram, segíts rajtam!”. De visszautasította: “Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak”.  Az asszony ellentmondott: “Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról”.  Erre így szólt Jézus: “Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” Még abban az órában meggyógyult a leánya.

Az ember létezése óta sokan és sokféleképpen szánták már el magukat, hogy pontos magyarázatot adjanak a Bibliában leírt eseményekre. Isten titkait igyekszik az ember megmagyarázni, noha sokszor olvashatjuk azt, hogy az ember elméje nem ér fel Isten gondolataival.

Így történik ez ebben az esetben is, amikor Jézus csodáinak egyikét szemléljük. Hiszen egykor azt mondta az apostolainak: A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamariaiak városaiba ne menjetek be! (Mt 10,6). Most mégis, Ő maga megy oda, tanítványaival együtt. Első meglátásra mondhatnánk, hogy ellentmondás van Jézus szavaiban, azonban ez a látszólagos ellentmondás Isten hatalmának, mindenható erejének a megnyilvánulását szolgálja.

Olyan vidéken haladnak keresztül, ahol a választott nép ellenségei élnek, akiket lenéztek, megvetettek, elkerültek. S most, ebből a népből jön ki valaki, egy asszony, és kiabál: Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! Jóllehet, nem azért nevezi Jézust Dávid Fiának, mert úgy tekint rá, mint a várva-várt Messiásra, de mint egy a Dávid nemzedékéből származóra, hiszen kánaáni volt. Hallott ennek az embernek nagy tetteiről, és olyan lépésre határozza el magát, amivel veszélybe sodorhatja magát.

Minden bizonnyal, ha a találkozás kimenetele más lett volna, mint ami, nem nagy lelkesedéssel fogadták volna a népe körében, miután kitudódik róla és elterjed, hogy számukra elfogadhatatlan módon keresett orvoslást lánya számára. Most azonban még az is, aki a legkeményebb ellenzője lehetett ennek a lépésnek, hallgatásra kényszerült, mert ahol megnyilvánul Isten hatalma, ott az emberi bölcselkedés értelmét veszti.

Kiélezett és kilátástalan a találkozás kezdete, hiszen Jézus semmit sem válaszol, hallgat. Amikor pedig a tanítványok kérésére mégis mond valamit, a helyzet csak tovább romlik, és az elgyötört asszony kétségbeesett, könyörgő kiáltása úgy tűnik, nem talál meghallgatásra: Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól! Kínos és reménytelen a helyzet, a felismerés éles tőr asszony szívében, de mégsem hagyja abba a könyörgést.

Ekkor a reménytelenséghez a még a megaláztatás is párosul. Olyan fordulatot vesz a párbeszéd, amire senki sem számított. Jézus kutyának nevezi őt: Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.

Nos, úgy tűnik, hogy minden próbálkozás hiábavaló. És, valljuk meg őszintén, ha az emberben nincs olyan hit, amelyhez az alázat is párosul, minden bizonnyal ennek a történetnek botrányos vége lett volna. Mert akiből hiányzik az alázat, az képtelen elviselni az ilyen, és ehhez hasonló válaszokat. Az felháborodik, megsértődik, sőt átkozódhat, de egyik hozzáállás sem vezetne eredményre.

Az asszonyt a hite vezette ki népe köréből, hogy a végsőkig elmenjen a megoldások keresésében. Ehhez a hithez pedig párosult a mélységes alázat, ami megnyilvánul az ő válaszában. Nem sértődik meg, nem háborodik fel, és nem is rohan el, amiért ilyen válasszal illeti őt Jézus, hanem elfogadja és ebben a helyzetben keres megoldást a maga és gyermeke számára: Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból.

Látod-e a csoda lényegét?

Felismered-e ebben a gyógyítást szerző alázatot, amely az asszony lelkében lakozott?

Van-e benned ekkora hit és remény, mint ebben az asszonyban, amely képes legyőzni a félelmet, a szenvedélyeket, amely elűzi a gonosz lelket?

Mert a kánaáni asszony lelkünk képmása, amely szüntelenül ilyen könyörgéssel kiált megszabadulásért az Úrhoz, az ő megszállott, betegségében elgyengült lánya pedig hasonlít a mi sokat szenvedett, betegségektől, szenvedélyektől, és azok következményeitől elgyötört testünkhöz.

A mi helyzetünk se különb a kánaáni asszonyétól, és annak lányáétól. Bennünket is ugyanúgy gyötör mindenféle betegség, kísértések, bűneink következményei, és mégsem vagyunk képesek ilyen alázattal, ekkora hittel Istenhez fordulni, gyógyulásért könyörögve.

Mi ennek az oka?

Nem más, mint az alázat hiánya. Mert jaj annak, aki megpróbál bennünket hiányosságainkkal szembesíteni.

Bárcsak tudnánk ilyen hittel, reménnyel, szeretettel és gyógyítást szerző alázattal könyörögni Istenhez, mint azt a kánaáni asszony tette! Hiszen a mi testünk is szörnyen szenved, gyógyulásért kiált a lelkünk. Meddig akarunk még esztelen gőggel ellenállni Isten, gyógyító szeretetének?

Nagy a hit ereje, és mennél nagyobb a hitünk, annál jobban árad lelkünkbe az Isten kegyelme. És ahol túlárad a kegyelem, ott nincs betegség, sem fájdalom, sem bűn nem tanyázik. Mert akinek lelkében a hatalmas hithez a mélységes alázat párosul, ott nincs helye semmiféle szenvedésnek, mert meggyógyítja azt az oda leszálló kegyelem. Higgyünk és imádkozzunk így testvérek, és akkor győzelemre jutunk, hiszen megmondatott: Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok. (Mt 21,22).

igumen Serafim

Krisztus feltámadásának tanúságtevői

2013/02/06

27. levél

Korházban lévő barátoknak arról, hogy ki tanúskodik nekem Krisztus feltámadásáról?

Elsősorban a lelkiismeretem tanúskodik. Utána pedig az elmém és az akaratom.

Lelkiismeretem azt mondja: olyan mértékű Krisztusi szenvedést az emberiség hasznára és üdvösségére, semmivel sem lehetne megjutalmazni, a feltámadáson és mennyei dicsőségen kívül. Ez nekem megelégedést és nyugalmat ad.

Az értelmem mondja: fényes feltámadási győzelem nélkül, Isten Fiának egész műve a sírban maradt volna, és az egész missziója sikertelen lenne.

 Az akaratom így szól: Krisztus feltámadása szabaddá tesz az ingadozástól a jó és a rossz között, és határozottan irányít a jóra. És, bevilágítja utamat és lendületet és erőt ad.

Ezen a három hangon kívül, amelyek belőlem, egy, és ugyanazt tanusítják, itt vannak a megbízható kívül álló tanúim is. Ezek a dicsős kenethordozó asszonyok, a tizenkét nagy apostol, itt az ötszáz másik tanu; mindnyájan akik a feltámadása után látták és halhatták, nem álomban, hanem valóságban, és nem egy percig, hanem negyven teljes napon át. Tanúsítja ezt nekem az a lángoló Saul, a keresztények legnagyobb üldözője a zsidók közül; tanúsítja az is, hogy ő fényes nappal látta a feltámadt Úr világosságát és hallotta az Ő hangját, és hogy teljesítette az Ő parancsát. Erről a tanúbizonyságról Pál, nem akart lemondani 30 év után sem, meg akkor sem, amikor Rómában, Néró kardja sújtott le a fejére. Tanusítja ezt szent Prokópié is, római vezér, amely elindult üldözni a keresztényeket a keleti országokban és akinek az úton váratlanul megjelent az élő Krisztus, és Magához térítette. És ahelyett, hogy Prokópié maga mészárolja le a keresztényeket, saját magát adta át a halálnak Krisztusért. Tanúskodnak még ezer számban a Krisztus vértanúi, börtönökben, vesztőhelyeken, évszázadokon keresztül, a jeruzsálemi vértanuktól, a balkáni vértanukig, és mind a mai napokig, a legújabb moszkvai vértanúkig.

Tanúskodnak nekem, még az összes igaz és jó lelkek, amelyekkel gyakran találkozok az életben és amelyek örülnek amikor hallanak Krisztus feltámadásáról. Az megfelel az ő lelkiismeretüknek, megrendíti lelküket, örömmel tölti be szívüket.

Tanúságot kapok a vétkezőktől és a Krisztus ellenségeitől is. Már magában azért, mert ők mint vétkesek és gonoszak, tagadják Krisztus feltámadását, én bizonyságot kapok az ellenkezőjéről. Minden bíróságon érdeklődnek a tanuk magatartásáról, és annak fügvényében értékelik a tanúskodásuk hitelességét. Amikor a józan, szeplőtelen és szent tanúk állítsák, hogy tudják, hogy Jézus feltámadt, én örömmel fogadom az ő tanúságukat, mint igazságot. De amikor, mocskos, igazságtalan és szenttelenek tagadják Krisztus feltámadását, azzal ők megerősítik az előzők tanúbizonyságát, és engem még jobban megerősítenek abban, hogy valóban feltámadt az én Uram. Mert amit ők tagadnak, azt rosszakarattal teszik, nem pedig tudás alapján.

Tanúskodik még sok nemzet és törzs, amelyek Krisztus feltámadásának hitében, maguk is feltámadtak a vadéletből a szentéletbe, rabságból a szabadságba, az erkölcstelen pocsolyából és elmei sötétségből, az Isten világosságának gyermekeivé lettek. A szerb nép feltámadása is tanúskodik Krisztus feltámadásáról.

Már maga a szó is, – feltámadás a halálból, tanúsítja nekem azt. Mert Krisztus feltámadása nélkül, nem is létezne ez a szó az emberek nyelvében. Amikor Pál, először kimondta ezt a szót a kulturált Athénben, az Athéniek meg voltak lepődve és zavarodva.

És így, Isten gyermekei, én viszontköszöntelek titeket: Valóban, Krisztus feltámadt!

Szent Nikolaj Velimirović „MISIONARSKA PISMA” című könyvéből-IK-

Köszönet az Úrnak

2013/02/03

Köszönet az Úrnak, aki a mi üdvösségünkért testesült meg

Köszönet Annak, aki lejött hozzánk emberi természetben! Köszönet a Láthatatlannak, aki miérettünk lett látható! Köszönet az Örökkévalónak, aki miérettünk halt meg! Köszönet az Elrejtettnek, akit semmiféle értelem nem tud felfogni, és aki a kegyelme által tette magát megtapinthatóvá a megtestesülésén keresztül!

Áldott legyen Az, akit a saját akarata vezetett el anyja méhéig és kebléig, születéséig és felnövésig! Áldott legyen Az, aki megízlelte a halált, és azzal, életet ajándékozott az emberiségnek.

Áldott legyen Az, aki testünket az Ő rejtélyes természetének lakóhelyévé tette. Áldott legyen Az, aki a mi nyelvünkön mondta ki Saját titkait.

Köszönet Annak, aki megszabadított bennünket, és miérettünk volt megkötözve. Köszönet a kegyelemben Gazdagnak, aki miérettünk megfizetett mindenért, amiben Ő maga nem adósodott el. Köszönet a Bírónak, aki miérettünk fogadta el az elítélését.

Hódolok Annak, aki megvilágosította elménket tanításával, és a hallásunkban utat nyitott szavainak.

Hálám Annak, aki a fánknak Saját termését adta.

Köszönet Annak, aki láthatatlanul műveli lelkünket. Áldott legyen Az, aki megalkotta lelki érzékeinket, hogy a lelkünk hangszerén, magasztalva köszönetet mondjunk Neki.

Szent Szíriai Efrém 118.-ik zsoltára a: „Molitvenik i psaltir“ című könyvéből -IK-