Szent Lukács érsek


Szimferopol és Krím érseke (1961)

május 29/jún 11

lk-ikona

Egy csodás gyógyulás elbeszélése, amely Szent Lukács érsekhez kötődik.

Napjainkban csak kevesen hisznek a csodában és nem könnyű meggyőzni korunk emberét arról, hogy csodák pedig mégis vannak. Annál is inkább, mert én is jelenkori ember vagyok, a velem megtörtént csodáról akarok beszélni, ezért megpróbálok egyszerű, meggyőző szavakat keresni. Mellőzve mindazt, ami hazugságnak, képzelgésnek bizonyulhatna, vagy enyhén túlzásnak.

Néhány éve történt meg velem, aki ezeket a sorokat írja (Alekszandr Szegeny), és mindmáig nem gondoltam arra, hogy írásban is tanúságot tegyek a csodáról, mindössze csak a szóbeli elbeszélésre hagyatkoztam. Mindig megállított az a gondolat, hogy vagy nyíltan megmondják, hogy nem hiszik, vagy csak majd úgy tesznek, mintha elhitték volna. Esetleg kételkedni fognak.

Annak a bizonyos évnek a tavaszán fájni kezdett a sarkam. Nem fordítottam rá különös figyelmet. Majd elmúlik. De nem múlt el, sőt ellenkezőleg, egyre erősebb volt a fájdalom. Orvoshoz kellett fordulnom. Az orvosok különféle diagnózisokat állapítottak meg, kenőcsöt és más gyógyszert írtak fel, de semmi sem segített.

Nyáron fiammal együtt elmentünk három hétre a tengerhez, Krímbe. Azért a tengerre gondoltam, mert sokszor segített már rajtam, különféle betegségekben. A tengerben való úszás, a parti séták jót tesznek a szervezetnek. Azonban ebben az esetben a tenger sem segített. Amikor elérkezett a hazautazás ideje, egyáltalán nem tudtam a sarkamra támaszkodni, olyan pokoli kínokat okozott minden lépés.

A helyről, ahol üdültünk, megérkeztünk Szimferopolba és volt még három órányi időnk a vonat indulásáig.

– El kell menni gyalog Lukács püspökhöz, – közöltem döntésemet a fiammal.

– Hogyhogy gyalog? Ámult el a fiam. Apa, neked nem lehet gyalog menned .

Én szinte sohasem háborgattam a szenteket különféle kérésekkel életem elrendezésében. Vagy csak nagy ritkán. Például, amikor a fiamnak kellett születnie, és június elsejére volt kijelölve a császármetszés, a fiam pedig egy nappal korábban a világra akart jönni. Miután erről telefonon értesültem, megijedtem és elrohantam Krisztus Születésének templomába, Izmajlovba, ahol térdre estem Szent Miklós ikonja előtt és hosszasan imádkoztam. Egyik pillanatban úgy tűnt számomra, hogy Miklós püspök rám mosolygott. Haza siettem, felhívtam a szülészetet és megtudtam, hogy a szülés sikeres volt.

– Nem, menni kell.

– Akkor legalább fogadjunk egy taxit.

– Nem, kizárólag gyalog.

Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk és elindultunk Szent Lukácshoz, a gyógyítóhoz. Az állomástól a Szentháromság templomig, ahol a Szent Püspök ereklyéi nyugszanak, gyalog, mintegy 15 percnyi járás. Ha öregesen, akkor talán 20-25 perc. A fiamra támaszkodva, majdnem egy óráig vonszoltam magamat. Leizzadtam a fájdalomtól, de beszéddel próbáltam meggyőzni arról az emberről, akihez mentünk. Elmondtam, hogy bár katolikus családban született, fiatal korában hogyan lelkesedett a Tolsztoj-féle tévtanokért (vallás-etikai áramlat Oroszországban a 19.-20. században, amely tanok etikai álláspontja bár helyes volt, de az Egyház dogmáival viszont ellentétesek), majd szülei tiltakozása ellenére, felvette az Ortodox hitet. Beszéltem arról, hogy már fiatal korában milyen elhíresült orvos volt, hogyan siratta el a feleségét, aki négy gyermeket szült neki, majd szerzetesi fogadalmat tett.Amikor Taskentben tartózkodott, mint szakértőt, felkérték egy bírósági ügyben, ahol Petersz, az ismert csekista, megkérdezte tőle:

Валентин_Феликсович_Войно-Ясенецкий– Mondja, Vojno-Jaszenovác professzor és pap, hogy hihet maga Istenben és a halhatatlan lélekben? Maga talán látta az Istent? Vagy amikor műtétet végez a feltárt mellkasban, talán látott ott lelket?

– Nem, – válaszolta nyugodtan az orvos, – Istent és lelket nem láttam. Viszont nem egyszer végeztem koponyalékelést, és eszet sem láttam.

Bátor megítélései, és kijelentései miatt sokszor letartóztatták, és 11 évet töltött lágerekben és száműzetésben. A háború éveiben kiadták munkásságát: “Gennyes műtétek vázlatai” címmel. Ennek köszönhetően sok szovjet katona életét mentették meg, és ezért a könyvért őt, aki nem is olyan rég a gulágok foglya volt, a Sztálini rendfokozattal tüntették ki.

Mindezekről beszélgettünk a fiammal, miközben a Szentháromság templom felé botorkáltunk, majd végre megérkeztünk. Térdre ereszkedtem a püspök ereklyéi előtt, nem túl hosszú könyörgéssel imádkoztam hozzá. Vettem az ereklyénél szentelt olajból, és egy puha anyagból készült kapcát, amellyel – tanácsolták, hogy tekerjem be a fájós részt, miután megkentem a szentelt olajjal.

Az út a templomtól az állomásig sokkal szörnyűbb volt. Már nem volt erőm semmiről sem beszélgetni. Nem tudom miért, de úgy döntöttem, hogy amikor már Moszkvába érünk, bekenem a lábam az olajjal. Vasárnap volt, amikor a fiammal együtt visszatértünk. Este eszembe jutott az olaj. Kezemet a szívemre: nem nagyon hittem a csodában, noha a szent segítségének reménye melengette a szívemet. Gondoltam, ha legalább egy kicsit is enyhítené a fájdalmat…

A későbbiekben olyasmi történt, hogy a szó szoros értelmében, a hajam az égnek állt, és libabőrös lettem.

Épp csak, hogy bekentem a lábam az olajjal, azonnal egyfajta enyhítő pezsgés kezdődött a lábamban: mint egy pohárban, amelybe pezsgőt öntöttek, és sok-sok buborék áramlik benne, és néhány másodperc múltán, megszűnt a fájdalom, feloldódott ebben a csodálatos forrásban.

Begöngyöltem a lában a kapcával, majd oda-vissza sétáltam. Érezhetően, semmim sem fáj! Képtelen voltam hinni az érzéseimnek. A fiamnak sem mertem szólni. Annál is inkább, hogy egy félóra elteltével visszatért a fájdalom, és majd egy óra múlva elviselhetetlenné vált.

Az éjszaka közepén felébredtem és újra bekentem. És ugyanaz megismétlődött. Csupán csak a pezsgés nem volt olyan erőteljes. A fájdalom elmúlt, én pedig lefeküdtem és próbáltam elaludni addig, amíg a fájdalom ismét nem jelentkezik.

Reggel felébredve, szinte alig éreztem fájdalmat, de ennek ellenére úgy döntöttem, hogy még egyszer bekenem a sarkam. Ekkor szinte semmi pezsgést nem éreztem. Egyszerűen még jobb lett.

Kedvem tellett benne, hogy reggelente elkísértem a fiamat az iskolába. Útközben mindig valami érdekes és kellemes dologról beszélgettünk. Szerdán, három nappal a Krímből való visszatérésünk után, miután kiléptünk a házból, azt mondtam:

– Fiam, akarod, hogy mutassak neked egy csodát?

– Milyet?

– Nézd csak!

Gyorsan előrefutottam vagy szár métert és vissza…

– Azt a mindenit!

– Láttad?

– Láttam…

Egy ideig csendben haladtunk. Majd a fiam megállt, rám nézett és azt mondta:

– Végül is mit gondoltál? Hiszen ő szent.

pravoslavie.ru-Sf-

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: