november 2013 havi archívum

Ábrahám ölében

2013/11/24

Pünkösd után 22. vasárnap Lk 16,19-31.

„Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele,és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz.Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére.Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.

gazdag_lazar

Csodálatos, igazságos és elrettentő kép tárul elénk ma a Szentírásból. Maga Isten szól hozzánk a példabeszédben, hogy csalhatatlanul és világosan láthassuk azt, ami vár ránk az örökkévalóságban.

Csodálatos, mert az Isten végtelem türelméről és az Ő szeretetéről tesz bizonyságot előttünk. Egy életen át várja és figyeli szeretett teremtményének, az embernek megtérését, a Hozzá való fordulását.

Igazságos, mert szereteténél fogva, nem avatkozik bele, hogy melyik utat választja az ember, de felruházva azt szabad akarattal, engedi, hogy a saját útját járja még akkor is, ha az ember által választott út, nem éppen a jó irányba vezet. Mi más ez, ha nem annak nagy szeretetnek a bizonyságtétele, amelyet Isten az ember iránt táplál? Nem korlátoz, nem szab határokat a földi zarándoklatunk során, engedi, hogy elképzeléseink és kívánságaink szerint cselekedjük.

Rettenetes, mert az ember ezt a szabadságot nagymértékben, sokszor a végletekig önmaga ellene fordítja. Az ideig tartó lehetőségek mezején nem minden esetben keresi az ember azt, ami üdvére szolgál, de pont a fordítottját.

Lehet, hogy a gazdag ember nem volt gonosz, vagy fösvény. Lehet, hogyha valaki felhívta volna az ő figyelmét, hogy a kapujában ott sínylődik egy szegény, akinek tépett ruházata, üres gyomra és kínzó sebei vannak, akkor azt mondja: gyorsan adjatok rá ruhát, etessétek meg, hívjatok orvost, mentsük meg embertársunkat.

De el volt telne önmagával, vagyonával, és a mulatozáson és a vendégek fogadásán kívül mással sem törődött. Élvezte az életet, mint ahogyan ezt a ma fogyasztó társadalma is sugallja mindnyájunknak. Ne törődj te másokkal, élvezd az életet, mert csak egyszer élünk.

Igaz, valóban egyszer élünk, és pedig nem máshogy, mint örökké. Az időben behatárolt része az életünknek pedig nem más, mint Istentől kapott lehetőség arra, hogy bebiztosítsuk magunk számára az örök jólétet.

Sajnos, éppen az Istentől kapott szabad akaratunknál fogva, ezt az egyszeri lehetőséget sokszor nem üdvösségünkre, de kárhozatunkra használjuk. A versenyláz, hogy legyőzzük, megelőzzük embertársainkat, nem hagy nyugton bennünket. Hajt a birtoklás vágya, noha jól tudjuk, hogy a földi vagyon az enyészet, a rozsda és a tolvajok prédája.

Elvakít a jólét, érzéketlenné teszi a lelket. Homályba borul az igazi cél, amikor a véges földi életünk boldoggá tételéért küzdünk. Elpazaroljuk a soha vissza nem térő lehetőséget arra, hogy az örökkévalóságban Ábrahám kebelén nyugodhassunk. Nem csak a Szentírást nem vesszük komolyan, de nem figyelnénk oda még akkor sem, ha valaki a halottak közül jönne figyelmeztetni bennünket – ezért nem is küld közülük hozzánk senkit az Isten.

Micsoda keserű felfedés volt ez a gazdag ember számára, és milyen kiábrándító lesz számunkra is, ha a nagy versenyfutásunk végén nem az Atya, ölelő karjaiban ér véget verejtékes küzdelmünk. A felfedezés, hogy helyzetünkön semmilyen könyörgés sem változtathat, minden egyéb keserű tapasztalatot felülmúl – nincs számodra enyhülés, nincs aki csak egy csepp vizet is adna neked, senki sem jön segítségedre, és senki sem fogja figyelmeztetni a hanyagul élő rokonaidat.

Most van rá lehetőségünk, hogy életvitelünkkel, a világ dolgaihoz való hozzáállásunkkal helyet biztosítsunk magunk számára Ábrahám ölében. Ha viszont ezt elmulasztjuk, tudnunk kell, hogy semmilyen érv nem áll majd rendelkezésünkre, amivel változtathatnánk a kialakult végleges helyzetünkön. Mi magunk tehetünk róla, és kizárólag bennünket terhel a felelősség, hogy merre haladunk, és hová érkezünk.

A gazdag embert hanyag viselkedése nem Ábrahám ölébe vezette, hanem a kárhozat tüzébe, ahonnét csak sóvárogva szemlélheti a jólétet, nem kevesebb, mint az örökkévalóságon át.

igumen Serafim

 

Reklámok

Virrasztó istentiszteletet tartottunk

2013/11/23

31

 

további képek – ITT

Az ünnepre készülve

2013/11/17

Szent Nektáriosz ünnepére készülve, a feladatok között az első, a liturgikus kenyér (proszfora) elkészítése. Minden többi majd ezek után következik.

“Add, Urunk, hogy a benne részesülőknek, szolgáljon  lelkük megtisztulására, bűneik bocsánatára, Szent Lelkeddel való közösségre, a Mennyek Országának teljességére, a Hozzád való bizodalmukra, ne pedig elitéltetésükre vagy kárhozatukra”.

Fénykép0275

A naimi özvegy

2013/11/10

Pünkösd után 20. vasárnap

Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.” LK 7,11-16.

naim

Amikor bármilyen kellemetlen dolog éri az embert, kesereg. Keserűségében legtöbbször elvakult kereséshez kezd, hogy kit tudjon hibáztatni az éppen kialakult helyzete miatt. Nem ritka, hogy még a keresztény ember is Istent teszi felelősért mindazért, ami vele történt. Haragszik, kesereg és bánkódik, mert rossz dolog történt vele. Ebben az elvakult keresésben azonban sehogyan sem tud megnyugtató választ találni éppen azért, mert nem képes és nem is hajlandó önmagába nézni, és feltenni a kérdést: Mit csináltam rosszul?

Nagy a zaj, szívét szorongatja a bánat, és a körülötte zajongó tömeg csak bonyolítja a helyzetet. Isten pedig úgy véli, hogy nem felel. Ezek következtében pedig arra az elhatározásra jut, hogy saját kezébe kell, hogy vegye az irányítást, önmaga kell, hogy megoldja a helyzetet. Az ilyen keserűségbe merülő ember viszont csak tovább bonyolítja saját maga helyzetét. A nagy zajongásban, jajveszékelésben nincs, és nem is lehet jelen az Isten.

A megoldások képe tárul ma elénk az Evangéliumi részben. Egy mindenét elveszítő anya kíséri a temetőbe egyetlen fiát, akit nagy tömeg kísér. Bizonyára sok volt a tömegben a kíváncsiskodó ember, de sokan voltak, akik együttérzésből haladtak a menetben. Hiszen ha figyelembe vesszük az akkori társadalmi helyzetet, ez az asszony a nincstelenség határán van, nincs senki, akire számíthatna, nincs senki, aki védelmébe fogadná őt.

Ebben a lesújtó pillanatban közeledik egy néhány férfiből álló csoport a város felé. Jézus odalép és olyat mond, ami ebben a helyzetben sokakat megbotránkoztathatott: Ne sírj!

Már hogyne sírna, hiszen a remény utolsó lehetőségét kíséri a sírba! Mondhatta volna az asszony, hogy ne zavarj bánatomban, ne okozz nekem még nagyobb fájdalmat, engedj utamra. Itt azonban mégis más történt. Ez az asszony a nagy keserűsége ellenére, oda tudott figyelni Isten mindent megoldó csendes szavára. És ez az odafigyelés megoldást hozott számára, mégpedig olyat, amire akkor és ott senki sem számított.

Felhívás ez számunkra. Felhívás arra, hogy bármilyen helyzetbe is kerülünk, ne forduljunk ellenségesen a környezetünk ellen, azt keresve, hogy kit okolhatunk a kialakult helyzetért, és legyen meg bennünk a készség figyelni Istenre.

Nyilván semmi sem történt volna, nem következik be a csoda, ha az asszony azt mondja Jézusnak, hogy engedj utamra, ne háborgass bánatomban. De megállt, és hagyta, hogy működjön a kegyelem. A csendes beleegyezés pedig meghozta gyümölcsét. Mert Isten nem található a viharban, sem a földrengésben, hanem a lágy szellő suttogásában. (Vö: 1Kir 19,11-12).

Ha a világ zajában, amiért mi magunk vagyunk felelősek, képesek vagyunk meghallani Isten halk és szelíd hangját, a legmélyebb bánat is áldást hozóan örömre változhat.

igumen Serafim

Virrasztó istentisztelet

2013/11/06

Nektarios_rast.November 22-én a Juliánusz naptár szerint Szent Nektáriosz ünnepét tartjuk, akihez a hívek többnyire, egyéb eseteken kívül, a rákban szenvedőkért könyörögnek. Ugyanezen a napon tartja ünnepét az Egyház az Istenszülő egyik csodatevő ikonjának is, amelyet “Gyors Közbenjáró” néven ismerünk.

A korábbi tapasztalatok következtében, amikor úgy személyesen, mint az elektronikus posta segítségével a névlisták sokaságát gyűjtöttük össze, ami összesen hatszáz nevet tartalmazott, elhatároztuk, hogy folytatjuk ezt a hagyományt.

Szent Nektáriosz ünnepének előestéjén, 2013. november 21. – én (csütörtök), Szent Mózes hajlékában, 21.00 órai kezdettel, virrasztó istentiszteletet tartunk a következő programmal:

– Akathisztosz az Istenszülő “Gyors Közbenjáró” ikonjához

– Lítiás vecsernye

– Akathisztosz Szent Nektárioszhoz

– szent liturgia

A névlistákat a hodigitria@gmail.com e-mailben, vagy személyesen fogadjuk a szent hajlékban. Amennyiben lehetőségünk van rá, áldozzunk időnkből erre a közös imádkozásra a súlyos betegek felgyógyulásáért. Örömünkre szolgál majd, ha mennél nagyobb számban jövünk össze Szent Mózes hajlékában.

Az istentiszteleti szöveg magyar fordításának hiányában, csak a liturgia lesz kétnyelvű.

Velünk az Isten!

A szenthegyi zarándoklat – VII.

2013/11/05

a zarándoklat befejezése

darochr.Minden esetre, jól jött a pihenés. Másnap reggel olyan ráérősen szedtük magunkat össze, és elmentünk városnézésre. Több kegytárgyboltot is felkerestünk, noha többnyire csak gyönyörködtünk a sok szép dologban. Némi apróságot is vettünk azért, hogy legyen valami tárgyi emlékünk. Egyik boltból a másikba járva, az egyik kirakatban arra lettem figyelmes, hogy egy olyan Szentségtartót látok, amely pont megfelelne Szent Mózes hajlékának oltárára, mivel eddig még nem volt alkalom ezt beszerezni. Viszont csak sóvárogva néztem, mert nem volt bátorságom hangosan beszélni a dologról. Mígnem útitársam látta, hogy nagyon szemügyre vettem a dolgot és megkérdezte, hogy érdekel-e a dolog. Csak annyit mondtam, hogy nem látni az árjegyzéket, de biztosan nagyon drága lehet. Erre bementünk az üzletbe és érdeklődtünk. Kiderült, hogy nem az ára viszonylag elfogadható. Vendéglátóm ügyességének köszönhetően pedig még ebből az árból is lehetett alkudni, ami számunkra furcsa dolog, hiszen a boltban, ami amennyibe kerül, az annyi. Viszont ez nem így van görögföldön. Pont úgy, mint a piacon, a boltokban is lehet alkudni. Ezt meg is tettük.  Így történt hát, hogy ami régi vágy volt, az most egyszeriben meg is valósult. Mindehhez még az is hozzá tartozik, hogy Szent Mózes hajléka ezt a Szentségtartót ajándékba kapta. Most már csak azt kellett kitalálni, hogy hogyan is csomagoljuk be, hogy a repülőn meg ne sérüljön. Megoldottuk.

45. solúska hostinaAz esti istentisztelet előtt elmentünk egy hangulatos kis vendéglőbe, ahová az utcán járó-kelő, oroszul beszélő emberek tereltek bennünket mondván, hogy nem fogjuk megbánni, ha oda megyünk. Nos, valóban nem bántuk meg. A görög és a krumpli saláta, a friss házikenyér és a sültgomba, mind olyan jellegzetes ételek voltak, amit ma is szívesen megkóstolnánk, de valószínű, hogy ehhez vissza kellene menni arra a helyre.

A Szent Demeter templomba mentünk vecsernyére, annak reményében, hogy találkozunk kedves ismerősünkkel, Fótiossal, mivel a nagy ismerkedés közben elfelejtettünk telefonszámot cserélni, és ha esetleg utunk ismét ebbe a városba vezetne valamikor, öröm lenne újra találkozni. Nos, nem tévedtünk. Nem sokkal az istentisztelet kezdete előtt megérkezett.

Miután vége lett az vecsernyének, Fótios felajánlotta, hogy amennyiben kedvünk van, megmutat nekünk még néhány érdekességet a városban, ami után pedig egy kerthelyiségben foglaltunk helyet és egy tea mellett beszélgettünk még sokáig.

A szállodába érkezve, hajnalra taxit rendeltünk, hogy kivigyen bennünket a reptérre. Alvásra már nem sok idő maradt, de ez nem volt fontos. A felhalmozott élmények ébren tartottak bennünket. Amúgy is, szállodánk a minisztérium épületével szemben volt, – amit mi talán városházának mondanánk, de a görögök minisztériumnak nevezték – ahol éjjel-nappal nagy a nyüzsgés, zajosak az éjszakák. Nem beszélve arról, hogy pont ide, időről időre, mindig jött egy-egy demonstráló csapat, akik, miután kikiabálták magukat, amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is mentek.

Körülbelül fél órába telt, mire a taxi a reptérre ért. Megkerestem a beléptető kaput, és mivel még volt idő, körbejártam egy kicsit. Itt-ott láttam elcsigázott zarándokokat, akik összetéveszthetetlenül a Szent Hegyen jártak. Addig barangoltam, mígnem arra figyeltem fel, hogy az egyik padon az a bátyuska szundikál, aki a mézet hozta nekem. Elderengve a felfedezésen, megfordultam és ott pedig azt láttam a szemközti padon, akitől a méz származott. Mivel ő nem aludt, vele elbeszélgettünk röviden és kiderült, hogy az ő zarándoklatuk sem volt kísértésektől mentes. Viszont mindent felülmúlt az, amit láttunk és a kegyelem, amelyben részünk volt.

Utazásom Tesszalonikől Szent Mózes hajlékáig mindössze nyolc órát vett igénybe. Isten kegyelmét és az Istenanya védelmét megköszönve, hálás szívvel helyeztem el a szent hajlék oltárán az ajándékot, amelyben méltó helyet kapott az Eucharisztia – Krisztus Teste.

A szenthegyi zarándoklat VI.

2013/11/04

A kísértések napja

Aki a Szent Hegyre megy, annak mindenképp számolnia kell különféle kísértésekkel, hiszen az emberiség ellenségének nagyon nem tetszik ez a hely és azok az emberek sem, akik mindenféle nehézség ellenére veszik a fáradságot és elmennek oda. Nem volt ez másképp a mi esetünkben sem.

Előző nap feliratkoztunk a buszjáratra, hogy biztosan legyen helyünk. Mégis úgy történt, hogy a busz elszáguldott mellettünk, csak a nagy porfelhőt hagyva maga után. Nos, nem egy lelket melengető felfedezés volt, hogy estig nem is jön más busz. Ott álltunk a monostor közelében és időnkénti rendszerességgel a süvítő széllel, porfelhőt kavart körénk a gonosz, vigyorogva részleges győzelmén.

Próbálkoztunk a stoppolással, de kevés sikerrel jártunk, mivel azok a kocsik épp máshová mentek, mint ahová mi szerettünk volna. Mígnem jött egy szerzetes, aki a fővárosba ment és hajlandó volt bennünket elvinni. Abban a pillanatban nagyon megörültünk és azt hittük, hogy túl minden kísértésen, boldogan folytathatjuk utunkat a kitűzött célunk felé. Ez a naiv elképzelés csupán csak addig tartott, amíg meg nem érkeztünk Karyesbe. Hamar rá kellett ébrednünk, hogy a Szent Hegyről nem juthatunk ki mindaddig, amíg türelmünk és alázatunk jócskán próbára nem lesz téve.

Elköszöntünk a bennünket idáig szállító szerzetestől, akiről sajnos, semmit sem tudtunk meg, még a nevét sem és indultunk megszervezni utunkat Dafniba – a kikötőbe. Akkor még nem tudtuk, hogy a sok szép után, amiben eddig részünk volt, ez a nap a kísértések napja lesz számunkra, a gonosz órája, amelyben hallani szerette volna tőlünk, hogy soha többé nem szeretnénk ide jönni. Viszont ha ez tudatosul a zarándokban, akkor nincs esélye a gonosznak.

Karyesben nem volt túl nagy a nyüzsgés, és ez gyanús volt. Mindjárt ki is derült, hogy ma nem járnak a buszok a főváros és a kikötő között, mivel viharjelzés miatt a kikötő le van zárva. Ez a jelenség nem ritka, mivel már akkor sem indul a hajó, ha csak előrejelzés van, noha a valóságban nincs akkora hullámverés, hogy ne tudna kikötni a hajó.

A puszta valóság nem varázsolt mosolyt arcunkra. Ugyanis ezen a napon mindenképp ki akartunk menni a Szent Hegyről, hogy ne az utolsó napon keljen izgulni pont ilyen esemény miatt és esetleg nem tudtunk volna idejében eljutni a reptérre. Ezért döntöttünk úgy, hogy ottlétünk utolsó napját Thesszalonikiben töltjük. Ez viszont ebben a pillanatban kilátástalannak tűnt.

A helyiek közül ott ólálkodó mindenféle emberek közül egyesek azt ajánlották, hogy menjük vissza valamelyik monostorba és majd próbálkozzunk holnap a kijutással, hátha már közlekedni fog a hajó. Ez a megoldás viszont nem tűnt a legjobbnak. Úgy meglátogatni egy monostort, és részt venni annak liturgikus szolgálatában, hogy közben azon jár az ember agya, hogy vajon sikerül-e idejében eljutni a reptérre, nem volt lelket melengető elképzelés.

Az sem okozott boldogságot, hogy rajtunk kívül, sok más zarándok is, akik ma jöttek a Szent Hegy fővárosába, ugyanabban a helyzetben vannak, mint mi, vagy még kínosabban. Ilyen kínos körülmények között találta magát az az orosz zarándok is, akivel megismerkedtünk, miközben érdeklődtünk a kialakult helyzet megoldását tekintően. Ugyanis az ő gépe másnap reggel indult. A fővároson kívül, de csak néhány percnyi járásra van a Szent András szkíti. Sokan, akiknek nem volt sürgős kijutni a Szent Hegyről, oda indultak, hogy ott töltsék az éjszakát.

Tehetetlenül vonszolva magunkat a főváros utcáin, tudomásunkra jutott, hogy az ilyen helyzetben is van megoldás, de elmondták azt is, hogy ez pénzbe kerül és nem kevésbe. Karyesban sok a civil ember is, akik dolgozni jönnek ide. Ezeknek többsége általában saját kocsival is rendelkezik, és amikor ilyen helyzet áll elő, akkor hirtelen “vállalkozókká” lesznek. Csakhogy ez a vállalkozás nem legális, és ha a helyi rendőrség leleplezi őket, elveszíthetik tartózkodási engedélyüket, ami azt jelenti, hogy munkanélküliekké vállnak.

Nem kevés ideig tartott, amíg megszerveztük a szárazföldi utazásunkat. Fogalmunk sem volt, hogy mire vállalkozunk. Mint valami szökevények, lopva, a kertek alatt szálltunk be a kocsiba, és kezdetnek érdekes tény előtt álltunk: nem startolt a motor sokszori próbálkozás után sem Erdők, sziklák, úttalan utak, jelzés nélküli elágazások következtek. És bekövetkezett az, ami csak tetézte a kísértéseket – elfogyott az út, vagyis eltévedtünk. A sofőr rémült tekintete arról árulkodott, hogy halvány fogalma sincs, hol hová jutottunk. Mindössze annyit tudott csak mondani: “sorry, father!”, és engedélyt kért, hogy izgalmában rágyújthasson.

vrchLehet-e még fokozni? Igen, lehet. Előkapta a sofőr a telefonját, hogy útbaigazítást kérjen valakitől – sajnos, nem nyert, mivel azon a helyen ahol voltunk, nem volt térerő. Egyetlen ésszerű megoldásnak az tűnt, ha elindulunk visszafelé, ha ugyan a sok közül az egyik elágazásnál nem kanyarodunk másfelé, vagy esetleg elfogy az üzemanyag. Nos, úgy tűnt, hogy az Istenszülő kertjéből ma nincs számunkra kijutás.

Majd, amikor már volt térerő, akkor telefonon a helyes útra terelték a kocsit. Közben gyalogos zarándokokat is felvettünk, de azok csak a kocsi platóján tudtak helyet kapni, ahol a porfelhőtől alig látszottak. A nap egyre lejjebb szállt, mi pedig eljutottunk egy hármas elágazáshoz, ahol a sofőrnek még a szava is elakadt. Kérdően nézett rám, hogy most merre? Ugye, ki más is mondhatta volna meg neki a helyes utat, mint az, aki most jár ott először.

Segített a telefonos navigáció. Majd később már itt-ott felbukkant néhány kocsi, azok is a határra igyekeztek. Itt most már azon a részen haladtunk, ahol a tavalyi tűzvész miatt a hegy kopár. E kalandnak köszönhetően a helyszínen láthattuk annak a szörnyű pusztításnak a nyomait, amit a tűz okozott a Szent Hegyen. Tulajdonképp, ha nem kerülünk ilyen helyzetbe, akkor sohasem láttuk volna mindezt. Most már nem izgultunk, mivel a távolban látszott a kikötőváros tengerparti bástyája. A sofőr elmondta, hogy kocsival már csak húsz perc lenne, de mivel nem merészkedik a határig menni, kénytelenek leszünk gyalogolni egy darabon. Nem számít, mondtam, csak legyünk már a határon. Ekkor már vidám nevetésbe törtünk ki, és saját magunkon nevettünk amiatt, hogy naivan azt hittünk, hogy velünk semmi ilyesmi nem történhet.

Miután kirakott bennünket a fuvaros, mi hárman – útitársam és az említett orosz zarándok, vidám gyaloglásba kezdtük a határ felé, ami egy félórát vett igénybe. Itt megvizsgálták csomagjainkat, hogy nem tulajdonítottuk-e el a Szent Hegy valamely kincsét, majd besétáltunk a városba. Különös érzésekkel lelkünkben tekintettünk vissza a kikötőből a Szent Hegyre, hálát adva Istennek a kegyelemért, a lehetőségért. Azokért a csodás pillanatokért és alázatosságunkat, türelmünket próbára tevő kísértésekért, amelyek értek bennünket ezen a szent helyen.

Volt másfél óránk a busz indulásáig, ami elvitt bennünket Thesszalonikibe, ahol szállodát foglaltunk, szerettük volna kipihenni az aznapi küzdelmes utazás fáradalmait. Előbb azonban kimentem a városba, hogy valami enyhe vacsoránakvalót vegyek. A szállodába visszatérve, a portán ismerős arcokat láttam. Nem haboztam, azonnal megszólítottam őket. Kiderült, hogy ők voltak azok, akik zarándoklatunk első állomásán a Szent Hegyen, a Pantelejmon monostorban elszállásoltak bennünket. Német zarándokok voltak, akik néhány napot ebben a monostorban töltöttek el, ahol a zarándokházba osztották be őket szolgálni. Nem mulasztottam el feltenni a kérdést, hogy vajon hogyan jutottak ki a Szent Hegyről? Miután elmondták történetüket, kiderült, hogy a mi, számunkra rémisztőnek tűnő kijutásunk, az övékhez képest városnézés volt csupán. Jót derültünk az egészen és örülve a találkozásnak, annak reményében, hogy még találkozunk, pihenni tértünk.

Végül is, győzött a kegyelem, az elszántság, hogy ezt és bizonyára, ha kellett volna, akkor más kellemetlenséget is felvállalva, megvalósuljon zarándoklatunk az Istenszülő kertjébe.