szeptember 2012 havi archívum

A szent sírjánál állva

2012/09/25

Néhány napos zarándoklatra indulva a pocsajevi lavrába, semmilyen különös elképzelés, vagy meghatározott célkitűzés nem vezérelt. Mindössze egyetlen dolog, hogy az Istenszülő Születésének ünnepét az Istenanya által kiválasztott szent helyen tölthessem. Hogy az előesti virrasztó istentiszteleten mennél nagyobb összeszedettséggel lehessek jelen, egy nappal korábban indultam, hogy legyen időm kipihenni a hosszú út fáradalmait.

Sokféle lehetőség kínálkozott az elkövetkezendő napokban, de mindig az itt és most határozta meg az eseményeket. És nagyon is jó volt ez így. A szálláson a szobatársak sokfélék voltak, ami pedig nagyon jó alkalom arra, hogy távoli országokban élő ortodox emberek életét megismerhessük. Volt egy zarándok szerzetes, aki sok helyet bejárva, osztotta meg velünk tapasztalatait, volt egy testvér, aki Fehéroroszországból jött, moszkvai monostorok szerzetesei és sokan mások.

Az ünnepi szertartások a lavrában mindig lelket melengetőek. Nem volt ez másképp most sem. Méltóságos és magasztos volt az egész este. A szertartások rendje úgy van megszervezve, hogy a kora hajnali óráktól kezdve, késő estig mindig valamelyik templomban valamit szolgálnak. A zarándokok érkezése folyamatos, szinte meg nem szűnő. Különösen a szombati nap az, amikor a kora hajnali óráktól kezdve özönlik a nép fel a hegyre. Lent a városban szinte alig van egy talpalatnyi hely, ahol nem áll kocsi, vagy autóbusz. A lavra hatalmas parkolója már péntek este telítve van. Micsoda erőt adó és megható látvány, nézni az emberek ezreit, akik naponta cserélődnek, lépteiket a szent ereklyékhez, az Istenanya csodatevő ikonjához irányítva!

A helyzetet némileg tálán érzékelteti a tény, hogy a korai liturgián 6 vagy 7  – pontosan nem láttam –  pap áldoztatott jó félórán át. És ez így van minden ünnepen, minden hétvégén. Persze majd a késői liturgán mindez megismétlődik.

Ünnepeltünk és örvendeztünk, hogy a szentek és az Istenanya tisztelete a világban való minden negatív jelenség ellenére, ennyi embert vonz erre a szent helyre. A kegyetlen időjárás sem riasztott el senkit, ami ezekben a napokban a hegyen uralkodott. Este, amint az már szokássá vált, a lavrától néhány kilométerre lévő szkítibe mentünk. Nagy meglepetésünkre az istentiszteletet már az új templomban tartották, ahol még a vakolat sincs rendesen megszáradva, de a festésen kívül, minden a helyén van. Csodálatos, mert tavasszal, amikor legutóbb ott jártam, még semmi sem utalt arra, hogy ősszel szolgálni lehet majd a templomban.

Az olajkenet alatt a szolgáló atya kedvesen meghívott a másnapi liturgiára, hogy szolgáljak velük. Sajnos ennek az volt az akadálya, hogy másnap indulnom kellett tovább, mert egy számomra nagyon kedves helyen vártak a virrasztó istentiszteletre, néhány száz kilométerrel odébb. Remélem, lesz még rá alkalom, hogy együtt szolgáljunk ezen a szent helyen.

Bár köd, erős szél, és hideg nehezítette meg az indulást, de mégsem lehetett várni. Indultam Kárpátaljára, ahol már nagyon vártak. Kitörő volt az örömmel, igazi testvéri fogadtatásban volt részem. Maga a püspök, aki ezekben a napokban szintén a monostorban volt, hívott a szentélybe, hogy kapcsolódjak be a virrasztó istentiszteletbe. A vasárnapi püspöki liturgiát, amelyet a vendégpüspökkel együtt a terület helyi érseke is szolgált, menyegző követett. A monostor két jótevője talált egymásra a sokéves munka és támogatás során, akik úgy döntöttek, hogy a házasság szentségét a monostor templomában veszik fel. Ezért is érkezett a vendégpüspök, aki még néhány hónapja a monostor elöljárója volt. Igazi ősi szokás szerint, reggel kilenckor megérkezett a fiatal pár, a násznép kíséretében, akiket a liturgia után maga az érsek koszorúzott meg. Fényes ünnep volt ez mindannyiunk számára.

Különleges kórus énekelt ezen a napon, mind a liturgián, mind a koszorúzáson. És majd mind ahányan voltunk, mindannyian hivatalosak voltunk a szeretetlakomára, a fiatalok házához. Mivel a papok többsége szerzetes volt, valamint két püspök is jelen volt, a vasárnap ellenére, böjtös teríték várt ránk. Elámult az ember, hogy mi mindent lehet az ünnepi asztalra tenni, ami nem hús. Nos az, aki azt állítja, hogy lehetetlen ilyenformán táplálkozni, sőt, ünnepi terítéket készíteni, az nagyon téved. Így a liturgiával egybekötött koszorúzást, amely reggeltől délután fél háromkor ért véget, a bőséges asztalvendégség követte.

Visszatértünk a monostorba, ahol már minden elcsendesedett. Ideje volt pihenni, hiszen másnap, korán reggel Munkácsra indultunk a Szent Miklós monostorba, ahol a szent hajlék lelki vezetőjének volt az ünnepe – védőszentjének a napja. Sok pap és diakónus jött el, hogy együtt szolgálják a szent liturgiát Szilván atyával. És mert a liturgát Efrém püspök vezette, akivel előző nap együtt szolgáltam, ő maga hívott el, hogy legyek velük ezen a lelki ünnepen.

Itt sem maradt el a monostor nővérei által elkészített bőséges asztalvendégség. És újra csak csodálkoztam, hogy mennyi minden lehet készíteni a halból, és milyen ünnepélyes tőle minden. Hosszan tartott a vendégség, majd az elöljáró áldásával, másnapig még maradtam a monostorban.

Ezért is történhetett meg az, hogy átélhessek egy megható szent pillanatot a monostor sírkertjében. Akik rendszeres olvasói honlapunknak, nemrég megismerhették Paraszkeva apátnő küzdelmes életét, aki ennek a monostornak volt az elöljárója 1967-ig. Mielőtt még bementem volna a templomba, gondoltam, körbejárok a sírkertben. Először is, Eufimij püspök sírjához mentem, akit volt lehetőségem személyesen is ismerni. Majd csak később vettem észre az egy sorral odébb lévő síremlékek egyikén a feliratot: Paraszkeva, akit a schymában Nyinának neveztek.

Szinte azonnal levetítődött előttem életének minden ismert részlete. Határozott, sziklaszilárd hite, küzdelmei, szenvedései, mindaz, amit Krisztusért elviselt. Meghatódottságomban csak annyit mondtam: szent vagy te, Nyina – imádkozz értünk!

-Sf-

És te ettél fagylaltot? – II.

2012/09/14

Továbbá szent János úgy beszél a gőgről, mint az ítélkezés anyjáról. A gőg ítélkezést szül azért, mert minduntalan megítéli az embert és elítéli őt. Nem csupán megítéli, de el is ítéli, rossz fénybe állítja őt. Az, aki ítélkezik, nem érzi, hogy ő ugyanolyan ember, mint a többi, és a másik ember – ugyanolyan, noha hibákat ejt, sőt rossz döntéseket hoz. Miért kell őt elítélni? Vagy talán te, sohasem hibáztál az életben? Nem okoztál fájdalmat más embereknek? Nem hoztál rossz döntéseket? Hogyan is ítélheted el az embert, amikor te magad – ugyanolyan vagy? Amikor te – ugyanolyan hiányosságokkal rendelkezel? Hogyan is ítéled el te a felebarátodat?

Az alázatos ember soha senkit nem ítél el azért, mert tudja, hogy mi mindnyájan emberek vagyunk. Ha ugyan látod is, hogy a másik ember vétkezik, ne ítéld el, de ne is mondd: “Milyen jól cselekszik!”. Az alázatos – nem bolond, ő tudja, hogy mi a jó, és mi a balgaság. Nagyon is jól tudja, de mégsem ítélkezik. Azért, mert megértette, hogy Isten előtt mindannyian tisztátalanok vagyunk. Hiszen én, aki szintén hibákkal, bűnökkel teli vagyok és Isten által elítélt, ítélkezhetnék-e mások felett azért, mert ő vétkezett?

A megítélés – egy, az ítélkezés pedig – másik dolog. Mindannyiunknak van ítélőképessége és kell is, hogy legyen. Értelmes lények vagyunk és ha nem lenne ítélőképességünk, akkor hogyan is tudnánk az életben a jót választani? Azt mondani: “ez jó, vagy ez pedig rossz”, a jót választani – lám ez a megítélés. “Ezek az emberek segítenek nekem, jó emberek ők, ezért barátok leszünk, emezek pedig – nem, mert csak ártanak nekem, de nem ítélem el őket, mert gyönge emberek, és lehet, hogy én még náluknál is rosszabb vagyok”. Ez a megítélés. Hogyan is tudjuk meg azt, hogy egy az igazság, a hazugság pedig – más? Hogyan válasszuk a jót és vessük el a hazugságot? Megítélés útján. A megítélés szükséges. De az ítélkezés viszont – bűn. Amikor azt látjuk, hogy ítélkezünk, meg kell érteni, hogy az ítélkezés anyja lakozik bennünk: a gőg.

Исчадие похвал. Мать осуждения – это и есть исчадие похвал.* Amikor szép és hízelgő szavakkal dícsérnek bennünket, az tetszik nekünk, de mégis azt mondjuk:

– Ó, nem, nem, nem értek ezzel egyet!

De bensőleg, tetszelgünk a hízelgő szavak felett, vigasztalódunk általuk. És azt mondjuk magunkban: “Milyen jó! Mennyi sok jót mondanak rólam!”. Mindez pedig gőgöt szül: „ ha már egyszer megdicsértek engem, akkor az azt jelenti, hogy meg is érdemlem! Ha pedig semmirekellő lennék, akkor senki sem fordítana rám figyelmet!”  Máskor pedig azt halljuk:

– Te nem fordítottál rám figyelmet!

– Bocsáss meg, nem fordítottam rád figyelmet!

És megjelenik a gondolat: “Ő nem figyel rám. Nem beszél velem. Nem ért meg engem!”

Vagy talán ez lehetetlen? Emberek vagyunk. Csak egy agyunk van. Emlékezhetünk-e vajon mindenre?

Hányszor megtörtént ez velem. Természetemnél fogva figyelmetlen vagyok, és gyakran nem látom azt, aki előttem áll. Lehet, hogy az egy fontos ember, és én nem értem meg őt. Sokan távoznak tőlem felháborodottan azért, mert nem beszéltem velük, nem néztem rájuk…

Szintén a gőg jele az is, amikor a rossz értelemben vett szégyen érzete vesz rajtunk erőt – szégyenkezünk elmenni valahová, megtenni valamit, azért, mert majd “mindenki engem fog nézni”.

Miért is fog majd mindenki rád nézni? Miért? Például, bemész a templomba, és azt gondolod, hogy majd mindenki megfordul, hogy téged nézzen? Netalán lehetséges az, hogy mindenki terád nézzen? Micsoda magas önértékelésre van ehhez szükség! Az alázatos könnyem tud élni. Nagyon könnyen. Ő mindenhová elmegy, nem szégyenkezik, nem gondolja azt, hogy majd mindenki észre fogja őt venni. El sem tudjátok képzelni, hogy milyen könnyű az ilyen ember számára az élet!

Be kell ismernem, hogy engem is gyötört a gőg ezen megnyilvánulása. Rettenetesen szégyenkeztem az emberek előtt. Amikor elvégeztem az egyetemet, és elmentem a Szent Hegyre, sok dologtól szégyelltem magamat. A Szent Hegyen az idősebb szerzeteseknek nincs ilyen gondjuk. Nyugodtan járnak-kelnek, szégyenkezés nélkül. Emlékszem egyik esetre. Egyszer Szalonikiben hatalmas eső zuhogott. A lelki atyámra vártam, hogy elkísérjem őt bizonyos ügyek intézésére. Egyszer csak messziről egy fehér pöttyös piros esernyőt pillantottam meg, és alatta – egy reverendás embert. Mondom a másik szerzetesnek, aki mellettem állt:

– Állj fel, ő a mi lelki atyánk!

Valóban, ő volt az.

– Atya, miféle esernyő ez?

– És mi van olyan különös ezen az esernyőn?

– Mert, hogy női!

Na és? Egyik háznál adták. Vagy talán, jobb lett volna megáznom?

– És fekete nem volt?

– Fekete, fehér, nem mindegy, ami van! Fogd, és eredj a boltba, amelyik az utca ezen oldalán van!

Micsoda? Fogjam ezt a női esernyőt, és menjek vele a boltba, venni valamit?! Kizárt! Erről szó sem lehet! Hogyan is tehetném ezt?

Ha alázatos lettem volna, elmegyek anélkül, hogy ezeket az idétlen kérdéseket feltegyem. És mit veszítettem volna? A tekintélyemet? Ugyan ki ismert ott engem? És ki fordított volna ott rám figyelmet?

Emlékszem egy másik esetre is. Szalonikiben éltünk egyik szerzetessel, nem messze a cukrászdától. Egyszer vendégek voltak nálunk, és azt mondta az atya:

– Menjetek, vegyetek valami édességet a teához!

El is mentünk, de vajon ki is csapódhat be a cukrászdába közülünk – szent emberek, szerzetesek közül, édességet venni? Mit mondanak majd az emberek?

– Menj te, atya!

– Én szégyenkezem! Menj te!

– Én is szégyenkezem!

Így hát mindketten bementünk és amíg vásároltunk, teljesen leizzadtam, mintha csak valamiféle gyilkosságot hajtottunk volna végre! Miért? Azért, mert azt gondoltam, hogy meglátnak bennünket, szerzeteseket, hogy édességet vásárolunk, és nekünk mentesnek kell lennünk a szenvedélyektől és nem édességgel táplálkozni.

Amikor megszabadulsz a beteges szégyenérzettől és nem válsz azonnal szemtelenné, akkor képes vagy könnyedén társalogni az emberekkel anélkül, hogy éreznéd a függősséget más emberek véleményétől. Ha ő szeret téged, az jó, ha pedig nem szeret – az még jobb.

A Szent Hegyről emlékszem Hénok atyára. Román volt, nemesek fia, aki Romániából gyalog jött el a Szent Hegyre. Mindössze 18 éves volt, amikor elszökött az apjától. Két-három év múltán talált rá az apja, aki azt mondta neki: “Nem hagyom, hogy itt élj!” Hénok azt válaszolta: “És ki mondta neked azt, hogy én élni jöttem ide? Meghalni jöttem a Szent Hegyre!”.

A monostorban a kapunál szolgáltam. Hozzám lépett és azt mondta:

– Adj nekem kenyeret!

Hogy bosszantsam, azt feleltem:

– Nincs kenyér!

Ő pedig rossz görög nyelven azt válaszolta:

– Figyelj! Ha adsz nekem kenyeret, akkor jót teszel velem, de ha nem adsz, akkor még nagyobb jót cselekszel!

– Jó, adok neked kenyeret, hogy ne tegyek nagyobb jót!

Semmi nehézség, könnyedség. Csodálatos egyszerűség!

Amikor Szalonikiben élt, akkor éjnek idején kiment az utcára nézelődni. Nézte a fényeket, a kocsikat és azt mondta:

– Milyen jó! Dicsőség néked, Isten! Micsoda fények!

Sokszor hosszasan szemlélte a játékokat a kirakatban, nevetett, zajongott. Egy valaki fagylaltot vett neki. Nagy esemény! Egy évig csak erről beszélt. A Szent Hegyen mindent elbeszélt, ami Szalonikiben történt:

– Én ettem fagylaltot!

És másokat is megkérdezett:

– És te ettél fagylaltot?

– Nem, nem ettem!

Az alázatos emberek egyszerűsége, kényszertelensége! Náluk semmilyen tabu sincs. Az alázatos ember kényszertelen és mindenki örömét leli benne. Ő kivétel nélkül mindenkit megvigasztal azért, mert ő – “a nyugalom helye” mindenki számára.

Egyik alkalommal Hénok súlyosan megbetegedett. A gyomrával volt gond. Nagy fájdalmai voltak. El kellett vinni Szalonikibe az orvoshoz. Én abban az időben tanultam és vizsgázni mentem Szalonikibe. Rám bízták őt. Nos, mit is mondhatnék? Festői képet alkottunk. Már önmagában a ruhája sokat ért! A reverendájának az anyaga láthatatlan volt, mert ezernyi folt volt rajta – piros, zöld, kék, sárga… Nos, megérkeztünk Szalonikibe, ahol megszálltunk. Másnap este szörnyű földrengés volt. Sok ház összedőlt. Emberek haltak meg. A földrengés hetes fokozatú volt és nagyon sokáig tartott. Mi az ötödik emeleten laktunk. A szerzetesek, akik ott laktak, mind leszaladtak cellájukból a földszintre. Kinyitottam az öreg cellájának ajtaját és bekiabáltam:

– Atya!

– Mi történt?

– Ki kell mennünk – földrengés van!

– És hová megyünk?

– Lemegyünk, mert itt elveszünk! Ránk dől a ház!

– Te diakónus vagy, és hitetlen, vagy mi? Én nem megyek sehová! Ha az Isten úgy akarja, Hénok meghal! Ha pedig nem akarja az Isten, akkor Hénok nem hal meg!

Én megmondtam neki, hogy én megyek. Ott hagytam, és a többi szerzetessel elmentünk a házzal szemben lévő parkba. Egyetlen éjszaka alatt 1400 rengés volt. Rengett az egész város. Az emberek elhagyták házaikat. Csupán csak az öreg Hénok állt az erkélyen, csotkival a kezében, és nézett lefelé az emberekre. Semmi sem zaklatta őt. Egyáltalán semmi.

Másnap elmentünk az orvoshoz. Az orvos azt mondta, hogy meg kell vizsgálnia a hasát:

– Vedd le a reverendát! Öltözz le!

– Nem, nem veszem!

– Akkor hogyan tudlak megvizsgálni?

– És így nem tudsz megvizsgálni?

– Nem, nem tudlak. Vedd le a reverendát!

– Ha te azt akarod, hogy vegyem le a reverendát, akkor én pedig nem akarom, hogy megvizsgálj!

És elment. Próbáltam meggyőzni, hogy át kell esnie a vizsgálaton. Eredménytelenül. Visszatértünk a Szent Hegyre. Ismét görcsei voltak, szédült, és kómába is esett. De semmiképp sem lehetett meggyőzni. A Szent Hegyen volt egy másik román is – az ő gyóntatója. Megkértem, hogy győzze meg az öreget, hogy menjen kórházba. Elment hozzá és az mondta neki: “Nos, Hénok, te nagyon gőgös ember vagy. Óriásian önző. Krisztus nem szégyellt meztelenül a Keresztre menni, hogy üdvözítse a világot, te pedig szégyelled levenni a reverendát, hogy az orvos megvizsgáljon!”

Amikor a szegény öreg meghallotta ezeket a szavakat, elámult, és azt mondta: “Adj áldást”, és másnap elment az orvoshoz, aki megvizsgálta. Az orvos azt mondta, hogy nem szabad járnia, nehogy súlyosbodjon az állapota. Sőt, még a toalettre sem mehet ki. Amint kiment az orvos, az öreg azt mondta nekem:

– Diakónus!

– Mi van, atya?

– Hozz nekem egy újságot!

Uram, irgalmazz! Hiszen alig tud görögül, ő román. Elmentem, vettem neki újságot. Megkérdeztem tőle, hogy mit akar csinálni az újsággal, és hogy nem akarja-e, hogy felolvassak neki. Azt válaszolta: “Nem, nem akarok semmiféle újságokat hallani”. És félretette a lapot. Eltelt két-három óra. Sötétedett. A kórház elcsendesedett. Egyszer csak felkelt az ágyról, nézelődött maga körül, hogy nem látja-e valaki, és a leborulásokat kezdett el végezni. Hozzáléptem és megkérdeztem:

– Atya, mit csinálsz?

– Leborulásokat végzek.

– De hát nem megmondta neked az orvos, hogy nem szabad felkelned az ágyból?

– És mi, talán szerzetes az orvos? Honnét is tudhatná, hogy este leborulásokat kell végezni?

Ilyen egyszerű lelkületű ember volt.

Elmesélek nektek egy csodát, amelyet ő tett a maga egyszerűségénél fogva. Lehet, hogy érdekelni fog benneteket.

Nem messze attól, ahol bennünket szállásoltak el, volt két nővér tejboltja. Mindkettő hajadon volt. Egyik 52, a másik 47 éves volt. Egyszer az öreg bement a boltba, és meglátta a brindzás lepényt. Nem volt nála pénz, nagyon szegény volt. Megkérdezte a nővéreket:

– Mi ez?

– Brindzás lepény.

– Mennyibe kerül?

– 25 drachma. Kérsz egyet?

– Nincs pénzem.

– Semmi baj, adunk neked egyet.

– Nem kell! Hiszen pénzbe kerül!

– De hát nincs pénzed?

– 25 drachma fejében, egy órán át imádkozni fogok – lehet?

Beállt a sarokba és hozzá kezdett: “Uram, Jézus Krisztus, könyörülj szolgálódon,….”. megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének. Szegények, viccnek szánva az egészet, azt mondták, hogy szeretnének férjhez menni. Az öreg pedig azt kérdezte: “Jó férfihez, vagy aki éppen kerül?” – “Jó férfihez”. És megtörtént: egy hónapon belül férjhez ment az egyik, majd később a másik is. Jó férjet kaptak. Egyik – egy özvegy tanárhoz, a másik pedig egy szintén jó férfihez. És boldogan éltek.

Ezért hát a gőg, – a dicséret szüleménye. Amikor dicsérnek bennünket, megnehezítjük az életünket, bálványokat hozunk létre, felfuvalkodunk, rabszolgákká tesszük magunkat. És ilyen formán gyötrődünk, de a környezetünkben élőket is gyötörjük.

És te ettél fagylaltot? I.

2012/09/13

Beszéljünk ma a szenvedélyek legnagyobbikáról, amelyből sorra a többi származik, – a gőgről. Ahogyan lehetetlen megmondani, hogy mi az alázat, meghatározni azt ugyanolyan nehéz – ha ugyan nem teljességgel lehetetlen – meghatározni a gőgöt. Mi is az a gőg?

Mind ahányszor, amikor valamit is mondani akarunk róla, a szentatyákhoz fordulunk, akik megadták annak jeleinek leírását. Ők úgy tekintenek a gőgre, mint minden bukás okára, gyökér, amelyből mindenféle rossz sarjad. Meglehet, hogy ez az egyike azoknak a kizárólagos eseteknek, amikor az Isten olyan kegyetlennek tűnik. Ő nem csak, hogy nem adja áldását a gőgösre, nem csak, hogy nem működik vele együtt, de egyszerűen magára hagyja őt, sőt, ellenszegül neki. Mit jelent “ellenszegülni”?  Ez azt jelenti, hogy valaki előtt állunk és eltaszítjuk magunktól, nem engedjük őt előre, vagyis küzdünk vele. Gondoljátok csak meg,  milyen gyötrelmes is az, amikor az Isten küzd velünk, amikor az Isten ellenünk szegül!

Az Isten a gőggel szegül szembe. Az Isten a gőgösöknek ellenáll. Ő előttük áll, és nem engedi, hogy előre haladjanak. Miért? Mondhatnánk azt, hogy “haragjában”, –  netalán az Isten sértve érzi Magát? Nem. De azért, mert a mi büszkeségünk, – vagyis az egoizmusunk, –  sajnos gyógyíthatatlan, ha nem törjük azt össze. Ezért szükségképpen azt meg kell törni. Hasonló ez a kőhöz, amellyel bármit is tennél, nem puhul meg – öntözheted, simogathatod, kérlelheted. A követ össze kell törni. Csak akkor törik szét, amikor az apró darabokra hullik. A gőgös ember sem gyógyul meg, őt csak össze lehet törni. Ezért hát az Isten elé áll, és szembeállítja Magát vele, hogy összetörje felfuvalkodottságát, hogy észhez térjen, magába szálljon és megértse, hogy mi is történik vele.

Mielőtt azonban megtanulnánk, hogy mi a gőg szenvedélye, nézzük meg, hogy az hogyan hatott ránk, mielőtt szenvedéllyé vált volna. Más szavakkal, milyenek voltunk akkor, amikor az Isten megteremtett bennünket. Igen valóban, természetünknél fogva mi büszke lények vagyunk, de a szó jó értelmében, mert az Isten, uralkodásra teremtett bennünket. Saját fiaivá tett meg bennünket és lehetőséget adott számunkra, hogy az egész természet felett uralkodjunk. Megteremtette ezt az egész világot, és kezünkbe adta, – az embert a teremtés uralkodójává tette. Királyokká teremtettünk, vagyis szabadokká és nem vagyunk senki szolgái. Következésképp eme szabadság birtokában és helyzetünknél fogva, amelyet a természetben foglalunk el, rendelkezünk azzal a büszkeséggel és azzal a kényelemmel, amelyet a mi Teremtőnk adott nekünk.

És mégis, minden megváltozott. Az ember elveszítette azt a szépséget, amelyet az Isten adott neki. Ez a gyönyörű kezdeti állapot el lett rontva – gőgre és egoizmusra változott, amelyek szó szerint megölik az embert. A gőgös ember – a legszerencsétlenebb ember a világon. A gőgös ember képtelen arra, hogy valakit megörvendeztessen, nem képes szeretni, sem elfogadni. Ő – a legjobban leigázott mindenki közül azért, mert a saját egoizmusának és gőgjének, e szörnyű szenvedélynek a szolgája. Sohasem tart bűnbánatot, neki mindig igaza van, mindenre van mentsége, sohasem téved. Bár ha szája mondja is, hogy “hibáztam”, de lelke mélyén soha sem ismeri azt be. Be van zárva önzése kalitkájába, és magányra van ítélve. Nem társalog senkivel, mert önzősége és elszigeteltsége poklában él.

Hogy a gőgről beszélhessünk, ahhoz nagy bölcsességre van szükség. Ezért forduljunk Létrás Szent János szavaihoz, az ő “Létrájához”, ehhez a gyönyörű könyvhöz, amely a Krisztusban való lelki élet útmutatója. Ezt a könyvet Létrának nevezik, amelynek minden fokán meghatározott témáról van szó. A huszonkettedik fejezete a gőgnek van szentelve.

A szent sokat beszélt a gőgről, amely annyira nagymértékű és sokoldalú, hogy nem is lehet azt pontosan meghatározni.

Azt mondja: “A gőg – az Úr elvetése, ördögi találmány, az emberek lenézése, az ítélkezés anyja, a dicsekvés gyermeke, a lélek terméketlenségének jele, Isten segítségétől való elhatárolódás, az esztelenség előfutára, a bűnbeesés okozója, a megszállottság oka, a harag forrása, a képmutatás kapuja, a gonosz lelkek erődítménye, a bűnök védelmezője, az irgalmatlanság oka, a szenvedés nem ismerése, kegyetlen kínzó, embertelen bíró, Isten ellensége, a káromlás gyökere”.

Isten megvetése. Megveti-e a gőgös ember Istent? Igen, megveti, mert számára nincs más isten önmagán kívül. Ő isten önmaga számára. Lehet, hogy ő ezt elméletben nem fogadja el, de a gyakorlatban isteníti önmagát. Lehet, hogy saját “énünk” istenítése a legjobb meghatározása gőgnek. Teljes létünk, véleményünk, meglátásaink, személyiségünk, nevünk, helyzetünk, erőnk, világi hatalmunk, lelki erőnk, rálátásaink istenítése. A gőgös ember nem hisz Istenben azért, mert önmagában hisz. Hiszen mi a bűn lényege? Abban áll, hogy eltávolít téged a céltól, amely Istenre összpontosul, és más célt állít eléd. Miért bűn a pénzimádat? Azért, mert nem Istenben van a reményed, de a pénzben. És az önimádat? Azért, mert a saját éned iránti szeretetre támaszkodsz, testedre, életedre, azokra a dolgokra, amelyek körülvesznek téged. Éppen ezért a gőg – Isten megvetése, mert megfosztod önmagadat az Istenben való reménytől és a Vele való kapcsolattól. Helyébe állítod magad.

A gőg – ördögi találmány. Mi más is lehetne? Ördögi találmány, az emberek lenézése. A gőgős ember lenéz másokat és nagy könnyedséggel állítja őket rossz fénybe. Szavakkal, tettekkel, véleményében. Tudjuk, hogy milyen könnyen meg lehet ölni egy embert akár csak egy tekintettel! Milyen könnyű megölni őt saját igazságosságával és jóindulatával! Mert hiszen, amikor Isten emberré lett, és eljött hozzánk, azt nem olyan formán tette, hogy elkápráztasson bennünket Saját szentségével és nem is vakított el bennünket a napnál is fényesebb isteni dicsőségével. Saját istenségét teljesen az emberi természet alázatába rejtette. Az alázatos ember egyáltalán nem helyezi magát előtérbe. Nem vakít el másokat, nem kiabál, és nem harsogja saját jótéteményeit. Az alázatos ember csendben él, szépen, sohasem gondolja azt, hogy ő több másoknál, és senkit sem vet meg.

A gőgös megvet másokat – “ki vagy te, miért te?”. Semmi jelentősége sincs annak, ha ezeket a szavakat nem mondjuk ki hangosan. Annak viszont már van, hogy mi hiszünk ezekben a szavakban. Olykor a bennünket körülvevő embereknek ilyen tanácsokat adunk:

– Hagyd őt! Ne fordíts rá figyelmet! Kicsoda ő, hogy ítélkezik feletted? Kicsoda ő, hogy ilyeneket mond neked?

Azt hisszük, hogy ilyen formán meggyógyítjuk a sérült embert. Viszont nem csak, hogy nem gyógyítjuk meg őt, de lehet, hogy még rosszabb lesz neki ettől. Ugyanis az embert nem lehet ilyen módon meggyógyítani – felebarátunk lenézésével.

Ezért hát, az emberek lenézése – a gőg jele. Amikor azt látod, hogy lenézel másokat, az azt jelenti, hogy a gőg betegségét hordozod magadban.

Keresztelő Szent János fejevétele

2012/09/11

augusztus 29./ szeptember 11.

Minden bizonnyal sokan vannak, akik ismerik a történetet, amely erről a véres tragédiáról szól. A szent, az önmegtartóztató életet folytató János, képtelen volt hallgatni, amikor a bűn fortyogott a fényes királyi palota csillogó-villogó tornácain belül. A kép amely elénk tárul, semmiképp sem lehet idegen számunkra. Úgy, mint akkor, ma is sok és talán mondhatjuk, egyre többen vannak a szenteskedő emberek, aki szemet húnynak korunk gyalázatos dolgai felett. Mentegetik, igazolják a mocskot, amely a sötét mélybe húzza azt, aki abban fetreng. És mint a mocsárt, a mocskos pocsolyát kedvelő disznó, elröfögik a maguk mentségére szolgáló esetlen, a semmire sem jó, ha csak nem arra, hogy önmaguk felet mondjanak ítéletet, a világ gyalázatát igazoló istentelen, és sokszor embertelen jelszavakat, felkiáltásokat: ma már ez így szokás!

Halmozottan tévednek!

Nem jelenkori szokásról van szó, hiszen Keresztelő Szent János sem tegnap élt. Sokkal inkább arról van szó, hogy a ma embere a múlt szennygödrében fetreng, honnét esze ágában sincs kijönni. Mint ama Heródes, akiről azt mondja a Szentírás, hogy tisztelte a Keresztelőt, sokat hallgatta a tanítását, de a napnál is világosabb, hogy betartani azt semmiképp sem igyekezett.

Vajon mi változott az óta? Nyugodtam mondhatjuk, hogy szinte semmi. Ma sem kevés az olyan keresztények száma, akik teljes nyugodtsággal helyet foglalhatnának Heródes paráznaságtól és képmutatástól bűzlő asztalánál. Mint királyi lakomáról, minden bizonnyal akkor sem hiányoztak a gondosan elkészített ételek, a finom borok. De ezt említeni sem szükséges, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy milyen őrült hajszába kezd a ma élő ember is, amikor vendégségre, ünnepi asztalhoz készül. A gyalázatban és a mocsokban való versengést nagyon jól örökli az emberiség nemzedékről nemzedékre. Ebben nincs szükség tanítókra.

Amikor pedig korunk Keresztelő Jánosai színre lépnek, ugyanazzal a gyilkos indulattal rontunk rájuk, lihegve, várva az alkalmat, hogy fejüket vehessük és soha többé ne kelljen hallani, – noha már jócskán elkábított, de bennünket még időről időre mindig figyelmeztető lelkiismeretünket.

Mennyi energiát képes fektetni az ember abba, hogy ezt a hangot elnémítsa!

Hiszen Heródesek és Heródiások, valamint Szalómék ma is szép számmal élnek körünkben. A magukat kereszténynek mondó családokban a fiatalok kötetlen kapcsolatban, házasság nélkül, család szent kötelékét semmibe véve élnek, mikor meddig, kivel és hol, anélkül, hogy egymásért felelősséget vállalnának. Heródes kívánsága sem idegen sokak számára – aki nem csak, hogy testvére feleségével élt, de annak leányát is nyíltan megkívánta, sőt, fele királyságát is képes lett volna oda adni!

Így adja oda a ma embere is, noha nem a királyságát, de az üdvösségét, és nem csupán csak a felét, de az egészet, és a tiszta, a szent helyett a fertőt, a mocskot, az állatias életmódot választja.

Cselekedeteinkkel újra meg újra pallos alá hajtjuk a szent fejét, mert a gyalázat képtelen elviselni a nemes dolgot, – de jaj, a gyalázat csak újabb gyalázatot szül!

Hová lett a keresztény szülők erkölcse, akik minden gondolkodás nélkül rábólintanak gyermekeik vad és istentelen együttélésére, amikor ha egyik elment, azzal vigasztalják őket, hogy majd jön egy másik?

Mint akkor, úgy ma sem történik másképp: meghal az ártatlan, hogy élhessen az elvetemült. Milyen hangulat uralkodhatott a heródesi vacsorán, amikor körbe hordták a véres fejet?

Milyen érzések vesznek rajtunk erőt akkor, amikor saját elhatározásunkból támogatjuk az ilyen és ehhez hasonló mocskot, és gyalázatot?

Van-e miért és kell-e itt valakit valamiért sajnálni?

Minden bizonnyal van, és semmiképp sem azt, aki lefejeztek!

Keresztelő Szent János, mielőtt vérét adta volna az Igazságért, elküldte tanítványait Jézushoz, Aki olyan választ adott neki, hogy számára a halál az életet jelentette – és nem az evilági, szennyben tobzódó ember néhány évig tartó életét, de egy szebbet, nemesebbet: az örök életet Krisztus Országának soha nem alkonyodó napja fényében.

igumen Serafim

PARASZKEVA APÁTNŐ

2012/09/05

Kárpátalja női szerzetességének vezetője

Kárpátalján mindig is sok monostor működött. A történelmi feljegyzések szerint ezek férfi monostorok voltak. A női szerzetesség meghonosítása Paraszkeva (Prokop) nevéhez fűződik, akit nagy fogadalmasként Nyinának neveztek. Világi nevén – Prokop Julianna, 1896. április 30-án született, Iza községben, Huszt mellett. Apja korán elhunyt. Az özvegy férjhez ment, majd amikor Julianna fél éves volt, meghalt az anyja is.

Julianna gyermekkora arra az időre esett, amikor Iza lakói nyíltan bejelentették, hogy el akarják hagyni az uniót – a görög katolikus vallást. A monarchia keményen üldözte az ortodoxokat, ezért csak titokban tartottak összejöveteleket. Egyik ilyen hely, Juliannáék háza volt.

Egyszer megkérdezte nagybátyjától, hogy – lehetséges-e úgy élni, hogy sohasem megy férjhez?

– Természetesen, lehet. Így éltek a nagyvértanúnők is – Katalin, Borbála, Paraszkeva..

– De honnét tudjam azt, hogy ők hogyan éltek, hiszen még kicsi vagyok, és nem tudok olvasni?

A bácsi azt felelte – Istenhez kell fordulni imádságos könyörgéssel, hogy tárja ezt fel…

A kislány ettől kezdve célul tűzte ki maga elé, hogy szerzetes lesz.

Amikor 1908-ban, elvégezte a hat osztályt, egy kis csoport kezdett körülötte kialakulni, amely az imádságra és a szerzetesi életre törekedett. Kezdetben egyik házhoz jártak el imádkozni, majd elhatározták, hogy imaházat építenek maguknak a falu határában. A területet a monostor számára Szimulik Péter ajándékozta Kárputlás határában, ahol ma a Szent Miklós monostor van. A 15 éves Julianna lett a közösség lelke.

Amikor a közösségi ház falai már álltak, megtudták a csendőrök és lerombolták, a felújítást pedig megtiltották. Ezek után egy elhagyatott helyen vettek meg egy raktárt, ahol egy évig éltek monostori rend szerint. A történtekre így emlékezett Julianna:

– Amikor 1912. decemberében, már mind aludtunk, hat csendőr tört be hozzánk. Azt sem engedték meg, hogy felöltözzünk, de úgy, ahogyan felkeltünk az ágyból, elvezettek bennünket egy falusi házba, letépték rólunk a ruhát, és vastag botokkal egész éjszaka vertek bennünket. Csak egyesek sírtak, többségben örültünk, hogy Krisztusért és az ortodox hitért szenvedhetünk. Reggelre a ház falai véresek voltak. Napközben a csendőrök Iza utcáin vezettek bennünket, félmeztelenül, véresen, mezítláb, majd erőszakkal elvezettek bennünket a görög katolikus paphoz, Azari Andráshoz, aki “atyai” szavakkal győzködött bennünket:

– Nagyon eltévelyedtetek, mivel az ortodox hit az pogány, szakadár, el fogtok veszni ebben a hitben.

De bármennyire is igyekezett bennünket meggyőzni a görög katolikus pap, minden hiába volt, mert mi elhatároztuk, hogy ha kell, akkor meg is halunk az ortodoxiáért, ezért sehogyan sem lehetett bennünket meggyőzni.

Másnap elengedték a lányokat, de azok ismét az imaházba mentek. Három nap múlva újra elvitték őket a csendőrök, a házat pedig lerombolták. Hogy mindenképp rákényszerítsék a fiatal lányokat, hogy lemondjanak az ortodoxiáról, olyan kínzásoknak vetették őket alá, mint a negyven szent vértanút – télnek idején, bekergették őket a folyóba és a jeges vízben tartották őket.

Majd ismét, 1914 őszén, Julianna és társai, kemény kínzásoknak lettek alávetve és hat hétre a huszti börtönbe zárták őket. Amikor az orosz hadsereg közeledett, a magyar katonák menekültek a városból, rólunk pedig megfeledkeztek – egy hétig nem ettünk, nem ittunk, csak imádkoztunk az Úrhoz. Majd az egyik börtönőrnek köszönhetően, aki visszatért a városba, menekültünk meg. Nagyon együtt érzően viselkedett velünk .

Miután ismét a magyarok közigazgatása alá került Kárpátalja, Julianna és a többi lány is, naponta három alkalommal kellett, hogy jelentkezzenek a csendőrségen. Kegyetlen üldözések következtek.

– Amikor 1918-ban, Vízkereszt ünnepén visszafelé jöttem a csendőrségről, megláttam Szomos Mihályt, és megkérdeztem tőle, hogy vissza jött-e már Szimulik Mihály, akinek a házába imádkozni jártak. Ekkor a kerítés mögül, csendőrök törtek ránk és elvittek bennünket. Oda vezették Szimulikot is. Kettejüket megverték, és az elmegyógyintézetbe zárták őket, engem pedig egy ólmos ostorral ütni kezdtek. Összetörték az orromban a csontot, de én csak álltam és hallgattam. Azt mondta az egyik csendőr – na, várj csak te kígyó, fogsz te nekem sírni! Földre dobott, és két lábbal rám ugrott. Éreztem, hogy az oldalamban valami roppant, és feljajdultam. Na, ugye, jajgatsz! Majd rám förmedt, hogy álljak fel. Kitaszította a kardját és fejen vágott vele. Betörte a fejemet, folyt a vér. Elszédültem, de még mindig álltam. A kúthoz vezettek és vízzel locsoltak. Itt már nem láttam, és összeestem. Levittek a pincébe és nyakig bekapartak a homokba. Három napig őrt állítottak mellém, hogy figyelje egy tükörrel, hogy lélegzem-e. Majd a harmadik napon a vízbe akartak dobni. Miután felvittek a pincéből, vizsgálták, hogy élek-e még.

Valamiféle vassal igyekeztek kinyitni a számat és eltörték a fogamat. A fájdalomtól feleszméltem, meglendült a kezem, és úgy történt, hogy pont azt a csendőrt ütöttem meg, aki eltörte a fogamat – de olyan erősen megütöttem, hogy aztán egy hónapig a csendőr kórházban volt. Ekkor ismét vérezni kezdett a fejem, a vér pedig a szemembe folyt. Nem láttam, nem éreztem semmit. Elvittek, de nem a pincébe, hanem a konyhába. Mesterséges légzést adtak, és rumos teával itattak, kimosták a szemem. Reggelre már láttam. Vezetgettek, járni tanítottak.

Az ötödik napon egy hordágyra tettek és elvittek a házunkhoz és letettek az udvarra. Este volt, sötét és kegyetlen hideg. Letettek a ház mellé és elmentek. Senki sem látta, amikor engem oda vittek. Apám a rejtekben volt, ahol imádkozott. Volt egy hely ahová összegyűltünk az ima idejére. Miután végzett az imával, elindult a házba. Amikor meglátott, közelebb jött és azt kérdezte:

– Te vagy az, lányom?

Bevitt a házba. Fiatal lánykák voltak nálunk, akik mindig azért imádkoztak, hogy az Isten tárja fel, hogy hol vagyok. Apám nem akarta, hogy ilyen állapotban lássanak, nehogy túlságosan megijedjenek, ezért csak annyit mondott nekik:

– Meglett, dicsőség Istennek! Most beteg, menjetek aludni és imádkozzatok, adjatok hálát, amiért Isten megmentette őt.

A fejemből a vér nem szűnt meg folyni. Apám elszaladt a katonaorvosért, aki miután megvizsgált, azt mondta, hogy mindössze három órát fogok csak élni. mivel a koponyám be van törve és szét van szakadva az agyhártya is. Mindenki sírva imádkozott. Én magam is imádkoztam. Eltelt a három óra, de még mindig éltem, és úgy éreztem, mintha jobban lennék. Ekkor az orvos gyógyítani kezdett. Az orromban a csontokat összerakta. Kevesével felépültem, járni kezdtem. Három hét múltán mentem az utcán, ahol csendőrökkel találkoztam. Egyik közülük az volt, aki a kardjával betörte a fejemet, és azt kérdezte:

– Te vagy az, Julianna?

– Én, – feleltem, mit akar?

Elszaladt a házunkba és meggyőződött róla, hogy valóban én vagyok az, mivel azt hitte, hogy már rég meghaltam. Földre dobta fegyvereit és azt mondta:

– Soha többé senkit sem fogok bántani. Látom, hogy Isten kegyelme veletek van.

Az első világháború után, egy időre Izát a románok foglalták el, majd 1919-től a csehek kezdtek uralkodni. A Szerb Ortodox Egyház joghatósága alá került Kárpátalja. Julianna 1922 vége felé súlyosan megbetegedett, ezért sürgősen szerzetessé kellett nyírni. Doszifej püspök áldásával ez 1923. március 10-én meg is történt. A felnyírást követően jobbult az állapota és egy ideig Paraszkeva Besszarábiában volt.

Semmiképp sem mondott le arról, hogy női monostort alapítson, noha maga a püspök is más belátásra akarta bírni őt. Bonyolult út vezetett odáig, de végül, 1924-ben hivatalosan is megalakult a női monostor Lipcsa községben. Tapasztalatszerzés céljából egy időre Szerbiába ment az egyik nővérrel.

1925. július 5-én megszentelték a helyet, és nagy erővel láttak munkához a nővérek Paraszkeva vezetése alatt. Miután, 1947-ben a munkácsi monostor visszakerült az ortodoxokhoz, Nesztor püspök Paraszkevát és még néhány másik nővért átvezényelt ebbe a monostorba, ahol a moszkvai patriarcha, ékes kereszt viselésével tűntette ki. Itt is nagy erővel látott hozzá a monostor felújításához. Hatalmas lelki tapasztalattal rendelkezett, amely tükröződött tevékenységén.

1967. március 18-án volt utoljára a templomban. Amikor le akarták róla beszélni, hogy nagy betegen a templomba menjen, azt felelte:

– Még egyszer, utoljára el akarok menni a templomba, hogy a nővérekkel együtt részesüljek a Szent Titkokban.

Április negyedikén, reggel fél kilenckor, az igumenia, teljes tudatánál átköltözött az örök életbe. Ekkor két nővér kivételével, mindenki a templomban volt. A harangok tudtul adták elköltözését. Mindenki a cellába sietett, hogy a kánonoknak megfelelően mindent elvégezzenek, ami szükséges. Miután elkészültek, átvitték a templomba. A hír hamar elterjedt, nem csak a városban, de egész Kárpátalján. Az érkező papok éjjel-nappal imádkoztak, olvasták a Zsoltárokat.

Halála előtt Paraszkeva, nagyfogalmas lett, és a Nyina nevet kapta. A temetési szertartást Gergely, munkácsi érsek vezette, 34 pap segédletével.

– Hatalmas veszteség érte ma ezt a közösséget… – mondta az érsek beszédében – mélységes a bánat az elválás miatt, és csak az örök életbe vetett hit ad vigaszt az elválás órájában…

Majd felolvasta I. Alexij patriarcha táviratát. Jusztin szerzetespap gyászbeszédében megjegyezte, hogy mekkora keserűség érte a Kárpátokat az igumenia halálával, mert hiszen ő volt az, aki a női szerzetesség első barázdáját szántotta fel, és sokat fáradozott a Latorca partján fekvő monostorban.

A monostor kertjében temették el.

Pravoslavie.ru -Sf- rövidített változat.

A szenvedés lelki haszna IV.

2012/09/03

Ez a szeretet, amellyel hív bennünket Krisztus, felülmúl minden más szeretetet. Látjátok, hogy mit mond Ő? “Jól figyeljetek, – azt mondja Krisztus, – hogy aki jobban szereti apját, vagy anyját, mint Engem, az nem méltó Hozzám” Mt 10,37. Eljön hozzád Krisztus és azt mondja: “Ha te jobban szereted apádat, vagy anyádat, mint Engem, akkor te nem vagy Hozzám méltó. Ha te jobban szereted az életedet Nálamnál, nem vagy méltó”.

Miért?

Hogy rámutassunk, hogy senki sem gyűlöli saját szüleit, – mi határtalanul szeretjük őket, de ebben a szeretetben egy meghatározott rangsor van, és az Isten iránti szeretet – az láng, tűz, amely ha felgyullad az ember szívében, kiterjed mindenkire környezetünkben. Senkit sem gyűlölhetsz, ha szereted Krisztust, de a másik iránti szeretetből nem olthatod ki szeretetedet Isten iránt.

Néha természetesen, sok gond között találjuk magunkat. A vértanúk, gyermekek is sokszor voltak ilyen helyzetben.

Gondoljunk csak Szent Kapliopiuszra (+304), aki egy 15 éves vértanú volt. Elfogták a pogányok és megkérdezték tőle, hogy keresztény-e, és teljes bizonyossággal igazolta. Ezért úgy döntöttek, hogy megölik. Jelen volt az anyja is. Úgy határoztak, hogy keresztre feszítik. Noha a pogányok mit sem tudtak erről, épp Nagypéntek volt, amikor keresztre feszítették. Az anyja pedig a kereszt alatt állt és nem azért, hogy sirassa fiát, de azért ment oda, hogy gyermeke meg ne inogjon, és meg ne tagadja Krisztust! Gondoljátok csak meg, hogy a szeretetnek milyen rangsora volt az ő lelkében!

Ugyanez történt a negyven szent vértanúval is, és a közülük legfiatalabbnak, Melitonnak az anyjával. Amikor kiemelték őket a tóból, Szebasztában, és mind halott volt, csupán csak Meliton maradt életben. A 39 vértanú testét fölrakták egy taligára, és elvitték egy közeli helyre, hogy ott elégessék őket. Amikor Meliton anyja megtudta, hogy gyermeke még életben van, és nem vitték el a többivel, vállára vette és a taliga után sietett, hogy a többihez tegye őt, hogy el ne veszítse a vértanúság koszorúját.

Szent Perpetua 20 éves fiatalasszony volt, épp csak, hogy szült. Sziklinálus lánya volt, vagyis a miniszteré, bár börtönbe vetették, de mégsem tudták rábírni, hogy megváltoztassa hitét. Eljött a férje, megfogta a gyermeket és azt mondta:

– Sajnáld meg a gyermekedet. Mi lesz vele, ki fogja etetni, ki fogja felnevelni?

És nem adták neki oda gyermeket, hogy megtörjék a lelkét.

Vagyis, gondoljatok csak bele, hogy micsoda harc volt ez, de mindennek ellenére a vértanúk hajlíthatatlanok maradtak.

Nagyon jól beszél Aranyszájú Szent János Szalomiáról, akinek hét gyermeke volt (a szent Makkabeus testvérek), mindet megölték anyjuk szemeláttára. Egyiket a fortyogó katlanba dobták, másikat felakasztották, harmadikat lefejezték. Ő zsidó volt, zsidó nyelven ezt mondta nekik:

– Vigyázzatok, nehogy megtagadjátok a hiteteket! Maradjatok hűek Istenhez és ne féljetek az ideig tartó kínzásoktól, de legyen szemeitek előtt Isten szeretete!

Mi is várjuk a Krisztussal való találkozást, kínzásokat viselvén el és akkor majd találkozunk Krisztussal, ne féljetek.

Aranyszájú is dicsérettel illeti őt: “Tekints a vértanúnőre. Mindezek után ő maga is vértanúságot szenvedett, minek előtte hétszer is meghalt, mint anya, amikor sorra megölték gyermekeit. Ó, boldog az az anya, amely legyőzte a természetet!”.

A legerősebb érzés a világon – az anyaság. Ki tudná ezt elmondani? Még a legkisebb madárnak is van anyai érzelme. Mész a magad útján, és a kismadár anyja megtámad téged. Mindenek ellenére, ez a legerősebb érzés is, visszalép Isten szeretet előtt, és értelmet ad minden továbbinak.

Végső soron az Egyházban az, ami összeköt bennünket a világgal, – az nem egy valamiféle eszme, de meghatározott viszonyulás. Az Egyházban a Jézus Krisztus személye iránti szeretet valódi viszonyulását gyakorlod. Vagyis azt, amiről Szent Péter apostol beszél: “Noha ti nem láttátok Krisztust személyesen, de szeretitek Őt!”.

Atanáz, limassoli metropolita, dveri.bg – Sf-

Zarándoklat képekben

2012/09/01

Megérkezésünk után maga a monostor elöljárója, Főtisztelendő Joakim püspök fogadott bennünket, aki mindjárt el is szállásolt bennünket, majd megvendégeltek, megmutatták a monostort, és vártuk az esti istentiszteletet kezdetét. Szép számban jöttek el Csehország minden sarkából, úgy papok, mint zarándokok.

Valódi monostori hangulata volt a szertartásnak. A kórus rendkívül szépen énekelt. Majd hosszú beszélgetések folytak a monostor teraszán, majdnem hajnalig.

Reggel újabb zarándokok érkeztek, papok, valamint helyi lakosok, akik a falu szülöttje, a vértanú-püspök iránti tiszteletből jöttek el, hiszen ott nem élnek ortodoxok.

Jelen volt a polgármester is, valamint a falu férfi és női kórusa is, aki akkor énekeltek, amikor a püspök szülőházához mentünk megemlékezésre a szertartások után. Mindezt a közös vendégség követte, amelyet a monostor és a község együtt készített minden résztvevő számára.

Hálával eltelve indultunk haza,  megköszönve Istennek, hogy ezt a szent helyet is megismerhettük. – Sf-

galéria , valamint a Cseh televízió híradója