május 2010 havi archívum

Péter böjtje

2010/05/30

A mindenszentek vasárnapját követő napon kezdődik az apostolok böjtje, amely az apostolfejedelmek napjáig, Péter és Pál apostol ünnepéig tart.

Ezzel kapcsolatban ragadjunk ki néhány rövid gondolatot Andrej (Kuraev) diakonus atya elmélkedéséből.

Általában azt szokták mondani, hogy ezzel a böjttel az apostolokat utánozzuk, akik szintén böjtöltek és ilyen formán készülünk fel megünneplésükre. Minden bizonnyal, az apostolok böjtöltek. Először Római szent Hipolit tesz említést erről a böjtről a harmadik században. Abban a korban sehogyan sem kapcsolódott ez a böjti időszak az apostolokhoz. Sokkal inkább mintegy kompenzációs böjti időszak volt ez, vagyis aki nem tudott valamilyen oknál fogva böjtölni a Pászka előtt, az az ünnepsor végeztével (Húsvéttól Pünkösd utánig) tegye azt.

Ma ezt a böjtöt apostolinak nevezzük, és itt merül fel egy nagy kérdés: miben utánozzuk mi az apostolokat? Engem mindig felzaklat az, amikor Péter böjtjének kezdetén azt magyarázzák, hogy ez a böjt azért létezik nálunk, mert mi utánozzuk az apostolokat, mert azt megelőzően, hogy az Evangélium hirdetésére indultak volna, böjtöltek, ezért mi is követjük példájukat.

Ezen a ponton azonban minden a feje tetejére van állítva. Ugyanis miért utánozzuk mi az apostolokat a munkára való felkészülésben, és miért nem utánozzuk őket magában a munkában?

Olyan ez, mintha alapos és kitartó felkészülésnek vetnénk magunkat alá a harc előtt, de a harc helyett egy piknikre mennénk el.

A böjt alapjait Aranyszájú Szent János így magyarázza: számold ki, hogy mennyibe kerül számodra egy szerény étkezés. Számold ki azt is, hogy mennyibe kerül az étkezés hús és tej nélkül. A különbözetet pedig add a szegényeknek.

Az igazi böjt – az önmagában az emberségért való harc. A fiziológiai igényeken túl, magasab igényeket támaszt. És ha ez sikerrel jár, akkor a lelki magaslatokra emelkedsz. Elért sikereid miatt eltelsz hálával, és ezért a helyesen végzett böjt – az maga az öröm.

Reklámok

Akit az imádság fűt

2010/05/29

Hét éves voltam akkor. Egyik alkalommal a Monasztirka folyó hídján haladtam nagymamámmal a Névai Szent Sándor Lavrába, Szentpéterváron. Mindez télen, januárban történt, napfényes, de nagyon fagyos időben. Nézek, és azt látom, hogy egy szokatlan alak jön felénk: egy öreg, kék reverendában, fedetlen fővel, ősz szakálla volt. Kezében fekete bot, amely ékes koronába végződött. Ami azonban engem ezeknél jobban elámított, az az volt, hogy az öreg a kegyetlen fagyban a havon, mezítláb ment – ennek ellenére nem voltak pirosak vagy elfagyva a lábai, de rózsaszín volt, valójában úgy haladt, mint egy puha szőnyegen.

Az ámulattól szinte lemerevedtem, mert amikor az öreg meglátta nagymamámat, felénk vette lépteit: “Köszöntöm, igen tisztelt Elizaveta Alexejevna. Ilyen fagyban az ereklyéhez megy érintkezni? Helyesen cselekszik. Az Úrtól semmi sem választhat el bennünket, sem hőség, sem fagy. Ez a fiúcska önnel, bizonyára az unoka, ugye? Őt is elhozta magával. Nagyon helyes, nagyon helyes. Az Úr legyen magukkal”. És a magasztos öreg eltávolodott tőlünk.

– Ki ez, nagymama? Kérdeztem tőle.

-Ő Vaszilij, a sztarec, kedvesem. Lelki ember. Mindenhol szívesen fogadják. Még az államfőhöz is bejár. Azt a koronás botot is tőle kapta.

– Hogy létezik az, hogy mezítláb jár? Vastag zsákból van a csizmám és mégis zsibognak a lábaim, sapkám is van, rajta pedig még kesztyű sincs, és fedetlen fővel. Hogy lehetséges ez?

– Őt az imádság melegíti. Künn, a távoli Északon, régen a tiszteletreméltók barlangokban laktak, mások pedig hatalmas fák odvaiban húzódtak meg. És milyen nagy fagyok idején, a mostani semmi ahhoz képest. De fűtötte őket az imádság.

– Miféle az az imádság, magymama?

– Ezt úgy nevezik, hogy Jézus-ima: “Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön”. A szerzetes ezt köteles mondani, de a világinak sem árt, ha mondja.  Lám, aki megerősödik az ima által, és szüntelenül mondja, azt fel is melegíti. Sem hőség, sem fagy nem számít neki. De hasonlóképp éhséget és szomjúságot is csak ritkán érez. Egyébként most, hogy megfogyatkozott a hit, még a monostorokban is vagy elfelejtik, vagy ímmel-ámmal mormolják, és ezért  a mostani szerzetesek közül soknak nincs olyan erős hite, amely hegyeket mozgatna, vagy betegséget gyógyítana. Ha pedig, Vaszilij sztarec, a huszonhárom fokos fagyban mezítláb jár, az azt jelenti, hogy birtokolja úgy a hitet, mint az imádságot.

– Csak a szerzetesek foglalkoznak ilyen imádságal? – kérdeztem.

– Nem, nem csupán ők. Lám, Kronstadti János atya is nagy imádkozó, csodákra képes és embereket gyógyít. És vannak a világban is ilyen emberek. Végül is, te még kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd, de majd később érteni fogod. Anyád nagyapjának a nővére egy kolostor elöljárója volt, és még hozzá óhitű. Az egyik földije pedig pétervári metropolita, Palladiusz volt. Most pedig Antonyij a metropolita. Nagyon jó ember. Valamikor professzor volt. Meghalt a felesége és a gyerekei is, majd szerzetes lett – és lám most pedig már rég metropolita. Én még Izidor metropolitára is emlékszem. Jóval túl volt a kilencvenen, amikor meghalt, de mindvégig hivatalában maradt. Aki szerényen és böjtben él, az sokáig él és jó véget ér. Lám te, kis falánk, te szeretsz jókat enni, ez pedig nem jó. Semmihez sem szabad szenvedélyesen kötődni, mert úgyis minden elmúlik.

– Az mit jelent, hogy elmúlik? – kérdeztem. Tudom, hogy a tél és a nyár elmúlik, de mi még?

– Na igen, volt nagyapád, Avraamij Pavlovics, és most nincs. Már a múlté.

Hasonló beszélgetések mindig meglepetésekkel hatottak rám, de mégis úgy döntöttem, hogy nem faggatom tovább nagymamát. Bementünk a Szentháromság templomba, ahol meleg és világos volt. Nagymamám vett két szál gyertyát, majd elindultunk, hogy Isten szentjének, a nagyfejedelem, Névai Szent Sándor koporsója mellett meggyújtsuk. Kifelé jövet, egy szerzetespappal találkoztunk:

– Az unokájával együtt jött el, Elizaveta Alexejevna? Ilyen fagyban? Dicséretes.

– Mi pedig Vaszilij sztareccel találkoztunk – szóltam közbe. Mezítláb és fedetlen fővel jár, és nem fázik. Hogy van ez?

– Kíváncsiskodsz? – mosolyodott el a szerzetes. A Jézus-ima őt, mint egy vastag bunda veszi körül. Ezért úgy jár a havon, mint valami puha szőnyegen. Erről még az újonnan megdicsőült Szárovi szent, a tiszteletreméltó Szerafim tanított. Ahogyan te is imádkozz. Tanuld meg ezt az imát, és ismételgesd – és majd magad is látni fogod. Ehhez viszont te még most fiatal vagy. De majd a maga idejében láss hozzá, vagy majd elfordulsz mindettől és a hitet is elhagyod úgy, mint a mi diákjaink. De a hit nélkül, testvérem, nem boldogulsz.

– A kis unokám, – jegyezte meg nagymamám, – nagyon vallásos. A szobájában egy teljes ikon-fal van. Gyertyát és mécseseket gyújt meg az ikonok előtt és imádkozik. Látni, hogy Anfisza igumenára hasonlít.

– Vallásosnak vallásosak, de amire felnőnek, istentelenekké lesznek. És te, Serjozska, ne hagyd el az imádságot. Óhajod szerint imádkozz, és imádkozz. Nehéz idők közelegnek. A monostor falain kívül forradalom volt, noha elcsendesedett, de csak egy időre. Igen, a tiszteletreméltó Szerafim is nehéz időkről beszélt. Csakis az imádság és a szenvedések által tarthatjuk meg magunkat. Ön, Elizaveta Alexejevna, és én, ezeket a szörnyűségeket már nem érjük el, de neki, az unokának, még át kell ezeket élni. És akkor majd, az ima lesz az, ami segít.

Hazamentünk, és minduntalan a hallottakról gondolkodtam. Mélyen bevésődött lelkembe.

С.Н.Большаков, ford. -Sf-

Hol volt az Isten, amikor szenvedtem? – II.

2010/05/26

Vajon kinek a rossz akaratán kívül, még kétszáz évvel ezelőtt, nem létezett az alapvető anesztézia, és a föld lakóinak többsége számára az éhség reális és állandó veszélyt jelentett. De mit ott kétszáz év – ma is, emberek milliói élnek viszonylag ugyanolyan körülmények között a földön. Érdekes lenne tudni, hogy sokan mondják-e közülük azt: “nem hiszek Istenben, Aki megengedi, hogy szenvedjünk?”.

Valami azt súgja, hogy nem sokan. Korunk embere, az európai civilizációban hozzászokott a komfortos, könnyű életfeltételekhez. Ha pedig ezeknek híján van, akkor ő ebben komoly szerencsétlenséget lát. Máshol viszont az ember felismeri, hogy mennyire esendő az ő létezése és hogy milyen ereje van a rossznak. Ezért inkább a jóléten csodálkozik, mintsem a szerencsétlenség miatt. Nem keseredik el a felett, hogy az embereket sokszor teszi próbára a betegség, éhség, hideg és megalázottság. Hogyan nem csodálkozik el azon, hogy nem repül, és nem él a földön örökké – mert így van elrendezve ez a világ.

Egyébként, pontosan ilyen környezetben keletkezett Jób könyve. Ebben a könyvben egy olyan emberről van szó, aki szörnyű vádakat hoz fel Isten előtt, amikor őt magát a nyomorúságok sorozata éri el. Bizonyára, korábban meg volt győződve arról, hogy az igazságosság és a vallásosság a biztonságos védelmet szolgálják, hogy semmi rossz sem történhet azzal, aki odaadóan szolgál Istennek. Hogy mit válaszolt ezekre Isten, azt legjobb, ha elolvassuk Jób könyvében. Egy azonban azonnal világossá válik: nincs garancia. Csupán az ember helyes viselkedése nem szolgálhat védelmező írásként a különféle szerencsétlenségekkel szemben. Azt is el kell mondani, hogy milyen igazságosság az, ami önmagában csak, mint egy biztosítékként szolgál?

És mit is válaszolhatunk arra az elkeseredett kiabálásra, hogy “nem hiszek ilyen istenben”? Ha az ember élesen megéli a maga keservét – bizonyára semmit. Egyszerűen meg kell állnunk mellette és csendben maradni. Végül is, Jób barátai is vele együtt hét napon át csendben voltak, és amíg hallgattak, tökéletesen helyesen cselekedtek. Mert minden esetben, teljesen helytelen lesz minden olyan okoskodás és bizonygatás, amilyeneket ők zúdítottak Jób fejére, miután abbahagyták a hallgatást – amiért később Isten kemény szemrehányást tett nekik. Ha a fájdalomról síró embert látsz, vagy ha te magad sírsz, kötözd be sebeit, vagy menj el tőle.

Mert ha az ember, teljes józansággal és pártatlanul, “ilyen istenről” gondolkodik, lehet, hogy megkérdezik tőle, hogy ő maga milyen ‘istenben” lenne kész hinni. Abban, aki villámot küld az égből, hogy véget vessen a gonoszságnak? Helyben porrá zúz minden gyilkost és erőszakoskodót? És ha az embert nem ölik meg, mindössze csak szörnyen kínozzák, vagy szóban semmisítik meg? Mely a rossznak az a foka, amelynek az Isten késedelem nélkül véget kell, hogy vessen? És kész-e az ember arra, hogy a saját helytelen viselkedése, késedelem nélkül büntetést vonjon maga után? Nem egyfajta jelenkori koncentrációs tábor lenne ez, amely elől nem tudsz elfutni? Teljességgel lehetséges az, hogy pontosan így van megalkotva az alvilág, de semmiképp sem a Mennyország.

Pünkösd

2010/05/22

Jertek népek, hódoljunk a háromtulajdonságú Istenségnek: a Fiúnak az Atyában, együtt a Szent Lélekkel. Mert az Atya időtelenül szülte a Fiút, aki Vele együtt örökkévaló és együtt uralkodó. És a Szent Lélek is az Atyában volt, együtt dicsőíttetve a Fiúval. Egy Hatalom, egy Lényeg, egy Istenség; akinek hódolva mindnyájan így szóljunk: Szent Isten, aki a mindenséget a Fiú által, a Szent Lélék közreműködésével teremtetted; Szent Hatalmas, aki által megismertük az Atyát, és ki által a Szent Lélek alászállott a világra; Szent Halhatatlan, Vigasztaló Lélek, aki az Atyától eredsz és a Fiún nyugszol. Szent Háromság, dicsőség Néked.

A  Szentlélek kegyelme legyen mindnyájatokkal!

Házad ékessége

2010/05/21

Pünkösdi ajándék a szent hajlék számára

Szent Mózes hajlékának alapítása 1991-ben volt. Noha, akkor még nagyon kezdetleges körülmények voltak, később, az évek során sikerült felépíteni az ikonosztáziont is. Ami azonban sehogyan sem akart sikerülni, az a királyi ajtókra a jellegzetes ikonok beszerzése. Sem reprodukciót nem sikerült venni, sem pedig nem volt vállalkozó ikonfestő, aki megfestette volna az ikonokat. Bár az utóbbira néha volt kísérlet, de a kis hajlék képtelen volt biztosítani ennek anyagi fedezetét.

Több mint 15 év telt el a várakozás azon reményében, hogy egyszer talán mégis sikerülni fog. Tegnap hozták meg Moszkvából a hat darab ikont, amelyek azonnal helyükre is kerültek. Így most  már teljes a szentély kapuja.

Dicsőség érte Istennek, és köszönet az anyagi hátteret biztosító adományozónak.

Hol volt az Isten, amikor szenvedtem? – I.

2010/05/20

Az emberek sokszor teszik fel ezt a kérdést. Fiatal koruktól tudják, hogy a világban léteznek rettenetes szenvedések, de ez az ismeret inkább csak teoretikus ismeretként van jelen életükben, ezért nem is nyugtalankodnak. Azonban, amikor ténylegesen velük, vagy a hozzájuk közel állókkal történik valami – nem csupán a foguk fáj, vagy éppen a pénzük kevés, de valóságos gyötrelem – nem ritka, hogy ilyen esetekben Istent emlegetik. Sokan fordulnak Hozzá vigaszt kérve, mások viszont azt mondják: olyan “istenben”, aki megenged hasonló dolgokat, nem hiszek.

El kell mondani, hogy részben igazuk van: az a “lelkület”, amely igazolja a rosszat, vagy pedig arra szólít fel, hogy ebbe a végtelenségig bele kell nyugodni, olyan “istenre” vall, aki a dolgokat kívülállóként szemléli, figyelemmel kíséri teremtményeinek szenvedését. Ez viszont csak pogány bálvány, és nem érdemes hinni benne.

Valójában, a pogányság igaztalansága nem csupán abban rejlik, hogy sok istenben hisznek, de eme boldog mennyei lakosok részvétlenségében, akik egyes kedvenceiket támogatják csupán, de az emberek többségének szenvedéséről nem vesznek tudomást. Az a pogány, aki istenségének templomába megy, úgy érezheti magát, mint valami kellemes királyi palotában, de senki sem fordít rá figyelmet. Nagy hőssé kell lennie, vagy valami rendkívüli ajándékot hoznia áldozatul – pl. saját gyermekét, vagy legalább valamely befolyásos vezér ajánlásával kell érkeznie ahhoz, hogy a király figyelme rá irányuljon néhány percre.

Korunk embere azonban, aki jól elsajátította az Egyetlen Isten mindenhatóságáról és irgalmasságáról szóló igazságokat, nem ritkán társként érzi magát a templomban: róla itt mindenkinek gondoskodnia kell, aminek ugyan megvan a maga rendje, még ha ők olykor szárazak és figyelmetlenek is annyira, hogy a kívánt segítséget nem kapja meg tőlük. Nos, az “isten” itt is ugyanolyan – mondja az ilyen betérő, és nem akarja őt ismerni.

Sokkal ritkábban történik meg az, hogy az ember lelkét nem csak a saját, de más ember fájdalma is megsebzi. Dosztojevszkijnél Ivan Karamazov, miután megtudta, hogyan uszították rá a kutyákat a falusi fiúkra, úgy döntött, hogy “visszaadja a jegyet a Teremtőnek”. A húszadik század történelme a koncentrációs táborokról beszél, ahol valaki gonoszsága miatt, napirenden történtek meg hasonló esetek gyerekekkel szemben. Azt mondják, hogy eleinte sok gyerek azt gondolta, hogy mindezt engedetlenségük, vagy rossz viselkedésük miatt teszik velük, ezért igyekeztek jól viselkedni, hogy abbahagyják a velük szemben alkalmazott öldöklést és kínzásokat, de semmi sem segített.

Végül is, férfiak kínoztak gyerekeket, és nincs erre semmilyen ésszerű magyarázat. És csak ott és akkor történtek hasonló esetek? Nem fér hozzá kétség, hogy hasonló esetek más helyen is megtörténtek, amelyekről semmit sem tudunk. És a rabszolgatartás az európai gyarmatokban, vagy az ókori Rómában, a sok ember, sőt ami még ennél is több, gyermekáldozat, nemzetek sokaságának történelmében? Kimondhatatlan ezen kínzásoknak száma.

Orthodoxok Törökországban

2010/05/18

Törökországban, a Konstantinápolyi Patriarchátus kánoni területén, mindössze néhány görög eredetű egyházközség létezik. Az Orthodox közösségekhez részben azok az orosz emberek tartoznak, akik az országban véglegesen letelepedtek. Azonban a Patriarchátushoz tartoznak olyan törökök is, akik felvették az Orthodox hitet. Az utóbbi időben egyre többen vannak ilyenek. Ezek számára Görögországban török nyelvű irodalmat adnak ki, valamint az újonnan megtértekről is rendszeresen beszámolnak.

Ahmed és Nedzsla – ők ketten, azon ezer török közül, akik az utóbbi időben megváltoztatták hitüket, valamint a többiektől eltérően, egyáltalán nem titkolják azt. Egy bolgár honlapnak interjút is adtak saját lelki keresgélésükről, ami az Orthodoxiába vezette el őket. Beszéltek arról is, hogy mit jelent kereszténynek lenni Törökországban.

– A Török sajtó minderről úgy tudósít, hogy a török polgárok tömeges keresztelkedése a “gyökerekhez való visszatérésnek” tudható be, akik a görög, vagy az örmény közösséghez csatlakoznak. Az önök áttérésétében közrejátszott-e nemzetiségű tényező, hogy keresztény hitre tértek?

Ahmed: egyes esetekben szerepe van ennek is, de nem a mienkben. Én Kappadókiában születtem, és olyan elődeim vannak, akik a Kaukázusból jöttek. Amennyire én tudom, családunkban nem volt senki keresztény. Az Orthodoxiához való csatlakozás az én személyes döntésem volt.

Nedzsla: Anyám Kavalából származik, apám pontiai. Családomban néhányan helyi görög bizánci dialektusban beszélnek. Viszont az Orthodox hit felvétele személyes döntésemnek tudható be, származásomra való tekintet nélkül.

– Történelmileg a török identitás szorosan összefügg az iszlámmal, amiért sok török ember teljesen elfogadhatatlannak tartja, hogy valaki egyidejűleg legyek török és ne muzulmán. Önök hogyan látják ezt?

N: Valóban, sokan nem tekintenek rád úgy, mint törökre, ha más vallású vagy, főleg akkor, ha keresztény vagy zsidó vallású vagy. Azt hiszik, hogy te nem csak egyszerűen más hitközösséghez tartozol, de más nemzethez is.

A: Mindezt történelmi okokkal magyarázzák. Az oszmán rend a vallás tekintetében etnikai csoportokat alkotott. Például az orthodoxok az “orthodox etnoszt” alkották, azonban az állam nem tulajdonított jelentőséget nemzetiségüknek, voltak bár bolgárok, görögök, vagy szerbek. Kappadókiában, ahonnét én magam is származok, éppen a vallás volt az, amely külön csoportra osztotta az embereket. Nálunk az orthodoxok anyanyelvi szinten beszéltek törökül, és a liturgiát is török nyelven végezték. Azonban ennek ellenére, az Orthodox Egyházhoz való tartozás mégis más etnikumba sorolta az embereket.

A török történelem azonban ismer más példákat is. A török diaszpórákban sok török közösség vette fel a keresztény hitet. Közép-Ázsiában, de Romániában is élnek keresztény törökök, de ezrek vannak olyan törökök is, akik Törökországban tértek keresztény hitre. Az, hogy keresztények, még nem jelenti azt, hogy ők nem törökök. Én magam is, keresztény vagyok, de ezzel együtt száz százalékig török, és anyanyelvem is török. Ezért ez a vallásilag való megkülönböztetés egyre elavultabbá válik. Az emberek mégis elcsodálkoznak, amikor azt hallják, hogy egyik, vagy másik török – keresztény. Lassan azonban kezdik elfogadni normális tényként.

– Mi az önök foglalkozása?

N: Dietetikus vagyok.

A: Én egy nagy állami cég vezetője voltam, és egy ideig Amerikában éltem. Korábban pedig Belgiumban volt vállalkozásom.

– Ahmed, bizonyára a keresztény hitre való áttérése abban az időben fogalmazódott meg, amikor keresztény többségű országban élt?

A: Nem, mert mindez sokkal korábban kezdődött. Sajnos, Törökországban a kereszténységre úgy tekintenek, mint valami kívülről beáramló dologra. Ez viszont hiba, mert az Orthodoxia – hazánk történelmének része. Ezt az a privilégium is bizonyítja, amelyet Mehmed adott a Konstantinápolyi Patriarchátusnak.

Noha az iszlám látcsövén keresztül, de mégis, már gyermekkoromtól volt némi ismeretem a kereszténységről. Sokan vannak a muzulmánok között, akik nagy tisztelettel vannak a keresztények iránt, ami annak eredménye, hogy a Korán elismeri Jézust, mint prófétát. Egészében a muzulmánok a Legszentebb Istenszülőt is tisztelik. Gondolom, látta ön is, hogy muzulmán hívők tömege gyülekezik össze Isztambul bizánci templomaiban, hogy ott hódoljanak és segítséget kérjenek.

A felmerülő gondok az ismeretek hiányának, a műveltség és a tudatlanságnak tudhatók be, mindkét oldalon. Például, sok muzulmán nem látja értelmét a Szentháromságról szóló tanításnak. Azt gondolják, hogy három istent tisztelünk, hogy a kereszténység – politeista vallás. Ezt nem az iszlám kritikájaként mondom, de mint olyan tényt, amit a tudatlanság eredményez.

– Nedzsla, az ön keresése is Törökországban kezdődött?

N: Igen. Ez egyetemista koromban kezdődött. Egész családom hívő volt, de anélkül, hogy betű szerint betartsa az iszlám minden előírást. Én muzulmánnak tartottam magamat, amíg nem kezdem távolodni tőle abban az időben, amikor Ankarában tanultam. Szüleim szabadkezet adtak nekem a valláshoz való viszonyulásomban. Az iszlámban valamiféle ürességet éltem meg, egyfajta űrt, amit be kellett tölteni. Olvasni, keresgélni kezdtem. Ráléptem arra az útra, amely az Orthodoxiába vezetett el.

– Láhatóan, az ön útja az Orthodoxiához, a helyi tapasztalatok eredménye, amely mentes minden határon kívüli befolyásoltságtól.

A: Minden amerikai, vagy európai kereszténység részéről való ráhatás csak árthat. Egyáltalán nem éreztem magamat jól az ottani keresztényekkel. Eltaszítottak engem a kereszténységtől azzal, hogy a kereszténységet egyfajta pszicho-terápiává változtatták. Vasárnaponként eljárnak a templomba azért, hogy beszélgessenek. A vallás azonban másfajta űr betöltésére hivatott. Európában a kereszténység már csak a vallással minden kapcsolatát elveszített ünnepekre silányult.

Vegyük például a Karácsonyt. Sokan a keresztények közül, úgy köszöntik egymást, hogy: “Kellemes – boldog ünnepet”, ahelyett, hogy azt mondanák: “Boldog Születést”. Európában az emberek felszínes kapcsolatban vannak a kereszténységgel, anélkül, hogy felfognák annak lelki értelmét.

– Miben különböznek a helyi keresztények az európaiaktól?

N: Abban, hogy sokkal közelebb vannak a kereszténység lényegéhez és hagyományához.

A: Valamint abban is, hogy sokkal mélyebben hisznek.

N: Minden vasárnap járunk templomba, esténként közösen olvassuk a Szentírást, együtt imádkozunk, igyekszünk beteljesíteni minden vallásos igényünket.

– Tartják a kapcsolatot a helyi orthodox közösséggel?

A: Szoros a kapcsolatunk, mivel minden vasárnap ott vagyunk a templomban. A bizánci közösségekben sok rokonszenves ember van, ahol barátokra találtunk. Minden emberben van valami, amit megoszthat velünk. Különböző templomokban szolgálnak liturgiát. Az egyik templomban Nedzsle olvassa fel a Miatyánkot, török nyelven.

N: Igen, én a török nyelvű híveknek olvasok fel…

– Gondolom, nem könnyű követni a liturgia menetét, mivel azt görög nyelven szolgálják?

A: Jóval korábban, minden liturgiára már odahaza készülünk. Van kétnyelvű Újszövetségünk, ezért követhetjük a liturgia menetét a török szöveg szerint is, hogy értsük, hogy részesei is legyünk a liturgiának.

– Szembe találták-e magukat a közösségben negatív reakcióval azután, hogy megkeresztelkedtek? Elnyomják-e önöket?

A: Semmi olyan negatív jelenségről sem beszélhetek, ami elnyomásra utalna.

N: Nem találkoztam megvető reakcióval. A családom csodálkozott, de tiszteletben tartja a választásomat.

– Hogyan gondolják, van-e Törökországban sok olyan ember, akik követik a maguk példáját, és a kereszténységhez fordulnak?

Mindketten: Igen, sokan vannak.

– Egyébként, mindmáig nem sokan keresztelkedtek meg.

N: A tény az, hogy a valóságban sokkal több a megkereszteltek száma, mintsem azoké, akik azt ki is nyilvánítják. Ők tartanak a környezetük reakcióitól. Ezek titkos keresztények.

A: igen, jelen van a félelem. De ennek változnia kell, ugyanúgy, mint az azokhoz való viszonyulás, akik megváltoztatták vallásukat. Minden esetben, az Orthodox Egyház semmiféle prozelitizmussal nem foglalkozik. Sőt, magas szintű elvárásokat támasztanak azokkal szemben, akik más vallásból szeretnének áttérni. Elkerülhetetlen az alapos és hosszú ideig tartó katekézis, és az őszinte vágy felülvizsgálata.

– Vagyis, nem volt könnyű bejutni az Orthodox Egyházba?

N: Igen, az elmúlt évek során, mi azonban ezt mindenképp el akartuk érni.

– Van-e önökben félelem a keresztényüldözés tekintetében, mivel van rá példa, hogy keresztényeket, sőt papokat is gyilkolnak? Mit gondolnak, ki áll a támadások mögött?

A: Nem hiszem, hogy bármi ilyenre sor kerülhet a fővárosban. Törökországnak az Európai-unióval való tárgyalásai következtében, az ország láthatóan változik. A törökök egyre nyitottabbak és toleránsabbak. Természetesen, ezekre a változásokra némely radikális körök élesen reagálnak. Ezek sötét erők, amelyeknek semmi közük sincs az állami vezetéshez, és a közösség peremén vannak.

Православие.Ру