A szent, aki a Keresztet választotta, mindössze 19 éves volt

Különleges volt az istentisztelet a Szent Péter és Pál apostolfejedelmek templomában.
Mellükön keresztalakban összetett kezekel, katonák hosszú sora közeledett a szentáldozáshoz. Istenfélelemmel közeledtek ők a Szent Titkokkal telt Kehelyhez, és az oltár diakónusi ajtajáról, ugyanolyan öltözetben, melyet maguk is viseltek, nézett rájuk a Krisztusért szenvedett új vértanú, Evgenyij Rodionov.

Evgenyij 1977.május 23-án született. Egyszerű, de erős és egészséges gyerek volt. Jó tanuló volt, de amikor befejezte az általános iskolát, dolgozni ment. A bútorgyárban, ahol dolgozott, mivel ügyes volt, jól meg is fizették, emlékszik vissza Lubov Rodionova, az édesanyja. Ezáltal a család élete is jobbra fordult.

Egy év múltán, amikor Evgenyij 18 éves lett, behívták katonának. Nem volt nagy kedve hozzá, de mint a vele egykorú fiúk, ő is megértette, hogy vannak dolgok, melyeket akarod, vagy sem, meg kell tenni. Szó sem esett soha arról, hogy felmentést kérjen a katonaság alól.

Nem vonakodott Evgenyij akkor sem, amikor a csecsenekhez vezényelték.

-Zsenya, ott háború van, fogalmad sincs róla, hogy ez milyen veszélyes. Ott hadifoglyok, eltűnt személyek vannak, ha valami történik veled, tudod jól, nem élem túl, – így próbálta lebeszélni az édesanyja.

-Anyám, .. – mondta Evgenyij. Senki sem kerülhette még el, amit Isten számára készített. Kimegyek a ház elé, és elüt egy kocsi. Mennyivel lesz az neked könnyebb? És a fogság… majdcsak lesz valahogy…

1996. január 13-án a határőrséghez sorolták, és egy hónapon belül már az ellenőrző ponton kellett a fiatal katonáknak szolgálatot teljesíteniük.

Olyan hely volt ez, ahol a csecsenek a fegyvereket, foglyokat, meg minden más eszközt szállítottak, és az őrző katonáknak egy világítás, fűtés és telefon nélküli bódéban kellett itt őrködniük.

Nem volt nehéz a csecsen banditáknak foglyul ejeni az itt állomásozó katonákat.

Az tisztek hallották a közkatonák kiabálását, de nem volt bátorságuk elhagyni helyüket. Feletteseiknek azt jelentették, hogy a kiskatonák dezertáltak.

Február 16-án Lubov Rodionova táviratot kapott, melyben közölték, hogy fia, Evgenyij, önkényesen elhagyta őrhyelyét, és a vezetőség kéri, hogy amennyiben fia odahaza tartózkodik, győzze meg a visszatérésről.

A távirat akkor érkezett, amikor Evgenyij már a csecsenek fogságában volt…

-Ez a távirat egész életemre kihatott, véglegesen elvágott engem mindenestül attól az egészében nem könnyű, de normális élettől, melyet fiammal éltünk – emlékezik vissza Lubov Vasiljevna.

Borzalmas volt, hogy ilyet gondoltak róla. A fiamat mindenki hűséges és egyenes embernek ismerte. És most, ilyen táviratot kaptam…haza jöttem, ésmindenütt rendőrök, akik a fiamat keresték.

Amikor elutaztam a helyszínre, magyarázkodni kezdtek és mindenféle magyarázatokkal álltak elő. Az viszont szemmel látható tény volt, hogy két héttel a történtek után sem fedte el a hó a vérnyomokat az úton. A küzdelem, harc nyomai látszottak…

Elismerték, hogy hajnali háromkor segélykiáltásokat hallottak: „Segítsetek!”. Ezek után néma csend lett. Valamiért senkit sem izgatott, hogy mi történhetett. Négykor megérkezett a váltás, de a fiúkat már nem találták sehol.

Lubov Vasiljevna bejárta egész Csecsent, és megbizonyosodott róla, hogy fia fogságba esett a tisztek nemtörődömsége végett. Miután Zsenya fogságba esett, több változtatást is alkalmaztak a helyszínen, hogy a szolgálattevő katonák nagyobb biztonságban legyenek. De ehhez miért kellett elveszteni előbb négy katonát, hogy mindezt megtegyék, amit már a kezdetekben meg kellett volna tenniük?

Amennyiben a tisztek sem ésszel sem szívvel nem rendelkeztek, valamint semmiféle felelőségtudattal sem a katonákért, legalább megnézték volna, hogy az őrhelyek hogyan vannak biztosítva.

Minden őrhelyet bejártam, és láttam, hogy sokkal biztonságosabbak voltak annál, ahol a fiam szolgált. Három és fél hónapig volt fogságban. Tudom, hogy várta, reménykedett, hogy nem hagyják ott, mert egyszerűen nem hagyhatják ott, hogy ki fogják szabadítani és mindez a szörnyűség véget fog érni. Csakhogy rá kellett jönie, hogy senkinek sincs rá szüksége, és sajnos nem csupán egyedül rá.

A fogság végülis a legborzalmasabb dolognak számított, ami csak történhetett az emberrel. Az élet bebizonyította, hogy a csecsen fogság a legszörnyűbb, a legembertelenebb, állati, ami egészében a világon létezhet.

A csecsen banditák követelték, hogy Evgenyij, amennyiben életben akar maradni, vegye ki nyakából a keresztet és készséges legyen a muzulmán vallás elfogadására. Evgenyij mindkét követelést határozottan megtagadta, amiért a megvadult csecsenek, szörnyű kínzások után – ami három hónapig tartott – levágták a fejét.

Hogy ezt a kegyetlenséget fokozzák, a csecsen vezér ezt arra a napra halogatta, amikor Evgenyij betöltötte a tizenkilencedik életévét…

A tizenkilenc éves Evgenyij felfoghatatlan szenvedéseket viselt el, de az orthodox hitet nem tagadta meg. Sőt, megerősítette azt vértanúságával. Bebizonyította, hogy még mindig él az orthodox hit, hogy még most is, az ateizmus által hosszú évtizedeken át üldözött és sanyargatott Egyház, képes vértanúkat szülni, ugyanúgy, mint azt tette korábban. Mindez azt jelenti, hogy legyőzhetetlen, ahogy azt maga az Úr mondta…

Evgenyij erős és egészséges gyerek volt. Ennek ellenére későn kezdett el járni, ami a szülőket nyugtalanította. Édesanyja ekkor elhatározta, hogy megkeresztelteti fiát. Egy hónapppal később Evgenyij határozott léptekkel kezdett el járni. Ettől fogva látszott, hogy rendkívüli volt érzékenysége is a világgal szemben.

Egyszer elmentünk az erdőbe – emlékszik vissza édesanyja. Forró, de gyönyörű nyár volt. Egy kis tisztáson állt, nagylevelű páfrányok között. Én elbújtam, gondoltam, hogy majd nyugtalankodni kezd és keresni fog engem. Hosszú hallgatás után meglestem, mit csinál a gyerek. Egyszeriben megfeledkezett rólam, és olyan elmélyülten szemlélte a páfrányleveleken mászkáló bogarakat, öröm sugárzott arcáról… minden fűszálnak külön figyelmet szentelt.

Én nem tudtam ilyen figyelemmel fordulni a természet felé. Mondogatta is nekem: „Anya, neked össze kellene kötni kezeidet!”. Mert én bármikor leszakítottam egy ágat, levelet, amiért mindig megszólított engem.

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a fiam erős jellemű. Tizenegy éves volt, amikor a nagymamánál töltött nyári szünet után egy kereszttel a nyakában tért vissza.

-Mi ez, fiam? – kérdeztem.

-Kereszt. Nagymamával jártam a templomba a szünidőben. Gyóntam,áldoztam, ezt a keresztet akkor kaptam.

-Vedd le, mert az iskolában ki fognak érte nevetni – mondtam neki. A fiu elhallgatott, de a keresztet nem vette le.

És nem vette le ő akkor sem a keresztet, amikor a csecsen banditák állati viselkedését kellett elviselnie…

És most, Oroszország különböző városainak sok-sok templomában Krisztusért szenvedett Szent Evgenyij vértanú portrétja van kifüggesztve… nézed Evgenyij katona képét és az jut eszedbe, hogy a szovjet ateizmus hetven éve gyengének bizonyultvele szemben. Azt látod, hogy ennek a tizenkilenc éves fiúnak volt annyi lelki ereje, hogy ezt a hetven év szélességével tátongó szakadékot egyszeriben áthidalja.

Így tekintettünk mindannyian Evgenyij képére a szertartás alatt. Figyeltem a fiatal határőröket, hogy milyen érdeklődéssel hallgatták Eusztrafij atya beszédét és arra gondoltam, hogy milyen csodálatos módon hívta össze ma ide őket Evgenyij a vértanú.

A katonák zarándokúton voltak, és a visszafeléúton megáltak a Znamenka nevű faluban, ahol megismerkedtek a templom elöljárójával, és főleg kortársukkal, Krisztusért szenvedett Evgenyijel. Eusztrafij atya meghívta a katonákat, hogy vegyenek részt a Liturgián.

És lám, a fiatal egyenruhás katonák, most istenfélelemmel közelednek a Szent Titkokkal telt Kehelyhez. Mindannyian még az Út elején vannak, aki viszont közülük már végig ment az úton, az Evgenyij…

Sok évvel ezelőtt, október 23-án házasodtunk össze a férjemmel – mondja Evgenyij édesanyja -, és ugyanúgy, noha több év távlatából, de októbet 23-án puszta kézzel ástam ki a fiamat a földből, hogy haza hozhassam, eltemethessem. A síremléken mindössze annyi áll: „Bocsáss meg, fiam”…

Miután hihetetlen volt számára, hogy a fia önszántából távozott a hadseregből, a helyszínre utazott. Itt néhány hét alatt kiderült, négy katona nem dezertált, de a csecsenek fogságába esett. Ettől a pillanattól kezdve keresni kezdtem fiamat – egyet a másfélezer eltűnt közül.

A keresést egyedül mi, anyák szerveztük meg. Halálos félelemmel, rettegve jártuk a falvakat, hegyeket, völgyeket. Csakis Istenben és magunkban bízhattunk. Ott nagyon jól értettük, hogy senki sem fog nekünk segíteni, mert a mi gyermekeinkre senkinek sincs már szüksége. Egyik alkalommal egy csecsen jogász azt mondta nekem: „Miért jöttél te ide? A te fiad gyilkos, ide jött, hogy békés embereket öljön”. Hogy lehet ezt túlélni?!

Csecsen falvak, települések sokaságában osztottam szét a fiam képét, így gyüjtögetve aprócska kis információkat. Nem egyszer akadtak olyanok, akik jó pénzért felkínálták, hogy közvetítenek fiam megtalálásában.

Reményem veszendőnek bizonyult, amikor találkoztam Baszajevvel, a csecsen hadvezérrel. Valamint találkoztam azzal is, aki megölte a fiamat. Azonban a halott fiamért hatalmas váltságdíjat követeltek.

Amikor ide jöttem, február végén, akkor egy élő közkatona kiváltása tíz millióba került. Augusztusban pedig már ötvenet kértek. Az egyik anyától, mert fia mint tiszt került fogságba, 25O milliót kértek.

Már éjszaka volt, amikor lopva, zseblámpa fényénél azt a gödröt kapartam ki, melybe négy katona testét ásták el. Megálltam és imádkoztam, hogy ne legyen köztük a fiam. Nem tudtam, nem akartam hinni, hogy megölték őt. Felbukkantak a maradványok.

És…felismertem a lábbelijéről, mivel azok úgy voltak befűzve, ahogyan azt csak ő szokta, azonban még mindig azt mondtam, nem hiszem mindaddig, amíg meg nem találom a keresztet. Amikor azonban valaki felkiáltott: „Kereszt, kereszt!”, eszméletemet vesztettem.

A csecsen háború elvette tőlem egyetlen fiamat. De elvesztettem a férjemet is, aki belehalt bánatatába, mindössze négy nappal Evgenyij temetése után. Egyedül maradtam álmatlan éjszakáimmal, és az elfelejthetetlen oszló tetemek bűzével… és a szüntelenül zaklató firkászok háborgatásával, akik újra meg újra hallani akarják ezt a rettenetes történetet, melyet csak én tudok, amit maga az mondott el nekem, aki megölte fiamat.

Evgenyij számára megvolt a lehetőség, hogy életben maradjon. Ehhez arra lett volna szükség, hogy kivegye nyakából a keresztet és muzulmánnak nevezze magát. Ő azonban másképp döntött. Mindegyiktől azt követelték, hogy mondjanak elenne Krisztusnak, ha viszont nagyon nem akarnak, akkor következnek a megaláztatások, kínzások. Ha ez sem használ, akkor már csak egy van hátra – a halál.

Ketten közülük nem bírták a kínzásokat, ezért átálltak a másik oldalra. Ők naívan azt gondolták, hogy csak a fogság idejére mondanak le Krisztusról, és majd, amikor hazamennek… de nem, visszaút nincs. Ez csak az első lépés volt. A második: kényszerítették az áttérteket, hogy a többi fogva tartottra lőjenek. Sok szemtanú van rá, hogy kétségbeesésükben ezt meg is tették.

Majd következett a harmadik katona, aki a televízió kamerája előtt megtagadta szülőanyját. Azt mondta: „Nekem nincs anyám, számomra csak Allah létezik”. Evgenyij Rodionov nem tagadta meg sem a szülőanyját, sem hazáját, sem pedig a Hitet.

A hős-határőr emlékét egy tábla hirdeti az iskola falán, ahol tanult, az osztálytársak emlékezése, és egy sírhalom a szülőföldön – ez minden, ami megmaradt az anyának. Mi az, ami még erőt ad neki tovább élni, magára maradva a csecsen háború szörnyű igazságával?

Természetesen, nagyon nehéz számomra, hogy a fiam meghalt. Ami vígaszt nyújt, az viszont az, hogy méltó hazafi maradt, nem tagadta meg Krisztust, sem a Szent Orthodox hitet. Nem tudom, hogyan éltem volna túl, ha másképp cselekedett volna. Megmutatta mindannyiunk számára, hogy a Kereszt erejével győzhetünk, mert bár szétlőtték, de meg nem ölték. Mindörökre élni fog a Mennyországban.

Csoda és bizonyságtétel

Mindez akkor történt, amikor 2OO7 május 7-én a dnyepropetrovszki Szent Pantelejmon templomában több ikon – „Cár – vértanú”, a „Cári-család”, a Szent Mihály arkangyal”, és egy Istenszülő ikon egyidejűleg elkezdett műrót árasztani.

Ezeket az ikonokat a hívek nagyszámú csoportjának kérésére átvittem hódolásra a Szent Borbála templomba. Itt további ikonok kezdtek el műrót árasztani. Ezen események idején Dnyepropetrovszkban kezembe került egy füzet, melynek az volt a címe, hogy: ”Krisztusért szenvedett új vértanú Evgenyij”. Az elején, amikor megláttam Evgenyij képét, hitetlenség vett rajtam erőt a füzet tartalmával szemben.

A következő éjjel, vagy inkább hajnal felé, ágyamnál egy egyenruhás katonát láttam, ugyanúgy, ahogy a képen nézett ki, egy palásttal beborítva, mint ahogyan a vértanúkat szokták ábrázolni az ikonokon. Elmémben megkérdeztem: „Ki vagy te?”, majd hallottam a választ: „Az vagyok, akiről azt a füzetet írták”. Jól kivehető, világos látomás volt. Ahogy megjelent, ugyanúgy el is tűnt.

Ezek után alig vártam hogy az első vonattal elmenjek Dnyepropetrovszkba, és a templomban vegyek egy brossúrát Evgenyij szenvedéseiről, melynek tartalma meghatott és megrázott. Olvasás közben mindvégig a bűnbánat könnyeit ontottam ugyanúgy, mint mindenki más is, akinek kölcsön adtam ezt a könyvet.

Egyik vasárnap az új vértanúról, Evgenyijről prédikáltam. A hívek, a vértanú küzdelmei iránti szeretettől áthatva sírtak. Miután hazamentem, a könyvet a többi, polcon levő könyvek közé tettem. Másnap, a reggeli ima után elhatároztam, hogy a könyvet egy másik helyre, a fontosabb könyvek közé teszem át. Ekkor láttam, hogy a könyv felső borítója, melyen a Krisztusért szenvedett új vértanú, Evgenyij portréja van, szent műró cseppjeitől fénylik, melyek gyönyörűen ragyogtak a reggeli fényben.

Mindezek bizonyságtételére csókolom Krisztus Urunk Tiszteletreméltó és Életadó Keresztjét és az Ő Igéjét, a Szentírást.

Alázatos tisztelettel Vagyim, orthodox lelkész – 2OOO. július 17.

Explore posts in the same categories: Szentek élete