Archive for the ‘Prédikációk’ category

Ábrahám ölében

2013/11/24

Pünkösd után 22. vasárnap Lk 16,19-31.

„Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele,és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz.Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére.Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.

gazdag_lazar

Csodálatos, igazságos és elrettentő kép tárul elénk ma a Szentírásból. Maga Isten szól hozzánk a példabeszédben, hogy csalhatatlanul és világosan láthassuk azt, ami vár ránk az örökkévalóságban.

Csodálatos, mert az Isten végtelem türelméről és az Ő szeretetéről tesz bizonyságot előttünk. Egy életen át várja és figyeli szeretett teremtményének, az embernek megtérését, a Hozzá való fordulását.

Igazságos, mert szereteténél fogva, nem avatkozik bele, hogy melyik utat választja az ember, de felruházva azt szabad akarattal, engedi, hogy a saját útját járja még akkor is, ha az ember által választott út, nem éppen a jó irányba vezet. Mi más ez, ha nem annak nagy szeretetnek a bizonyságtétele, amelyet Isten az ember iránt táplál? Nem korlátoz, nem szab határokat a földi zarándoklatunk során, engedi, hogy elképzeléseink és kívánságaink szerint cselekedjük.

Rettenetes, mert az ember ezt a szabadságot nagymértékben, sokszor a végletekig önmaga ellene fordítja. Az ideig tartó lehetőségek mezején nem minden esetben keresi az ember azt, ami üdvére szolgál, de pont a fordítottját.

Lehet, hogy a gazdag ember nem volt gonosz, vagy fösvény. Lehet, hogyha valaki felhívta volna az ő figyelmét, hogy a kapujában ott sínylődik egy szegény, akinek tépett ruházata, üres gyomra és kínzó sebei vannak, akkor azt mondja: gyorsan adjatok rá ruhát, etessétek meg, hívjatok orvost, mentsük meg embertársunkat.

De el volt telne önmagával, vagyonával, és a mulatozáson és a vendégek fogadásán kívül mással sem törődött. Élvezte az életet, mint ahogyan ezt a ma fogyasztó társadalma is sugallja mindnyájunknak. Ne törődj te másokkal, élvezd az életet, mert csak egyszer élünk.

Igaz, valóban egyszer élünk, és pedig nem máshogy, mint örökké. Az időben behatárolt része az életünknek pedig nem más, mint Istentől kapott lehetőség arra, hogy bebiztosítsuk magunk számára az örök jólétet.

Sajnos, éppen az Istentől kapott szabad akaratunknál fogva, ezt az egyszeri lehetőséget sokszor nem üdvösségünkre, de kárhozatunkra használjuk. A versenyláz, hogy legyőzzük, megelőzzük embertársainkat, nem hagy nyugton bennünket. Hajt a birtoklás vágya, noha jól tudjuk, hogy a földi vagyon az enyészet, a rozsda és a tolvajok prédája.

Elvakít a jólét, érzéketlenné teszi a lelket. Homályba borul az igazi cél, amikor a véges földi életünk boldoggá tételéért küzdünk. Elpazaroljuk a soha vissza nem térő lehetőséget arra, hogy az örökkévalóságban Ábrahám kebelén nyugodhassunk. Nem csak a Szentírást nem vesszük komolyan, de nem figyelnénk oda még akkor sem, ha valaki a halottak közül jönne figyelmeztetni bennünket – ezért nem is küld közülük hozzánk senkit az Isten.

Micsoda keserű felfedés volt ez a gazdag ember számára, és milyen kiábrándító lesz számunkra is, ha a nagy versenyfutásunk végén nem az Atya, ölelő karjaiban ér véget verejtékes küzdelmünk. A felfedezés, hogy helyzetünkön semmilyen könyörgés sem változtathat, minden egyéb keserű tapasztalatot felülmúl – nincs számodra enyhülés, nincs aki csak egy csepp vizet is adna neked, senki sem jön segítségedre, és senki sem fogja figyelmeztetni a hanyagul élő rokonaidat.

Most van rá lehetőségünk, hogy életvitelünkkel, a világ dolgaihoz való hozzáállásunkkal helyet biztosítsunk magunk számára Ábrahám ölében. Ha viszont ezt elmulasztjuk, tudnunk kell, hogy semmilyen érv nem áll majd rendelkezésünkre, amivel változtathatnánk a kialakult végleges helyzetünkön. Mi magunk tehetünk róla, és kizárólag bennünket terhel a felelősség, hogy merre haladunk, és hová érkezünk.

A gazdag embert hanyag viselkedése nem Ábrahám ölébe vezette, hanem a kárhozat tüzébe, ahonnét csak sóvárogva szemlélheti a jólétet, nem kevesebb, mint az örökkévalóságon át.

igumen Serafim

 

Reklámok

A naimi özvegy

2013/11/10

Pünkösd után 20. vasárnap

Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.” LK 7,11-16.

naim

Amikor bármilyen kellemetlen dolog éri az embert, kesereg. Keserűségében legtöbbször elvakult kereséshez kezd, hogy kit tudjon hibáztatni az éppen kialakult helyzete miatt. Nem ritka, hogy még a keresztény ember is Istent teszi felelősért mindazért, ami vele történt. Haragszik, kesereg és bánkódik, mert rossz dolog történt vele. Ebben az elvakult keresésben azonban sehogyan sem tud megnyugtató választ találni éppen azért, mert nem képes és nem is hajlandó önmagába nézni, és feltenni a kérdést: Mit csináltam rosszul?

Nagy a zaj, szívét szorongatja a bánat, és a körülötte zajongó tömeg csak bonyolítja a helyzetet. Isten pedig úgy véli, hogy nem felel. Ezek következtében pedig arra az elhatározásra jut, hogy saját kezébe kell, hogy vegye az irányítást, önmaga kell, hogy megoldja a helyzetet. Az ilyen keserűségbe merülő ember viszont csak tovább bonyolítja saját maga helyzetét. A nagy zajongásban, jajveszékelésben nincs, és nem is lehet jelen az Isten.

A megoldások képe tárul ma elénk az Evangéliumi részben. Egy mindenét elveszítő anya kíséri a temetőbe egyetlen fiát, akit nagy tömeg kísér. Bizonyára sok volt a tömegben a kíváncsiskodó ember, de sokan voltak, akik együttérzésből haladtak a menetben. Hiszen ha figyelembe vesszük az akkori társadalmi helyzetet, ez az asszony a nincstelenség határán van, nincs senki, akire számíthatna, nincs senki, aki védelmébe fogadná őt.

Ebben a lesújtó pillanatban közeledik egy néhány férfiből álló csoport a város felé. Jézus odalép és olyat mond, ami ebben a helyzetben sokakat megbotránkoztathatott: Ne sírj!

Már hogyne sírna, hiszen a remény utolsó lehetőségét kíséri a sírba! Mondhatta volna az asszony, hogy ne zavarj bánatomban, ne okozz nekem még nagyobb fájdalmat, engedj utamra. Itt azonban mégis más történt. Ez az asszony a nagy keserűsége ellenére, oda tudott figyelni Isten mindent megoldó csendes szavára. És ez az odafigyelés megoldást hozott számára, mégpedig olyat, amire akkor és ott senki sem számított.

Felhívás ez számunkra. Felhívás arra, hogy bármilyen helyzetbe is kerülünk, ne forduljunk ellenségesen a környezetünk ellen, azt keresve, hogy kit okolhatunk a kialakult helyzetért, és legyen meg bennünk a készség figyelni Istenre.

Nyilván semmi sem történt volna, nem következik be a csoda, ha az asszony azt mondja Jézusnak, hogy engedj utamra, ne háborgass bánatomban. De megállt, és hagyta, hogy működjön a kegyelem. A csendes beleegyezés pedig meghozta gyümölcsét. Mert Isten nem található a viharban, sem a földrengésben, hanem a lágy szellő suttogásában. (Vö: 1Kir 19,11-12).

Ha a világ zajában, amiért mi magunk vagyunk felelősek, képesek vagyunk meghallani Isten halk és szelíd hangját, a legmélyebb bánat is áldást hozóan örömre változhat.

igumen Serafim

A megtérő feletti öröm

2013/03/02

tékozló2

Amíg el nem érkezett a halál, amíg be nem zárták az ajtót, és nem estünk el attól a lehetőségtől, hogy bemehessünk, amíg el nem borította a világot a rémület, amíg ki nem aludt a fény…, esedezz, bűnös, az Úrhoz irgalomért. (Szíriai Szent Efrém).

Isten előtt mindannyian egyformák vagyunk – az is, aki elment magába szállt, és bűnbánatot tartva visszatért, és az is, aki mindig Isten közelségében van. A megtérő bűnös feletti öröm valamiért manapság csak a mennyben létezik, és a mindennapi életünktől valami miatt távol áll.

Vagy nem tanultuk meg, vagy már elfelejtettük, hogy hogyan kell örvendeznünk a megtérő ember miatt. A mai példabeszédnek ez egy értékes gondolata, amelyről manapság megfeledkezünk. Megfeledkezünk arról, hogy nem azon kell törnünk az agyunkat, hogy hol volt eddig az a testvér, aki messze járt, istentelen közegben két kézzel szórta a keresztségben megkapott erőt és lehetőséget, vagyis – tékozolta az Atya vagyonát, és miért pont most tért vissza.

Ezért is tárja elénk minden évben az Egyház ezt a példabeszédet, hogy a felkészülés időszakában, amely megelőzi a Nagyböjtöt, mélyebben tekintsünk magunkba, magunkra ismerjünk az Evangéliumban szereplő személyekben. Hiszen pont ezt a célt szolgálja az Evangélium, hogy össze tudjuk hasonlítani életünket, megvizsgálni és meglátni azt, hogy valóban összhangban van-e személyes életünk az Evangéliummal. Az Evangélium nem egy tanmese, amelynek olvasása során tetszelegnünk kell, elcsodálkozva annak szépségén, hanem annak az üdvösségünket szolgáló tanítása felett kell mélyen magunkba szállnunk.

A példabeszédben szereplő apa képében az Isten határtalan szeretete tárul fel előttünk, amit nem csak szemlélnünk és csodálnunk kell, de át kell élnünk. Az abszolút szabadság, amellyel a mennyei Atya e határtalan szeretetének következtében megajándékozott bennünket, megengedi az ember számára az eltávolodást, de létezik az Isten szeretete, amelyet semmilyen ember által elkövetett bűn nem tud felülmúlni. És ez ad nekünk erőt, reménységet arra, hogy nem létezik olyan helyzet, amikor ne szállhatnánk magunkba és vissza ne térhetnénk Istenhez, a mi Atyánkhoz.

Mert ha leküzdjük a távolságot, és közel kerülünk az Atya házához, ott mindig lesz számunkra lehetőség arra, hogy töredelmesen megvalljuk: “Nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz…” (Lk15,19), de visszatértem Hozzád, mert nélküled elveszek.

Az Úr pedig nem csak, hogy megbocsát, de a távollétünkben szerzett sebeinket a szeretet balzsamával borítja be, fiúságunk méltóságát helyreállítja. A példabeszéd elénk tárja, hogy mennyire fontos Számára minden ember, ezért semmilyen körülmény nem lehet akadálya annak, hogy miután felismertük tékozló életvitelünket, visszatérjünk és helyreállítsuk kapcsolatunkat az Atyával; olyan formán, hogy ismét fiak, és ne szolgák legyünk – akik Isten előtt remegnek a félelemtől.

igumen Serafim

Az alázatos hit győzelme

2013/02/09

kánaáni

Jézus Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: “Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.” De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: “Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk”. Ezt felelte: “Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: “Uram, segíts rajtam!”. De visszautasította: “Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak”.  Az asszony ellentmondott: “Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról”.  Erre így szólt Jézus: “Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” Még abban az órában meggyógyult a leánya.

Az ember létezése óta sokan és sokféleképpen szánták már el magukat, hogy pontos magyarázatot adjanak a Bibliában leírt eseményekre. Isten titkait igyekszik az ember megmagyarázni, noha sokszor olvashatjuk azt, hogy az ember elméje nem ér fel Isten gondolataival.

Így történik ez ebben az esetben is, amikor Jézus csodáinak egyikét szemléljük. Hiszen egykor azt mondta az apostolainak: A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamariaiak városaiba ne menjetek be! (Mt 10,6). Most mégis, Ő maga megy oda, tanítványaival együtt. Első meglátásra mondhatnánk, hogy ellentmondás van Jézus szavaiban, azonban ez a látszólagos ellentmondás Isten hatalmának, mindenható erejének a megnyilvánulását szolgálja.

Olyan vidéken haladnak keresztül, ahol a választott nép ellenségei élnek, akiket lenéztek, megvetettek, elkerültek. S most, ebből a népből jön ki valaki, egy asszony, és kiabál: Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! Jóllehet, nem azért nevezi Jézust Dávid Fiának, mert úgy tekint rá, mint a várva-várt Messiásra, de mint egy a Dávid nemzedékéből származóra, hiszen kánaáni volt. Hallott ennek az embernek nagy tetteiről, és olyan lépésre határozza el magát, amivel veszélybe sodorhatja magát.

Minden bizonnyal, ha a találkozás kimenetele más lett volna, mint ami, nem nagy lelkesedéssel fogadták volna a népe körében, miután kitudódik róla és elterjed, hogy számukra elfogadhatatlan módon keresett orvoslást lánya számára. Most azonban még az is, aki a legkeményebb ellenzője lehetett ennek a lépésnek, hallgatásra kényszerült, mert ahol megnyilvánul Isten hatalma, ott az emberi bölcselkedés értelmét veszti.

Kiélezett és kilátástalan a találkozás kezdete, hiszen Jézus semmit sem válaszol, hallgat. Amikor pedig a tanítványok kérésére mégis mond valamit, a helyzet csak tovább romlik, és az elgyötört asszony kétségbeesett, könyörgő kiáltása úgy tűnik, nem talál meghallgatásra: Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól! Kínos és reménytelen a helyzet, a felismerés éles tőr asszony szívében, de mégsem hagyja abba a könyörgést.

Ekkor a reménytelenséghez a még a megaláztatás is párosul. Olyan fordulatot vesz a párbeszéd, amire senki sem számított. Jézus kutyának nevezi őt: Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.

Nos, úgy tűnik, hogy minden próbálkozás hiábavaló. És, valljuk meg őszintén, ha az emberben nincs olyan hit, amelyhez az alázat is párosul, minden bizonnyal ennek a történetnek botrányos vége lett volna. Mert akiből hiányzik az alázat, az képtelen elviselni az ilyen, és ehhez hasonló válaszokat. Az felháborodik, megsértődik, sőt átkozódhat, de egyik hozzáállás sem vezetne eredményre.

Az asszonyt a hite vezette ki népe köréből, hogy a végsőkig elmenjen a megoldások keresésében. Ehhez a hithez pedig párosult a mélységes alázat, ami megnyilvánul az ő válaszában. Nem sértődik meg, nem háborodik fel, és nem is rohan el, amiért ilyen válasszal illeti őt Jézus, hanem elfogadja és ebben a helyzetben keres megoldást a maga és gyermeke számára: Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból.

Látod-e a csoda lényegét?

Felismered-e ebben a gyógyítást szerző alázatot, amely az asszony lelkében lakozott?

Van-e benned ekkora hit és remény, mint ebben az asszonyban, amely képes legyőzni a félelmet, a szenvedélyeket, amely elűzi a gonosz lelket?

Mert a kánaáni asszony lelkünk képmása, amely szüntelenül ilyen könyörgéssel kiált megszabadulásért az Úrhoz, az ő megszállott, betegségében elgyengült lánya pedig hasonlít a mi sokat szenvedett, betegségektől, szenvedélyektől, és azok következményeitől elgyötört testünkhöz.

A mi helyzetünk se különb a kánaáni asszonyétól, és annak lányáétól. Bennünket is ugyanúgy gyötör mindenféle betegség, kísértések, bűneink következményei, és mégsem vagyunk képesek ilyen alázattal, ekkora hittel Istenhez fordulni, gyógyulásért könyörögve.

Mi ennek az oka?

Nem más, mint az alázat hiánya. Mert jaj annak, aki megpróbál bennünket hiányosságainkkal szembesíteni.

Bárcsak tudnánk ilyen hittel, reménnyel, szeretettel és gyógyítást szerző alázattal könyörögni Istenhez, mint azt a kánaáni asszony tette! Hiszen a mi testünk is szörnyen szenved, gyógyulásért kiált a lelkünk. Meddig akarunk még esztelen gőggel ellenállni Isten, gyógyító szeretetének?

Nagy a hit ereje, és mennél nagyobb a hitünk, annál jobban árad lelkünkbe az Isten kegyelme. És ahol túlárad a kegyelem, ott nincs betegség, sem fájdalom, sem bűn nem tanyázik. Mert akinek lelkében a hatalmas hithez a mélységes alázat párosul, ott nincs helye semmiféle szenvedésnek, mert meggyógyítja azt az oda leszálló kegyelem. Higgyünk és imádkozzunk így testvérek, és akkor győzelemre jutunk, hiszen megmondatott: Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok. (Mt 21,22).

igumen Serafim

Ha az Istennel való találkozásra készülünk

2012/12/09

Pünkösd után 27. vasárnap

Szombaton az egyik zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit már tizennyolc éve gyötört a betegség lelke, teljesen meg volt görbedve, úgyhogy nem is tudott fölegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: “Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette az Istent. Erre a zsinagóga elöljárója felháborodásában, hogy Jézus szombaton gyógyított, a néphez fordult: “Hat nap van, amikor dolgozni kell. Ezeken gyertek gyógyulást keresni, ne szombaton!” De az Úr válaszolt neki: “Képmutatók! Vajon nem oldjátok-e el mindnyájan szombaton is az ökrötöket vagy a szamaratokat a jászoltól, hogy megitassátok? De Ábrahám leányát, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett feloldani kötelékeitől szombati napon?” E szavakra ellenfelei mind elszégyellték magukat, a nép meg ujjongott, hogy ilyen nagy tettet vitt véghez. (Lk 13,10-17).

nyomorék asszony

Krisztus ma az Ószövetség imaházába – a zsinagógába ment, ahol csodát tett a nép szeme láttára. Küldetését teljesítve, amint az Ő Maga is mondta – “Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn10,10).

Szombat lévén sok ember volt ott, és a zsinagóga elöljárója gondos figyelemmel kísérte a jelenlévőket. Különösképp Jézusra figyeltek oda, hiszen tudták, hogy Ő mindig “felforgatja a rendet”. Amikor pedig, úgymond “rajta kapták”, hangos szóval hívták fel a nép figyelmét, hogy mindenki lássa: Krisztus (szerintük) helytelenül cselekszik.

Krisztus felfigyelt egy olyan valakire a zsinagógában, aki mellett a mai rohanó ember érzéketlenül elrohan, sem együttérzést, sem sajnálatot nem érez – nincs ideje az ilyesmire. Hiszen “csak” egy rokkant öregasszonyról van szó, aki jóllehet gondoskodásra szorul, segítségre, amiben mi manapság olyan szűkösen tudunk csak részt venni. Másrészt, a helyi lakosok bizonyára már hozzá is szoktak a látványához, hiszen azt mondja az Írás, hogy majd’ csak húsz éve gyötörte a betegség ezt az asszonyt. És persze maga a látvány sem volt szívderítő, hiszen ezzel a testtartással csak oldalt és a földre nézhetett, kezeit csaknem a földön húzva.

A hosszú, gyötrelmes évek kínszenvedése azonban, semmiképp sem gyötörte meg a lelkét annyira, hogy kételkedjen, vagy, ami még rettenetesebb – elveszítse a hitét. A betegség nem volt képes őt a reménytelen csüggedés szakadékába taszítani. Mert sokszor fordul elő az emberrel, amikor a kínzó betegség fogságába kerül, hogy bezárkózik önmagába, elfordul az emberektől, és még az Istenről sem akar többé hallani. Azonban tudnunk kell, hogy mindez az ördög csapdája, amelybe ha belesétálunk, magunkat a kárhozatba taszítjuk, az ördög számára pedig okot adunk, hogy győzelmi ujjongásban törjön ki legyőzetésünk felett.

Ebben az esetben viszont vereséget szenved az ellenség, mert a meggyötört asszony nem inog meg hitében, nem fordul el a közösségtől, nem hibáztat senkit szenvedése miatt, de továbbra is hűségesen eljár szombatonként a zsinagógába, hogy ott imádkozzon. Hűsége pedig elhozta számára a megszabadulást.

Hűsége Isten iránt megszégyenít sokunkat, amikor a türelmetlenség bűnének kelepcéjében azonnali változást követelve, imádkozunk Istenhez. Nem csoda, hogy az ilyen helytelen imára az ember nem kap választ Istentől. Mert nekünk azonnali megoldásra van szükségünk, nem tudunk várni, és azzal ostromoljuk az Istent, hogy késedelem nélkül teljesítse mindazt, amit követelünk Tőle. Az ilyen hozzáállásnak, az ilyen imának a megszégyenülésen kívül nincs más eredménye, a csoda elmarad.

Ezért rejtett és nyilvános kívánságainkkal mindig alázattak kell, hogy forduljunk Istenhez. Hiszen mindannyiunk szívében ott rejtőzik valamilyen kívánság, amit szeretnénk, ha Isten jóvoltából megvalósulna. És mi lehet egy betegségtől elgyötört embernek a leghőbb kívánsága, ha nem az, hogy megszabaduljon kínjától, egészséges legyen?

A türelem, a kitartás, a hit meghozta gyümölcsét. A görnyedt asszony egyszer csak azt hallja: “Asszony, megszabadultál betegségedtől” (Lk.13,12). Az emberek szeme láttára csoda történt. Felegyenesedet, és dicsérte az Istent. Az öröm a boldogság, a kívánság beteljesedése, és a hála érzései kavarogtak lelkében. Örömét embertársaival megosztva dicsérte Isten szent Nevét.

De jaj, a gonosz ellenség megszállta sokak lelkét és gyanakodni, gyűlölködni kezdtek, azt kiabálták – helytelen, amit Jézus tett. Gonoszságuk bűzlő szennygödrében fetrengve, másra nem is tellett tőlük. Nem is nyert meghallgatásukra sem az imájuk, sem Istennel nem voltak képesek társalogni az ima által. Győzött és minden elvitt az alázat, a kitartás, a hit. A harag és a gyűlölet, a mindig és mindenben hibát kereső, rosszra hajló természet pedig üres kézzel, megszégyenülve távozott az Istennel való találkozás helyszínéről.

Az erényekkel felfegyverkezve menjünk mi is az Istennel való találkozásra, és akkor biztos, hogy nem szégyenülünk meg. Ámin

igumen Serafim,

Zemplén, 2012. dec. 9.

Az Istenszülő bevezetése a templomba

2012/12/04

nov 21/dec 4

vvedenie

Az elmúlt vasárnap az Úr az oktalan gazdag ember példáját tárta elénk, amellyel felhívta figyelmünket egy nagyon lényeges dologra. Mégpedig arra, hogy egy napon elkerülhetetlenül az Isten elé kell majd járulnunk, ahol számot kell adnunk a kapott talentumokkal való sáfárkodásunkról. Tudva, hogy az enyészhetetlenségbe nem vihetjük magunkkal azt, ami alá van vetve az enyészetnek, ezért, ha a földi javakon kívül mással nem rendelkezünk, akkor felmerül a kérdés, hogy mivel járulunk az Úr színe elé?

Minden, ami gátat vet közénk és az Úr közé: a gőg, a szétszórtság, a kishitűség, – olyan tényező, ami eltorlaszolja a lélek tiszta forrását, amelyet az Úr fakasztott bennünk. És mindez kétélű kard – hiszen ha szennyes lélekkel jársz-kelsz a világban, lelked forrásából nem fakad az élő víz, nem vagy képes sem önmagad sem pedig mások számára frissítő lelki táplálékot nyújtani. De ugyanúgy, ha a sötétség hordozója a lelked, lehetetlen, hogy meglásd mások lelkében a világosságot és azt gondolod, hogy mindenki olyan sötét, mint te magad vagy.

Az elmúlt vasárnapi példabeszéd, mintha csak felkészített volna bennünket a mai fényes ünnepre, szemünk elé tárva ezzel az ellentétet, a különbséget. Az előző példabeszéd tökéletes ellentéte a mai ünnepnek. Hiszen amott az ember Isten nélküli viselkedésére, gondolkodására, vagyis – egy Isten nélküli életmód veszélyeire, annak értelmetlenségére mutat rá a példabeszéd, itt pedig a Legszentebb Szűz jelenik meg ma, megmutatva mindenkinek, hogy lehetséges mindaz, amire a példabeszéd felhívja figyelmünket: ugyanis, az Istenszülő Mária lelkét soha semmi sem szennyezte be, tisztaság, kegyelem forrása lett az egész világ számára.

A szent igaz ősök, Joakim és Anna, az igazi kincsek kincsét hozzák ma az Úr elé. Bőséges termés, mindent felülmúló gazdagság van ma itt, nem önző módon, saját csűrjükbe rejtik el gazdagságukat, de az arra a legméltóbb helyre viszik – a szentek szentélyébe.

Látod-e a kettő közötti hatalmas különbséget?

Megfigyelted-e azt, hogy hogyan cselekszik az ember, amikor önző módon saját esztelenségében semmirekellő terveket sző?

És látod-e az Istenben bízó, és mindenben ráhagyatkozó ember istenes cselekedetét?

Ezért is jár ki nekik a tisztelet, ezért szentek, ezért isteniek, ezért igazak.

A fény és a sötétség, az időleges és az örökkévaló, silány és a magasztos jelenik meg a két eseményben szemünk előtt, hogy okuljunk belőle. A mai ünnepben feltárul szemünk előtt a titok: Isten megmutatja nekünk, hogy amennyiben hajlandóak vagyunk fáradozni, Isten rendelkezéseit betartva, nem marad el a bő termésért járó jutalom – mint amilyen fényesen vonul be a Szűz ma a templomba, az angyaloktól védelmezve és kísérve az Istennel való találkozásra, – úgy fogadja majd Isten a küzdelmekben, a szenvedés hősies viselésében megtisztult, Isten szeretetét mindenek elé helyező lelkünket.

Ne mondd elhamarkodottan, hogy ez a mi számunkra lehetetlen, hiszen az Istenszülő velünk egy természetű, Joakim és Anna leánya, nem testnélküli mennyei teremtmény, de egy az emberi nemből, egy közülünk. Lépj hát ki az önzőséged alkotta sötét fellegvárból, és megtisztult érzékekkel, vidám léptekkel indulj el Isten felé, hátra hagyva a sötétség minden gonosz cselekedeteit, hogy akkor, amikor számodra is eljön az idő – és ki is tudná azt megmondani, hogy mikor? – lehet, hogy még ma éjjel, – örvendező léptekkel haladhass Urad örömébe, mindenkor áldva az Urat, Aki ennyire szeret bennünket.

Adja Isten, hogy ez az ünnep világosítsa meg lelkünket, elménket, hogy a Legszentebb Istenszülő közbenjárása által, a mi személyes bemenetelünk is a mennyei csarnokba méltó és fényes legyen. Ámin.

 

Zemplén, 2012. dec. 4.

igumen Serafim

Aki gazdagon is szegény

2012/12/01

Pünkösd után 26. vasárnap

“Egy gazdag embernek bőséges termést hozott a földje. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűrjeimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! – Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad? – Lk 12,16-20.

csűr

Az igazság feneketlen mélységének gondolatait fejezi ki ez a példabeszéd. Krisztus rövid példabeszédekben fejezi ki az igazság mélységét. Ezzel pedig arra tanít bennünket, hogy óvakodjunk a sokbeszédűségtől. Mi emberek pedig mindig igyekszünk sokat beszélni, magyarázkodni, mert azt hisszük, hogy ezzel nagyobb nyomatékot helyezünk mondandónkra. Pedig ezzel, könnyen megeshet, hogy pont a fordítottját érjük el.

Jóllehet, sokkal nehezebb rövid világos és érthető beszédet mondani, mint hosszú szóömlengéseken keresztül beszélni a semmiről.

Amint azt a fenti példabeszéd is mutatja, ebben minden, ami számunkra, keresztények számára fontos, megtalálható. Krisztus két útról beszél itt, amelyen az emberek általában haladnak. A testi és a lelki emberek útját tárja ma elénk, és a választás lehetősége adott számunkra – és éppen ez, a szabad választás lehetősége vezet bennünket sok szenvedéshez, bánathoz, gyötrelemhez, szomorúsághoz, a tragédiához.

Megkérdezheti valaki, hogy ugyan mi a tragédia abban, ha az embernek jól megy a sora, mindene megvan, amire csak szüksége van, vagy lehet, sőt, még annál is több mint ahogy a példabeszédben említett embernek is. És tudjuk mi jól, hogy nem ezzel van baj, hanem a szabad választás eredményével. Ugyanis legyünk bár gazdagok, vagy szegények, egyformán eljuthatunk az üdvösségre, de ugyanúgy kárhozatra is juthatunk, ha nem a helyes utat választjuk.

Ismét azt kérdezed, hogy miért?

Hát nézd meg ennek a gazdag, de szerencsétlen embernek a gondolkodását. Teljes mértékben a földi dolgokra támaszkodva abban reménykedik, hogy most már hosszú ideig gondtalanul élhet, mert mindene megvan. A szerencsétlen embernek eszébe sem jut, hogy mindez, amije csak van, a halvány zálogát sem jelenti az ő hosszú és kényelmes életének. És ebben rejlik az ő oktalansága, szerencsétlensége.

Nem gondol a környezetében élő éhező emberekre, nem jut eszébe a jótékonyság, az irgalmasság cselekedeteit nem ismeri, bezárkózik a búzával teli csűrjeibe, hogy ott, a lélektelen magányban érje őt az Úr napja, amikor elhívja testéből a lelket.

Így jár az, aki csak magára gondol, nagyon okosat akar tenni, de hamar kiderül, hogy tette csak puszta ügyeskedés, amelynek zsoldja a halál. Lebontja a régi csűröket, újakat, nagyobbakat épít, csak a lelke házával nem törődik.

Létezik-e vajon nála szerencsétlenebb ember? Aligha. Hiszen semmire sem volt képes azon túl, hogy jókat egyen és igyon, semmi magasztosnak nem volt birtokában, csak a semmirekellő, üres szórakozásnak. Lelke minden erejét arra pazarolta, hogy a sehová sem vezető, hacsak nem a pusztulásba, dorbézolás útját kövezze, fényezze.

Nagy valószínűséggel, sohasem hallotta Krisztus szavait: ahol a kincsed, ott szíved is, – ő pedig azt a kincset választotta, mit megesz a moly, ellophatnak a zsiványok, amit elesz a rozsda.

A keresztény ember az ilyen kincstárra úgy tekint, mint eszközre, aminek segítségével, ha jól bánik vele, megszerezheti azt a jólétet, azt a kényelmet, örömet és boldogságot, – a Mennyek Országát, amire ez a gazdag ember is vágyakozott, csak eltévesztette az ahhoz vezető utat, rosszul választotta meg eszközeit. Az örökkévaló helyett a veszendőre tette fel mindenét, ami el is hozta számára a nem kívánt véget.

Sokszor lehetünk tanúi annak, hogy az ilyen emberek a csüggedés sötét mélységébe taszítják magukat, boldogtalanok, és következésképp elveszítik az emberségesség utolsó szikráját is, amely a végső esély számukra, hogy ez a szikra lángra kapjon, a szeretet és irgalmasság lelki tüze lobbanjon belőle, megmentve ezzel önmagát és másokat is, hogy az igazi, soha véget nem érő mennyei lakomán örvendezhessenek.

Mert hiszen megmondta az Úr: Aki nincs Velem, az ellenem van. (Mt 12,30).

Az Úrral lenni pedig nem más, mint mindenben követni tanítását és betartani parancsolatait.

Az Úrral lenni nem azt jelenti, hogy el kell  különülni a földi javakkal telt, bennünket Istentől és embertől elhatároló csűrjeink között, hanem azok társaságában, azokhoz számlálva legyünk, akikről azt mondja az Úr, hogy a barátaim vagytok.

Legyünk bár gazdagok, vagy szegények, bővelkedjünk, avagy szűkölködjük, történjen bármi is velünk a világban, életünk során úgy cselekedjünk, hogy minden időben és minden helyzetben az Úr barátai maradhassunk. Ámin.

 igumen Serafim