A Jordánon túl


pokajanijeA forróság okozta fulladtság elviselhetetlen. Minden egyes lépés, melyet az öreg ösvényen teszünk, közelebb visz az égető naphoz. Egyáltalán, lehetséges itt élni, valóban lehetséges…?

Igen, a Kísértés hegyén élt Krisztus. Negyven napon át ugyanez a nap mutatta meg Neki is erejét, égette, melegítette, kínozta, itt rejtőzött el a sötét szikla széle mögé… Negyven napig böjtölt itt Krisztus, kísértéseket szenvedve el az emberiség ellenségétől. A hegy ezért kapta a Negyvennapos elnevezést. A Kísértések Negyvennapos hegye. Negyven nap. És számomra még negyven perc is elviselhetetlennek tűnik. Itt van mind a mai napig az a szikla is, melyen az Üdvözítő ült. Kezeimmel érintem, térdre ereszkedek, megcsókolom. A környezeti hatás miatt éget…

Igen, – mondom az engem kísérő testvérnek – csak az Úr viselhette el itt a Negyvennapos böjtjét. Az ember számára ez lehetetlen, az ember gyenge,…

A testvér pedig csodálkozva néz rám:

És Egyiptomi Mária?

Ó, igen, természetesem, olvastam az ő nagy küzdelmeiről. Csakhogy az életrajzát a nagyvárosi lakásom hűvös szobájában olvastam, az olvasólámpa kellemes fénye mellett, semmit sem érezve a küzdelmek valódiságából…

…abban az időben vágyakozva nézett a fiatal lány a Jeruzsálembe induló hajóra.

-Én is el akarok menni Jeruzsálembe… – Vigyetek magatokkal. Pénzem ugyan nincs, de nem fogjátok megbánni,  mert mindig kéznél leszek…

Az utolsó percben a matrózok közül egyik felhúzta a lányt a hajóra – mindig, ha kell, majd kéznél leszel? Nem csapsz be? És ő nem csapott be senkit. Se öreget, se fiatalt, sem a taszító külsejű sántát,…

Amikor a hajó kikötött, a lány is odament, ahova a tömeg sodorta. És mindenki a templomba sietett. A zarándokok százai igyekeztek a Feltámadás-templomba, a Szent Kereszt Felmagasztalására. A szerelmi kalandoktól elkábult Mária is velük ment, de lelke közel sem volt az elmúlt eseményektől feltöltődve. A tömeg magával sodorta egészen a templom bejáratáig, de a küszöbnél valahogyan mindig kivetődött közülük, a falhoz sodródva. Majd újra meg újra nekivetette magát, de valahányszor a küszöbhöz ért, mindig egy különös erő eltaszította onnét.

Mi ez az ismeretlen erő, mely közötte és a templom között van? Ki nem engedi be őt, és miért? Ekkor átfutott az agyán – ez maga az Úr. Bűnei miatt, léha, tévelygő élete, és a bűnbánat hiánya miatt. Semmi keresnivalója itt  ezen a nagy ünnepen, nem kerülhet közel az Úr Asztalához.

Ez azt jelentené, hogy elvetette őt az Úr? Ekkor szörnyen érezte magát Mária. Majd ismét erőt vett magán, és a templom bejáratához tolakodott. Bejutott az előcsarnokba. Feje felett pedig a Legtisztább Szűz ikonja. Világos arc, gyönyörű, csendes szemek. Hogy hogyan is kerültek Mária ajkára a szavak, maga sem tudta, de gyermeki arcát az ikon felé emelte és könyörögni kezdett:

Igen, én a tisztátalan, igen, én a szennyes. Te, a Tisztaságos, hogyan is tudsz nézni rám tévelygőre? A Te Fiad azonban nem undorodott a bűnösöktől, és én annyira vágyakozom látni a Szent Keresztet, amelyen a tőled született Fiú megfeszíttetett. Én csupán egy pillantást vetek rá, és kijövök a templomból. És soha többé nem szennyezem be testemet paráznasággal és vágyakozással. Kérlek Téged, higgy nekem, szerencsétlennek..

Ekkor könnyed léptekkel bejutott a templomba a zarándokok tömegébe. A bűnbánat és a megtisztulás könnyei patakzottak Mária arcán:

Tudom, hogy a Te kegyelmed folytán jutottam be a templomba. Nem utáltál meg bűneim miatt, meghallgattad könyörgésem. Vezess engem, Istennek Anyja, hogyan, milyen vezekléssel esdhetem ki magamnak a Te Fiadnál a megbocsátást?

És ekkor a távolból, halkan, de határozottan hallotta:

„Menj a Jordánon túlra…”

És Mária elment. Elment a Jordánon túlra a Fentről jövő utasítás szerint.

Egyiptomi Mária – így hívjuk őt, mert származását tekintve Egyiptomi születésű volt.

Isten ezen szent vezeklője a palesztínai pusztaságban 47 évig élt a Jordán folyó túlpartján. Egyedül, emberek, élelem és fedél nélkül 47 évig!

Én pedig az előbb azt mondtam az ifjú testvérnek, hogy az ember számára ez lehetetlen, mert az ember gyönge…. és Egyiptomi Mária?

Egyik palesztínai monostorban élt a csodálatos Zoszima sztarec. Ebben a monostorban az volt a szokás, hogy a Megbocsátás Vasárnapja után, mindenki szétszéledt a pusztaságba, magányba vonult a Nagyböjt idejére. Így tett Zoszima is.

Mélyen meghajolt a testvérek előtt és elment. A Nagyböjt hét hosszú hete várt rá a pusztaságban.

Egyik alkalommal,  ima közben a felhős égbolt alatt, meglátott egy embert. Ahogy közeledett felé, az ember úgy távolodott el tőle. Zoszima felkiáltott: „Ne szaladj el, nem akarok neked ártani. Ki vagy te és miért vagy itt?“ és hallotta a választ: „Bocsáss meg, de nem állhatok eléd. Én nő vagyok, meztelen és nincs semmi, amivel eltakarhatnám testemet“.

Zoszima nem sokat gondolkodott, odadobta szegényes köntösét. Mária elfödte testét és közelebb ment a sztarechez. Ekkor látta meg Zoszima a naptól feketére égett arcot, mint a gyapjú, olyan fehér hajat és a kiszáradt testet. Minden kétséget kizárva, egy nő állt előtte. Honnét került ő ide, ebbe a vad pusztaságba?

Igen, Zoszima, én nő vagyok…

Az elején fel sem tűnt neki, mert nem fogta fel azonnal, hogy a nő, nevén szólította. Mikor azonban ráeszmélt, meghökkent. Látnok talán?

Áldj meg engem, szent atya, te nem egyszerű szerzetes vagy, de pap. Ekkor Zoszima még jobban csodálkozott: Honnét tudhatja, hogy én felszentelt pap vagyok? Hiszen csak egy ócska ing van rajtam. Miután a sztarec felocsúdott, megkérte a nőt, mondjon el neki mindent sorjában…

És megtudott mindent: a hajóról, a parázna lányról, az ikonról, és a hangról, mely azt mondta neki, hogy a Jordánon túli pusztaságban keresse az üdvösséget.

Hány éve élsz a pusztában?

Már 47 éve.

És mivel táplálkozol?

Három kenyeret hoztam magammal, de kiszáradtak, olyanok lettek, mint a kő. Néha törtem belőlük egy kis darabot. Meg aztán mindenféle fű, meg bogyó a táplálékom.

Semmiféle megbotránkozás nem szomorított el ennyi idő alatt?

Nem, atya, nagyon nehéz volt. A szörnyű vadállatoknál is jobban gyötörtek engem a bűnös gondolatok. Ó, hogy mennyire vágyakoztam a bor és a hús után! Nem egyszer fordult elő, hogy a szörnyű szenvedéstől a porban kúsztam, kérve Istent, hogy szabadítson meg engem a testiség kínzó gondolataitól és a látomásoktól.

A szenvedély nem egy, sem nem két évig, de 17 éven át  nehezedett rám.

Találkoztál-e valakivel valaha is a pusztában?

Nem, Zoszima,  te vagy az első ember a 47 alatt, akivel találkoztam. Ezért is futottam el előled, mert a ruhám már rég elenyészett.

A búcsúzáskor a nő kéréssel fordult a sztarechez: a következő esztendőben a Nagyböjt idejére ne jöjjön ki a pusztába, de közvetlen Húsvét előtt jöjjön el a Jordán partjához, és hozza el neki, hogy magához vehesse a Szent Adományokat.

„Még ha akarnál sem tudsz elmenekülni..“ – csak egy  év elmúltával értette meg Zoszima a nő ezen szavait, amikor nagy betegsége miatt kénytelen volt a Nagyböjt idejére a monostorban maradni, és nem mehetett ki a pusztába.

A Pászka-ünnep közeledtével azonban egy kicsit felerősödött, és elment a megadott helyre. Mária odament hozzá, meghajolt. A sztarec átadta az Adományokat.

Ezek után csak annyit mondott neki, hogy egy év múlva jöjjön el arra a helyre, ahol első találkozásukkor beszélgettek.

Zoszima elment a következő éven is. Azonban holtan találta. A folyó túlpartján feküdt, arccal Kelet felé. Kezei mellén keresztbe téve. Átkelve a folyón vette észre, hogy a test mellett a homokban írás van:

„Temesd el, Zoszima atya, az alázatos Máriát“. Így tudta meg végül, hogy a nőt Máriának hívták.

Dehát azt mondta, hogy nem ismeri az írást! Ki írta akkor ide ezeket a szavakat? A sztarec elvégezte a temetési szertartást és eltemette Máriát. Amikor visszatért a monostorba, elbeszélte a testvéreknek,  hogy mi történt. Zoszima százéves koráig élt. Halála után szájról szájra öröklődött Egyiptomi Mária története. Először Szofronyij sztarec, aki később Jeruzsálem patriarchája lett, írta le Mária életrajzát.

Ott, akkor nem gondoltam Egyiptomi Máriára, amikor a Negyvennapos Kísértések hegyének ösvényein lépkedtem. De hiszen a pusztaság, ahol Mária 47 évig élt, ott van a hegy túloldalán. És a nap forrósága, melytől már negyven perc után hervadtam, az ő testét pedig 47 évig kíméletlenül égette. Képes-e az egyszerű ember arra, amire az Isten szentjei, amilyen minden kétséget kizárva Egyiptomi Mária is volt?

És most nem a pusztaságra gondolok, ahol a mi, városban elpuhult bőrünk egy órát sem bír ki a forróságban!

Én most a bűnbánat utáni vágyakozásra gondolok.

Sohase késlekedjünk a bűnbánattal !  Az ember számára felfoghatatlan Isten szeretetének határa. Felemeli az embert a szörnyű haszontalanságérzet mélységéből, abból az undorból, melyben bűnei miatt fetreng az ember. Mindössze arra van csak szükség, hogy ne halogassuk azt a pillanatot, amikor teljesen rábízzuk magunkat Isten szeretetére, hogy úgy égesse el bűneiket, mint a pusztaság forró napsugara égeti az ember testét.

Minden esztendőben a Nagyböjt idején emlékezik az Egyház Egyiptomi Mária küzdelmeire, az ő csodálatra méltó életére. Krétai Szent András kánonja magába foglalja Isten eme nagy szentjéhez való könyörgésünket, melyet „Mária állásának“ (kitartásának) nevezünk. A bűnbánatban való kitartásnak. A hitben való kitartásnak. A bűnnel vívott harcban való kitartásnak. Nem egyszeriben, nem hirtelen, de úgy, ahogy azt Mária tette, nap nap után, évről évre. 47 évig?! Vagy kitudja meddig…

Reklámok
Explore posts in the same categories: Böjt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: