Mindennapi ima – az Istenre néző ablak


molitva“Ha az ember, Isten iránti szeretetéből fakadóan nincs elmerülve az önmaga miatti gondokban, valamint az Isten jótéteményei felől sem gyötrik őt kétségek, tudatosítva azt, hogy Isten gondoskodik róla, – az ilyen remény igaz és bölcs. Amikor azonban az ember önmaga erejéből igyekszik megoldani dolgait, és Istenhez csak akkor fordul imában, amikor bajba kerül, és saját erejéből azzal megbirkózni képtelen, és Isten segítségében kezd reménykedni, – az ilyen remény puszta és hazug. Ugyanis az igazi reménység egyedül Isten Országát keresi. Az ember szíve addig nem talál békére, amíg nincs birtokában az ilyen reménynek. Ez a remény pedig békét hoz számára és örömmel tölti életét”.[1]

Mint ahogyan a testünk egészséges működéséhez szükség van az ételre, hasonlóan az ember lelke is igényli a rendszeres lelki táplálékot.  A világi gondokkal terhelt elme és az elgyengült akarat a rohanó életmód felé sodorja az embert, aki kétségei között azt kiáltja: nincs időm, igyekeznem kell, hogy mindent elérjek! Mindemellett teljesen megfeledkezünk arról, hogy életünk nem más, mint egy kétségbeesett árral szembeni úszás. Eme tények következtében, sokszor hallani olyan szomorú kifogásokat, hogy: nincs időm imádkozni! Így viselkedünk annak ellenére, hogy oly sokszor hallottuk Krisztus szavait: “pedig csak egy a szükséges.[2]

Sajnos sokszor találkozhatunk azzal az áldatlan állapotú valósággal, hogy sokan a maguk amilyen – olyan imaszokásaikat nem az Isten Országát kereső céllal végzik, hanem csak inkább, mint egyfajta mágikus biztosítékként gyakorolják: Nesze, Uram – adj, Uram. Az ilyen piaci módszerrel végzett imádság semmiféle lelki gyümölcsöt nem hoz az ember számára. Viszont ugyanolyan esztelen dolog azt hinni, hogyha órákon át fogok imádkozni, akár az eszméletlenségig növelni az elmondott ima mennyiségét, akkor annak majd valami hallatlan nagy eredménye lesz.

Mindenkinek korához és testi-lelki erejéhez mérten kell imádkoznia. Az egyházatyák erre gyakran hívják fel a figyelmünket. Hiszen mindenki, csakis állapotának megfelelően vállalhat magára testi vagy lelki terheket. Minden hanyagságot kizárva, egymástól eltérő ima rendszerük van még maguknak a szerzeteseknek is. Imarendszerük összeállítása a lelki vezetőre bölcs meglátására van bízva, aki arra hivatott, hogy külön-külön megfigyelje mindegyikük terhelhetőségét, hogy a szerzetes lelki szárnyai – a munka és az imádság, a lelki előmenetelükben képesek legyenek őt a tökéletesség irányába emelni.

Nincs és nem is lehet ez másképp a világban élő emberek életében sem. Testi és lelki erejükhöz mérten kell összeállítani az ember mindennapi imarendszerét úgy, hogy lelki életükön csorba ne essék. Fontos, hogy imádságuk rendszeres és mindennapi legyen. A helyesen összeállított és helyesen végzett imarendszer, az ember spontán és elmaradhatatlan szükségletévé válik a lélegzéshez szükséges levegőhöz hasonlóan.

Ahhoz, hogy eljussunk arra a lelki színvonalra, amikor már könnyedén tudunk imádkozni, nem kevés lelki küzdelemre van szükségünk. Hiszen a lelki küzdelem nélkül végzett imádságunk, még ha rendszeres is, csupáncsak kötelességből ismételt szöveghalmaz mondásává válhat.

Noha imaéletünk tekintetében hajlamosak vagyunk azokra a körülményekre mutogatni, amelyek között élünk, azokra az emberekre, akik körül vesznek bennünket úgy, mint a lelki életünkben való akadályokra, ne feledjük el, hogy ezek csak kifogások. Igaz az is, hogy ezek a körülmények hatással vannak ránk, befolyásolják benső állapotunkat. Létezik azonban egy nagyon fontos mozzanat, amelyről “sikeresen meg tudunk feledkezni”.

Palamasz Szent Gergelyt, nem csupán csak mint valódi aszkétát, vagy mint Istenben bölcs főpásztort jegyzett fel a történelem. Az ő nevéhez fűződik a vita, amely annak a Fénynek az eredetéről szól, amelyet az áthoszhegyi szerzetesek – hészüchaszták[3] láttak imádkozás közben. Ezt a vitát siker koronázta, noha nem is annyira a szent főpap személyes sikere, hanem mint az isteni igazságé. Tulajdonképpen olyan művelt férfi, mint Varlaam[4] és követői, miért nem tudták elfogadni és megérteni az áthoszhegyi atyák tapasztalatát? Vajon miért becsmérelték, és nevették ki ezt a tapasztalatot, sőt mi több, eretnekségnek minősítették?

Azért, mert ők maguk nem rendelkeztek ilyen tapasztalattal. Életükből hiányzott a lelki harc, és nem annak “az egy szükségesnek” szentelték életüket. Nem afelé irányult életük, amit Szárovi Szent Szerafim a “Szentlélek megszerzésének” nevezett. Bár tudtak Isten létezéséről, de nem ismerték Őt.

Sajnos az ilyesmi gyakran előfordul.

Természetesen nem mindenki juthat el arra a lelki magasságra, amelyre a Szent Hegyen élő atyák jutottak el. De mindenki, aki felelősségteljességgel tekint saját lelki előremenetelére, az eljuthat egy bizonyos fokra, hiszen a talentumokat kinek-kinek rátermettsége szerint osztották ki.[5] Ezért minden számítgatás nélkül, tisztán az Isten iránti szeretetből, erőnkhöz képest, naponta örömmel imádkozzunk. Azokhoz hasonlóan vívjuk meg mindennapi lelki harcunkat, akik példát mutattak számunkra és eredményre jutottak el – a szív tisztaságára. Így pedig, mint a kelet felé néző ablakon át szemlélhetjük a hajnali fényt, hasonlóan a tiszta szív, az Evangélium tanítása szerint, lehetővé teszi számunkra meglátni az Istent[6]

igumen Szerafim

[1] Szárovi Szent Szerafim

[2] Lk 10,42

[3] Hészüchaszta – görög eredetű szó: nyugalom, nyugalomban imádkozó

[4] Kalabriai Varlaam – Szent Gergely tanításának ellenzője

[5] Mt 25,15

[6] Mt 5,8

Explore posts in the same categories: Lelkiség

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: