A naimi özvegy


Pünkösd után 20. vasárnap

Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.” LK 7,11-16.

naim

Amikor bármilyen kellemetlen dolog éri az embert, kesereg. Keserűségében legtöbbször elvakult kereséshez kezd, hogy kit tudjon hibáztatni az éppen kialakult helyzete miatt. Nem ritka, hogy még a keresztény ember is Istent teszi felelősért mindazért, ami vele történt. Haragszik, kesereg és bánkódik, mert rossz dolog történt vele. Ebben az elvakult keresésben azonban sehogyan sem tud megnyugtató választ találni éppen azért, mert nem képes és nem is hajlandó önmagába nézni, és feltenni a kérdést: Mit csináltam rosszul?

Nagy a zaj, szívét szorongatja a bánat, és a körülötte zajongó tömeg csak bonyolítja a helyzetet. Isten pedig úgy véli, hogy nem felel. Ezek következtében pedig arra az elhatározásra jut, hogy saját kezébe kell, hogy vegye az irányítást, önmaga kell, hogy megoldja a helyzetet. Az ilyen keserűségbe merülő ember viszont csak tovább bonyolítja saját maga helyzetét. A nagy zajongásban, jajveszékelésben nincs, és nem is lehet jelen az Isten.

A megoldások képe tárul ma elénk az Evangéliumi részben. Egy mindenét elveszítő anya kíséri a temetőbe egyetlen fiát, akit nagy tömeg kísér. Bizonyára sok volt a tömegben a kíváncsiskodó ember, de sokan voltak, akik együttérzésből haladtak a menetben. Hiszen ha figyelembe vesszük az akkori társadalmi helyzetet, ez az asszony a nincstelenség határán van, nincs senki, akire számíthatna, nincs senki, aki védelmébe fogadná őt.

Ebben a lesújtó pillanatban közeledik egy néhány férfiből álló csoport a város felé. Jézus odalép és olyat mond, ami ebben a helyzetben sokakat megbotránkoztathatott: Ne sírj!

Már hogyne sírna, hiszen a remény utolsó lehetőségét kíséri a sírba! Mondhatta volna az asszony, hogy ne zavarj bánatomban, ne okozz nekem még nagyobb fájdalmat, engedj utamra. Itt azonban mégis más történt. Ez az asszony a nagy keserűsége ellenére, oda tudott figyelni Isten mindent megoldó csendes szavára. És ez az odafigyelés megoldást hozott számára, mégpedig olyat, amire akkor és ott senki sem számított.

Felhívás ez számunkra. Felhívás arra, hogy bármilyen helyzetbe is kerülünk, ne forduljunk ellenségesen a környezetünk ellen, azt keresve, hogy kit okolhatunk a kialakult helyzetért, és legyen meg bennünk a készség figyelni Istenre.

Nyilván semmi sem történt volna, nem következik be a csoda, ha az asszony azt mondja Jézusnak, hogy engedj utamra, ne háborgass bánatomban. De megállt, és hagyta, hogy működjön a kegyelem. A csendes beleegyezés pedig meghozta gyümölcsét. Mert Isten nem található a viharban, sem a földrengésben, hanem a lágy szellő suttogásában. (Vö: 1Kir 19,11-12).

Ha a világ zajában, amiért mi magunk vagyunk felelősek, képesek vagyunk meghallani Isten halk és szelíd hangját, a legmélyebb bánat is áldást hozóan örömre változhat.

igumen Serafim

Explore posts in the same categories: Prédikációk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: