A szakadék szélén II.


szakadék2

Akkor már tudtam, hogy az utam nagyon hosszú és nehéz lesz, de most előbb el kellett jutnom az első, furcsa elnevezésű megállóig – “Оtradnoe”.

Ezt az utat a művészettörténet tanárunk mutatta meg számunkra. Ő egy csodásan szerény, jó és mély lelkű ember volt. A dicső Tretyjakov nemzedék utóda, aki úgy tűnt, hogy minden orosz templomról és ikonról mindent tudott. De ami a legfőbb, hogy feltárta előttünk a szovjet ateista iskola által kifosztott Dionisziosz és Rubljov világát azok fordított perspektívájával, ahol minden távoli egy pillanat alatt közelivé lesz, ahol az angyalok egyszerűen a földre szállnak, és a szentek pedig egy lépcsőn könnyen feljutottak a mennybe.

Őt hallgatva, nagymamán elbeszélései jutottak eszembe egy valamiféle nem létező országról, ahol a fehér templomok a harangtornyok árbocaival olyanok voltak, mint hajók az aranyló búzamezők hullámain. Valahová a kék ég felé úsznak. Azt gondoltam, hogy mindez csak mese, hogy az a világ már rég, valahol a mélyben nyugszik, olyan, mint a legendás Kitezs* városa.

– Utazzanak el Otradnoe-ba, – mosolygott sejtelmesen a tanár.

Mi pedig elutaztunk.

Még most is emlékszem arra a Moszkva-környéki kis állomásra. A februári vihar havat fúj az arcunkba. A mezőn át vidáman futott előttünk Nyikolaj Nyikolajevics – a tanár, utána pedig húsz diák: művészek, operatőrök, rendezők. Voltak köztük oroszok, örmények, zsidók, tadzsikok, türkmének. Mindegyiküket megérintette az élő szó és ide hívta őket, egy dombtetőre, ahol egy kis falusi templom állt.

Nem mondhatom azt, hogy ez az első utazás felforgatta volna a tudatomat. A szűk hely, a fullasztó levegő, az istentisztelet ismeretlen nyelve, a dühöngő vénasszonyok, akik állandóan megjegyzéseket tettek, – mindez idegesített és elnyomott. Elöl a képállvány mellett, egy meghajlott öreg pap ült, ritka fehér volt a haja és fénylő tar a feje. Mindenki gyónni ment hozzá. Én is odamentem. Már nem emlékszem, hogy miről beszéltünk, de valami miatt könnyed és örömteli lettem.

Egy más alkalommal, szerencsétlenség történt a barátom családjában. Felhívta a felesége Pétervárról és azt mondta neki, a kiskorú gyermeküknél az orvosok agyhártyagyulladást fedeztek fel, s hogy kórházban hagyták és senkit sem engednek be hozzá.

Természetesen, kaptuk magunkat és elmentünk Otradnojéba. A barátom könyökével mindenkit félretolva, eljutott az atyához, és térdre zuhant előtte. Az atya pedig ahogyan csak tudta, vigasztalta őt, majd felállt, bement az oltárba és sokáig nem jött vissza. Hallani lehetett, hogy a liturgikus énekléshez csatlakozik az ő gyenge imádságos fennhangja.

Néhány óra elteltével telefonáltunk Szentpétervárra, amikor is a barátom felesége örvendezve mondta el, hogy gyermeknek nincs agyhártyagyulladása. Ezt mondták az orvosok, noha még két órával ezelőtt pont az ellenkezőjét állították.

Lehet, hogy csoda, de lehet az is, hogy egybeesés.

Mindmáig óvatosan viszonyulok a csoda mindenféle fajtájához, különösen azokhoz, amelyek nagyon felkavarják az ember elméjét és egészségtelen izgalmat váltanak ki.

Viszont akkor, amikor azon a fullasztó júliusi napon, elmentem a sztarechez, megértettem, hogy sem én magam, sem pedig senki más a környezetemből, sem az orvosok nincsenek abban a helyzetben, hogy segíteni tudjanak rajtam. Túl mély volt a szakadék, és elviselhetetlen a fájdalom…

_________________________

*Kitezs – a legenda szerint a tatárjárás idején egy a tóban elsüllyedt város, ahonnét időnkint ének és harangszó hallatszik.

 

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: