A szakadék szélén I.


szakadék

Csak nagy nehézségek árán tudom kinyitni a szemem és próbálok visszaemlékezni: mi történt tegnap? Idegen arcokra emlékszem, szófoszlányokra, tetteimre, amelyekre jobb lenne nem is emlékezni…

Az utóbbi fél évben az életem valóságos pokollá változott. Meg akartam feledkezni magamról, borral locsoltam az elviselhetetlen fájdalmat, amelyet az elveszített szeretet miatt éreztem, de bensőmben a seb csak egyre nagyobb és szörnyűbb lett. Én pedig nem tudtam, hogy hogyan találjam meg a visszavezető utat a saját világomba, ahol olyan kényelmes és jó, ahol csendesen suttognak a hullámok a kikötőben, és az égen vidáman köröznek a sarlós-fecskék.

A fejembe mintha forró ólmot öntöttek volna, s kezem-lábam, mintha vattával volna kitömve, –  képtelen vagyok megmozdulni és felkelni.

Akkor nem csak, hogy a szakadékba tekintettem, de annak a mélyén találtam magamat, egész lényemben megéreztem a pusztulás bűzét. A sötétség élő és tapintható volt, tapadós, indaszerű ujjaival behálózott engem, megbénította úgy az akaratot, mint az elmét, kivont belőlem minden erőt. Szorongva néztem felfelé, honnét enyhe megszabadító fény sugárzott. Megértettem, hogy egyedül képtelen vagyok kikerülni ebből a mélységből, leküzdhetetlen számomra a meredek emelkedő, sohasem kerülhetek vissza, a saját napsugaras mezőmre.

Attól az időtől kezdve, nincs bátorságon ítélkezni az olyanok felett, aki letért az egyenes útról, eltévedt, félrelépett vagy elbukott.

A nyomorúság, mint elvadult veszélyes állat, ott leselkedik ránk, ahol nem számítunk rá. Egyetlen csapással képes szétzúzni törékeny benső világunkat, sőt az egész életünket. Ilyenkor semmi értelme saját erőnkben reménykedni, vagy más embertől várni a segítséget. A másik ember nincs abban az állapotban, hogy elmerüljön a te feneketlen mélységedben, hogy segítsen rajtad azért, mert ő maga is belefulladhat, és hozzád hasonlóan, ő sem kerül ki onnét. Csakis a csodában remélhetünk, ami néha előfordul.

Nagymamám keresztény hitben nevelt engem, kiskoromtól tudtam, hogy van mennyország és pokol, van Isten és ördög. Bizonyos voltam abban, hogy az ember nem hal meg teljesen, hogy a lelke a halál után is mindörökké él.

Csakhogy az én hitem felszínes volt, mint nemzedékem szokásai és hagyományának egy része.

Amikor a kórházi ágyon haldokoltam, eszembe jutottak azok az imádságok, amelyekre a nagymamám tanított. Majd amikor jobban lettem, arról ábrándoztam, hogy elmegyek a tajgába és csak egy keresztet meg régi könyveket viszek magammal, amelyek az ikonok alatt voltak odahaza a sarokban, egy kis szobát építek majd magamnak a tisztavizű sebes patak mellett, és remeteként élek ott napjaim végeztéig.

Azonban az életem másképp alakult. A titokzatos rét helyett egy nagyváros körforgásában találtam magamat. A hegyi kristályos levegő és a kristálytiszta víz helyett a mérgező szmogot lélegeztem és valamiféle borzalmas dolgot ittam, amely lassan, de biztosan bomlasztotta az agyamat és a lelkemet.

Megtapasztaltam, hogy a földi szeretet nem csak kimondhatatlan örömet és boldogságot hozhat, de elviselhetetlen fájdalmat is. Hogy a szó nem csak felemel és feltámaszt, de halálos sebet is tud ejteni.

Letértem a szűk útról, összetörtem és a szakadék mélyére zuhantam, összetörve az összes lelki csontjaimat.

És mindemellett valamiért pontosan tudtam, hogy ez még nem a vég.

Nagy nehézségek árán felemelkedtem fekvőhelyemről és sietve távoztam…

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: