Szmirnai Szent Polikárp


Február 23. / március 8.

polikarpPolikárp 80 körül született Szmirnában, Kisázsiában. Korán árván maradt. Neveléséről egy  angyal utasítására, egy tisztes özvegy gondoskodott. Neveleőanyja halála után, Polikárp szétosztotta vagyonát, erényes életet folytatva, szolgálta a betegeket. Szmirna püspöke, Vukol, diakónussá szentelte, és megbízta, hogy prédikáljon a templomban. Hallgatója és tanítványa volt Szent János apostolnak, akihez közel állt, égy gyakran kísérte el Szent János apostolt útja során. Ezért, az apostolok tanítását szóban és írásban hamisítatlanul adta tovább. A II. század derekán Kisázsia egyik legjelentősebb egyházi személyisége volt, hivatalát több mint ötven évig töltötte be. Az apostolok tanítványa – írta róla Origenész. Sok olyan személlyel volt közvetlen kapcsolatban, akik még látták az Urat, és az apostolok választották ki Szmirna városa püspökének. Ireneus tanúsága szerint az apostoli püspök igehirdetése teljesen egybehangzott azzal, amit Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Az őskeresztény hagyomány egyik jelentős megalapozója volt.

A keresztény ókor több levelét ismerte, az utókorra csak a filippiekhez írt levele maradt fenn. A filippi egyházközség tagjai hittani eligazítást kértek Polikárptól, és azt, hogy küldje meg nekik Szent Ignác leveleit. Levelében fölszólította a filippieket, hogy vállalják „a kereszt vértanúságát”. Itt esik szó először a keresztény irodalomban a “vértanúságról”, méghozzá egy püspök szájából, aki maga is a Megfeszített vértanúja lett. A levél jól mutatja, hogy mennyire eleven volt az egyházak közötti kapcsolat. A leveleket lemásolták, továbbadták, összegyűjtötték.

Szent Ignác levelében azt írta Polikárpnak: “Mint a hajó kormányosának a szélre, vagy mint a viharvert hajósnak a kikötőre, olyan szüksége van korunknak rád ahhoz, hogy eljussunk Istenhez”.  Továbbá Szent Ignác leveleiből értesülünk arról, hogy a szmirnai püspököt sokan támadták saját egyházközségében is. Súlyos problémái adódtak egy csoporttal, akik nem értettek egyet azzal, hogy az egyházi élet egyre inkább a püspök körül kristályosodott ki. Kezdetben megoszlott az egyházi szolgálat: a püspök volt a közösség hivatalos „felügyelője” (episzkoposz) és vezetője, a „próféták és tanítók” az istentiszteletnek és tanításnak éltek. A prófétaság torzulásai következtében azonban egyre inkább a rend és törvényesség egyházi elve lépett előtérbe: ez a püspök, vezető szerepét eredményezte. E történelmileg szükségszerű fejlődésnek ellenzői vonakodtak részt venni a püspök vezette istentiszteleteken, és külön liturgiát tartottak maguknak; igehirdetésben is eltértek az apostoli tanítástól. Polikárp egész életén át fáradozott azon, hogy megtérítse ezeket a szakadárokat, és mindent megtett, hogy egyházközségét külsőleg és belsőleg egységesítse. A zűrzavaros viszonyok között is szakadatlan türelmével és szeretetével kiérdemelte az igaz hívők egyre növekvő ragaszkodását és tiszteletét. Ahol azonban szükséges volt, példás energiával és határozottsággal lépett föl. Intő levelet írt a szomszédos egyházközségeknek is, amelyek ugyanazokkal a nehézségekkel küzdöttek, mint a szmirnaiak. Sajnos, ez a levél nem maradt ránk.

A II. század közepe táján Rómába utazott, hogy Anicét pápával a keresztény gyakorlat kérdéseiről, a húsvét ünneplésének időpontjáról tárgyaljon. Polikárp más kisázsiai egyházközségekkel együtt kitartott annál, a Szent Jánostól eredő hagyománynál, hogy húsvét napját Niszan hónap 14. napján kell ünnepelni, míg a rómaiak Szent Péterre visszamenő hagyomány szerint a rá következő vasárnapon ünnepelték. Bár e pontban nem tudtak egyezségre jutni, Anicét tiszteletből megengedte Polikárpnak, hogy a templomban húsvéti Eucharisztia-ünnepet tartson, és békében váltak el egymástól.

A hazatérése után, Auréliusz császár idején, erőteljes keresztényüldözés tört ki. A pogányok azt követelték, hogy Polikárpot, a “minden keresztény atyját“, helyezzék vád alá. Elfogatása Szmirnától nem messze, egy kis településen történt. Amikor odaértek a katonák, Polikárp eléjük ment, és megparancsolta, hogy vendégeljék meg őket, ő maga pedig, készülve a küzdelemre, imádkozott: „Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, Jézus Krisztusnak, aki által ismerünk téged, az angyaloknak, hatalmasságoknak, az egész teremtésnek és a belőled élő igazak nemzetségének Istene! Magasztallak téged, amiért méltónak találtál erre a napra és erre az órára, hogy a vértanúk seregében részem legyen Krisztusod kelyhében a test és a lélek örök életre szóló föltámadására a Szentlélek romolhatatlanságában. Fogadj el ma engem köztük, mint igaz és kedves áldozatot, amint előkészítetted, megjövendölted és most teljesíted, te, igaz Isten, aki nem ismersz hazugságot. Ezért és mindenért dicsérlek, dicsőítlek és magasztallak örök mennyei főpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és vele a Szent Lélekben tiéd a dicsőség világossága most és az eljövendő örökkévalóságban. Ámin”.

Egy bizonyos Fülöp, aki tagja volt Asia tartományi gyűlésének, ünnepi játékokat rendezett állatviadalokkal és egyéb látványosságokkal. Polikárpot a zsúfolt cirkuszban vonták felelősségre keresztény hitvallása miatt. A jelenlevő prokonzul rá akarta venni a 86 éves püspököt, hogy tagadja meg Krisztust, ám ő tanúságot tett hitéről.

A Szmirnai egyház levele című irat szerint 155. február 23-án halt vértanúhalált szülővárosának cirkuszában. Máglyahalálra ítélték, a hóhérok az oszlophoz akarták szegezni, de ő meggyőzte azokat, hogy nem fog elszökni, így csak a kezét kötözték meg. Ám a máglya lángjai szétváltak körülötte, majd a feje felett ismét összecsaptak. A feldühödött tömeg azt követelte, hogy karddal döfjék át. Annyi vér folyt ki testéből, hogy eloltotta a tüzet. Holttestét megégették, de csontjait összegyűjtötték, és – minthogy drágaköveknél többre becsülték – a kisázsiai Musztafa-hegyen eltemették. Ott gyülekeztek össze a keresztények, hogy megünnepeljék vértanú-születésnapját. Haláláról hiteles vértanú-akták tanúskodnak.

Szent Polikárp nagy hatást gyakorolt korának embereire – nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával. Antiochiai Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: „Boldognak tartom magam, hogy láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.”

Fennmaradt Szent Polikárp tanítványának, Lyoni Szent Iréneusznak elbeszélése, amelyet Euzébiosz hoz fel: “Én még nagyon fiatal voltam, amikor láttalak téged Kisázsiában, Polikárpnál – írja Szent Iréneusz barátjának, Florinnak, – … Még most is meg tudnám mutatni azt a helyet, ahol a boldog Polikárp ült és beszélgetett, – ábrázolni tudnám azt, hogy hogyan járt, életvitelét, külső megjelenését, a néphez intézett beszédét, a Szent János apostollal való barátságos kapcsolatát, ahogyan azt ő maga mesélte el. De a többiekkel való kapcsolatát is, azokkal, aki még látták az Urat, – azt, ahogyan átadta elbeszéléseiket, mindazt, amit tőlük hallott az Úrról, tanításáról, csodáiról… Isten, hozzám való irgalmából, figyelmesen hallgattam Polikárpot, és nem lapra, hanem a szívem mélyében jegyeztem fel mindazt, amit mondott… Éppen ezért, Isten előtt tanúskodhatom, hogyha ez a boldog apostoli öreg, valami hasonlót hallott volna, mint amilyen a te eltévelyedésed, akkor befogta volna a fülét, és méltatlankodásának adott volna hangot a rá jellemző módon: “Jóságos Isten! Milyen időket engedtél engem megélni”.

Explore posts in the same categories: Szentek élete

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: