A hit imádsága


Az esti vonattal érkeztem meg, és lekéstem a buszt, ami Optyinába megy. Felhívtam a lelki atyát, és ü segített. Egy fél órán belül eljöttek az állomásra az atya lelki gyermekei, egy férfi és egy nő, akiknél az éjszakát töltöttem. Teljesen idegen voltam számukra, de úgy fogadtak, mint egy drága vendéget.

Az első találkozásunkat követően tartottuk a kapcsolatot, és gyakran találkoztunk, majd hozzám is ellátogattak. Ismeretségünk ideje alatt volt alkalmam közelről is megismerni ezt a családot, tudomást szerezve a nem könnyű, de nagyon érdekes életükről. A nevük megváltoztatásával beleegyeztek, hogy lejegyezzem történetüket.

Katalin, Dagesztánban született. Van egy ikertestvére, Nagyezsda és egy húga Ludmilla. Anyjuk orosz. A Kaszpi tenger mentén lévő település, ahol nagyapáik éltek, színtiszta orosz volt, ahol évszázadok óta kozákok éltek.

A dédapa a település atamánja – malmai, halüzeme, és lóistállói voltak. A munkások nagyon szerették. Katalin nagymamája, Lídia, a család legidősebb lánya volt. Minden lány számára készült a hozomány. Amikor elkezdődött a polgárháború, a vörösek vízbe fojtották a gazdagokat. Közöttük volt a dédapa és a dédmama is.

Lídia a nagymama, aki akkor tizenkét éves volt, eldugta a család kincseit. Ezeken kívül, amit csak tudtak, mindent elvittek.

A nagymama húga, a kétéves Dása, a homokban játszott. A gyermek fülében briliánsok csillogtak. Ekkor a vörösek haladtak el mellette, és Lídia látta, hogy az egyik kardot ránt, a másik pedig – megsajnálva a gyermeket – lefogta a kezét, mielőtt lesújtott volna, és mindössze kitépte a gyermek füléből az ékszert.

Sok év elteltével, Katalin megkérdezte nagymamáját:

– Nagymama, miért van elszakadva a füled?

És amikor Katalin felnőtt és tanulni ment, akkor 1972-ben behívták őt a “szervek”, és faggatni kezdték a diáklányt:

– És nem mondta el neked a nagymamád, hogy hová rejtette el a családi ékszereket?

Apja, kumik származású volt, nem regisztrálta az orosz anyámmal kötött házasságát. Amint azt anyám később megtudta, neki már volt a saját fajtájából származó felesége. Hivatásos sofőr volt, így látszólag más városokban is voltak “asszonyai“. Annál is inkább, hogy a helyi törvények szigorúan veszik a nők szüzességét, a férfiakkal szemben pedig eltekintően és hallgatólagosan engedélyezik a többnejűséget.

Apja szülei meghaltak: az anyja szülés közben, az apja nem sokkal az anyja halála után. Csak a nagyapja élt. A hegyekben élt. Abban az időben, az orosz nők, Dagesztánban a helyi szokások szerint viselkedtek: kendőt és hosszú ujjú ruhát viseltek, ha férfivel találkoztak, lehajtották fejüket. Tatajurtában, ahol sok orosz élt, a nők eljárhattak dolgozni, a boltba férfiak kísérete nélkül mehettek, a hegyekben viszont a nő a kerítésen kívülre sem mehetett.

Anyja betartotta a helyi szokásokat. Nagyon szép volt, de mindamellett szerény, szolidan öltözködött, jól főzött, nagyapám pedig elfogadta, és elismerte az unokákat, persze mindegyiket a maga módján nevezte el. A nagyapához való utakat a hegyekbe, a lányok egy életre eszükbe vésték, sőt még a nyelvet is megtanulták.

Megmaradt emlékezetükben a hagyományos hegyi vendégszeretet. A hegyekben a zarándok a fagyhalálnak volt kitéve, de tudta, hogyha eljut a legközelebbi házhoz, úgy fogadják őt majd, mint egy drága vendéget. A hegyi házaknál szokásban volt, hogy a vendégek számára tartottak egy külön subát, hogy amikor betérnek, felmelegedjen.

Tatajurtában sokféle nemzetiségű ember élt. Katalin osztályában voltak kumikok, csecsenek, németek. Mindenben segítették egymást. Jó szokás volt, megvendégelni a szomszédokat. Mikor az anyja készített valamit és megvendégelte a szomszédokat, mikor pedig azok vendégelték meg őket.

Miután átköltöztek Oroszországba, az anyja, megérkezésük másnapján, elkészítette a jellegzetes hilkált, és bekopogott a szomszédék ajtaján. A szomszédasszony elcsodálkozva nyitott ajtót:

– Nincs szükségünk semmire! Többé semmit se hozzon nekünk!

És – becsapta az ajtót. Katalin vigasztalta elkeseredett anyját:

– Mama, ez egy nagyváros! Itt nem szokás megvendégelni idegen embereket.

Amikor az ikrek három évesek voltak, Nágyja súlyosan megbetegedet. Korházba került, de a helyzete reménytelen volt. Átküldték a területi korházba, de ott sem tudtak rajta segíteni.

Az orvos megkérte az anyát, hogy vigye haza a kislányt:

– Úgyis meg fog halni, vigye őt haza. Miért fogja itt ezzel rontani a kimutatásainkat? Gondolja csak meg: magának sincs belőle haszna, nekünk meg csak bosszúság… vigye! Hiszen látja, igyekeztünk, gyógyítottuk, de nem segít…

Az anya, begöngyölte a gyermeket, és elindult a lesoványodott, pehelysúlyú gyerekkel a buszhoz. A megállóban egy idős, hívő asszonnyal találkozott, aki miután kifaggatta a síró asszonyt, határozottan azt mondta:

– Meg kell keresztelni a gyermeket! Eredj a templomba! Most azonnal! Egy percet se vesztegess!

– De hát hogyan is mehetnék, a férjem moszlim. Noha nem is nagyon vallásos, de ha megtudja, megöl!

– Neked mi a fontosabb: a gyermek élete, vagy a férjed haragja?!

És az anya, elvitte a haldokló lányát, a város egyetlen ortodox templomába. A pap mindjárt megértette, hogy a gyermek épp, csak hogy él, és hamar megkeresztelte.

Amikor az anya kilépett a templomból, ölén a gyermekkel, az idős asszonyok azt mondják:

– Krisztus feltámadt! Hiszen Húsvét van!

És valaki egy piros tojást nyújt át neki – köszöntve őt Húsvét ünnepével.

Buszra szálltak, mennek hazafelé, az anyának patakban ömlenek könnyei, a könnyektől semmit sem lát, csak egy a gondolata: haldoklik a lányom. Hirtelen a gyermek megmozdult. Az anya megijedt: talán elkezdődött a haláltusája? Nagyezsda pedig kinézett a takaró alól – élénk világos szemekkel. Majd gyenge hangon azt mondja:

– Anya, éhes vagyok…

Nála pedig semmi sincs – hiszen nincs is étvágya, a gyermek pedig már nem tudott enni. Megtapogatta a táskáját, és lám, megtalálta a húsvéti tojást. Reszkető kezekkel meghámozta és egy darabot a kislány szájába tett, az pedig miután megrágta, lenyelte és azt mondta:

– Anya, még, csak sóval….

Az anya, miután valahogy hazaért, berohant a gyerekkel a házba és nagy hangon azt kiabálta:

– Sót, sót! Hamar, adjatok sót!

Lám, így gyógyult meg a reménytelenül beteg Nagyezsda. Évek múltán, maga az anya mosolyogva emlékezett vissza, hogy annyira izgatott volt, hogy nem tejet, nem kását kért a gyermek számára, de sót – megsózni a tojást…

A gyermekkor

Katalin és Nagyezsda iskolába járt, anyjuknak segítettek a házkörül: volt kertjük, tyúkok, bárányok. Apjuk nem ivott nem dohányzott, de kegyetlen természetű volt. Ha a két lány meghallotta apjuk lépteit, amikor anyjuk nem volt odahaza, félelmükben mindig az ágy alá bújtak.

Anyjuk soha nem vitatkozott apjukkal. Tűrt, még akkor is, amikor megtudta, hogy létezik egy másik asszony is. Tűrt, mert a helyi szokások szerint, ha a férfi elhagyja az asszonyt gyerekeivel együtt, akkor a nőt tekintik vétkesnek, és lányait senki sem akarja feleségül venni. Esetleg ha mégis, akkor csak olyanok, akikhez egyébként senki sem menne, vagy elvált. Az anya akkor bátorkodott csak elválni az apjuktól, amikor a lányok felnőttek, elvégezték az iskolát, és elhagyták a családi fészket.

Amikor a harmadik lány, Ludmilla, négy hónapos volt, az anya, az ágyon ülve szoptatta, amikor belépett a házba apám fivére. Elküldte őt a szomszédba, hogy bárányok vásárlása ügyében érdeklődjön. Senki sem maradt a házban, a gyerek pedig a magas ágyról leesett, aminek következtében egész életére nyomorék maradt. Púp volt a hátán, és az egyik lába rövidebb volt, csak botra támaszkodva tudott járni. A gyerekek sem akartak vele játszani, elkerülték, noha nagyon okos volt.

Egyik alkalommal meg is kérdezte Katalint:

– Amikor majd meghalok, akkor ott, a síron túli életben is ilyen nyomorék leszek, mint most?

A nővérének a lélegzete is elállt, és egy szót sem tudott válaszolni. A kislány pedig azt mondta:

– Semmi baj, ne bánkódj miattam, kitudja, miért vagyok ilyen, és kitudja, mi történne velem, ha egészséges lennék?

Ludmilla vörös diplomával végezte el az egyetemet, matematika-informatika szakon. A dagesztáni női sakkversenyen elő lett. A világ szennye nem érintette. Gyerekeket tanított, könyvtárosként dolgozott. Hitre felnőtt korában tért. És milyen különleges körülmények között:

Házukban saját vízvezetékük volt. Amikor a mamája egy reggel, még félálomban a fürdőszobába ment, megnyitotta a csapot, ekkor hirtelen a slag szétszakadt és a jeges víz tetőtől talpig elöntötte az idős asszonyt, aki ettől sokkot kapott.

Amikor Ludmilla, anyja kiabálására berohant, elzárta a vizet, de látta, hogy anyja önkívületben van. Nem ismerte fel sem a vödör vizet, sem a zsák lisztet. Majd elviselhetetlen nevetésbe tört ki, amiből Ludmilla megértette, hogy nagy baj van. Telt-múlt az idő, de a helyzet nem javult. Nyugtató cseppeket adott be neki, amitől egy időre elaludt.

Ludmilla kiment a konyhába. A falon két, újságból kivágott ikon volt, amit az anyja készített, mivel eredeti ikonokat abban az időben nem lehetett kapni. Térdre ereszkedett az ikon előtt és a maga módján imádkozni kezdett:

– Uram, bocsáss meg, én sohasem imádkoztam, és sohasem voltam hívő ember. Bocsásd meg hálátlanságomat, hogy csak akkor fordulok Hozzád, amikor bajban vagyok. Kérlek, bocsáss meg és segíts. Én egyszerűen nem hittem létezésedben. Ha segítesz, örökre hiszek Benned, imádkozni fogok. Könyörülj rajtam, bocsásd meg hitetlenségemet és adj nekem hitet!

Így imádkozott és sírt, a hideg padlón térdelve. Amikor meghallotta, hogy a mamája felébredt, bement hozzá és látta, hogy ugyanolyan lett, mint korábban, sőt semmire sem emlékezett a nagy ijedtségből, amiben néhány órája volt része.

Ludmilla pedig hitt Istenben, és a templomban szolgál a gyertyás pultnál.

Egy hasonló nehéz pillanatban tért hitre Katalin is, mint a nővére, Ludmilla. Munkahelyén megismerkedett a férjével, gyermekük született, és zajlott a családról való gondoskodás. Amikor újra gyereket várt, a szomszédasszony irigykedve, rossz szemmel nézett rá, mivel neki nem volt gyermeke. Egyik alkalommal meg is jegyezte Katalin, hogy terhére vannak a megjegyzései, kérdései és az, hogy mindig megsimogatja a hasát. Egyik ilyen alkalommal, Katalin azt vette észre, hogy vérzik – ekkor a negyedik hónapban volt.

Korházba került, de nem tudták megállítani a vérzést és az orvosok naponta felajánlották az abortuszt, amit nem fogadott el. Ekkor még ultrahang nem létezett. Néhány injekciót adtak neki, de a vérzés csak mérséklődött, nem szűnt meg teljesen. Közben a szobatársainak rémes elbeszéléseit kellett hallgatnia arról, hogy ilyen esetekben milyen nyomorék gyerekek születnek – ha egyáltalán megmaradnak.

Katalin a fejére húzta a takarót, hogy ne hallja ezt a beszédet és éjjel-nappal imádkozott:

– Uram, segíts! Uram, ments meg! Te a mindenek Teremtője vagy. Mibe kerül Neked megmenteni az én gyermekemet? Korábban sohasem imádkoztam, de most kérlek, segíts!

Bejött az orvos a szobába, és azt mondja Katalinnak:

– Nos, galambocskám, vagy abortusz, vagy mész haza!

Ezen a napon Katalin megérezte, hogy megmozdult a gyerek – vagyis, ez azt jelenti, hogy él!

Megírta az elbocsájtó kérelmét, és hazament. Útközben mindenféle gondolatok gyötörték. Hogyha nem áll el a vérzés, mégis vissza kell jönnie, hogy elvégezzék az abortuszt. Miután hazaért, a vérzés teljesen megszűnt, és egészen a szülésig semmi gond sem volt. A maga idejében, egy kislány született – ez a kislány ma egy pap felesége, és két gyermek anyja. Katalin pedig – mélyen hívő ember, hétvégeken az optyinai monostorba utazik, hogy a lelki vezetővel tanácskozhasson.

A három nővér anyja, jó egészségnek örvend, noha már közel van a kilencvenhez. A tisztes kor ellenére, nem csak hogy nagy terjedelmű, de szinte szerzetesi imarendet tart be, mindenkiért imádkozik, akik fel vannak nála jegyezve. És nagyon hosszú a névsor, nem csak rokonok, de távoliak is, akiknek szükségük van az imádságos segítségre. Néha Katalin arra kéri őt:

– Pihenj, aludj többet!

Ő pedig erre azt válaszolja:

– Hogy is ne, lányom, hiszen még nem érkeztem mindenkiért imádkozni, az emberek pedig várják az imát…

Pravoslavie.ru-Sf-

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: