Halottak szombatja 2012


Az idén, az őszi halottak szombatja november 3-án van. Szent Mózes hajlékában az előestén emlékezünk meg a halottakért végzett szertartás során, minden itten bejegyzett elhunytról.

 

Nem akarjuk, hogy az elhunytak felől tájékozatlanok legyetek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. 1Tesz.4,13.

Kételkedhetünk bármiben, amiben csak akarunk. Holnap borús lesz-e, vagy derűs az ég, egészségesek leszünk-e, vagy betegek, gazdagok, avagy szegények, de egyben semmi kétség sincs – mi mindannyian, előbb, vagy utóbb, Isten előtt fogunk állni.

Noha tudjuk is ezt, mégis szomorkodunk, amikor elveszítjük a hozzánk közel állókat. Ez pedig az ember természeténél fogva, érthető. Mert hiszen, ha csak egy rövid időre is elválunk egymástól, szomorúak vagyunk, gondterheltek, könnyezünk, nos, hát annál inkább olyankor, amikor az utolsó búcsúzással találjuk magunkat szemben a földi élet során.

Maga az Üdvözítő is amikor eljött barátja, Lázár sírjához, lélekben megrendült és könnyezett, mert annyira szerette őt. De a hívő embereknek nagy vigaszuk van, amely segít elviselni a hozzájuk közel állók halálát – ez pedig a halottakért való imádság. És ez az imádság pedig, mint egy fonal, összeköt bennünket és a már elhunyt embereket.

Mindenki, aki veszítetett már el hozzá közeli személyt, felteszi a kérdést: “Mit tehetek még szeretteimért?” És valóban, amikor szeretteink megbetegszenek, segítségükre sietünk, elmegyünk a kórházba, megvesszük a szükséges dolgokat. De akkor is segítünk rajtuk, ha valami más gondjuk van, ahogyan csak képesek vagyunk. Ebben az együttérzésben pedig megnyilvánul az irántuk való szeretetünk.

Viszont az elhunyt ember is, nem kevésbé, és lehet, hogy mindennél jobban hiányát szenvedi törődésünknek.

A halállal az ember, mint személyiség, nem tűnik el az agyhalál beálltával és a szíve leállásával. A testen kívül – ami egy ideiglenes foglalat – lelke is van, amely örök és halhatatlan. És pontosan a lélek az, amely alkotja az ember lényegét. És mi emberek, ha valóban szeretünk valakit, nem a teste szépségéért és fizikai erejéért szeretjük, de a lelke minőségéért. Az ész, a jóság, a jellem, a szeretet – mindezek a lélek minősége, amelyek az ő képét alkotják. A test az ember öltözete, megöregszik, megbetegszik, megváltozik, visszafordíthatatlan folyamatok történnek vele. Néha, amikor a koporsóban fekvő maradványokat szemléljük, sokszor képtelenek vagyunk benne felismerni az ismerős arcot, annyira megváltozik az elhunyt. A léleknek pedig nincs kora, ő halhatatlan. Nem hiába a mondás: “Lélekben fiatal”, – noha az illető már jóval túl van a hatvanon.

És mert szeretteink halhatatlanok, nekik ott is, a földön túli életben, szükségük van a mi segítségünkre, támogatásunkra. Nos, mit is várnak el tőlünk, és miben is lehetünk a segítségükre?

Természetesen, már semmi földi dolog nem érdekli az elhunytakat. A drága és díszes síremlékekre nincs szükségük. Mindössze egy az, amire szükségük van – a mi forró imánk lelkük nyugalmáért, a szándékos ás akaratlan bűneik bocsánatáért. Önmagáért az elhunyt képtelen imádkozni. Ezért olyan szükségük van a mi imáinkra, mint a szegény embernek egy falat kenyérre és egy pohár vízre.

Az ember lelke miután elhagyta a testet, nyugtalanságot és félelmet érez. Hozzászokott ahhoz, hogy éveken át saját házában lakott, és most nem tudja, hogy mi vár rá, hová helyezi őt az Úr. Az embernek halála után felelnie kell egész életéért, és itt határozódik meg további sorsa. Ezért nagyon fontos, hogy megemlékezzünk elhunytjaink lelkéről a szent Liturgiában, a Zsoltárok olvasásával, magánimával.

Nagyon sokszor hiszik azt az elhunyt hozzátartozói, hogy amennyiben nem nyilvánítják ki környezetüknek bánatukat, akkor mindenki azt fogja gondolni, hogy nem szerették az elhunytat. Így aztán sokszor vagyunk tanúi lélektépő jeleneteknek és hisztériának, kiabálásoknak és nagy jajgatásoknak a halott felett. Egyre kevesebb helyen, de még ma is létezik az úgynevezett siratóasszonyok “hivatala”. Az emberek saját magukat viszik bele az őrületbe. Miféle imádság ez?! A valóságos bánat, keserűség, mint ahogyan az helyes, csendben, és mások számára szinte észrevehetetlenül zajlik. Sokszor fordul elő az is, hogy a nagy ordítozásban, sokkal inkább önmagukat sajnálják az emberek, és nem az elhunytat: milyen szerencsétlenek is lettünk, egyedül maradtunk.

Mindezek a hagyományok a pogány szertartások örökségei és természetesen összeegyeztethetetlenek az Ortodoxiával.

Nekünk, ortodox keresztényeknek, bánatunkat a keresztény reménnyel kell egyesítenünk, hogy amennyiben mi magunk, saját üdvösségünk érdekében fogunk fáradozni, és imádságban kiesdeni elhunytjaink számára is az üdvösséget, akkor bátran hihetjük, akkor vár ránk a velük való találkozás ott, a másik életben. És ha ők elnyerik a Mennyországot, akkor ők is, minden bizonnyal imádkozni fognak ott értünk.

 pravoslavie.ru -Sf-

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: