A szent sírjánál állva

Néhány napos zarándoklatra indulva a pocsajevi lavrába, semmilyen különös elképzelés, vagy meghatározott célkitűzés nem vezérelt. Mindössze egyetlen dolog, hogy az Istenszülő Születésének ünnepét az Istenanya által kiválasztott szent helyen tölthessem. Hogy az előesti virrasztó istentiszteleten mennél nagyobb összeszedettséggel lehessek jelen, egy nappal korábban indultam, hogy legyen időm kipihenni a hosszú út fáradalmait.

Sokféle lehetőség kínálkozott az elkövetkezendő napokban, de mindig az itt és most határozta meg az eseményeket. És nagyon is jó volt ez így. A szálláson a szobatársak sokfélék voltak, ami pedig nagyon jó alkalom arra, hogy távoli országokban élő ortodox emberek életét megismerhessük. Volt egy zarándok szerzetes, aki sok helyet bejárva, osztotta meg velünk tapasztalatait, volt egy testvér, aki Fehéroroszországból jött, moszkvai monostorok szerzetesei és sokan mások.

Az ünnepi szertartások a lavrában mindig lelket melengetőek. Nem volt ez másképp most sem. Méltóságos és magasztos volt az egész este. A szertartások rendje úgy van megszervezve, hogy a kora hajnali óráktól kezdve, késő estig mindig valamelyik templomban valamit szolgálnak. A zarándokok érkezése folyamatos, szinte meg nem szűnő. Különösen a szombati nap az, amikor a kora hajnali óráktól kezdve özönlik a nép fel a hegyre. Lent a városban szinte alig van egy talpalatnyi hely, ahol nem áll kocsi, vagy autóbusz. A lavra hatalmas parkolója már péntek este telítve van. Micsoda erőt adó és megható látvány, nézni az emberek ezreit, akik naponta cserélődnek, lépteiket a szent ereklyékhez, az Istenanya csodatevő ikonjához irányítva!

A helyzetet némileg tálán érzékelteti a tény, hogy a korai liturgián 6 vagy 7  – pontosan nem láttam –  pap áldoztatott jó félórán át. És ez így van minden ünnepen, minden hétvégén. Persze majd a késői liturgán mindez megismétlődik.

Ünnepeltünk és örvendeztünk, hogy a szentek és az Istenanya tisztelete a világban való minden negatív jelenség ellenére, ennyi embert vonz erre a szent helyre. A kegyetlen időjárás sem riasztott el senkit, ami ezekben a napokban a hegyen uralkodott. Este, amint az már szokássá vált, a lavrától néhány kilométerre lévő szkítibe mentünk. Nagy meglepetésünkre az istentiszteletet már az új templomban tartották, ahol még a vakolat sincs rendesen megszáradva, de a festésen kívül, minden a helyén van. Csodálatos, mert tavasszal, amikor legutóbb ott jártam, még semmi sem utalt arra, hogy ősszel szolgálni lehet majd a templomban.

Az olajkenet alatt a szolgáló atya kedvesen meghívott a másnapi liturgiára, hogy szolgáljak velük. Sajnos ennek az volt az akadálya, hogy másnap indulnom kellett tovább, mert egy számomra nagyon kedves helyen vártak a virrasztó istentiszteletre, néhány száz kilométerrel odébb. Remélem, lesz még rá alkalom, hogy együtt szolgáljunk ezen a szent helyen.

Bár köd, erős szél, és hideg nehezítette meg az indulást, de mégsem lehetett várni. Indultam Kárpátaljára, ahol már nagyon vártak. Kitörő volt az örömmel, igazi testvéri fogadtatásban volt részem. Maga a püspök, aki ezekben a napokban szintén a monostorban volt, hívott a szentélybe, hogy kapcsolódjak be a virrasztó istentiszteletbe. A vasárnapi püspöki liturgiát, amelyet a vendégpüspökkel együtt a terület helyi érseke is szolgált, menyegző követett. A monostor két jótevője talált egymásra a sokéves munka és támogatás során, akik úgy döntöttek, hogy a házasság szentségét a monostor templomában veszik fel. Ezért is érkezett a vendégpüspök, aki még néhány hónapja a monostor elöljárója volt. Igazi ősi szokás szerint, reggel kilenckor megérkezett a fiatal pár, a násznép kíséretében, akiket a liturgia után maga az érsek koszorúzott meg. Fényes ünnep volt ez mindannyiunk számára.

Különleges kórus énekelt ezen a napon, mind a liturgián, mind a koszorúzáson. És majd mind ahányan voltunk, mindannyian hivatalosak voltunk a szeretetlakomára, a fiatalok házához. Mivel a papok többsége szerzetes volt, valamint két püspök is jelen volt, a vasárnap ellenére, böjtös teríték várt ránk. Elámult az ember, hogy mi mindent lehet az ünnepi asztalra tenni, ami nem hús. Nos az, aki azt állítja, hogy lehetetlen ilyenformán táplálkozni, sőt, ünnepi terítéket készíteni, az nagyon téved. Így a liturgiával egybekötött koszorúzást, amely reggeltől délután fél háromkor ért véget, a bőséges asztalvendégség követte.

Visszatértünk a monostorba, ahol már minden elcsendesedett. Ideje volt pihenni, hiszen másnap, korán reggel Munkácsra indultunk a Szent Miklós monostorba, ahol a szent hajlék lelki vezetőjének volt az ünnepe – védőszentjének a napja. Sok pap és diakónus jött el, hogy együtt szolgálják a szent liturgiát Szilván atyával. És mert a liturgát Efrém püspök vezette, akivel előző nap együtt szolgáltam, ő maga hívott el, hogy legyek velük ezen a lelki ünnepen.

Itt sem maradt el a monostor nővérei által elkészített bőséges asztalvendégség. És újra csak csodálkoztam, hogy mennyi minden lehet készíteni a halból, és milyen ünnepélyes tőle minden. Hosszan tartott a vendégség, majd az elöljáró áldásával, másnapig még maradtam a monostorban.

Ezért is történhetett meg az, hogy átélhessek egy megható szent pillanatot a monostor sírkertjében. Akik rendszeres olvasói honlapunknak, nemrég megismerhették Paraszkeva apátnő küzdelmes életét, aki ennek a monostornak volt az elöljárója 1967-ig. Mielőtt még bementem volna a templomba, gondoltam, körbejárok a sírkertben. Először is, Eufimij püspök sírjához mentem, akit volt lehetőségem személyesen is ismerni. Majd csak később vettem észre az egy sorral odébb lévő síremlékek egyikén a feliratot: Paraszkeva, akit a schymában Nyinának neveztek.

Szinte azonnal levetítődött előttem életének minden ismert részlete. Határozott, sziklaszilárd hite, küzdelmei, szenvedései, mindaz, amit Krisztusért elviselt. Meghatódottságomban csak annyit mondtam: szent vagy te, Nyina – imádkozz értünk!

-Sf-

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei