És te ettél fagylaltot? I.


Beszéljünk ma a szenvedélyek legnagyobbikáról, amelyből sorra a többi származik, – a gőgről. Ahogyan lehetetlen megmondani, hogy mi az alázat, meghatározni azt ugyanolyan nehéz – ha ugyan nem teljességgel lehetetlen – meghatározni a gőgöt. Mi is az a gőg?

Mind ahányszor, amikor valamit is mondani akarunk róla, a szentatyákhoz fordulunk, akik megadták annak jeleinek leírását. Ők úgy tekintenek a gőgre, mint minden bukás okára, gyökér, amelyből mindenféle rossz sarjad. Meglehet, hogy ez az egyike azoknak a kizárólagos eseteknek, amikor az Isten olyan kegyetlennek tűnik. Ő nem csak, hogy nem adja áldását a gőgösre, nem csak, hogy nem működik vele együtt, de egyszerűen magára hagyja őt, sőt, ellenszegül neki. Mit jelent “ellenszegülni”?  Ez azt jelenti, hogy valaki előtt állunk és eltaszítjuk magunktól, nem engedjük őt előre, vagyis küzdünk vele. Gondoljátok csak meg,  milyen gyötrelmes is az, amikor az Isten küzd velünk, amikor az Isten ellenünk szegül!

Az Isten a gőggel szegül szembe. Az Isten a gőgösöknek ellenáll. Ő előttük áll, és nem engedi, hogy előre haladjanak. Miért? Mondhatnánk azt, hogy “haragjában”, –  netalán az Isten sértve érzi Magát? Nem. De azért, mert a mi büszkeségünk, – vagyis az egoizmusunk, –  sajnos gyógyíthatatlan, ha nem törjük azt össze. Ezért szükségképpen azt meg kell törni. Hasonló ez a kőhöz, amellyel bármit is tennél, nem puhul meg – öntözheted, simogathatod, kérlelheted. A követ össze kell törni. Csak akkor törik szét, amikor az apró darabokra hullik. A gőgös ember sem gyógyul meg, őt csak össze lehet törni. Ezért hát az Isten elé áll, és szembeállítja Magát vele, hogy összetörje felfuvalkodottságát, hogy észhez térjen, magába szálljon és megértse, hogy mi is történik vele.

Mielőtt azonban megtanulnánk, hogy mi a gőg szenvedélye, nézzük meg, hogy az hogyan hatott ránk, mielőtt szenvedéllyé vált volna. Más szavakkal, milyenek voltunk akkor, amikor az Isten megteremtett bennünket. Igen valóban, természetünknél fogva mi büszke lények vagyunk, de a szó jó értelmében, mert az Isten, uralkodásra teremtett bennünket. Saját fiaivá tett meg bennünket és lehetőséget adott számunkra, hogy az egész természet felett uralkodjunk. Megteremtette ezt az egész világot, és kezünkbe adta, – az embert a teremtés uralkodójává tette. Királyokká teremtettünk, vagyis szabadokká és nem vagyunk senki szolgái. Következésképp eme szabadság birtokában és helyzetünknél fogva, amelyet a természetben foglalunk el, rendelkezünk azzal a büszkeséggel és azzal a kényelemmel, amelyet a mi Teremtőnk adott nekünk.

És mégis, minden megváltozott. Az ember elveszítette azt a szépséget, amelyet az Isten adott neki. Ez a gyönyörű kezdeti állapot el lett rontva – gőgre és egoizmusra változott, amelyek szó szerint megölik az embert. A gőgös ember – a legszerencsétlenebb ember a világon. A gőgös ember képtelen arra, hogy valakit megörvendeztessen, nem képes szeretni, sem elfogadni. Ő – a legjobban leigázott mindenki közül azért, mert a saját egoizmusának és gőgjének, e szörnyű szenvedélynek a szolgája. Sohasem tart bűnbánatot, neki mindig igaza van, mindenre van mentsége, sohasem téved. Bár ha szája mondja is, hogy “hibáztam”, de lelke mélyén soha sem ismeri azt be. Be van zárva önzése kalitkájába, és magányra van ítélve. Nem társalog senkivel, mert önzősége és elszigeteltsége poklában él.

Hogy a gőgről beszélhessünk, ahhoz nagy bölcsességre van szükség. Ezért forduljunk Létrás Szent János szavaihoz, az ő “Létrájához”, ehhez a gyönyörű könyvhöz, amely a Krisztusban való lelki élet útmutatója. Ezt a könyvet Létrának nevezik, amelynek minden fokán meghatározott témáról van szó. A huszonkettedik fejezete a gőgnek van szentelve.

A szent sokat beszélt a gőgről, amely annyira nagymértékű és sokoldalú, hogy nem is lehet azt pontosan meghatározni.

Azt mondja: “A gőg – az Úr elvetése, ördögi találmány, az emberek lenézése, az ítélkezés anyja, a dicsekvés gyermeke, a lélek terméketlenségének jele, Isten segítségétől való elhatárolódás, az esztelenség előfutára, a bűnbeesés okozója, a megszállottság oka, a harag forrása, a képmutatás kapuja, a gonosz lelkek erődítménye, a bűnök védelmezője, az irgalmatlanság oka, a szenvedés nem ismerése, kegyetlen kínzó, embertelen bíró, Isten ellensége, a káromlás gyökere”.

Isten megvetése. Megveti-e a gőgös ember Istent? Igen, megveti, mert számára nincs más isten önmagán kívül. Ő isten önmaga számára. Lehet, hogy ő ezt elméletben nem fogadja el, de a gyakorlatban isteníti önmagát. Lehet, hogy saját “énünk” istenítése a legjobb meghatározása gőgnek. Teljes létünk, véleményünk, meglátásaink, személyiségünk, nevünk, helyzetünk, erőnk, világi hatalmunk, lelki erőnk, rálátásaink istenítése. A gőgös ember nem hisz Istenben azért, mert önmagában hisz. Hiszen mi a bűn lényege? Abban áll, hogy eltávolít téged a céltól, amely Istenre összpontosul, és más célt állít eléd. Miért bűn a pénzimádat? Azért, mert nem Istenben van a reményed, de a pénzben. És az önimádat? Azért, mert a saját éned iránti szeretetre támaszkodsz, testedre, életedre, azokra a dolgokra, amelyek körülvesznek téged. Éppen ezért a gőg – Isten megvetése, mert megfosztod önmagadat az Istenben való reménytől és a Vele való kapcsolattól. Helyébe állítod magad.

A gőg – ördögi találmány. Mi más is lehetne? Ördögi találmány, az emberek lenézése. A gőgős ember lenéz másokat és nagy könnyedséggel állítja őket rossz fénybe. Szavakkal, tettekkel, véleményében. Tudjuk, hogy milyen könnyen meg lehet ölni egy embert akár csak egy tekintettel! Milyen könnyű megölni őt saját igazságosságával és jóindulatával! Mert hiszen, amikor Isten emberré lett, és eljött hozzánk, azt nem olyan formán tette, hogy elkápráztasson bennünket Saját szentségével és nem is vakított el bennünket a napnál is fényesebb isteni dicsőségével. Saját istenségét teljesen az emberi természet alázatába rejtette. Az alázatos ember egyáltalán nem helyezi magát előtérbe. Nem vakít el másokat, nem kiabál, és nem harsogja saját jótéteményeit. Az alázatos ember csendben él, szépen, sohasem gondolja azt, hogy ő több másoknál, és senkit sem vet meg.

A gőgös megvet másokat – “ki vagy te, miért te?”. Semmi jelentősége sincs annak, ha ezeket a szavakat nem mondjuk ki hangosan. Annak viszont már van, hogy mi hiszünk ezekben a szavakban. Olykor a bennünket körülvevő embereknek ilyen tanácsokat adunk:

– Hagyd őt! Ne fordíts rá figyelmet! Kicsoda ő, hogy ítélkezik feletted? Kicsoda ő, hogy ilyeneket mond neked?

Azt hisszük, hogy ilyen formán meggyógyítjuk a sérült embert. Viszont nem csak, hogy nem gyógyítjuk meg őt, de lehet, hogy még rosszabb lesz neki ettől. Ugyanis az embert nem lehet ilyen módon meggyógyítani – felebarátunk lenézésével.

Ezért hát, az emberek lenézése – a gőg jele. Amikor azt látod, hogy lenézel másokat, az azt jelenti, hogy a gőg betegségét hordozod magadban.

Explore posts in the same categories: Lelkiség

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: