PARASZKEVA APÁTNŐ


Kárpátalja női szerzetességének vezetője

Kárpátalján mindig is sok monostor működött. A történelmi feljegyzések szerint ezek férfi monostorok voltak. A női szerzetesség meghonosítása Paraszkeva (Prokop) nevéhez fűződik, akit nagy fogadalmasként Nyinának neveztek. Világi nevén – Prokop Julianna, 1896. április 30-án született, Iza községben, Huszt mellett. Apja korán elhunyt. Az özvegy férjhez ment, majd amikor Julianna fél éves volt, meghalt az anyja is.

Julianna gyermekkora arra az időre esett, amikor Iza lakói nyíltan bejelentették, hogy el akarják hagyni az uniót – a görög katolikus vallást. A monarchia keményen üldözte az ortodoxokat, ezért csak titokban tartottak összejöveteleket. Egyik ilyen hely, Juliannáék háza volt.

Egyszer megkérdezte nagybátyjától, hogy – lehetséges-e úgy élni, hogy sohasem megy férjhez?

– Természetesen, lehet. Így éltek a nagyvértanúnők is – Katalin, Borbála, Paraszkeva..

– De honnét tudjam azt, hogy ők hogyan éltek, hiszen még kicsi vagyok, és nem tudok olvasni?

A bácsi azt felelte – Istenhez kell fordulni imádságos könyörgéssel, hogy tárja ezt fel…

A kislány ettől kezdve célul tűzte ki maga elé, hogy szerzetes lesz.

Amikor 1908-ban, elvégezte a hat osztályt, egy kis csoport kezdett körülötte kialakulni, amely az imádságra és a szerzetesi életre törekedett. Kezdetben egyik házhoz jártak el imádkozni, majd elhatározták, hogy imaházat építenek maguknak a falu határában. A területet a monostor számára Szimulik Péter ajándékozta Kárputlás határában, ahol ma a Szent Miklós monostor van. A 15 éves Julianna lett a közösség lelke.

Amikor a közösségi ház falai már álltak, megtudták a csendőrök és lerombolták, a felújítást pedig megtiltották. Ezek után egy elhagyatott helyen vettek meg egy raktárt, ahol egy évig éltek monostori rend szerint. A történtekre így emlékezett Julianna:

– Amikor 1912. decemberében, már mind aludtunk, hat csendőr tört be hozzánk. Azt sem engedték meg, hogy felöltözzünk, de úgy, ahogyan felkeltünk az ágyból, elvezettek bennünket egy falusi házba, letépték rólunk a ruhát, és vastag botokkal egész éjszaka vertek bennünket. Csak egyesek sírtak, többségben örültünk, hogy Krisztusért és az ortodox hitért szenvedhetünk. Reggelre a ház falai véresek voltak. Napközben a csendőrök Iza utcáin vezettek bennünket, félmeztelenül, véresen, mezítláb, majd erőszakkal elvezettek bennünket a görög katolikus paphoz, Azari Andráshoz, aki “atyai” szavakkal győzködött bennünket:

– Nagyon eltévelyedtetek, mivel az ortodox hit az pogány, szakadár, el fogtok veszni ebben a hitben.

De bármennyire is igyekezett bennünket meggyőzni a görög katolikus pap, minden hiába volt, mert mi elhatároztuk, hogy ha kell, akkor meg is halunk az ortodoxiáért, ezért sehogyan sem lehetett bennünket meggyőzni.

Másnap elengedték a lányokat, de azok ismét az imaházba mentek. Három nap múlva újra elvitték őket a csendőrök, a házat pedig lerombolták. Hogy mindenképp rákényszerítsék a fiatal lányokat, hogy lemondjanak az ortodoxiáról, olyan kínzásoknak vetették őket alá, mint a negyven szent vértanút – télnek idején, bekergették őket a folyóba és a jeges vízben tartották őket.

Majd ismét, 1914 őszén, Julianna és társai, kemény kínzásoknak lettek alávetve és hat hétre a huszti börtönbe zárták őket. Amikor az orosz hadsereg közeledett, a magyar katonák menekültek a városból, rólunk pedig megfeledkeztek – egy hétig nem ettünk, nem ittunk, csak imádkoztunk az Úrhoz. Majd az egyik börtönőrnek köszönhetően, aki visszatért a városba, menekültünk meg. Nagyon együtt érzően viselkedett velünk .

Miután ismét a magyarok közigazgatása alá került Kárpátalja, Julianna és a többi lány is, naponta három alkalommal kellett, hogy jelentkezzenek a csendőrségen. Kegyetlen üldözések következtek.

– Amikor 1918-ban, Vízkereszt ünnepén visszafelé jöttem a csendőrségről, megláttam Szomos Mihályt, és megkérdeztem tőle, hogy vissza jött-e már Szimulik Mihály, akinek a házába imádkozni jártak. Ekkor a kerítés mögül, csendőrök törtek ránk és elvittek bennünket. Oda vezették Szimulikot is. Kettejüket megverték, és az elmegyógyintézetbe zárták őket, engem pedig egy ólmos ostorral ütni kezdtek. Összetörték az orromban a csontot, de én csak álltam és hallgattam. Azt mondta az egyik csendőr – na, várj csak te kígyó, fogsz te nekem sírni! Földre dobott, és két lábbal rám ugrott. Éreztem, hogy az oldalamban valami roppant, és feljajdultam. Na, ugye, jajgatsz! Majd rám förmedt, hogy álljak fel. Kitaszította a kardját és fejen vágott vele. Betörte a fejemet, folyt a vér. Elszédültem, de még mindig álltam. A kúthoz vezettek és vízzel locsoltak. Itt már nem láttam, és összeestem. Levittek a pincébe és nyakig bekapartak a homokba. Három napig őrt állítottak mellém, hogy figyelje egy tükörrel, hogy lélegzem-e. Majd a harmadik napon a vízbe akartak dobni. Miután felvittek a pincéből, vizsgálták, hogy élek-e még.

Valamiféle vassal igyekeztek kinyitni a számat és eltörték a fogamat. A fájdalomtól feleszméltem, meglendült a kezem, és úgy történt, hogy pont azt a csendőrt ütöttem meg, aki eltörte a fogamat – de olyan erősen megütöttem, hogy aztán egy hónapig a csendőr kórházban volt. Ekkor ismét vérezni kezdett a fejem, a vér pedig a szemembe folyt. Nem láttam, nem éreztem semmit. Elvittek, de nem a pincébe, hanem a konyhába. Mesterséges légzést adtak, és rumos teával itattak, kimosták a szemem. Reggelre már láttam. Vezetgettek, járni tanítottak.

Az ötödik napon egy hordágyra tettek és elvittek a házunkhoz és letettek az udvarra. Este volt, sötét és kegyetlen hideg. Letettek a ház mellé és elmentek. Senki sem látta, amikor engem oda vittek. Apám a rejtekben volt, ahol imádkozott. Volt egy hely ahová összegyűltünk az ima idejére. Miután végzett az imával, elindult a házba. Amikor meglátott, közelebb jött és azt kérdezte:

– Te vagy az, lányom?

Bevitt a házba. Fiatal lánykák voltak nálunk, akik mindig azért imádkoztak, hogy az Isten tárja fel, hogy hol vagyok. Apám nem akarta, hogy ilyen állapotban lássanak, nehogy túlságosan megijedjenek, ezért csak annyit mondott nekik:

– Meglett, dicsőség Istennek! Most beteg, menjetek aludni és imádkozzatok, adjatok hálát, amiért Isten megmentette őt.

A fejemből a vér nem szűnt meg folyni. Apám elszaladt a katonaorvosért, aki miután megvizsgált, azt mondta, hogy mindössze három órát fogok csak élni. mivel a koponyám be van törve és szét van szakadva az agyhártya is. Mindenki sírva imádkozott. Én magam is imádkoztam. Eltelt a három óra, de még mindig éltem, és úgy éreztem, mintha jobban lennék. Ekkor az orvos gyógyítani kezdett. Az orromban a csontokat összerakta. Kevesével felépültem, járni kezdtem. Három hét múltán mentem az utcán, ahol csendőrökkel találkoztam. Egyik közülük az volt, aki a kardjával betörte a fejemet, és azt kérdezte:

– Te vagy az, Julianna?

– Én, – feleltem, mit akar?

Elszaladt a házunkba és meggyőződött róla, hogy valóban én vagyok az, mivel azt hitte, hogy már rég meghaltam. Földre dobta fegyvereit és azt mondta:

– Soha többé senkit sem fogok bántani. Látom, hogy Isten kegyelme veletek van.

Az első világháború után, egy időre Izát a románok foglalták el, majd 1919-től a csehek kezdtek uralkodni. A Szerb Ortodox Egyház joghatósága alá került Kárpátalja. Julianna 1922 vége felé súlyosan megbetegedett, ezért sürgősen szerzetessé kellett nyírni. Doszifej püspök áldásával ez 1923. március 10-én meg is történt. A felnyírást követően jobbult az állapota és egy ideig Paraszkeva Besszarábiában volt.

Semmiképp sem mondott le arról, hogy női monostort alapítson, noha maga a püspök is más belátásra akarta bírni őt. Bonyolult út vezetett odáig, de végül, 1924-ben hivatalosan is megalakult a női monostor Lipcsa községben. Tapasztalatszerzés céljából egy időre Szerbiába ment az egyik nővérrel.

1925. július 5-én megszentelték a helyet, és nagy erővel láttak munkához a nővérek Paraszkeva vezetése alatt. Miután, 1947-ben a munkácsi monostor visszakerült az ortodoxokhoz, Nesztor püspök Paraszkevát és még néhány másik nővért átvezényelt ebbe a monostorba, ahol a moszkvai patriarcha, ékes kereszt viselésével tűntette ki. Itt is nagy erővel látott hozzá a monostor felújításához. Hatalmas lelki tapasztalattal rendelkezett, amely tükröződött tevékenységén.

1967. március 18-án volt utoljára a templomban. Amikor le akarták róla beszélni, hogy nagy betegen a templomba menjen, azt felelte:

– Még egyszer, utoljára el akarok menni a templomba, hogy a nővérekkel együtt részesüljek a Szent Titkokban.

Április negyedikén, reggel fél kilenckor, az igumenia, teljes tudatánál átköltözött az örök életbe. Ekkor két nővér kivételével, mindenki a templomban volt. A harangok tudtul adták elköltözését. Mindenki a cellába sietett, hogy a kánonoknak megfelelően mindent elvégezzenek, ami szükséges. Miután elkészültek, átvitték a templomba. A hír hamar elterjedt, nem csak a városban, de egész Kárpátalján. Az érkező papok éjjel-nappal imádkoztak, olvasták a Zsoltárokat.

Halála előtt Paraszkeva, nagyfogalmas lett, és a Nyina nevet kapta. A temetési szertartást Gergely, munkácsi érsek vezette, 34 pap segédletével.

– Hatalmas veszteség érte ma ezt a közösséget… – mondta az érsek beszédében – mélységes a bánat az elválás miatt, és csak az örök életbe vetett hit ad vigaszt az elválás órájában…

Majd felolvasta I. Alexij patriarcha táviratát. Jusztin szerzetespap gyászbeszédében megjegyezte, hogy mekkora keserűség érte a Kárpátokat az igumenia halálával, mert hiszen ő volt az, aki a női szerzetesség első barázdáját szántotta fel, és sokat fáradozott a Latorca partján fekvő monostorban.

A monostor kertjében temették el.

Pravoslavie.ru -Sf- rövidített változat.

Explore posts in the same categories: Történelem

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: