Történet a Rossz Papról


Élt egyszer egy ősi településen egy Rossz Pap. Annyira rossz volt, hogy a nép még a nevét is elfelejtette és valamiért a papot a háta mögött csak ekképp emlegették: Rossz Pap. Voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy Farizeus fajzatnak kell nevezni, de valamiért mégsem tett így a közösség. Még a püspökhöz írott számtalan levélben is, amelyek megírására soha sem szűntek meg vodkával megtisztelni az Írnokot, akinek minduntalan kék volt a jobb keze a tintától, nem tudtak rájönni a pap vezetéknevére. Csak keservesen kiáltottak: “Püspök atya, szabadíts meg bennünket ettől a Rossz Paptól!”.

A Rossz Pap a közösség véleménye szerint mindenben lelkiismeretlen volt. Olyan hosszan tartotta a szolgálatot, hogy a szerencsétlen öregasszonyoknak már minden témájuk kimerült a gazdaságot illetően, és nem maradt más hátra, mint hallgatni az istentisztelet énekeit, amitől majd rettenetesen fájt a fejük. De a nyelvét sem tudta visszatartani – amint csak meglátta felebarátja bűnét, minden előzmények nélkül elkezdett méltatlankodni! Minden szégyen és lelkiismeret nélkül azt mondja: “Tartsatok bűnbánatot!”. Sőt a pokol kínjaival fenyeget! És milyen lovon jár minden nap a temploma a dologtalanja – mivel nem akadt más dolga, kitellett az idejéből, hogy minden nap a templomban szolgáljon! Más papoknak bezzeg elég volt vasárnap! Még az egyház gondnokának sem volt ilyen lova! Nesze neked, szegénység!

De a legundorítóbb dolgot ez a Rossza Pap egyszer az ambónról mondta. Ahelyett, hogy, mint az illik egy rendes paphoz, a mindent megbocsájtásról a végtelen irgalomról beszélt volna, kijött, és felemelvén a keresztet, mintha csak kiabálna, az egész népnek ezt mondta: “Aki, ha csak még egyszer is, pogány szórakozás végett Marcsához megy, azt az Úr keményen megfenyíti, én pedig nem engedem őt a Kehelyhez!”.

Ki látott még ekkora szemtelenséget egy szent rendben lévő személytől?

Ki is mondhatná meg, hogy még meddig kellett volna elszenvedniük e szegény falu lakóinak ezt a Rossz Papot, mígnem egyszer szörnyű szerencsétlenség érte őket. Pestis ütötte fel a fejét: még nem haltak meg az emberek, de úgy jártak, mint a bódult legyek, nem voltak képesek semmilyen munkára. Kimerültségükben a fájdalom és a gyengeség következtében sírva a földre zuhantak. Az istenszerető népnek eszébe jutott, hogy el kellene menni a templomba, könyörgő ájtatosságot szolgálni, hogy az Úr kegyelmezzen népének. De hát hogyan is – hiszen nincs más pap a faluban, csak a Rossz Pap. Nem volt mit tenni – elmentek, hogy megkeressék.

Nincs sehol! A templom zárva, amire eddig fényes nappal sohasem volt példa. Elmentek a házához – a galambok búzát csipegetnek, a ló eloldva legel, a cellában a mécses eloltva. A Rossz Pa meg sehol!

Hova tűnhetett? Addig keresték, míg végül megtalálták. A falu határában, egy sűrűségben fekszik a Rossz Pap, kezei kereszt alakban széttárva. Közelebb mentek hozzá, megnézték – fekszik, de már nem él… Szemei zárva és ajkán boldog mosoly! Amikor a nép meglátta, hogy a Rossz Papjuk halva fekszik, azonnal megkönnyebbülést éreztek.

Ó! – mondták az emberek. Hogy hogyan is nem jöttünk rá erre korábban, hogy az ő bűnei miatt vert bennünket az Isten! Most, hogy meghalt, máris jobban érezzük magunkat! Lám, méltatlan volt!

És a jóságos, istenfélő nép, jól kiméltatlankodta magát, majd abbahagyta. Mindenki ment dolgára: a férfiak elmentek, hogy a Rossz Papnak sírt ássanak, az asszonyok a tort készítették elő, a vénasszonyok imádkoztak, hogy az Úr ne égesse meg teljesen a bűnös lelkét, abban a pokolban, amelyről beszél nekik. A gondnok a lóval foglalkozott, hogy a jó állat el ne vesszen, és Marcsának is akadt dolga…

Ott maradt fekve, egymaga a Rossz Pap, várva, amíg elkészítik számára az új hazát.

Pontosabban, majdnem egyes-egyedül. Volt még ott két angyal, akiket az emberek nem láttak.

Egyik a test felett lebegett, és egy lángoló könyvbe jegyezte fel a Rossz Pap utolsó szavait. A lángoló tekercsre izzó betűkkel véste rá:

“Uram! Ha áldozatot akarsz, végy el engem, bűnöst, aki méltó vagyok a pokolra, de gyermekeimet kíméld meg, hadd éljenek még, hogy bűnbánatot tarthassanak, Uram!”.

A másik pedig, fénylett, mint a villám, gyönyörű és fényes volt, a magasba szállt a felhők közé, felemelte szárnyait és kezeit, így imádkozott:

“Dicsőség néked, Úr Jézus, hogy meghallgattál engem, méltatlant. Légy mindig Irgalmas gyermekeimhez, mint Irgalmas és Emberszerető…”.

 Виктория Матеева – Sf –

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: