A szenvedés lelki haszna II.


Egyszer a Szent Hegyen egy román atya azt mondta:

– Tudjátok meg, hogy az ember, a szerzetes és minden keresztény a kenyérhez hasonlít. Ha lenne szája, akkor amikor az izzó kemencébe tesszük, szerencsétlent, kiabálni kezdene: “Segítség! Vegyetek engem ki innét, megégek!”. De te, tudva azt, hogy ahhoz, hogy ízletessé váljon, jól át kell sülnie, azt mondod neki? “Nem!”. És órákon át ott ülsz, vigyázol rá, ő pedig ellenkezik, kiabál: “Segítség, sajnáljon már meg valaki! Megégtem!”. Semmi baj. Te tovább várakozol, a kemencénél, hogy a kenyér átsüljön, hogy ízletessé váljon! És, mennél jobban átsül a kenyér, annál finomabb! És pontosan teszünk az étellel is, mondván: “Jól meg kell főnie”.

Istenhordozó Szent Ignácnak, aki Szent János apostol tanítványa volt, fennmaradt a rómaiakhoz írt levele, amelyben azt mondja: “Rómába megyek, hogy vértanúságot szenvedjek!”. Ekkor már több mint száz éves volt. Amikor tudomására jutott, hogy a keresztények a hóhér megvesztegetésére készülnek, hogy ne dobják őt a vadállatok elé, azt mondta: “Arra kérlek benneteket, ne fizessetek a hóhérnak, hogy megakadályozza, hogy az oroszlánok megegyenek! Meg kell, hogy egyenek engem!”.

Ekkor különös dolog történt: kiengedték az oroszlánokat az amfiteátrumba, de a vadállatok nem támadtak a keresztényekre. Mindenki szeme láttára, szelídekké váltak, és nem bántottak senkit. Szent Ignác pedig azt mondta: “Ha nem esznek meg engem az állatok, ösztökélni fogom őket, hogy egyenek meg. Azért, mert a búza, amelyet meg kell őrölni ahhoz, hogy kenyér legyen belőle – úgy nekem is Isten színtiszta kenyerévé kell válnom, amelyet a vadállatok fogai őrölnek meg”.

Látjátok, hogy az első keresztények tudták, hogyan kell viszonyulniuk a nehézségekhez, sikertelenségekhez, az életben felmerülő gondokhoz? Ma számunkra gyermekeim, ez nagyon fontos azért, mert sajnos, mindaz a próbatétel, ami bennünket ér, akár odahaza, az iskolában, vagy az Egyházban, – ez mind a nevelés filozófiájának próbatétele. Ugyanis bennünket arra tanítanak, hogy hogyan legyünk az életben sikeresek, hogy minden elrendezett legyen az életünkben, hogy rendben legyen az egészségünk, haladjunk a tanulásban. És ezért, amikor törés áll be valamiben, az ember elkezd bensőleg nyugtalankodni, sőt méltatlankodni Istennel szemben, és megkérdezi önmagától: “Nos, miért? Miért engedi meg Isten, hogy mindezek miatt szenvedjek?”.

Azért, mert nem tanultuk meg, hogy az Isten ebben a jelen világban nem ígért számunkra semmiféle kényelmet. De inkább fordítva, megmutatta számunkra az utat és azt mondta: “Nézd, sokféle kísértéssel kell majd szembe nézned életed folyamán, de ezeknek meghatározott értelmük van, meghatározott cél érdekében történnek, és mindez hasznodra szolgál, hogy “átsülj”, hogy kidolgozott légy a kísértések által, úgy, mint a föld, amelyet megmunkálnak”.

Képletesen mondva a földnek is fájdalmas, amikor szántják. Igen, de ha nem szántják fel, hogyan ad majd bőséges termést? Éppen ezért, lelki haszonra változtasd a kísértéseket és szenvedéseket. Hogyha te hasznot vagy képes húzni bármiféle nehézségből, akkor lehetetlen, hogy termés nélkül maradj.

De a házasságban is, ugyanúgy szembe találják magunkat a házaspárok gondokkal, nehézségekkel, mert bármennyire is vágyakozol a felhőtlen életre, mert bár legyenek azok a mézes hetek is, tudnod kell, hogy az mindössze néhány hét, és nem tart hónapokig, sem éveken át, és nincs még egy ilyen időszak az életedben. Ha ilyen kívánsággal lépsz házasságra, akkor nagyon sok nehézséggel találod majd magad szemben. Mert ha a házasság boldogságot is hoz, de ugyanúgy nehézségeket is – nem könnyű másik ember mellett élni, segítve őt: mert le kell győznöd önmagad, mintegy meghalni, hogy a másik élhessen. Majd ezek után mindkettőnek meg kell halnia, hogy gyermekeik élhessenek. Nos, így van ez. Mindkettőnek fel kell áldoznia magát, és ezek után, amijük van, amit létrehoztak, át kell adniuk gyermekeiknek.

Önmagunk legyőzése nagydolog. Mert a szerencsétlen, éveken át dolgozott, hosszú órákon át, néha több munkahelyen is egyszerre, és majd könnyedén mindent átad gyermekének. Ez nem kis nehézséggel jár. Ezért a házasságban az üdvösségre vezető út épp olyan nehéz, mint a monostorban.

Egyik alkalommal egy görög származású, amerikai ember keresett fel engem, aki tanult volt, sok könyvet olvasott el, és sok helyet járt be, valamint több nyelvet is megtanult, és úgy döntött, hogy szeretne megmaradni ortodoxnak, és szerzetes lenni.

És miért?

– Azért, – mondta – mert a szerzetesek angyalok, és az ő életüket angyali életnek nevezik.

Én azt válaszoltam neki:

– Uram, ez egy nagyon szép elképzelés – angyallá válni! Nos, rendben, a szerzetesek angyalok, úgy mondván, és hangsúlyozzák, hogy valóban angyali életről és angyali rendről van szó, de mindazon által, mégis csak emberek vagyunk! Jó dolog fiam angyallá válni, de ez nem megy egyszerre! Azt mondom neked, hogy kezdetben válj csak emberré!

Az elején légy emberré, és utána majd angyallá válsz. Nem vonulhatsz monostorba azt mondván: “Monostorba vonulok, hogy angyallá váljak!”. Azért, mert mindjárt az elején rájössz, hogy ördög vagy! És ez a legfájdalmasabb. A legfájdalmasabb a monostorban – nem a világtól, a szülőktől való elszakadás, vagy az elhatározás, hogy nem alapítasz családot és más hasonló dolgok. Hanem az, amikor fellebben rólad a fátyol, és meglátod saját hiányosságaidat.

Amikor szemléled az összes szenvedélyeidet, amikor te, mint jó ember, magas erkölcsű, szent, példakép és jóságos a tanítványaid előtt, azt látod, hogy sok szenvedély lakozik benned, sok nehézség – és nem bírod elviselni embertársadat. Még a lélegzetét sem bírod elviselni. Látni sem bírod őt.

Kérdezheted majd tőle: “Hogyan beszélsz te velem? Tudod te, hogy ki vagyok én? Vagy, hogy ki voltam?”. Viszont az ilyen dolgoknak nincs helye a monostorban – legyél te bárki is, vagy bárki is voltál, ez nem számít. Itt nincs helye ilyesminek. Meg kell tanulni azt, hogy ott küzdeni fogsz. Harcra kelsz, belépsz a harc mezejére és ne várd azt, nyugalommal telnek majd napjaid. Vért izzadsz majd, hogy megszerezd a Lelket, ahogy azt a szentatyák mondják.

Ugyanez történik a házasságban is. Ott is véredet kell adnod, vagyis nem odaadnod, azt a szerzetességben teszed, a házasságban pedig kiszívják belőled, mint egy szalmaszálon át, megisszák azt – és nincs más lehetőség. És te, természetesen, készségesen adod oda saját véredet. Viszont ez nem is olyan könnyű. Úgyhogy, tartsd eszedben, hogy ennek az útnak meghatározott értelme van, hogy meg kell tanulni azt, hogy lelkiekben tudd hasznosítani minden fáradozásodat épp ott, ahol vagy. Úgy a házasságban, mint a monostorban, vagy az Egyházban.

Reklámok
Explore posts in the same categories: Lelkiség

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: