A szenvedés lelki haszna I.


Miért van szükség arra, hogy életünk során sok szenvedést és kísértést viseljünk el? Talán az Istennek kedve telik benne, hogy nehézségek és kísértések között kell élni életünket? Jaj nekünk, ha mi ezt így gondoljuk, – hiszen az Isten nem szadista, hogy örvendjen nehézségeink felett: Ő nem küld nehézségeket számunkra és nem is kívánja, hogy azok jelen legyenek életünkben. Isten számára elfogadhatatlan a rosszal való együttműködés, amely ebben a világban létezik. Az Isten a világban létező rosszal sohasem működik együtt.

De akkor mi is történik valójában?

A rossz az ember szabad akaratának következményeként létezik, az emberi természet bukásának következménye. A rossz azért létezik, mert a mi utunk ellentétesnek bizonyul a jelen világ bölcsességével és ezért, akaratunkon kívül is, rá vagyunk kényszerülve, hogy elszenvedjük szívünkben a bánatot.

Szent Péter apostol levele a keresztények üldözése idején lett megírva az I. században. Akkor, ha valaki beismerte, hogy ő keresztény, az azt jelentette, hogy vége a földi életének. Azt írja az Apostol: “Az Isten hatalma megőrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó időben majd megnyilvánuljon. Abban örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket”. 1Pt 1,5-6. – vagyis, nem csak akkor, amikor a bálványimádók üldöznek bennünket.

Hála Istennek, ma olyan formában, mint az Apostol idejében, nincsenek körünkben ilyen bálványimádók, vagy legalábbis ott, ahol mi ma élünk, de a bálványimádás ma is körülvesz bennünket. És be kell vallani, hogy sokszor mi magunk is bálványimádók vagyunk, mert meghajlunk saját szenvedélyeink előtt. Hódolunk az anyagiasságnak, tárgyaknak, és abban a pillanatban, amikor híján vagyunk ezeknek, kényelmetlenül, sőt rosszul érezzük magunkat, akár még sírni is képesek vagyunk ezek miatt. Rosszul érezzük magunkat akkor, amikor olyasmit teszünk, amiről tudjuk, hogy semmi hasznunk sem lesz belőle. De akkor is rosszul érezzük magunkat, amikor hitünk miatt, nem éppen hízelgő szavakkal illetnek bennünket, vagy nevetnek rajtunk azért, mert hiszünk és hinni akarunk Istenben.

Vagy pedig – valami történjen az Egyházban, és bárhol is megjelenjünk, azonnal ránk olvassák: “Ó, igen ők! Látjátok őket, akik…” mi pedig, mint a falhoz szorítottak, kénytelenek vagyunk menteni magunkat, keresni az igazunkat valami miatt, ami az egyházi közösségben történt. Mi is ez? Nem más, mint emberi tökéletlenség. Ki mondta azt valaha is, hogy az Egyház tökéletességet ígért a világ számára?

Mi mindannyian harcolunk a saját tökéletlenségünkkel. Vagy talán, valahol a világon létezik tökéletesség? Ha netalán létezik, akkor mondják meg, hogy hol, hogy mi is oda mehessünk, hogy megtaláljuk azt. És hogyha maga az Úr tanítványai körében sem létezett, akkor talán az megtalálható ebben a világban?

Az Egyház – az nem a bűntelen és sohasem vétkező emberek gyülekezete, hanem olyan embereké, akik küzdenek és bűnbánatot tartanak, olyanok, akik ismerik a bűnbánatot, képesek harcolni és nem adják fel a küzdelmet, történjen bármi is. Rendelkezzen bár az ember sokféle szenvedéllyel és hiányossággal, te viszont akkor sem tudhatod, hogy hogyan vélekedik az Isten erről az emberről. Nagyon sokszor láthattuk már azt, hogy az Isten értékrendje teljességgel különbözik az emberétől.

Éppen ezért, mi szükség van arra, hogy a különféle kísértésekben elkeseredjünk?

“Hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre”. 1Pt 1,7.

Mindebből valami nagyon komoly következik – a hit próbája. Itt most nem arra kell gondolni, hogy mintha az Isten próbára tenne bennünket. Ha odamegyünk, és azt mondjuk annak, aki a szenvedések tüzében és kísértésekben ég:

– Tudod, most téged Isten próbára tesz! – ő ezt feleli neked:

– Már megbocsáss! Mit jelent ez? Isten talán játszik velünk? Mi szüksége van Neki arra, hogy próbára tegyen engem?! Mi haszna van Neki ebből?

– Hát igen, Isten próbára tesz téged.

– De miért? Talán nem tudja az Isten, hogy hű vagyok-e vagy sem? Feltétlenül össze kell engem zúzni ahhoz, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy hűséges vagyok-e?

Vagyis, mindebből az derül ki, mintha az Isten azt mondaná: “Na, nézzük csak meg, hogy ez hisz-e Bennem? Megszorongatom egy kicsit!”

Lám, ezt tesszük mi, anélkül, hogy ismernénk a másik szívét úgy, ahogyan Isten ismeri a mi szívünket! Tudja Ő, hogy hűek vagyunk-e Hozzá, vagy sem. Miféle próbatételről van hát itt szó? És miért nevezzük mindezt próbatételnek?

Ez a próbatétel viszont nem olyan értelemben próbatétel, mint amilyen jelentőséget mi ennek a kifejezésnek tulajdonítunk. Vagyis, hogy próbára tenni valakit, hogy következtetést tudjunk levonni a történtek tekintetében. A hit próbatétele – az nem más, mint valósággal a hit erejének próbatétele. Kísértéseken, szenvedéseken, és nehézségeken át válik az ember erőssé, mély gyökeret ver, megerősödik a hitben, és rákényszerül arra, hogy keményen tartsa magát és olyan erőssé váljon, hogy ne törjön meg, ne vesszen el. Szíve pedig olyanná lesz, mint a szikla, megingathatatlanná lesz.

Ezért a szenvedések és a próbatételek nekünk segítenek, nem pedig Istennek segítenek megérteni valamit. Istennek nincs szüksége arra, hogy Saját tudását, bennünket illetően, gazdagítania kellene. A próbatételek bennünket segítenek, és ha azt az ember lelkileg hasznosítja, akkor ő valósággal erőssé válik. Mert az történik, amiről az apostol beszél: az ember az aranyhoz hasonló lesz, amelyet a tűzben próbálnak ki: felolvasszák, tűzbe vetik, hogy megtisztuljon, hogy különváljon a szemét, és csak a színtiszta arany maradjon. Ugyanez történik az emberrel is, aki próbatételeken át tisztul meg a rozsdától, a szenvedélyektől, amelyek jelen vannak az ő életében, és az aranyhoz hasonlóan, Krisztus előtt, amikor majd Ő megjelenik, dicséret, dicsőség és tisztességgé lesz.

Pontosan ebben rejlik az Egyház titka, és mindez ezért van jelen a mi életünkben, és nem azért, hogy véget vessen szenvedéseinknek. Az Egyház nem szünteti meg a szenvedést, nem mentesít tőle, sem a próbatételektől, de megmutatja nekünk, hogy hogyan fordíthatjuk azt hasznunkra akképp, hogy az, ami nehéz és kínzó, üdvösséges és örömteli legyen számunkra.

Hogy a méreg orvossággá váljon, a keserű édessé és, hogy az ember ebből a próbatételből nagy lelki haszonnal kerüljön ki, olyan fokig, mint azt az atyák mondják: ha az ember megy át szenvedéseken, kísértéseket és próbatételt nem visel el, akkor ő valójában nincs is próbára van téve, hanem olyan, mint a nem teljesen megfőtt étel. Vagy talán nem így van? Vedd a nyers ételt, tedd egy edénybe, adj hozzá mindenféle finom fűszert, amelyek szükségesek hozzá, de ha sajnálkozni kezdesz, és azt mondod: “Nem, sokba fog ez kerülni, kár a tűzhelyre tenni” – akkor vajon mi lesz belőle?

Advertisements
Explore posts in the same categories: Lelkiség

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: