Ki vétkezett, Uram?


A vakon születettről elnevezett vasárnap

sleporoždennyjSzent János Evangéliuma elbeszéli, hogy egyik alkalommal Krisztus és tanítványai a templomba mentek, amikor megláttak egy születésétől fogva vak embert. Az apostoloknak eszébe jutott Mózes tanítása a betegségről, mint ami a bűnért járó büntetés és megkérdezték a Mestert:

– Uram, ki vétkezett: ez, vagy pedig az ő szülei, hogy vakon született?

– Sem ez, sem pedig a szülei nem vétkeztek, felelte az Üdvözítő, – hanem azért van mindez, hogy Isten tettei megnyilvánuljanak rajta.

Ismeretes, hogy egy közúti baleset, vagy a szomszéd házban keletkezett tűz minden esetben sok feltételezést von maga után. Lehetséges, hogy a tanítványok által feltett kérdés azzal köthető össze, ami mind a mai napig arra ösztönöz bennünket ilyen esetekben, hogy mint passzív résztvevők, szemléljük mások szerencsétlenségét. Krisztus azonban nem bólint rá az ilyen hozzáállásra. Ő építő gondolkodásra tanít bennünket,  hogy bármilyen, a világban történő szerencsétlenség láttán ne azt kérdezzük, hogy miért így történt, hanem, hogy miért van erre szükség. Az ilyen kérdésre adott válasz nem vezet bennünket ítélkezésbe, sem pedig semmit nem érő sajnálkozásba – hanem tettekre ösztönöz.

Ha így tekintünk a szükséget szenvedőkre és nem úgy gondolkodunk felőlük, hogy “miért”, hanem, hogy “mi végre is vannak ők a világban?”, akkor eljuthatunk egy kis, de nagyon fontos kinyilatkoztatáshoz. A helyzet az, hogy a szükséget szenvedők sajátos feladatot töltenek be az isteni elgondolásban. Nem túlzás azt mondani, hogy ők nem kevésbé szükségesek számunkra, mint mi az ő számukra.

Hogy miért van szüksége a betegnek az orvosra, világos. De minek az orvosnak a beteg? Különös ez a kérdés. Mindemellett, egy igazi orvos, tanító vagy életmentő semmi különöset nem lát ebben. Ezek az emberek tudják, hogy a betegek sajátos módon segítik az orvost, a tanítványok a tanítót, a szerencsétlenül jártak az életmentőt.

Egyszer Párizsban egy gazdag ifjú túltöltekezve az élettel, elhatározta, hogy végez magával. Sötétedés után lement a folyópartra, és a vízbe akarta magát vetni. Miközben a kabátját vetette le magáról, a zsebébe nyúlt, és kezébe került a pénztárcája.

– Mi szükségem van most nekem a pénzre? – gondolta az öngyilkos. Oda kellene adnom egy szegénynek.

Elindult az utcán, és befordult az első udvarba, majd lement a pincébe. Szemei előtt a szükséget szenvedők szörnyű képe tárult fel: elsápadt, lesoványodott gyermekek fetrengtek a koszos padlón. Beteg anyjuk unott arccal feküdt az ágyon. A fiatalember odaadta neki az összes pénzét. Az öröm, mint a napfény világította be a fulladt levegőjű pincét: megjött a segítség! Lesz kenyér, lesz fa! Ez az öröm, megérintette a fiú szívét is. Nem a semmiben sem vétkes testét ment befojtani a vízbe, hanem az önző “énjét”, az emberi szenvedés tengerébe. Újra élni akart – már nem önmaga számára, hanem másokért – a kisemmizettekért és elkeseredettekért.

Ismeretes, hogy minden jótétemény táplálja a lelket, megtölti azt az élet erejével, erőssé teszi a rosszal szemben. Az Ú, egyetlen jótéteménnyel egyszerre kettőt is megment. Bármilyen jótétemény olyan, mint a Mennyből ledobott kötél: egyik végével az Isten kihúzza a halálos mélységből az arra rászorulót, a másikkal pedig a jótevőt. Egyszerre ketten kapaszkodnak bele, és a létezés erejét találják meg általa. Vagy talán nem éppen ezért szeretnek a szentek imádkozni az egész világért és szokásukká vált, hogy hálásak az őket kérők iránt azért, hogy azok ne féljenek hozzájuk fordulni és kérni?

Az orvos, aki a betegnek gyógyszert ad, az egykor magán az orvoson is segíthet. Mindannyian – a tantó, az életmentő és az orvos is – hálásak lehetnek az általuk megmentetteknek már csak azért is, hogy azok szükségleteiken keresztül megválaszolták a számukra kínzó örök kérdést: miért is élek?

Természetesen, a mindenható Istennek nincs szüksége segédekre, és önmaga is képes lenne megcselekedni a Maga nagy dolgait. Viszont megengedi számunkra, hogy részt vegyünk az Ő jótéteményeiben – részt vegyünk bennük a magunk érdekében. Lám, ezért is küldi hozzánk Isten néha ezeket a rászorulókat, akik Hozzá folyamodnak. Ezért ad nekünk hatalmat, hogy segítsünk rajtuk.

– Mit gondolsz, Licipiusz, miért van szüksége az embernek barátra? – kérdezte Seneca tanítványától.

Epikurosz például azt mondja: hogy legyen kinek gondoskodnia rólad, ha beteg vagy, segíteni a bajban és szükségben.

– Nem, kedves Licipiuszom, nem ezért! A barátra azért van szükség, hogy neked magadnak legyen kiről gondoskodnod. Miért is szerzek én magamnak barátot? Hogy legyen kiért meghalnom, akit felkereshetek a száműzetésben, akinek az életéért küzdhetek és feláldozhatom magam érte.

Mindebből a tanulság egyszerű: az, aki szeret ajándékozni, de ellenére van azt elfogadni, önmaga számára üdvösséget kíván, de megtagadja azt felebarátjától.

pravoslavie.ru – Sf-

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: