A negyven szent vértanú


Az ónaptár szerint, március 22-én emlékezik meg az Egyház arról a negyven szent vértanúról, akik a befagyott tó jegén szenvedtek vértanúhalált Krisztusért. Miért is olyan kedves ez az ünnep a nép körében?

Nagy Konstantin császár 313-ban, a keresztényeknek szabad vallásgyakorlatot ajándékozott. A hatalmas birodalom területén azonban még sok helyen, továbbra is a pogányok kezében volt a hatalom, akik üldözték a keresztényeket. Így volt ez az örmény tartományban is, amely a jelenlegi Török ország területén volt. Itt, Szebaszta városában egy buzgó pogány hadvezér, Agrikolaj kormányzott. 320 telén megparancsolta katonáinak, hogy mutassanak be áldozatot a bálványok előtt. Negyven katona ezt megtagadta, mondván, hogy a keresztények, csak az igaz Isten előtt hódolhatnak, és nem a bálványok előtt.

Kezdetben a vezér, szóban próbálta őket meggyőzni, pénzt és rangot ígérve részükre. Később börtönnel és kegyetlen halállal fenyegette meg őket. A katonák azonban minden ígérgetésnek, és fenyegetésnek egyaránt ellenálltak, ezért börtönbe zárták őket. A fogvatartottak egész éjjel buzgón imádkoztak és ezt a szózatot hallották: “Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.” – Mt24,13.

Egy hét múlva a városba érkezett Liszijusz, tisztviselő, aki azt a parancsot adta, hogy kövezzék meg a keresztény katonákat. A kövek azonban sehogyan sem találtak célba. A kő, amelyet maga Liszijusz dobott, éppen Agrikolaj arcába csapódott. A megzavarodott kínzók a katonákat visszazárták a börtönbe, hogy átgondolhassák, hogy mit tegyenek velük. Éjjel a katonák újabb szózatot hallottak a börtönben: “Aki énbennem hisz, ha meg is hal, élni fog. Bízzatok, és ne féljetek, mert a hervadhatatlanság koszorúját nyeritek el”.

A következő nap a katonákat megkötözve a városhoz közeli tóhoz vitték. Aznap erősen fagyott. A katonáknak megparancsolták, hogy vetkőzzenek le, és a tó jeges vizébe állították őket. A parton egy fűtött kunyhót állítottak fel, és azt mondták nekik, hogy bárki közülük, aki lemond Krisztusról, bemehet oda, megmelegedni. Egész éjjel a katonák, egymást bíztatva, hősiesen viselték a fagyot. Zsoltárokat énekeltek, miközben a fagy okozta fájdalmakat figyelmen kívül hagyták. Olyan kínokat viseltek el, mintha a tűzben égtek volna. Egy a katonák közül nem bírta elviselni a kínokat, és kiment a partra, hogy a fűtött kunyhóban melegedjen. Épp csak belépett a kifűtött helyiségbe, teste hőmérsékletének hirtelen változásától bőre levált a testéről és meghalt.

Az éjszaka folyamán az őrök elaludtak. Csupán csak egy, Aglaiusz maradt ébren. Az ámulat nem hagyott neki elaludni: hogy létezik az, hogy ezek a keresztények, ügyet nem vetve a szörnyű kínokra, nem szűnnek meg imádkozni? Éjjel, három óra táján arra lett figyelmes, hogy a tó felett nagy fényesség támad, épp úgy, mint nyáron. Olyan meleg lett, hogy a jég elolvadt. Aglaiusz nem tudta felfogni, hogy mi is történik. Feltekintett az égre és ott, a katonák feje felett, fénylő koszorúkat látott. Harminckilenc koszorú volt az égen, pont annyi, ahány vértanú a tavon állt. Ekkor Aglaiusz levette ruháit, és hangosan, hogy társai felébredjenek, felkiáltott: “Én is keresztény vagyok!” – és a vértanúk közé futott. Ott pedig a következőképp imádkozott: “Uram Istenem, hiszek Benned, Akiben ezek a katonák is hisznek. Számlálj hozzájuk engemet is, hogy méltó legyek a Te szolgáiddal együtt szenvedni.

Reggel visszatértek a vezérek, és látták, hogy a katonák még élnek, valamint azt, hogy egy az őrök közül, közéjük állt! Ekkor a felbőszült vezérek megparancsolták, hogy kalapáccsal törjék el a vértanúk lábszárait, ezzel az elviselhetetlenségig fokozva szenvedésüket. De ekkor sem szűntek meg imádkozni és az Igaz Istent dicsőíteni a vértanúk.  Liszijusz megparancsolta, hogy a vértanúk maradványait semmisítsék meg, hogy a keresztények ne tisztelhessék ereklyéiket. Máglyán égették el a testeket, a csontjaikat pedig a tóba szórták.

Szebaszta püspökének, Péternek, három napon át álmában megjelentek a vértanúk, meghagyva számára, hogy csontjaikat szedesse ki a tóból. A püspök, néhány pappal együtt, éjjel, titokban a tóhoz mentek. Íme, csoda történt: a szentek csontjai, mint a csillagok, úgy világítottak a vízben! A keresztények összeszedték azokat, és tisztességgel eltemették.

Emlékük március 9/22.

Explore posts in the same categories: Szentek élete

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: