A második Keresztség I.


Az egyházatyák a bűnbánatot “második Keresztségnek”, vagy a “Keresztség megújításának” nevezik. A Keresztség Szentsége által belépünk az Egyházba, vagyis arra az útra lépünk, amely Isten Országába vezet. A második Keresztségnek köszönhetően – a bűnbánatnak – az embernek lehetősége van a bűnbánat könnyeinek fürdőjében lemosni bűneit, felemelkedni elesettségéből, meggyógyítani sebeit és folytatni útját Isten felé.

A bűnbánat nem egy jogi procedúra, amely megszabadítja az embert a bűnösség érzetétől. Nem is egy formális gyónás, amelyet nagy ünnepek előtt tesz az ember.

Maga a “bűnbánat” szó, az ember létezésének kardinális megváltoztatását jelenti, az ő újjászületését, gondolkodásának, életmódjának megváltoztatását, teljes szívéből a bűnről való lemondását. Más szóval, fel kell ismernünk, hogy a bűn útja, amelyen haladtunk, a vesztünkbe vezet. Rá kell ébrednünk, hogy mintegy a sárban fetrengünk, messze a szülői háztól. Meg kell állnunk és megkérdezni magunktól: “Hová megyünk? Ez esztelenség! Atyánknak pompás palotája van, ott minden a szemet örvendezteti, mi pedig a mocsokban ülünk!” Meg kell találnunk a módját az atyai házba való visszatalálásnak, az Atyaisten és testvéreink ölelésébe.

Ahhoz, hogy a bűnbánat igazi legyen, szükséges, hogy tényeken alapuljon. Ha nem távolodunk el a bűntől és nem változtatjuk meg az életünket, bűnbánatunk semmiképp sem lesz igazi. Valójában nem is minősül bűnbánatnak a szó teljes értelmében.

Sokan mennek készségesen a lelki atyához, könnyek között gyónnak és ígéretet tesznek, hogy soha többé nem térnek vissza a bűnhöz, hogy megváltoztatják életüket. De vajon mennyire mély az ilyen bűnbánat? Nem határolható be a bűnbánat az érzelmi kitörésekkel. Időre és küzdelemre van szükség, hozzászokni a jótéteményekhez, harcolni a bűnnel szemben, Isten kegyelmének közreműködése által. Mindemellett a bűnbánat rejtve valósul meg, titkos formában, az ember lelkében.

Mint azt már mondtuk, bűnbánatot tartani Isten kegyelme nélkül lehetetlen. A bűn sötétségében élő ember nem érti, hogy milyen csodálatos az Istenben való élet, képtelen érzékelni a világi élet bűnös mivolta és az Egyház szent élete közötti különbséget. Csakis akkor, ha az Isten kegyelme elhinti szívében az Isteni szeretet magvát, akkor képes meglátni saját maga lelki rendezetlenségét. Mint ahogyan a napfény behatol a sötét szobába, és mindent megvilágosít, úgy az Isten kegyelme is feltárja előttünk lelkünk pusztaságát, felfedi szenvedélyeinket, bűneinket. Ezért is kérték a szentek olyan buzgón Istent: “Adj nekem teljes bűnbánatot”. Az igazi bűnbánat nem más, mint – az Isten Országába vezető biztonságos út.

Ha a bűnbánat a Szentségbe való belépést jelenti, akkor a gyónás, nevezetesen a lelki atya előtt tett bűnvallomás – maga a Szentség. Azonban mindkét eset tekintetében létezhet némi téves hozzáállás.

Sokan hiszik azt, hogy a gyónás – az valami olyasmi, mint egy beszélgetés, amelynek keretén belül bűneinket boncolgatjuk. Ha azt próbáljuk megvizsgálni, hogy mi vezet sokakat a gyónáshoz, akkor világossá lesz előttünk, hogy egyesek arra törekszenek, hogy bűntudatukban némi enyhülést nyerjenek. Másokat az Isten “büntetésétől” való félelem űz a paphoz. Megint mások nem a személyes bűnbánat végett járulnak a gyónáshoz, de csupán csak azért, hogy majd a Szent Titkokhoz járuljanak. Mindenképpen ez nagyon távoli hozzáállás, vagy egyáltalán semmilyen hozzáállás sem a gyónáshoz és a bűnbánathoz.

Amennyiben a hívek körében sok a tudatlanság hitünk kérdéseiben, akkor ez a tudatlanság a gyónás és a bűnbánat terén magas fokon mutatkozik meg. Legtöbben teljesen felkészületlenül járulnak a gyónáshoz, azt feltételezve, hogy majd a pap maga fog kérdezősködni a bűnök felől, vagyis, hogy az Egyház az – egy nyomozóhivatal, és a pap – egyfajta jós, aki arra hivatott, hogy találgasson bűneink tekintetében.

De van más véglet is – amikor az emberek azért járulnak a gyónáshoz, hogy elmndják, nekik egyetlen bűnük sincs, vagy, hogy arról beszéljenek, hogy ők milyen “jók”, és mennyi jót tettek. Mindez arra utal, hogy az adott esetben elmaradt az önvizsgálat a gyónásra való felkészüléssel együtt és hogy természetesen nagyon távol járunk az önismerettől, ami elengedhetetlen a keresztény ember számára.

A lélek mélyen egyfajta félelem fészkel: félünk meglátni valós “énünket”. És ezt nem csak az Isten és az emberek elől igyekszünk elrejteni, de saját magunk elől is. Úgy tűnik számunkra, hogy amennyiben megvalljuk bűneinket, akkor az Isten haladéktalanul megbüntet bennünket, a környezetünk pedig megvet. Ezért arra törekszünk, hogy a tisztes keresztény álarcát öltsük magunkra – vajon mi lehet szánalmasabb az ilyen önigazolásnál?!

Explore posts in the same categories: Lelkiség

6 hozzászólás - “A második Keresztség I.”

  1. BP Says:

    Ez egy nagyon reális írás volt. Nagyon jól látja, hogy mi a lelkünk realitása, mik az akadályaink. Ezek ellen sokszor nagyon nehéz kűzdeni, talán még sokkal inkább, mint az ördög ellen. De éppen ezért szorulunk rá Isten kegyelmére, amely által meggyógyulunk és szívünkben bűnbánat ébred.


  2. Én is alig várom a folytatást! köszönjük!


  3. igen, köszönöm, most már azt is megtaláltam. Isten áldja érte!


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: