Jogaim és igényeim


a vámos és a farizeus – Lk  18,10-14

“Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

Egyebet sem hallunk naponta, mintsem, hogy emberek vonulnak az utcára tömegben vagy akár egyénileg, de mindkét esetben az eredmény ugyanaz: mindenki valamit követel, mindenki azt hangoztatja, hogy jogom van, követelem, igényt tartok rá és sorolhatnánk még sokáig a különféle jelzőket.

Nem vitás, amikor ezek az ember elleni, ember által elkövetet sérelmek az utcára, hivatalokba, vagy azok elé viszik a tömeget, meg kell vallanunk, jogos követelések. Mindezek morajló tengerében, amely egyre jobban háborog világszerte, belekeveredik a keresztény ember is, és nem jogtalanul, hiszen a keresztények is, noha nem a világban van örök hazájuk, de a világban élnek.

Nincs is ezzel semmi nagy baj mindaddig, amíg az ésszerű, mondjuk talán ki, hogy élete megmaradása, fenntartása és annak az esetleges jobbá tétele érdekében lép fel jogosult követeléseivel a társadalom irányában, vagyis ember az embertől követel egyenlő bánásmódot.

A baj csak akkor kezdődik, amikor követeléseinkkel, jogainkkal ugyanolyan módon, mint tesszük azt embertársaikkal szemben, Isten felé fordulunk. Legyen az akár egy gondolat, vagy szóbeli megnyilvánulás, tegyük azt odahaza, az utcán, vagy a templomban, érdemes lenne tudatosítanunk magunkban, hogy amikor Isten felé fordulunk akár gondolatban, vagy szóban, nem a munkaügyi hivatal, sem a szociális ellátást biztosító iroda munkatársaival beszélünk. De még csak nem is a munkahelyi feletteseinkkel.

Semmiféle felmentésre, emelt hangú kioktató, vagy figyelemfelkeltő beszédre nincs jogunk ezen a téren, mert itt a Teremtő és a teremtmény párbeszédéről van szó, – bármennyire is nem erre érzünk késztetést, amit, valljuk be, sokszor meg is teszünk. Mert első felháborodásunkban elvárjuk, hogy Isten különös figyelmet szenteljen nekünk, mindent és mindenkit mellőzve. És ha már itt tartunk, akkor – mint ahogyan az emberi kapcsolatokban működni szokott – “kihasználjuk az alkalmat”, és esetleg környezetük nyilvános és rejtett bűneire, hiányosságaira is felhívjuk Isten figyelmét, hátha azok a mi Urunk és Teremtőnk figyelmét elkerülték.

A mai evangélium azonban minden ilyen és ehhez hasonló magatartástól óvva int bennünket. Más szavakkal elbeszélve, azt mondja ma nekünk az Isten Igéje, hogy a fent említett dolgokkal ellentétben, inkább alázat és a meghallgatásra való méltatlanság érzete legyen szívünkben.

Vagy talán Istennek szüksége van a mi semmitmondó bőbeszédünkre?

Esetleg van olyan jó vagy rossz, úgy a magunk, mint embertársuk életében, amiről Isten ne tudna?

Ha egy pillanatig is ilyen bűnös, és magadra vonatkoztatva, elítélő gondolatok kísértenek, tudd, hogy ezek nem Istentől származnak és nem szolgálják sem a társadalmi előmeneteledet, sem üdvösségedet, de sokkal inkább elmarasztalást, ítéletet vonnak maguk után.

Arra tanít ma bennünket az Evangélium, hogy ne tulajdonítsunk magunknak jogot Istennel szemben a meghallgatásra. Ezzel szemben, sokkal inkább érezzünk késztetést az imádkozásra, éspedig úgy, mint aki semmilyen figyelemre sem méltó, de bátorkodunk megnyitni a szánkat, és az ima szavaival az Egyetlen, a hozzánk, érdemtelenekhez határtalanul lehajló Istenhez fordulni.

De arra viszont nagyon vigyázz, hogy eszedbe ne jusson olyanokat mondani ima közben, hogy én ennyi, meg annyi jót tettem, ezért légy szíves, jutalmazz is meg érte! Hiszen bármit is tettél a jót tekintve, vedd úgy, hogy az a te kötelességed volt. Ha pedig elmulasztottad volna azt, ami a kötelességed, akkor büntetést érdemelsz. És mert csak annyit tettél, ami a kötelességed volt, ezért nincs is semmi, amiért jutalmat érdemelnél, mert semmi különöset nem tettél.

Nézd csak meg, hogy hogyan nézel ki, amikor farizeus módjára imádkozol; mit is tett a farizeus? Előállva, hangosan felsorolta minden jótéteményét, – de jaj, minden nagyszerű felsorolása ellenére üres kézzel távozott a templomból.

De különösképpen nincs is itt min csodálkozni a felett, hogy hogyan és mit tett, és milyen módon beszélt. Ami ebben az esetben csodálatot kell, hogy kiváltson, hogy valójában a semmivel dicsekedett. Mert ugyanis amivel önmaga dicséretére előhozakodott, az semmi más nem volt, mint a kötelességéből eredő dolgok megtétele. Ezért a templomban ezekre még csak gondolnia sem kellett volna.

Lelki haszonnal akkor járunk ma, amennyiben jól figyeltünk, ha felismerjük a tényt, hogy bizony, sokszor rosszul imádkozunk. Látod-e már, hogy mitől is van az, hogy rossz az ima? Attól, hogy sokszor érezzük magunkat Isten előtt, jóllehet, jogtalanul és hamisan, a legnagyobb rendben. Isten mentsen meg bennünket ettől a farizeusi bűntől! Ámin.

igumen Serafim

Explore posts in the same categories: Prédikációk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: