Szent Nektáriosz


November 9/22

Konstantinápolyhoz közel, Szelevriában született 1846-ban, a Keresztségben Anasztaszijosznak nevezték. Mint Isten valóságos kiválasztottja, már gyermekkorában megszerette a templomot, a Szentírást és megtanult imádkozni. A nem túl módos családi körülmények nem engedték meg, hogy hazájában tanulhasson, ezért már 14 évesen Konstantinápolyba ment, hogy munkát vállaljon azért, hogy fizethesse az iskolát. A városban sem volt könnyű élete. Egy dohánygyárban kapott munkát, ahol nagyon keveset keresett. Az elkeseredett gyermek egyben megértette, hogy segítséget nincs kitől várnia, ezért Anasztasziosz kéréssel fordult Ahhoz, akit annyira szeretett, és Akinek a segítségében egész életében reménykedett.

Levelet írt az Úrnak: “Krisztusom, sem kötényem, sem lábbelim nincs. Kérlek, küldj nekem. Te tudod, hogy mennyire szeretlek Téged.” A borítékot így címezte meg: “Az Úr Jézus Krisztusnak, a mennyekbe” – és megkérte szomszédját, aki kereskedő volt, hogy vigye el a levelet a postára. Az pedig, látva a különös címzést a borítékon, felbontotta a levelet, és meglátta benne ezt a kérelmet és a hit erejét, Isten nevében pénzt küldött a fiúnak. Így történt, hogy Isten nem hagyta magára választottját.

Múltak az évek, de a fiatal fiút nem vonzották a nagyváros kísértései. A korábbi szokásához hasonlóan, minden szabad idejét az imádságnak és a szentatyák írásai olvasásának szentelte.

Amikor Anasztasziosz 22 éves lett, elköltözött Chiosz szigetére, ahol tanított egy iskolában. Itt nem csupán tanított, de prédikált is. Hatása a tanítványokra, és rajtuk keresztül a felnőttekre is olyan volt, hogy mindenki szeretettel és mély tisztelettel volt iránta. A tanítványok körében énekkart szervezett, akikkel együtt a helyi templomban ő maga is énekelt. A lelke azonban mindjobban a szerzetesség felé húzta őt. Anasztasziosz gyakran látogatta Áthosz szent hegyét, ahol beszélgetéseket folytatott az öregekkel, míg végül monostorba vonult, ahol felnyírták és diakónussá szentelték Nektariosz néven, amely név mára sok országban ismertté lett. A Nektáriosz azt jelenti, hogy “halhatatlan”. Ez a név a messzemenőkig illett hozzá, mert valóban, az ő lelkéből az Élet Nektárja áradt.

Lehetőséget kapva tanulmányainak folytatására, Nektáriosz Athénben a teológiai kart végezte el. Ekkor került közeli kapcsolatba Szofroniosszal, Alexandria Patriarchájával. A Patriarcha a negyvenéves Nektárioszt pappá szentelte. Nagy elhatározással és önlemondással fogadta az új szolgálatot – Kairóban a Szent Miklós templom papja lett. Néhány év elteltével ugyanebben a templomban, Pentapol püspökévé szentelik. A tény, hogy püspökké szentelték, semmit sem változtatott Nektáriosz életformáján és viselkedésén.

Amint azonban az lenni szokott, a gyors előremenetel, a Patriarcha és a nép szeretete, de még inkább Nektáriosz jóságos és tiszta élete, sokakban irigységet és gyűlöletet váltott ki. A patriarchai körökbe tartozók attól féltek, hogy a nép általános szeretete Nektáriosz irányában esélyessé teszi őt az Alexandriai Patriarcha utódlására, mivel Szofronyij már hajlott korú volt. Mindenféle pletykákat kezdtek el terjeszteni róla. Azon túl, hogy a patriarchai trón elfoglalására törekszik, erkölcstelen életmóddal is vádolták. Így aztán Pentapol metropolitájának nem csak a püspöki széket kellett elhagynia, de Egyiptom földjét is. Semmiképp sem igyekezett védeni, vagy igazolni önmagát. Ez a gyűlölködő hangulat részben Athénbe is, ahová elköltözött, elkísérte őt. Mindhiába kereste a helyét, sehol sem akarták befogadni. Az Isten kegyelméből lett főpap, cipelve létezésének szomorú sorsát, nem csak a vígasztalásban nélkülözött, de csaknem a mindennapi kenyérnek is híján volt. Isten azonban szenvedéseiért megfizetett neki.

Egyik alkalommal, amikor a vallási ügyek minisztériumában ismételten elutasították, a püspök könnyes szemekkel lépdelt lefelé a minisztérium lépcsőin. Ebben az állapotban meglátta őt a város vezetője és beszélgetni kezdett vele. Megismerve Nektáriosz keserves helyzetét, amelyben volt, elérte, hogy prédikátorként alkalmazzák. A híres pentaponi metropolita az egyszerű Eubiusz, prédikátor helyét vette át.

A nép szeretete követte Nektárioszt. Azonban élete végéig hordoznia kellett a száműzetés keresztjét és a felfüggesztett metropolita nevét, aki nem tartozik egyetlen autokefál Egyházhoz sem.

Élete utolsó napjáig, kénytelen volt elviselni a kánoni szempontból érthetetlen helyzetét, és írásait mindig, mint “zarándok püspök”-ként írta alá.

Lassan oszlani kezdett a pletykák fellege. Az emberek, látván az ő tiszta és jótékony életét, szívesen hallgatták lelkes prédikációit, vonzódtak hozzá. A metropolita dicsősége hamar eljutott a provinciából a fővárosba, a királyi udvarba. Olga királynő, megismerkedett vele és nem sokkal ezután, saját lelki atyjává választotta. Ennek köszönhetően a Rizari teológia igazgatójává nevezték ki Athénben. Itt tanultak a leendő papok és az egyházi ügyekkel foglalkozó világiak is. A püspök vezetése időszakában az iskola színvonala magasra emelkedett. Köréje gyűltek lelki gyermekei, akik tanácsért és áldásért jöttek hozzá. Ezzel egy időben nyilvánult meg a püspökben az Isten Adományának kegyelme: a jövőbelátás és a gyógyítás adománya.

A nagyszámú lelki gyermekek csoportjához tartozott néhány fiatal lány is, akik a szerzetesi életnek akarták magukat szentelni, de mivel nem akarták elveszíteni lelki vezetőjüket, ezért nem léptek be egyik monostorba sem.

Mint jó pásztor, úgy törődött velük. Nektáriosz keresni kezdte a helyet, amely alkalmas volna számukra, míg nem Ejina szigetén talált megfelelő helyre. Itt egy régi monostor romjai voltak, amelynek a területét saját pénzén megvette. Itt telepedtek le először ezek az apácák.

Élete vége felé még egy csapás érte a püspököt. Egy Mária nevű 18 éves fiatal lány jött a monostorba, aki anyja uralkodói természete elől menekült. Szent Nektáriosz befogadta a lányt a monostorba. Ekkor a lány anyja, lányok megrontásával és a tőlük született újszülöttek meggyilkolásával, bevádolta a szentet. Megérkezett a monostorba a vizsgálóbiztos, aki kentaurnak nevezte a szentet és szakállánál fogva rángatta. A püspök mindezt alázattal tűrte, válaszolt kérdéseire és saját maga készített ételt a vizsgálóbiztosnak, valamint megtiltotta a nővéreknek, hogy sírjanak és méltatlankodjanak. A lányt orvosok vizsgálták meg, akik igazolták ártatlanságát. És természetesen, a “meggyilkolt” gyerekeket sem találták. Ezek után, a lány anyja megzavarodott, a vizsgálóbiztos pedig súlyosan megbetegedett, majd eljött a szent bocsánatáért esedezni.

A püspök megjövendölte a nővérek számára, hogy monostoruk gazdag lesz, amennyiben szorgosan fognak fáradozni. Az új monostor élete teljesen Nektáriosz irányítása alatt zajlott, amely a nővérek állandó lakhelyéül szolgált. Mekkora atyai szeretettel, törődéssel és kedvességgel voltak telve az ő írásai! Egy ideig a püspök egyszerre volt az iskola igazgatója Athénben, és az általa alapított új monostor elöljárója is. Azonban az Úr úgy rendelkezett, hogy a püspök otthagyja az iskolát, és véglegesen Ejinára költözzék.

Élete utolsó 12 évét a nővérek körében töltötte, nevelve őket a Mennyország számára. Sok kísértést és szenvedést kellett elviselniük, de egyben a kegyelem évei is voltak ezek. Ez idő alatt a monostort rendbe hozták, helyreállt a gazdaság.

A püspök földi élete lassan a végéhez közeledett. Jól tudva ezt imádkozott, hogy az Isten adjon számára elég időt a monostorban megkezdett minden dolog befejezésére. De mint egész élete során, most is hozzátette: “Legyen meg a Te akaratod!”

A sokáig rejtegetett betegség, végül elvette a magáét. Két nővér kíséretében, elvitték a korházba. Az orvos, látva a kis, reverendás öreget, akit elgyötört a szörnyű betegség, megkérdezte: “Ő szerzetes?” “Nem, – felelték a nővérek, – ő püspök.” “Először látok életemben minden dísz és főleg pénz nélkül püspököt “- jegyezte meg a szolgálatos orvos.

A püspököt, mivel sem neki, sem lelki gyermekeinek nem volt pénze, egy harmadrangú kórteremben helyezték el, a gyógyíthatatlan és nincstelen betegek számára kijelölt szobában. Két hónapig szenvedett itt. Szent Mihály és minden Mennyei Erők ünnepén, az Úr magához hívta Nektáriosz püspök lelkét.

Nem sokáig volt kórházban, rákos volt. Csodák már a kórházban is történtek. A gondozó nővérek azt vették észre, hogy a kötszerek, amellyel a Szent sebeit kötözték, illatoznak. Ugyanabban a kórteremben feküdt egy lebénult beteg is, és amikor a szent lelke elhagyta ezt a világot, akkor az, Szent Nektáriosz ingjének érintésétől, teljesen felépült.

Az 1920-ban bekövetkezett halála után, teste műrót árasztott. Amikor a koporsóval megérkeztek Ejinára, az egész sziget népe könnyekben kísérte saját szentjét. Az emberek maguk vitték a koporsót, és azt vették észre, hogy a kezük és a ruhájuk, amit a temetés idején viseltek, illatozik. Isten szentjének kezei és arca bőségesen árasztotta a műrót, amit a nővérek vattával gyűjtöttek össze.

A monostor kriptájában temették el. Különböző okoknál fogva a koporsót többször is felnyitották, és minden alkalommal meggyőződtek arról, hogy teste nem enyészett el. Sőt, az ibolya is, amit egy kislány helyezett a koporsóba, épen maradt.

A szent, 1920. november 9-én bekövetkezett halála után, 1961-ben került sor a szenté avatásra. Ereklyéinek részecskéi szerte a világon megtalálhatóak, mint Szent Nektáriosz áldása.

pilgrim-greece.ru

 

Explore posts in the same categories: Szentek élete

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: