Akikért senki sem imádkozik


– Gondolatok halottak szombatja táján –

És mindazokról, akikről nincs, aki megemlékezzék,…

Lehet, talán azért vonz a temető, mert az egyeseknek – az elközelgőt, másoknak a távolit, azonban mindenki számára az elkerülhetetlen jövőt jelenti. Sétálsz az ösvényeken, mintha csak saját magad számára keresnél helyet. Csendben, nyugodtan – ugyanúgy a zsúfolt városi, mint a tágas falusi temetőben. Keresztek, emlékművek, kis kerítések. Elszáradt élő virágok, és viruló művirágok.

Különösen jó a temetőben késő ősszel, amikor már hullott némi hó, és foltokban fekszik a sírhantok között. Valamint mindenütt az elhaló levelek arany szín kavalkádja.

Azonban sem a márvány emlékművek, sem az alattuk nyugvó hangzatos nevű családok nem izgatnak, és nem késztetnek engem megállni annyira, mint a névtelen halmok. Ki lehet ott a földben? Sírt-e felettük valaki, jött-e valaki ide virágot ültetni, locsolni azokat? És vajon többé miért nem jönnek? Hol vannak? Ők maguk is meghaltak? Elköltöztek? De az is lehet, hogy annyira le vannak terhelve az élet dolgaival, hogy nem is gondolnak a meghalásra, ezért ide nem is járnak.

Szent Demeter ünnepét megelőző halottak szombatján, Alexander atya emlékszertartást végzett. Segédkeztem neki. A szertartás előtt egy hosszú listát írtam a hozzátartozók és közelállók neveivel, akik már a föld mélyén vannak. De magánál a bátyuskánál hatalmas volt a lista – egész füzetek, teleírva elhunytak, meggyilkoltak, neveivel – akik a cárért és hitükért, a hazáért szenvedtek. A bátyuska csak olvasott és olvasott. Az imádkozó tömeg egyre csak küldte és küldte rajtam keresztül a bátyuskához a cédulákat – megemlékezéseket. Hirtelen pillantást vetettem rájuk: katonák, ifjak nevei voltak ezeken a cédulákon. Számtalan névsor, sok-sok névvel.

A bátyuska pedig csak olvasott és olvasott. Eszembe jutott egy külföldi, aki egyszer egy szombati istentiszteleten mellettem állt. Azt mondta: “Nálunk bármilyen szolgálat is legyen, nem tart tovább húsz percnél”. Itt pedig csupán a megemlékezéseknél a nevek felolvasása, több mint fél órát vett igénybe.

Nos, miért is említem én meg mindezt? Mégpedig a bátyuska egykor elhangzott szavai miatt. Amikor a megemlékezések végéhez közeledtünk, kezébe vette a tömjénezőt, és a magasba emelve annak imádságos füstjét, így imádkozott:

Könyörgünk Hozzád, Urunk, mindazon ortodoxért, akikről nincs, aki megemlékezzen.

És engem ez a “nincs, aki megemlékezzen”, a könnyekig hatott meg.

Hát, hogyhogy nincs, aki megemlékezzen? És mi? Mi, akik az oltár előtt állunk, a keresztség fürdőjében alámerültek, ugyanúgy, mint azok, a számunkra névtelenek, de az Úr előtt ismertek? Mi ismételgetjük azokat a szavakat: “Akiknek a nevét Te, Uram, ismered”. Hiszen mi majd találkozunk velük, látjuk majd egymást.

Emlékezzünk hát meg minden, az idők kezdete óta elhunytról. Hiszen honnét is tudhatnánk, – lehet, hogy a mi sírhalmunkat is benövi a fű. És akkor rólunk is, az Úron kívül, nem lesz, aki megemlékezzen.

Pravoslavie.ru – Владимир Крупин -Sf-

Reklámok
Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: