Ezeréves múlt – II.


Minden, amit felújítanak, bizánci stílusban történik. A kőfaragásokat, ikonokat, mozaikokat, mind maguk készítik. Egyedülálló ez a hely, mivel elmondásuk szerint Ukrajna területén sehol máshol nem látható ilyen stílusban épült templom. Minden fáradtságot megér eljönni erre a helyre. Az útviszonyok ezen a vidéken nem a nálunk megszokottak, hiszen ez a monostor Ukrajna sarkában van Moldávia határán.

A monostor kegytárgyboltját vezető Paraszkeva nővér nagy örömmel fogadott bennünket és mutatott meg minden régit és újat. Hamar híre ment annak, hogy külföldi zarándokok érkeztek a monostorba, ezért Antal atya, a monostor elöljárója, megüzente nekünk, hogy amint tud fogad, de semmiképp se menjük el addig, amíg vele nem találkoztunk.

Volt egy sejtésem, ami később be is igazolódott. Ugyanis ilyenkor nem csak egy egyszerű találkozásról van szó, de egy nagyon sokáig tartó, mindent elmondó és bemutató beszélgetésről, amit majd egy ráérős szintén hosszas megvendégelés követ. Nem tévedtem. De nem is sajnáltam, mert olyan dolgokat mutatott meg nekünk az atya, amiket más nem tudott volna. Többek között elvitt bennünket a kőfaragó műhelybe, ahol ámulva néztem, hogyan lesz a számomra jelentéktelen kőből díszes darab.

Ha az utcán találkozom azzal, aki ezeket a mintákat varázsolja a kőbe, azt mondom, hogy hajléktalan. Lélegzetelállító pontossággal vési ki a legszebb mintázatokat a már előkészített darabokba.

Miután mindent, amit csak lehetett, megnéztünk, a nyári teraszra vezetett bennünket a monostor elöljárója. Késő estébe nyúló asztalvendégségben volt részünk. Ami az egészben számunkra érdekes, hogy nálunk ilyenkor már nem nagyon van, és ha van, akkor már ízben nem az igazi a dinnye. Ott még mindennap megtalálható az étkezésnél és el kell mondani, hogy nagyon finom. Mindössze egyetlen dolog aggasztott csupán, ami nem kis fejtörést okozott. Ugyanis éjszakára egy másik monostorban vártak bennünket, ahová eljutni fényes nappal sem egyszerű. Egész úton visszafelé a városba azon gondolkodtam, hogy hogyan is sikerül majd oda találni az éj leple alatt. A városban hamar elköszöntünk Alekszij atyától, és indultunk az erdőn-mezőn át vezető, hol kövesnek mondható, gödrös úton, hol pedig földúton a Szent Miklós monostorba.

Éjféltájt volt, amikor megérkeztünk. Ambróz atya, a monostor elöljárója nem volt odahaza, mivel a napokban a vidék központi városába látogat a moszkvai patriarcha, sok az elfoglaltsága a szervezés miatt. Egy másik kedves ismerősünk fogadott bennünket, Jelevferij atya, aki egy sziklacellában szállásolt el bennünket. Nem akartuk sokáig feltartani, mivel hajnalban hosszú útra indult a monostor ügyeit intézni.

Sajátos hangulata van ezeknek a sziklába vájt celláknak. A kis ablakon át a Dnyeszter folyó hatalmas vizére van kilátás, amelyen mint apró csillagok az égen, világítanak a halászok csónakjaiból a lámpák. Nem sokáig szemléltük az éjszakai panorámát, mert fáradtak voltunk, és reggel tovább kellett utaznunk.

Rövid pihenés után, hajnalban, a monostor lakóinak zsoltározása ébresztett bennünket. A főtemplomon kívül, van egy picike kis, nagyon hangulatos templom, szintén a sziklába vájva, amely történetesen épp a mi cellánk szomszédságában volt. Milyen áldásos is volt az ébredés. Miután összeszedtük magunkat, átmentünk mi is a templomba, hogy részt vegyünk a hajnali imákban. Az ima befejezése után az egyik testvér nagy tisztelettel meghívott bennünket egy rövid reggelire, majd körbevezetett bennünket és megmutatta, hogy mi mindennel gyarapodtak, amióta nem jártam náluk. Áldásos tevékenység folyik a monostor területén. Maradtunk volna még, de több száz kilométer várt ránk még aznap, méghozzá a Kárpátok azon részén, ahol sok helyen a hegyekben a hatalmas esőzések részben, néhol pedig teljesen elmosták az utat.

Hosszú és nehéz volt az út a következő állomásig, ami már Kárpátalján volt az Úrszínváltozás monostorában, ahol a következő éjszakát töltöttük. Efrém atya, a monostor elöljárója fogadott bennünket és szállásolt is el. Kora reggel részt vettünk a hajnali istentiszteleten, valamint az azt követő liturgián is. Mivel a monostor a hegyen van, az oda vezető út pedig szó szerint elrettentő, azt gondoltam, hogy a szolgáló testvérek és rajtunk kívül senki más nem lesz a templomban. Tévedtem. Röviddel a liturgia kezdete előtt, autók zúgását lehetett hallani, küzdve a hegyre vezető út viszontagságaival. Jöttek az emberek ezen a szombat hajnalon is, hogy a szerzetesi templom sajátos hangulatában imádkozzanak, valamit, hogy adományokat hozzanak a monostor részére.

Efrém atya a sok elfoglaltsága ellenére is igyekezett reggelit készíteni számunkra. Tartalmas beszélgetést folytattunk, tapasztalatokat cseréltünk, majd mindenki ment dolgára. A határ felé vettük utunkat, de egy a megszokottól eltérő vonalon. Elkerülve az ungvári határátkelőt, ahol mindig hosszú órákon át kell várakozni, Magyarországon át jöttünk haza. Így történt, hogy a Tisza folyón, komppal keltünk át és nem hídon. Először az életben, ami különös élményt nyújtott. A Vörös tenger jutott eszembe, amikor a zsidók száraz lábbal keltek át rajta, amit a hajnali istentiszteletek kánonjainak első irmoszában mindig meg énekelünk.

Még néhány kilométer és megérkeztünk. Sok-sok új élménnyel és örömmel telve, hálával gondolunk vissza azokra, akik segítettek bennünket zarándoklatunkban. Isten áldja meg a vendégszerető ukrán testvéreinket!

Képes beszámoló ITT.

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: